Túl vagyunk a Művészet völgye felén, ám még mindig számtalan remek program vár a látogatókra, így folytatódik a mi VölgyNaplónk is. Népszerű és kevésbé ismert zenekarok, maradandó színházi élmények és egy kis kézművesség is színesíti a napjainkat.
Szerzők: Nádasdi Éva és Hámori Márton
Zenei kalandozások – Hámori Márton naplója
A fesztivál nyolcadik napján három zenekar koncertjére keveredtem el. Hogy miért épp ezeken és miért nem más előadók fellépésén vettem részt, nem tudom, egy ekkora fesztiválon, ennyi párhuzamosan zajló program mellett nem érdemes spekulálni. Számomra egyetlen szűrő volt csütörtökön, zenekarokat akartam hallani!
A Petőfi udvaron – ahol a koncertekért elsősorban a Hajógyár feltörekvőkkel kiemelten foglalkozó ügynöksége felel – a két női frontemberrel felálló Pandóra Projekt játszott kora este, amely egy Major Dóra és Végh Janka vezette ethno-pop zenekar. Produkciójuk a két lány színpadi jelenléte miatt izgalmas koncertélmény volt.
Ritkán látni ennyire aktív női szereplést, a két lány egy emberként, minden energiát megosztva és felerősítve, egymást között vitte végig a koncertet. Jól szervezett, egyébként óvatos és pontos indie zenekarukat nagy lendülettel vezették, nem egyszer jó értelemben vett feszültség alakult ki az énekesek és a hangszeresek között – ha ez minden fellépésükön így történik, valószínűleg hasonlóan be tudják pörgetni a közönséget, mint a Petőfi udvarban.
Nincsenek különösen emlékezetes vagy egyedi dalok, de a zenéjüket mindenestül uralják, a lányokból ered minden hang, szövegtöredék, dallam. Párkapcsolati, értékrendi, érzelmi, tanulmányi dilemmáikat, problémáikat dolgozzák fel folk zenei mintázatokkal, népies alaphangoltsággal, határozott mesélő készséggel. Énektudásuk tökéletesen összehangolt, magabiztosan választékos, színpadi önfeledtségük néhol már-már provokatívnak hatott. El tudom képzelni, hogy a közönség körében is megosztó a zenekar, mindenesetre karakteres csapat benyomását keltették.
A Felefánt egy zenés-irodalmi projekt, Szendrői Csaba és Tóth András duója. A művészek az elmúlt években ezzel a formációval is bejárták az országot. Az Elefánt sajátos avantgárd közlésmódja itt még nyersebben és közvetlenebbül jelenik meg. A nagyzenekaros elemek kontextusa nélkül könnyen felmerül a kérdés: hogyan volt képes Szendrői Csaba ezzel a közel sem könnyen befogadható énekstílusával megismertetni zenekarát rendkívül széles közönségréteggel? A Poket udvar is hamar megtelt, szerintem elsősorban az irodalmi érzékenység miatt, amiről a Felefánt alaposan számot is adott.
Az interaktív versfelolvasások és prózai töredékek értelmezési keretet biztosítottak az Elefánt-dalokhoz, amiknek jót tett a más szerzőktől származó irodalmi közvetettség. Ugyanakkor nekem nagyon a szövegre kellett koncentrálnom, hogy ne menjen el a kedvem a zenei élménytől. „Eszembe jutott, hogy kérek még magamra, de akkor hallanám, hogy hamis vagyok, úgyhogy inkább nem kérek” – fogalmazott Szendrői Csaba a koncert hevében. Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki elsősorban a szövegélmény miatt hallgat (vagy alkalomadtán olvas) Elefántot, nekik talán még testhezállóbb a Felefánt felállása.
A következő élőzenés koncert a Panoráma nagyszínpadon ért, a kiemelt időpontban a Carson Coma játszott. Kapolcson kimért, professzionális koncertet adott zenekar, úgy tudom, hasonlóan járnak el az idényben a többi fellépésükön is. Kiemelkedő volt viszont Jónás Attila basszusgitáros virtuóz előadása.
