Az Isten Háta Mögött, a Tej, az Atomki formációkból ismerős Pálinkás Tamás legújabb zenei projektje a Nagyúr új albummal jelentkezett. Az érett és választékos rock lemez, nagyszerű énekesi teljesítménnyel, néhol nagyon kemény szövegrészekkel szól a média általános problémaköreiről. Megbeszéltük mi van a sorok mögött.
Társadalomkritikus, társadalmi érintettségű az új lemez. Neked a zene mindig is a társadalomkritika megformálására szolgált?
Korábban nem ez volt a jellemző, inkább a saját univerzumomban futottam a saját köreimet. Úgyis mondhatjuk, magamról írtam magamnak dalokat, a külvilágot lényegében kiszorítva, miközben mindig is érdekeltek a társadalmi folyamatok. Az elmúlt években pedig folyamatosan alakultak azok a szövegek amelyek már kifelé néztek, a „kintre” reagáltak, a Szemét lemez pedig tudatosan lett ilyen irányultságú.
Mi okozta a változást?
Most már valamivel talán egészségesebb a lelki-érzelmi világom, vagy legalábbis jobban ki vagyok békülve magammal, mint korábban. Leegyszerűsítettem a belső képleteimet, kevesebb a megfejteni valóm személyesen – így nyithatok a világ felé.
Ilyen szempontból milyen előképei vannak a zenekarnak? Olyan előadókra gondolok, akik a zene közvetlen emocionális töltetét direkt társadalmi üzenetekkel egészítették ki.
Számtalan ilyen előadó van szerintem, hiszen a társadalomkritika megfogalmazása, saját
belvilágunkon keresztül is meg tud történni. Említhetem a zenekar életében fontos Rage Againts The Machine-t vagy a Nirvana-t, a Refuse-t, ahol az abszolút személyes élményvilág nagyban árulkodik a zenekarokat körülvevő környezetről is. Egyébként engem sosem az érdekelt, hogy miről énekelnek az előadók. Maga a zeneiség okoz számomra elsődlegesen örömet, a felismerés, hogy valakivel ugyanazt gondolom a világról, inkább másodlagos. A gót metál és gót rock, mint szubkultúra, öltözködési szokásaival, gondolatvilágával sosem érdekelt, nem is értettem, de az egyik kedvenc zenekarom mégis az ezt képviselő Type O Negative. Mindig is le tudtam őket magamnak úgy fordítani, hogy tudjak vele azonosulni, elsősorban érzelmileg, nem feltétlen intellektuálisan.
Az általános médiairritációt írod le több nézőpontból a lemezen, nagyjából az összes dal erre a témára van hangolva. Nem volt nagyon megterhelő egy ilyen átfogó témához közelíteni? Megkönnyebbülés volt egyáltalán megírni ezeket a dalokat?
A médiairritáció jó szó. Nagyrészt erről van szó, a teljes körű médiával, a képernyőkkel lepusztítom az agyam. A legelső dalt tényleg ez ihlette, a többi pedig ebből következett. Ahogy fókuszáltam a témára, az nyilván kivetül és nagyobb teret nyer, de ez nem jelenti azt, hogy nekem az ezzel kapcsolatos küzdelem lenne az elsődleges önmeghatározási pontom. Nem akartam partalan dolgokról beszélni, és nem is éreztem, hogy nagyon elvesztem volna a témában. Mindenképpen megkönnyebbülés volt az alkotás, már csak a próbák miatt is. Ez az első projektem, amikor zeneileg kész dolgokra építem rá az ének részeket, élőben pedig egész más hangsúllyal bírnak ezek a dalok. Ott mindig 100%-os energiabomba mindenki, amivel hihetetlen sok mindent le tudunk vezetni, ki tudunk adni magunkból.
Azon túl, hogy lemezt írsz a témáról milyen praktikáid vannak még a médiafrusztráció kezelésére?
Nagyon kevesen képesek erre, de nyilván egyféle tudatos távolságtartás lenne a legszerencsésebb. Ha szükségem van valami információra, akkor bekapcsolom a gépet, megszerzem az infót, majd lecsukom, eközben pedig lehetőleg nálam nem okosabb eszközöket használok csupán a mindennapi életben. Elhatárolódás a kulcsszó, bár tényleg nagyon nehéz. A szüleim hetvenes korosztály és most válnak függővé. Abba bele se gondolok, hogyan lehet leszoktatni a kisgyerekeket arról, hogy ne a tik-tokot pörgessék, hanem inkább csak nézzenek ki a fejükből. Ez a lemez is elég kompromisszummentesre sikerült.
Nem az a fajta előadó vagy aki engedményeket tesz a piac felé. Az alkotói karrieredben megkísértett valaha is ez a lépés?
Megfordult a fejemben többször, vajon mit kéne ahhoz csinálni, hogy ez nagyobb tömegekhez eljusson, leginkább a Tej projektem időszakában. De egyébként meg sosem akartunk igazán tetszeni. Ha van egy jó témánk vagy dalunk, azáltal más is átérezheti azt az iszonyatos felszabadulás élményt, amit mi, általában erre apellálunk. Ha nem érzik át, hát nem. Örülök ha valakinek tetszik, amit csinálunk, de különösebben sosem foglalkoztatott, mit szólnak hozzánk. Egyébként, ha akarnék se lennék képes úgy megfogalmazni dolgokat, hogy azt egy nagyon széles közönség be tudja fogadni.
Sem a kinézetem, sem a stílusom, sem a hangszínem, sem az általam kedvelt dallamvezetés nem tud működni egy szélesebb közönségben. És itt nem arról van szó, hogy én egy igényes dolgot csinálok, amit az igénytelen átlagember nem tud befogadni. Egyszerűen nincs tehetségem a kurrens zenei mainstream ízlését, – bármi is legyen az – kiszolgálni se tudatosan, se ösztönösen. Valakinek ugye ez csettintésre jön. Leír valamit, ami éppenhogy csak rímel és máris világsláger.
Fotó: Bobák Kati
Nyilván sokan éreznek rá zsigerből a legújabb trendekre, de akad jó pár előadó, aki inkább alkalmazkodik a legújabb formákhoz a siker érdekében.
Ha a kurrens stílusokról beszélünk, a mostani gimiseknek is megvan a maga punk világa, ami ugye arról szól, hogy olyat hallgassanak, amit nem hallgatnak se az anyámék, se senki más. Ez most gondolom a trap. Egyébként eléggé meglepődtem, mikor néztem trap videó válogatásokat koncertekről, ahol rendesen pogóznak, megy a circle pit, tényleg ugyanaz történik, mint nálunk. Csak most inkább az van fókuszban. Persze, ha tetszene, ha érdekelne, hogy kell ilyet csinálni akkor mehetnék vele, de az ember a tízes-húszas éveiben felvesz bizonyos önmeghatározó kereteket, amelyekből aztán már nem igazán tud kilépni.
Te az album zeneiségét experimentálisnak gondolod? A hangzásban, a dalok felépítésében kerestetek valami újat?
Mi azok az arcok vagyunk, hogy ha valami tetszik, ha valami nagy hatással van ránk, akkor ahhoz képest alkotunk, megpróbáljuk azt a saját képünkre formálni. Szerintem az angolszáz vezető kultúra, leginkább a popszféra tudja azt megcsinálni, hogy saját, teljesen eredeti ötletekből kialakít egy teljesen új zenei világot. Ha még ez lehetséges egyáltalán. Mi mindenesetre nem ezek vagyunk. Olyan szinten experimentális az anyag, hogy hogyan közelítjük meg az etalonjainkat. De, ha bármi sajátosságot vél bárki felfedezni az csak amiatt lehet, mert nem tudjuk lenyúlni hibátlanul a kedvenc témáinkat.
Ha tökéletes lenne, nem lenne egyedi.
Így van. Nekem ilyen a hangszínem, Csabi így gitározik, Kristófék így hozzák az alapokat, de ebben nincsen az, hogy új dolgokat keresünk. A mi szubkultúránk nem erről szól. Persze van pár szimpatikus kezdeményezés, ahol összekapcsolnak különböző eltérő műfajokat, nyilván vannak még érintetlen területek. De ha nekem lenne ötletem, maximum elmondanám egy fiatalabb zenekarnak.
Vannak jobb nevű helyek, nagyobb helyek, de ennek a zenekarnak ebben a pillanatban a Dürer kisterem egy csodálatos helyszín. Én egyébként a Dürerbe szerelmes voltam. Az Isten Háta Mögött klasszikus blokkos zenekar volt, ott próbáltunk, volt koncertünk a régi épület összes termében és azóta is általában azért tetszik egy klub, mert hasonlóságot mutat a régi Dürerrel. És az új helyszín is zseniális, ráadásul nemrég belehallgattam ott egy koncertbe, amelynek kifogástalan volt a hangzása, tiszta, agyszaggató és baromi erőteljes. Nyilván szép lenne az Akváriumban is menni egy kört, még ha a 16 éves újpalotai punk énemnek nem is túl jó a véleménye a helyről, de a közönségünk egyelőre kisebb létszámú. Emellett az A38 Hajó, ami mindig mérföldkő egy zenekar életében, ott más megvilágításba kerülnek a dolgok, már egy bő félházzal is. Ettől függetlenül, úgy gondolom, a lehető legjobb a helyszín a Szemét lemezbemutatóra. Alig várjuk.
2009-ben, Szentendrén a Kedves Kávézóban, 17 embernek (akik mind a barátai voltak) tartotta az első kvízestjét. Azóta országos szintűre nőtte ki magát Bartha Álmos QuizNight.hu vállalkozása. Magyarországon túl még másik 4 országban, például Írországban és Szerbiában is szerveznek kocsmakvízeket. Az eleinte hobbiként induló kocsmakvíz események miatt Álmos számos munkáját elengedte (eredetileg közgazdász), de mostanra a kvízestek szervezése vált a munkájává. Bartha Álmos könyvbemutatóján és kvízshow-ján jártunk.
November 22-én a Quizstudio-ban mutatta be Bartha Álmos a sajtó részére A Nagy Fotelkvíz című új kötetét. A Szinyei Merse utcában található Quizstudio-ból már halk beszélgetés hallatszik ki mire odaérek. Belépve a stúdióba néhány újságíró már az asztaloknál ül, valaki a szerzővel beszélget, jópáran a kihelyezett pogácsákból majszolgatnak. A helynek kellemes atmoszférája van, nem a kocsmai hangulatot idézi, de a tévés vetélkedőkhöz sem teljesen hasonlítható. Álmos a stúdió tulajdonosa (mely nemrég lett kész), erről tanúskodnak a polcokra kiállított tárgyak, mint például a Lego autó.
A szerző elmondása szerint egy olyan helyet szeretett volna létrehozni, ahol vannak nyomógombok, lehet játszani a fényekkel és nagy képernyőn tudja mutatni a kérdéseket, feladványokat és a csapatok számára az állást is. A hely alkalmas családi, baráti társaságok számára egy játékos vetélkedőhöz, de akár lánybúcsút is lehet tartani a stúdióban. Álmos szerint egyébként minden eseménybe belefér a kvíz, melynek célja a figyelemfelkeltés, az elgondolkodtatás, a történetmesélés és a szórakozás is.
Az eseményen a 21. Század Kiadó társtulajdonosa, Rényi Ádám és A Nagy Fotelkvíz szerkesztője, Harrach Judit is ott voltak. Az est első felében Rényi Ádám beszélgetett Bartha Álmossal az új könyvvel kapcsolatban, a kvíz iránti szeretetéről és az itthonikocsmakvíz megalapításáról, a covid alatti időszakról és arról, hogy Álmost miért nem lehet elérni hétfőnként. Utóbbi kérdésre a válasz nagyon egyszerű: ekkor rakja össze Álmos a kérdéssorokat az esti vetélkedőre, mert ugyanaz a kérdéssor kerül kiküldésre minden egyes városba (pl. Magyarkanizsára, Győrbe), ahol hétfőnként kocsmakvízeket tartanak.
Bartha Álmos, a QuizNight.hu alapítója
Álmos kvíz iránti szeretete onnan jön, hogy tág az érdeklődési köre, így szeret elmélyedni az őt érdeklő kérdésekben, majd ezeket szereti a játékosok elé vinni. Megtudhattuk, hogy Álmos Kínában élt, mikor először találkozott a kocsmakvíz fogalmával, az ott eltöltött idő alatt a barátaival a csütörtök esti programjuk az volt, hogy kocsmakvízekre jártak. Arra a kérdésre, hogy itthon hogyan és miért indította el, a következő volt a válasza: „Néztem, de nem volt sehol”. A Szentendrén 17 fővel induló kocsmakvíz-esemény mára akkora népszerűségnek örvend, hogy például a 2017-es döntőre a Tüskecsarnokot kellett kibérelnie, 220 csapat számára.
Álmos korábban megjelent könyve, A Nagy Kocsmakvízkönyv mára elfogyott a boltok polcairól. Az új kötet, A Nagy Fotelkvíz esetében az alapjáték ugyanaz maradt, mint egy kocsmakvíznél, de kiegészült számos plusz játékkal, mint például villámkérdésekkel, és tematikus játékból is sokféle került be a könyvbe, amik közül a játékosok saját ízlésük szerint tudnak választani. A könyv célja, hogy otthon, mint egy társasjáték funkcionáljon a könyv, mely során a világban rejlő kérdésekre választ kaphatunk, ezáltal növelve tudásunkat.
A beszélgetés során szóba került az is, hogyan élte meg Álmos a koronavírusjárvány okozta bezártságot. Az online térben való találkozás, beszélgetések, a hétfő este nyolc órakor tartott online kvízestek segítettek Álmosnak átvészelni ezt az időszakot. Minden héten új kérdésekkel jelentkezett be a virtuális közegbe, és hálás azért, hogy ebben az időszakban sem kellett elengednie a munkáját, annak ellenére, hogy a covid alatt azt gondolta, hogy most van az a pillanat, mikor el kellene engednie ezt a dolgot, azonban a közönség igénye meggyőzte őt abban, hogy ennek még nem jött el az ideje.
Az est második felében Álmos számunkra (újságíróknak) készült egy kvízesttel. Négy, körülbelül hatfős csapatokat alkottunk, négy olyan asztalnál, ahol rögzítve volt a piros lenyomó gomb. A piros gombot leggyorsabban megnyomó, vagy soron levő csapat feje fölött fehéren világítottak a fények. Alapvetően pedig mind a négy csapat feje felett a saját színe szerint égtek a lámpák. Kipróbáltuk a villámkérdéseket, az anagramma- és a tematikus játékot, a kapcsolati kör nevű játékot és a listát is, amelyben öt helyes válaszért 10 pontot is kaphatott a csapat.