Az új lemezen kifejezetten hangsúlyos, de egyébként is jellemző a bandára, hogy igyekeznek minden tagot minél több pozícióban bemutatni – ezek a szerepcserék viszont néhol kissé indokolatlannak tűnnek, és a koncertek legerőltetettebb pillanatai hozzák el, még ha nemes is az ambíció, hogy elmossák a zenekaron belüli kategóriákat. Héra Barnabás énekben mostanra felér Fekete Giorgóhoz, sőt, a legjobb dolog a zenekarban épp az, amikor egymás alá-fölé mennek énekben, főként a refrénekben. Orgánumaik kivételesek, mostanra egyenként is elvinnének egy-egy rockzenekart a hátukon.
A koncert végére egyre óvatosabban és vékonyabban játszottak, a közönség azonban kompenzált, az olyan tagadhatatlanul klasszis dalokat peidg, mint a Truman show vagy a Porszem, bármilyen formában nagyszerű dolog hallgatni.
A nyugalom völgye – Nádasdi Éva beszámolója
Pénteken első utunk a patak partjához vezetett, ami a Völgy mára már ikonikus helyszínévé vált, szinte külön udvarként funkcionál. Míg a gyerekek őslakost játszva meghemperegtek a patakban, pár fiatal zenész örömzenélésbe kezdett. A hídon átgyalogolva pedig egy dorombárus asztalára lettünk figyelmesek, ahol bárki kipróbálhatja ezt a nem éppen evilági hangszert.
A pihenő után megindultunk a nap első programjára, a taliándörögdi Majré koncertre, ahol a tűző napon hősiesen tartotta magát a nem feltétlen nagy, de annál lelkesebb közönség. A Dzsudló előzenekaraként elhíresült banda közvetlen hangulatot varázsolt a színpadra. A hőség ellenére fülbemászó, letisztult hangzásvilágú dalaikkal képesek voltak táncra perdíteni az embereket.
A koncert végén rohantunk a Színház színpad felé, ahol már kígyózó sorok várták a Leenane szépe című darabot, de szerencsére az utolsó pillanatban sikerült bejutnunk. Martin McDonagh, a darab írója hozta a filmjeiben is megszokott stílusát. Az előadás hol tragikus, hol komikus események láncolatával tartotta fenn a közönség figyelmét, így sosem tudhattuk, hogy a következő pillanatban sírni vagy nevetni fogunk. Mucsi Zoltán nagymama otthonkájában, a főszereplő megkeseredett idős anyjának szerepében beleégett a retinánkba.
Azonban nem volt sok időnk felfogni a látottakat, mert Vigántpetenden, a fesztivál másik végében már kezdetét vette a Henri Gonzo-koncert! Gonzo szinte suttogva adta elő dalait, és nem igazán törekedett arra, hogy kapcsolatot teremtsen a közönséggel, azonban zenéjével tökéletes teret hozott létre a csendre és elmélyülésre vágyóknak. A híres spanyol szám, az El Mariachi „gonzosított” akusztikus változatát, az udvar tematikájához hűen egy Csoóri Sándor versfeldolgozást és a zenész egyik „kölyökkorában” írt dalát is meghallgathatták az udvarba látogatók.
Az este folyamán koncertről koncertre pattogtunk, eljutottunk a Boebeck, az Irie Maffia és az Analog Balaton koncertjére is. A Boebeck-fellépés a nyugalom szigeteként jelent meg a fesztiválon, az olykor szomorkásabb, leginkább indie stílusú számokat a színpad köré ülve hallgattuk végig. A koncert végén még egy rokon megtalálásnak is szemtanúi lehettünk, mivel kiderült, hogy az egyik nézőnek a dédnagyanyját is Becknek hívták és valószínűleg köze lehet Boebeck (Andl-Beck Boróka) családjához.
Az Irie Maffiára éppen csak beugrottunk még az Analog Balaton előtt, de nem bántuk meg. Az Irie-n meglátszik a már majdnem húsz éves zenekari tapasztalat, szinte megszokott a fergeteges hangulat a koncertjeiken.
Az Analog Balatonra átrohanva sok más sorstársunkkal együtt már csak az udvaron kívül tudtuk meghallgatni a koncertet. Tavaly ki is tiltották az együttest az előző udvarról, mert több fesztiválozó felmászott a helyszín körüli házak tetejére, rajongótáboruk pedig ebben az évben sem csappant meg. Majdnem száz ember tapadt a kerítésekre az együttes miatt, többen a csalános réten állva énekelték a dalokat, így szinte egy második koncert alakult az udvaron kívül.
Káldy Márton galériája