A tematikus játékon belül 2-4-4-4-6 pontos feladatok közül választhattunk, egyszer lehetett passzolni és egyszer duplázhattunk is. A témakörök között megtalálható volt: a tech, a gasztro, a történelem, a F1, a sport, az irodalom és a logika (amely a covid alatt született témakör, ahol nem a kérdés nehéz, hanem rájönni a feladvány logikájára). A villámkérdések nevű játékban olyan kérdések voltak, mint például: Milyen nemű Micimackó? Melyik a világ legnagyobb gumiabroncs gyártója? Utóbbi kérdésre nem lövöm le a helyes megfejtést, bár a válasz megdöbbentő.
Bartha Álmos kvízmesterként (Fotó: Káldy Márton)
A teljes élményhez Álmos személyes történetei, hozzászólásai, magyarázatai segítettek hozzá. Ettől válik ez a játék igazán izgalmassá: nem csak nyerni szeretne az ember, győzedelmeskedni a másik csapat felett, hanem új információkat megtudni a világról, használni a már meglévő tudását, gondolkodni és logikát találni abban, amit nem tud. Mindezt a szerettei körében teheti, akikkel egy jót szórakozhat, most már nem csak kocsmákban, éttermekben, hanem otthon is.
Bartha Álmos új könyve, A Nagy Fotelkvíz már kapható a könyvesboltokban.
Gerhard Richter képe alapján (forrás: https://www.instagram.com/avant.arte/)
Ezúttal Hidi Boglárka Apa kincsei című prózáját ajánljuk figyelmetekbe a Kortárs rovatban.
Hidi Boglárka: Apa kincsei
Belefeledkezve bámulom a számokat feliratozó piros kijelzőt. Egyedül utazom. Egy perc alatt felérek a huszonhatodikra. Szétnyílik az üvegajtó, és azonnal beszökik a hideg, esőcseppeket lebegtető októberi szél. Apró tűszúrásokként rohamozzák meg puha arcom. Pár perc múlva teljesen átfagyok, és már semmit nem érzek.
Az épület csúcsáig még pár lépcsőfokot fel kell mászni. Itt már semmi védelem nincs a cső korlátokon kívül. A jéghideg levegő minden oldalról ostromol. Utoljára pár órája jártam itt. Még világos volt, de akkor sem volt melegebb. Most jobb itt. Nincs senki, és a város csendesebb. Az épületóriások már csak fáradtan pislogó szellemként szöknek fel a magasba.
A szél hirtelen rákezd, és a korlátig lök. Mégsem vagyok egyedül. Hangosan felnevetek kérlelhetetlen makacsságán. Jól van, nyugalom, mondom neki, és engedelmesen a korláthoz lépek. Felrakja először a jobb, majd a bal kezemet az átfagyott csövekre. Fázom. Feszesen nézem a horizontot. Aztán határozottan megdönti a törzsem és nyakam. Esernyős hangyákat látok az épület előtti tér körül. Most lépnek be a bejáraton. Most járhatnak huszonhat és fél emelettel alattam.
Az utcákat nézem, az embereket és mindent, amit maguk köré építettek. Közben látom, ahogy az útszéli fákon, a követségek zászlóin egy határozott mozdulattal végig húzza kezét. Vajon mit gondolhat rólunk? Ő mindünket ismer. Az összes földrészen, országban, városban, faluban, utakon, erdőkön, hegycsúcson megfordul. Beszökik a házakba, a szobákba, a fák, a fűszálak, a vízcseppek közé. Ellenőriz. Bekukkant ide-oda. Most kíváncsi. Egy-egy hajszálamat kihúzza a kötött sapkám alól, és megtáncoltatja ujjai között. Majd őrülten lebegteti a hajszálakból összeállt vörösesbarna tincset a szemem előtt. Incselkedik. Játszik a türelmemmel, hogy mikor kapom kezembe újonnan megszerzett játékszerét, és rejtem el, hogy aztán ismét előhúzhassa. Most bebújik szétcipzározott dzsekim alá, és próbálja átküzdeni magát több réteg ruhámon, hogy megérinthesse elfedett bőrömet. Miközben küzd, hogy bejusson megkeményedett mellbimbóimig, köpenyként dobálja a hátam mögött dzsekim anyagát. Folytatom harcunkat, és összehúzom a cipzárt. Várom a következő csínytevést, de nem jön. Eltűnt. Talán engednem kellett volna neki. Talán megsértődött. Csak most, hogy nincs, érzem, hogy mennyivel békésebb nélküle. A fejemben elmúlt a zsongás. Körbenézek. Hirtelen egy nedves csókot kapok a bal arcomra. Arra fordulok. Senki. A jobb arcomra is kapok egyet. Újra utána fordulok. Senki.
Lentről messzire elfolyó nevetés visszhangja hallatszik fel. Ketten sétálnak az épület előtt. Apuka a kitüremkedő járdaszegélyen egyensúlyozó kislányát sapkájára helyezett tenyerével vezeti. Belebambulok a távolságunkba. Ismerős érzés kerít félelmetes hatalmába. Beszippant a mélység. Csalogat, húz, fütyül. Pont úgy, mint ő, amikor szájába szívva a levegőt hangosan sípolva szólongatott. A sós levegő messzire vitte a hangot. Most is a vízcseppeken lebegve érkezik felém. Elvesztem érzékeimet. Az idő és a tér eggyé olvad a mélyben. A köztem és a közte lévő távolság a végtelenbe nyúlik. A semmiből bukkan elő újra. Átlátszó óriásként magasodik felém, hogy lendületből csaphasson le. Óriás tenyerét a magasba emeli. Fölém emeli. Most félek. Gonoszul kivárja, amíg félelmem beletörődésbe csap át, és csak akkor kezd neki. Elfordítom a fejem. Összeszorítom szemeimet. Azt képzelem, hogy felső és alsó szempilláimon pihenő könnycseppjeim azonnal és szétszedhetetlenül összefagynak. Erőset lök rajtam hátulról. Előre dőlök. A lábaim felemelkednek. Eleresztem a korlátot.
Sóskristályokkal teli a tüdőm.
Billió vízcsepp lebegtet a semmiben.
Körbe kerítik meztelen testem minden pórusát.
Félholdként ül rá az átlátszó gömbökre a napsugár.
Tompán hallom csak. A nevemet ismételgeti. Megtalált. Megfogja a vállam, és visszaránt. Rám borul. Befedi testével a testem. Egy perc alatt a földszinten vagyunk. Hatalmas tenyerét ráteszi kötött sapkámra, amíg én a járdaszegélyen egyensúlyozom.
***
Hidi Boglárka (Fotó: Takács Márton)
Hidi Boglárka 1999-ben született Szikszón. Jelenleg az ELTE BTK Színháztudomány mesterképzés hallgatója. Színikritikákat, tanulmányokat és prózákat közöl. Színházi produkciókban dolgozik.
Kiemelt kép: Gerard Richter képe alapján (forrás: avant.arte)
Öt igaz történeten alapuló kosztümös film olyan nőkről, akik a férfiak uralta világban és politikai életben is maradandót alkottak. Van köztük olyan, akinek a sorsa tragikus véget ért, akad, akinek házasságról és gyermekeiről kellett lemondania, de olyan is, akinek el kellett fogadnia, hogy csak a második lehet a férje életében. Az ő történeteik utat mutathatnak a 21. században is.
Trónok (h)arca
A Két királynő (2018) Stuart Mária (Saoirse Ronan) skót uralkodónő tragikus történetét mutatja be Skóciába történő visszatérése után. Unokatestvére, I. Erzsébet (Margot Robbie) angol királynő is kulcsfontosságú szerepet játszik a filmben. Mindketten a férfiak uralta 16. században próbálnak érvényesülni: árulások, intrikák, gyilkosságok, háborúk veszélyeztetik uralkodásukat. Igyekeznek egymás felé tiszteletet mutatni, azonban békéjüket beárnyékolja az a tény, hogy Mária igényt tart az angol trónra. A királynők tanácsadói (akik mind férfiak) mindkettőjüknek egy utat mutatnak: házasság és utódok, hogy bebiztosítsák pozíciójukat a trónokért való harcban.
Saoirse Ronan mint Stuart Mária a Két királynő című filmben (Forrás: mafab.hu)
I. Erzsébet nem felel meg az elvárásoknak, nem kíván megházasodni, kitart elhatározása mellett: életét a trónnak és Angliának szenteli. Mária ezzel szemben újra megházasodik, és ebből a házasságából születik meg Stuart Jakab. A két nő a férfiak játszmái, egyezkedései közepette próbál meg hatalmat gyakorolni egymáson és a másik nemen is. Míg Erzsébet határozott, ellentmondást nem tűrő, bölcs és megfontolt, addig Mária önfejű, makacs, szenvedélye és érzelmei uralják. A végső játszmát csak az egyikőjük nyerheti meg.
A miniszterelnök szolgálatában
A legsötétebb óra (2017) című film 1940 májusában játszódik. A mozi Winston Churchill (Gary Oldman) miniszterelnökségének első hónapját mutatja be, illetve azokat a döntéseket, melyeket ekkor, a II. világháború ideje alatt kellett meghoznia. Két nő szerepe kulcsfontosságú a történetben: az egyik a felesége, Clementine Churchill (Kristin Scott Thomas), a másik a titkárnője, Elizabeth Layton (Lily James).
Elizabeth első napjába csöppenünk bele, a lányt segítőként veszik fel Churchill mellé. Az újonc gyorsan gépel, de mivel izgul, szétszórttá válik és elrontja a szavakat. A miniszterelnök kiabál vele és meneszti a lányt, aki sírva kirohan. Később mégis visszaveszi, titkárnői feladatai mellett a politikus bizalmasa lesz: tudja, hogy kinek, mikor és mit ír. Akárhol is van Churchill, Elizabeth-nek ott kell lennie mellette és írnia, amit a kormányfő diktál: fürdés közben vagy akár pizsamában.
Clementine annak tudatában ment hozzá Churchillhez, hogy férje számára mindig is a közélet lesz az első. A filmben végig jelen van, amit önmagáról mondott: mindig csak második. Idős korára megtanulta ezt elfogadni, és belenyugodott abba, hogy: „A mi kis áldozatunk egy sokkal nagyobb célt szolgált.” Szókimondó, támogató: rendre utasítja férjét, ha az kételkedne önmagában, de ő ezt nem várhatja viszont tőle.
Clementine (Kristin Scott Thomas) és Churchill (Gary Oldman) egy érzelmes jelenetben A legsötétebb óra című filmben (Forrás: mafab.hu)
Ami a nők politikai szerepvállalását illeti a film történetében: a nem képviselőit a filmben háromszor lehet látni a parlamentben – kétszer figyelmesnek kell lenni, hogy a férfiak között ki lehessen szúrni a kalapos hölgyeket –, akik valószínűleg egyéni választókerületben nyertek, így lehettek a Konzervatív Párt tagjai (1928 óta van általános választójoga a nőknek Nagy-Britanniában). Harmadik alkalommal a felső szinten látjuk ülni a nőket, köztük Elizabeth-et, csak feltételezhető, hogy ez a titkárnők és az érdeklődő nők helye.
A filmben megjelenik, hogy a nők a hagyományos munkakörökön kívül (komorna, szolgálólány) iskolázottságot igénylő állásokat is betölthetnek: vállalhatnak munkát titkárnőként, gépíróként, telefonosként. Az előbbi két munkakör a háború idején még népszerűbb volt, a harcok kedveztek a női emancipáció kiterjesztésének. A filmben a háborús kabinet helyszínén a nők telefonos hölgyekként és gépírógárdaként jelennek meg, mások pedig ápolónőként vállaltak munkát. Azonban egyes területek továbbra is tiltottak számukra (ilyen például a térképterem), tehát továbbra is fennállt a nemek közötti egyenlőtlenség.
„Csak egy Kennedy lettem”
John F. Kennedy feleségét a világ csak Jackie-ként ismeri. A Jackie (2016) fő eseményei 1963-ban játszódnak, amikor Kennedy elnököt a dallasi látogatásukkor lelövik a kocsijában, melyben együtt ül feleségével. A halálától kezdve Jackie-n (Natalie Portman) van a világ szeme, hogy a volt First Lady hogyan próbálja túlélni férje elvesztését, és miképp küzd meg az őt érő kitüntetett figyelemmel.
A történetnek egy újságíró (Billy Crudup) látogatása ad keretet, aki Jackie történetére, gondolataira és érzéseire kíváncsi. Jackie okos, kedves és határozott nő, aki vágyik elhunyt férje elismerésére. Kennedy temetésében is egyedül szeretne döntéseket hozni, bár az a tökéletesség, amit ebben hajszol, az valójában nem is Kennedynek szól, hanem önmagának. Utoljára akarja megmutatni magát az amerikai népnek, – és a többi ország lakosságának, hiszen TV-ben közvetítették Kennedy temetését – a veszteségét, fájdalmát és az igazságot: férjét meggyilkolták.
Jackie sosem vágyott hírnévre: hozzáment egy Kennedyhez, aki évekkel később elnök lett. Méltósággal viseli azt, ami körülötte zajlik: az új elnök felavatását, a Fehér Házból való kiköltözést. Nem mutathatja ki érzéseit, különben az őt körülvevő férfiak azonnal gyengének látnák: mosolyognia kell még akkor is, ha fáj. Próbál túllépni a gondolaton, hogy nem tudta megmenteni férjét, aki a karjaiban halt meg.
Visszatérve Európába, egy olyan nő politikában történő felemelkedését látjuk, aki egy egyszerű lányból lett az Egyesült Királyság első női miniszterelnöke.
A Vaslady (2011) Margaret Thatcherről (Meryl Streep), az Egyesült Királyság első és egyetlen női miniszterelnökéről szól, aki az addigi társadalmat meghatározó nemi és osztálybeli előítéleteket rombolja le. A férfiak uralta politikai szférában olyan utat tud bejárni, mely nem sok nőnek sikerült azóta sem. Az Oxfordon diplomázott, a családi fűszeres boltban dolgozott, emiatt állandóan gúnyolódnak rajta a férfiak, még akkor is, mikor már miniszterelnök volt. Az ő szemükben nem számít, hogy meddig jutott el, a neme és a családi háttere továbbra is meghatározza őt. Hozzámegy egy üzletemberhez (Jim Broadbent és Harry Lloyd), akinek kijelenti, hogy: ő nem a tipikus feleség, aki háziasszonyi teendőket végez és a férjébe karolva mutogatja, hogy boldog. Azt akarja, hogy az élete ennél többről szóljon. Így is lett: a házasságukban a férj került a háttérbe a közszolgálattal szemben.
Meryl Streep Margaret Thatchert játszotta a Vaslady című filmben (Forrás: mafab.hu)
Azt, hogy 1979-ben megválasztották miniszterelnöknek az is befolyásolta, hogy a férfiak – akik hittek benne – valamelyest átformálták fellépését és a megjelenését: mélyítenie kellett a hangját, hogy határozottabban hangozzon, illetve a kalapjait is leselejtezték. Thatcher ambiciózus, határozott döntéshozó, eszményeit nyíltan vállalja az őt gúnyoló és megvető férfiakkal szemben, és változást akar hozni az ország számára. Személye és munkássága megosztotta még saját pártját is. A tudat, hogy jobb állapotban hagyja ott az Egyesült Királyságot, mint ahogy átvette, elegendő elismerés volt számára a tizenegy és fél évig tartó miniszterelnöksége után.
„A Szívek Királynője”
A királyi család felé pillantva a Spencerből (2021) megtudhatjuk, hogy Diana (Kristen Stewart) miképp küzdött meg a királyi etikettel és önmagával.
A film Diana, walesi hercegné válása előtti utolsó közös karácsonyt mutatja be a királyi családdal. Károllyal (Jack Farthing) ekkorra megromlott a házasságuk, ugyanis a herceg egy fiatalkori szerelmével tartott fenn viszonyt. A királyi családban szigorú protokoll határozza meg az udvarban való viselkedést és megjelenést. Diana szabadon értelmezte ezeket a szabályokat, sőt gyakran áthágta őket. A filmben számos ilyen példa jelenik meg: késik, a királynő után érkezik meg az ötórai teára, a különböző alkalmakra felcímkézett ruháit gyakran összecseréli. Legszívesebben szakítana az összes avitt hagyománnyal. A sajtó kiemelten figyeli, ezért állandó felügyelet alatt van, nehogy olyan dolog lásson napvilágot, ami a királyi család számára zavarba ejtő. Boldogságot ebben az állandó aknamezőben két fia jelenti számára, akiket függetlenebb és szabadabb keretek között nevelne. A hercegné egy megtört, dühös, depressziós, étkezési zavarokkal küzdő nőként jelenik meg.
Kristen Stewart Dianaként remekelt a Spencerben (Forrás: mafab.hu)
Évszázadokat átívelő nőiség
A bemutatott nők közül néhányaknak hasonlóan ért véget az élete, olyanok is akadnak, akiknek ugyanaz a szerep jutott. Közös bennük, hogy hatalmi pozícióban voltak: származási alapon vagy házasság révén kerültek a politikai szférába. Azonban ez sokszor vesztüket okozta, az önmagukból való kifordulást eredményezte. A filmek sokszor drámaian tárják elénk a történeteket, mégis mind az öt filmben az a valóság jelenik meg, hogy egy nőnek miképp kell túlélnie és szembenéznie a megpróbáltatásokkal a férfiak uralta (politikai) világban. A kérdés a 21. században is megállja a helyét: vajon sikerül-e valaha is leküzdeni a nemek közötti egyenlőtlenségeket?
Idén 61 éves Henry Mancini klasszikusa, a Moon River, az 1961-es Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany’s) című film főcímdala.
szerző: Pinthér Anna
A filmben Audrey Hepburn vokálja alatt Henry Mancini és zenekara instrumentális változatát halljuk az eredeti, szóló gitárra komponált verzió helyett. Ugyanez a változat szerepel az első kislemezen Jerry Butler elhíresült feldolgozásában, amely 1961. végére szintén a listák 11. helyéig jutott az Egyesült Államokban. Bár Hepburn verziója számít az eredetinek, ez csak a színésznő halála után, 1993-ban jelent meg először a Music From The Films of Audrey Hepburn című albumon.
Majdnem kivágták
Mancini Johnny Mercer szövegíróval közösen dolgozott a dalon. Az cím eredetileg Blue River lett volna, később azonban kiderült, hogy ez más szerzők által már le volt védve. További nehézségnek bizonyult, hogy a dal első verzióját Hepburn hangi adottságai révén nem tudta megfelelően előadni, emiatt sokáig kerestek a hangi karakteréhez illő, képzett énekest a dal szinkronizálásához. Végül Mancini úgy döntött, inkább kiaknázza a színésznő erősségeit, és hozzá igazította a zenei anyagot, amelynek végleges változata, a visszaemlékezések szerint mindössze fél óra alatt született.
Manciniről ismert, hogy a dallamorientált megközelítést preferálta, illetve hogy témáit szerette kifejezetten karakterre szabni, ennek mintájára a Moon River is egyfajta vezérmotívumként működik. A harmonikaszólam jelképezheti Holly vidéki származását, míg a lassú vonós réteg és a vegyeskar ezt ellenpontozva életre hívja a nagyvárosi történetszálat. Stílusa a könnyedebb műfajokból építkezik, mint a jazz vagy a mambo, amiből a forgatások elején származott is némi hátránya, a 60-as évek filmipara ugyanis mintegy megkövetelte a „broadway” jellegű, grandiózus opusokat. Ötlettervei prezentálása után el is kezdtek más zeneszerzőt keresni, ugyanis nem tartották elég képzettnek a feladathoz – amit sikeresen megcáfolt az időközben elkészült dallal, így megtarthatta pozícióját. Az előzetes vetítés után azonban a stúdió túl hosszúnak ítélte a forgatókönyvet, a Paramount elnöke, Marty Rackin pedig ragaszkodott az azóta ikonikussá vált jelenet kivágásához. Mancini özvegye, Ginny később egy BBC-interjúban így emlékezett vissza:
„Láttam, ahogy Henry elsápad. Mindannyian megdöbbentünk, teljesen el voltunk ájulva. Egy-két percig csendben voltunk, majd sorra hozakodtunk elő az érvekkel, hogy miért kell a dalnak benne maradnia a filmben, és miért kellene más részekből vágni.”
Forrás: softbackingtracks.com
Miről szól a dal?
Bár a mindössze tízsoros dal első szám egyes személyben íródik, párbeszéd síkjára emelkedik a folyó megszemélyesítésével, akinek hallgatása, folyamatos áramlása adja a második karaktert.
A folyót megszólító személy az álmairól elmélkedik. A „Wider, than a mile” utalhat arra, hogy milyen hosszú és nehéz a célokig vezető út. Azonban ha a megszemélyesítés elvét követjük, sokkal inkább tűnik logikusnak a folyó a barátok, társak metaforájaként, akik végigkísérnek minket a mindennapi nehézségeken. A két fő érzés, amelyet a dal közvetít, a remény és az optimizmus.
A szöveg az aposztrófokon, metaforákon és megszemélyesítésen kívül a toposzokat sem veti meg, ilyen például a „rainbow’s end”, amely szintén metonímiája lehet a céloknak, vágyaknak, szerencsének. A „my huckleberry friend” sort gyakran kapcsolják Mark TwainTom Sawyer című könyvének Huckleberry Finn karakteréhez, Johnny Mercer azonban önéletrajzában felfedi, hogy a megnevezés saját gyermekkori barátjára utal, akivel együtt szedték az áfonyát a georgiai otthona közelében fekvő folyó mellett.
A harmonikus jövőkép mellett az szélsőségek is helyet kapnak a dalban, még ha csak utalás szintjén is. Ilyen ellentétpárok az „I’m crossing you in style someday” és a „Wherever you’re going I’m going your way” , vagy a „Oh, dream maker, you heartbreaker”.
Bár összességében tekintve a filmet, dalszöveget és zenét, ez a tízsornyi történet a barátság fontosságának, és a reményteli jövőnek szentel 4 perc 20 másodpercet, sikere mégis a titokzatosságában rejlik. Bár nem egyszer érte vád „érthetetlensége miatt”, és valós, hogy sok „balladai homály” tátong az egyes sorok között, egyszerű, többletjelentéssel bíró képeivel lehetővé teszi, hogy bármiről szólhasson: barátságról, búcsúról, várakozásról, vagy egy késő augusztusi emlékről a Duna-holtágnál.
Utóélet: töretlen siker
A szerzeménnyel elnyerték a legjobb eredeti dalnak járó Oscar-díjat, illetve az év felvételéért járó Grammy-díjat, továbbá az Amerikai Filmintézet az elmúlt évszázad negyedik legjobb betétdalának is megválasztotta.
A legismertebb feldolgozás Andy Williams, amerikai énekes interpretációja. Ez volt többek közt az 1962-1967. között futó televíziós varietéműsorának is főcímzenéje. Williams tulajdonában volt továbbá a dalról elnevezett, Missouri állambeli, azóta is működő Moon River Theater.
Jazz verzója azóta sztenderddé vált, így azóta is elemi része a legtöbb repertoárnak. Andy Williamsen kívül olyan előadók dolgozták fel, mint Frank Sinatra, Barbra Streisand, Louis Armstrong, Judy Garland, Amy Winehouse, vagy a R. E. M. A magyar változata Holdfolyó címmel jelent meg Cserháti ZsuzsaKicsi, gyere velem rózsát szedni c. albumán.
Az elmúlt évek kiemelkedő Moon River feldolgozása Jacob Collierhez köthető, amivel a fiatal multitalentum 2020-ban el is nyerte a legjobb hangszeres vagy acapella hangszerelésért járó Grammy-díjat.
Decemberben új értelmet nyer a halálos szerelem kifejezés: az Átjáróház című, fantasy- és vígjátéki elemekben bővelkedő romantikus film december 8-án kerül a hazai mozikba, és bizonyítja be, hogy az igazi szerelem nem ismer határokat: még az élők és holtak között húzódót sem.
A film főhőse, Krisztián (Bárnai Péter) ugyanis akkor sem mond le szíve választottjáról, amikor a lány (Rujder Vivien) kénytelen lemondani az élők társaságáról. Megharcol a lányért, és néhány nagyon furcsa (részben élő, részben halott) társ segítségével visszaszerzi őt.
Madarász Istirendező különleges feladatot vállalt, hiszen amellett, hogy egy ízig-vérig romantikus filmet készített, szokatlan helyszínekre viszi nézőit, és ehhez látványos, magyar filmen ritkán látható fantáziával létrehozott környezetet álmodott meg; ráadásul – hiszen a film az ünnepi szezonban kerül a nézők elő – a sok viccel, kedvességgel végig derűs, szórakoztató hangulatot teremtett. Igaz, kiváló színészekre támaszkodhatott: a két főszereplő mellett fontos szerepet kapott a filmben Kulka János, Kútvölgyi Erzsébet, Galla Miklós, Mészáros Máté, Dobó Kata, Árpa Attila, Székely B. Miklós, valamint a Pamkutya.
A mától a mozikban és az interneten is látható előzetes már jóval többet sejtet a filmről, mint amit eddig tudhattunk: láthatjuk, hogy milyen Kútvölgyi Erzsébet, amikor varázsol, milyen hullaház-igazgató Galla Miklós, és hogyan reagálnak Pamkutyáék, amikor a halott lányt az életbe visszahozni próbáló főhőst épp varázsláson kapják. De ami a legfontosabb, láthatjuk, milyen csodásan működik a kémia Rujder Vivien és Bárnai Péter között.
„Ez egy fiú és egy lány története. Összeütköznek a biciklijükkel, nagyot esnek, beszélgetni kezdenek, és innen minden könnyen megy… vagyis menne, ha a lány nem szállna fel pont egy olyan buszra, ami balesetet szenved. Mire viszontlátják egymást, a fiú már őr a hullaházban, a lány pedig lakó. Nagyon izgalmas volt élni a halál után, fantáziálni arról, hogy vajon hogy történhetnek a dolgok odaát. Jól éreztem magam a forgatáson, nagyon jó és fontos munka volt nekem, ez volt az első nagyjátékfilmes főszerepem. Nagyon jól értettük egymást Bárnai Péterrel, és Madarász Isti is laza, vidám munkahangulatot teremtett. Szerintem a filmen is ez fog látszani” — fogalmazott Rujder Vivien.
Az Átjáróház a Nemzeti Filmintézet támogatásával a FocusFox gyártásában, Muhi András és Ferenczy Gábor producerek segítségével készült. A film december 8-tól látható a hazai mozikban.
A történelem jónéhány kényes témával szolgál a filmkészítők számára – a szocializmus bukása vitathatatlanul ebbe a kategóriába tartozik. Rendkívül nehéz feladat nem elcsúszni hangvétel tekintetében, már csak a szóban forgó esemény közelsége miatt is, hisz az alkotók többnyire átélték a berlini fal leomlását és a Szovjetunió hattyúdalának záróakkordjait. Az egyoldalú, túlságosan patetikus és a kíméletlenül kegyetlen ábrázolásmód határán elhelyezkedő arany középutat képviseli Wolfgang Becker 2002-es német mozija, a Good bye, Lenin! A forgatókönyv a rendező és Bernd Lichtenberg közös munkája, míg az operatőri munka Martin Kukula érdeme. Azt, hogy jól sikerült vállalkozásról van szó, nem csupán a jelölések (a teljesség igénye nélkül: BAFTA – legjobb idegen nyelvű film, Golden Globe – legjobb nem angol nyelvű film, Berlini Nemzetközi Filmfesztivál – Arany Medve) és a megjelenést követő évben bezsebelt Európai Filmdíj közönségdíja bizonyítja, de a vetítés első hónapjában megdöntött német nézőszámrekord is.
1989. október 7. A kamasz Alexander (Daniel Brühl) nővérével, Arianéval (Maria Simon) és hithű szocialista édesanyjával, Christianéval (Katrin Saß) tengeti mindennapjait Kelet-Berlinben. A felnőttlét határán álló fiú teljes egészében átérzi a már alkonyát elő szovjet hatalom visszásságait: nyílt szkepszissel szemléli a rendszert. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy aprócska lakásukban a bukás után is újrateremtse a gyűlölt miliőt, ha a szükség és a szeretet azt diktálja. Miután édesanyja egy szívinfarktus következtében kómába esik, és nyolc hónappal későbbi ébredése felett az orvos teljes nyugalmat rendel el a közelmúltat eszméletlenül töltő, így a szocializmus összeomlásáról mit sem tudó asszonynak, Alex minden erejét megfeszítve igyekszik eltitkolni, hogy a világ 180 fokos fordulatot vett. A berlini fal leomlott; Erich Honeckert felmentették pártfőtitkári kötelezettségei alól; a Coca Cola pedig beszivárgott a „hanyatló nyugatról”.
Ami egyszerű, aprócska hazugságnak indul, igen gyorsan túlnő önmagán. Már nem elég, hogy a testvérpár és partnereik úgy tesznek, mintha az elmúlt hónapok meg sem történtek volna – a rögtönzött időutazás mind nagyobb méreteket ölt. Az uborkásüveg címkéjének átragasztásától, a divatjamúlt ruhák hordásától és a lakás „nyugati” bútorainak leselejtezésétől egyenes és gyors út vezet a hamis híradófilmek forgatásáig, amelyek nevetséges módon kísérelnek meg magyarázatot adni arra, miért virít a szomszédos épület falán egy óriási Coca Cola-plakát, miért lepték el Kelet-Berlint a volt NSZK lakói, és hova is tűnt Honecker elvtárs. A történelem nyílt meghamisítása mindinkább Alex rögeszméjévé válik, míg szerelme, Lara (Chulpan Hamatova), Ariane és partnere, Rainer (Alexander Beyer) egyre nehezebben viselik a hálót, amely a hazugságokból szövődött körülöttük.
A történet mindennek ellenére Christiane halálával zárul. Ily módon felesleges erőfeszítésnek tűnhetne a cselekmény mozgatórugójául szolgáló „rendszer-visszaállítás” – ha utolsó megjelenéseinél nem játszana az édesanya száján hálás és meghatott mosoly, mikor fiára néz. Életének végső napjaiban ugyanis nemcsak az derül ki számára, hogy a szocializmusnak leáldozott, hanem az is, hogy környezete annyira szereti, hogy hajlandó érte kifordítani sarkaiból a világot.
Wolfgang Becker filmje az emberi kapcsolatok jelentőségéről is mesél (forrás: BBC Four)
Érdemes az első perctől fogva figyelmesen nézni a filmet, ugyanis a nyitány röviden és tömören bemutatja, milyen képi és narratív eszközök szervezik a majdnem kétórás alkotás egészét. Kis képkivágatú felvétellel kezdődik a mozi, mely alatt az „Unsere Datsche, Sommer ’78” (‘A nyaralónk, ’78 nyara’) felirat olvasható. A kép fokozatosan nő teljes méretűre, miközben enyhén realista-dokumentarista stílusban mutatja be a főszereplő testvérpár gyermekkorának néhány pillanatát. A remegő, ugráló, néhol sárgás kamerakép, a háttérzajok és a felvételt készítő édesapa megszólalásai egyfajta „film a filmben” szituációt teremtenek. Az idilli, természetesnek ható mozzanatokat a német főváros egymásba játszó állóképei váltják fel, időről időre piros színt öltő háttér előtt hirdetve a színészek nevét. Végül Lenin elvtárs is megjelenik egy plakát, majd egy szobor formájában mintegy a címre utaló elemként.
A szoros értelemben vett cselekmény még mindig Alex és Ariane gyermekkorában indul, ám már stabil, semleges, a játékfilmekre jellemző kameramozgással. Azon kívül, hogy a pár perces szekvencia felvázolja az alapszituációt, két, a későbbiekben fontossá váló motívumot is bevezet: az űrutazás problémakörét – mely többek között Alex traumafeldolgozó stratégiáihoz kapcsolódik – és a televíziózást. Az 1989-be való előreugrás előtt még visszaköszön néhány snittre a remegő, zajtelített kamerázás.
Tudatos, a cselekményhez következetesen illeszkedő fényképezés jellemzi a Good bye, Lenin!-t. A bevezető egység után többnyire lassú, nyugodt, a szocialista filmkészítést megidéző megoldásokkal találkozunk, ami érzékletesen eleveníti fel a huszadik század második felének keleti blokkjában uralkodó hangulatot. A statikus képeket a történet előrehaladtával mind gyakrabban szakítják meg gyors és hirtelen vágások: példa erre az október hetedikei tüntetésből kialakuló verekedés, amelynek zűrzavarát lendületes, szaporán váltakozó snittek mutatják be. Ezen eljárás nemcsak a látottak erőszakos voltát erősíti, de a dramaturgiai fordulatot is kiemeli, hiszen Christiane szívinfarktusának – és így a kómának, valamint annak következményeinek is – közvetlen kiváltója az, hogy a szeme láttára hurcolják el a tiltakozók között felvonuló Alexet a rendszer hű szolgái.
A szocializmus megdöntését követően egyre több a szereplők megváltozott életkörülményeit hangsúlyozó rövid beállítás és az azokat összekötő gyors vágás. Az ugráló, dokumentarista jellegű felvételek sem merülnek ki a mozi nyitányában, később szintén elő-előfordulnak (többek között a berlini fal lebontásának bemutatásánál). A bevezetés sárgás, ugráló, a mosolygó Christianét gyermekeivel mutató beállítása pedig a film záró képsorában tér majd vissza: a kimerevített kép keret gyanánt fogja össze a filmet, erősítve az alkotás kohézióját, miközben édes-bús hangulatával hatásosan zárja le a történetet.
A vizuális eszköztár tárgyalásánál nem mehetünk el amellett sem, hogy a fényképezés mindvégig feltűnően hangsúlyozza a piros színt. Legyen szó a főcím háttereiről, az első percekben felbukkanó szocialista jelképekről vagy a Coca Cola márka különböző megjelenési formáiról, az említett árnyalat az alkotás egészében rendkívül markáns pozícióban van. A tény, hogy a keleti blokkba szinte egyik napról a másikra beszüremkedő Nyugat szimbólumául szolgáló ital, illetve az azt – és mindent, amit képvisel – kategorikusan elutasító rendszer védjegyszerű színe egy és ugyanaz, rendkívüli iróniát hordoz.
A filmben nem csupán e paradox találkozás sugallja az említett esztétikai minőséget: az ironikus felhangú, kritikus, ám közben megengedő humor adja meg a mozi egészének alaphangulatát. Példaként megemlíthetjük a jelenetet, mely során a szobájából kiszabadult Christiane végigkíséri, amint a feje fölött szállítják el helikopterrel a város monumentális Lenin-szobrát: az elvtársaknak eredetileg biztos irányt mutató kar célját vesztve leng ide-oda a levegőben, gúnytól átitatottan fogalmazva meg a múltbeli rendszer tömör kritikáját. De ami még fontosabb, a rövid részlet rávilágít a viszonylagosság tényére: mindennek két oldala van. A hirtelen nyakunkba szakadó szabadság sem teljesen pozitív, hiszen egy megszokott rendszer megszűnése felborítja az állandósult és – ha nem is tökéletes, de – stabil mindennapokat, azaz kihúzza az emberek lába alól a talajt. Irány és cél elvész (pont, mint a Lenin-emlékmű karjának esetében); az egyénnek a semmiből kell felépítenie új életét.
Noha elsősorban az irónia érvényesül a bemutatott történelmi korszakot illetően, egyéb esztétikai minőségek is képviseltetik magukat a filmben. A komikum (például a hamis híradófelvételek készítésének ábrázolásánál: Alex barátján, Denisen – megformálója Florian Lukas – nincsen nadrág az egyik álműsor készítésekor) és a tragikum (a gyermekeihez levélben évekig sikertelenül közeledő, majd új életet kezdő apa cselekményszála ennek egyik megjelenési formája) szintén tetten érhető.
A film humorral közelít a történelemhez (forrás: TMDb.com)
A televíziózás már több ízben emlegetett motívuma fontos szerepet tölt be az alkotásban. Az először a nyitányban megjelenő, majd a cselekmény egészén végigvonuló filmhíradókat eleinte csak – kisgyermekként űrhajós példaképét még naiv csodálattal, fiatalemberként a szocializmus krónikáját már nyílt szkepszissel – szemléli a szereplő, majd ő maga is elkezdi gyártani őket. A rezsim számára ideológiai szempontból kitüntetett jelentőséggel bíró médium (hogy Lenin szavaival éljünk: „minden művészet közül számunkra a legfontosabb a film”) a valóság, illetve a történelem meghamisítását szimbolizálja, amelyet Alex kezdetben elutasít, később azonban ő is a mozgóképes „hazugsággenerálás” aktív résztvevője lesz. Annyi a különbség közte és a megvetett párttagok között, hogy ő szeretetből és féltésből szerkeszti át az igazságot.
Szintén hangsúlyos és a teljes filmet átszövő motívum az űrhajózás, amelyet Alex kiskorától fogva bámulattal kísér. Példaképként tekint Sigmund Jähnra, az első német emberre a világűrben. A fiú számára nemcsak az apa nélküli gyermekkor traumájának lehetséges feldolgozási kísérletét, de a kitörés reményét is jelenti az űrutazás; egy bizalomkeltő szigetet a gondterhes és szürke mindennapokban – valamit, ami felé lehet törekedni. E cél azonban több ponton megkérdőjeleződik. A nyitányban a kilövésről szóló híradóműsor párhuzamba kerül a család tragédiájával: Jähn felszállásának bemutatása és az édesapa szökése párhuzamos montázsban tárul a néző szeme elé.
A motívum tartalmának viszonylagossá válását viszi tovább a tíz évvel későbbre, 1989-re váltó vágás; az egyik pillanatban még a modellrakétát fellövő Alexet látjuk, ám mikor a játék útját az égboltig követő kamera „visszaszáll” a földre, már a kamasz fiút figyelhetjük, amint egy padon ülve sört iszik – mutatva, mivé lettek a nagy remények. Hasonló képzeteket hordoz a cselekmény vége felé taxisofőrként felbukkanó Sigmund Jähn is. A motívum szintén többértelműen jelenik meg a záró jelenetben, mikor Alex egy fellőtt rakéta segítségével szórja szét édesanyja hamvait (amely tett egyébként illegális a cselekményvilágban), ám a befejezés édes-bús hangulata megszépítően hat erre is.
Wolfgang Becker fontos filmet készített a Good bye, Lenin!-nel. A különleges humorú, kesernyésen mosolygós mozi sajátosan ábrázolja az elmúlt ötven év európai történelmének egyik fordulópontját – globálisan és az egyén életére vetítve egyaránt. Bepillantást enged a szocialista blokk mindennapjaiba, megmutatja, milyen volt a Fal tövében élni. Nem kell kimozdulnunk a szobánkból, hisz az NDK házhoz jön – épp, mint Alex édesanyjához.
Jean-Michel Jarre, az elektronikus zene egyik legikonikusabb úttörője továbbra is képes újítani zenei hangzásvilágán. A 2022 októberében megjelent Oxymore Jarre huszonkettedik stúdióalbuma, amely mind hangzásában, mind hangtechnikájában újító erővel foglalja el helyét az alkotó életművében és az elektronikus zene világában egyaránt.
A legutóbbi, Amazônia című albuma, amelyet Sebastião Salgado fotográfus azonos című fotósorozata ihletett, egy csendesebb, a törzsi énekeket, és a természet hangjait magabiztosan alkalmazó zenei vállalkozás volt. Ekkor azt hihettük, hogy az akkor 73 éves Jarre egy új, elcsendesült korszakának kezdete lesz az album. Egy évvel rá jelent meg az Oxymore, 2022. október 21-én.
Az apokaliptikus erejű, széles asszociációs tereket nyitó album azonban felforgatta ezt az elképzelést. Az új album egy olyan konceptuális alkotás, amelyet Jarre a néhai francia zeneszerzőnek, Pierre Henrynek szentelt. Henry az elektronikus és a klasszikus zene jelentős alakja volt, és óriási szerepet játszott Jarre fejlődésében. Az alkotók, egykori mester és tanítvány egy különleges együttműködést terveztek. Miután Henry 2017-ben elhunyt, az özvegye átadta az ehhez az együttműködéshez addig elkészült anyagokat. A zeneszerzőnek szóló tiszteletadásként Jarre az Oxymore albumával egy olyan zenei térbe visz, ahol Pierre Henry zenei hangjai kölcsönhatásba lépnek Jarre hangjaival, amelyek együtt egy dinamikus, mégis elegáns hangzást adnak.
Forrás: loudersound.com
Jarre huszonkettedik stúdióalbumában a digitális és analóg hangok is megjelennek, így technikájában egészen heterogén. Ez a fajta sokszínűség a művész zenei eszköztárának korábban is része volt. Az 1984-es Zoolook című albumban természetesnek ható, azonban teljes egészében elektronikusan keltett hangok adtak különleges hangzást. Itt egyes futamokat Jarre nem hagyományos szintetizátorral, hanem programozható dobokkal készített el. Az ütőhangszer dinamikái az album szinte összes számát végigkísérik.
A zenék egyik fő jellemzője a nagy hangbéli kontrasztok, amelyeket a magas és mély hangok képeznek. A zenei témát vagy az egészen mély tartományba kevert, vagy az üveghangok magasságához közelítő hangok adják, amelyek széles tereket, nagy amplitúdójú dinamikákat festenek. A rétegek bonyolult hálóját az a festői és drámai mintázat adja, amely Jarre változatos nagylemezeinek közös eleme.
Forrás: Nouvelles Du Monde
Emellett az Oxymore hangzása a korábbi albumokban megszokottnál alapvetően dinamizáltabb. Stílusában az Electronica 1: The Time Machine, és az Electronica 2: The Heart of Noise című stúdióalbumok hangzásához áll a legközelebb. Ez a hasonlóság nem véletlen, mivel Jarre és Henry ezeken az albumokon terveztek együttműködést, amely Henry 2017-ben bekövetkezett halála miatt akkor nem valósulhatott meg. Az ott megálmodott hangzásvilág végül most, az Oxymore-ban jöhetett létre. Ez egy indusztriálisabb zenei miliőt hozott, mivel a számok többségének az emberi hang vagy az énekhang nem eszköze úgy, ahogy a két Electronica albumban. A vélemények megoszlanak arról, hogy Jarre zenéjében – vagy általánosságban az elektronikus zene műfajaiban – mennyiben van helye vokális elemeknek.
Az ellenzők szerint Jarre pályafutásában a nonvokális zenék voltak a legmeghatározóbbak, mivel az első nagylemeze, az 1972-es Deserted Palace, vagy a legismertebb albumai, az 1976-os Oxygène, vagy az 1978-as Équinoxe nem tartalmaztak éneket. Egészen a 2000-es évekig Jarre egyáltalán nem alkalmazott vokális elemeket, a Métamorphoses volt az első albuma, amelyen majdnem minden számban volt ének.
Forrás: fazemag.de
A friss album technikájában is újító, az album egy többcsatornás 3D technológiával készült és nem csak a produceri, hanem a felvétel munkálatai is 360°-os térbeli audio formátumban történtek. Jarre korábbi munkáinál is nagy szerepe volt az eszközhasználatnak. Számos albumában olyan rendhagyó hangszereket használt, mint a mellotron vagy a lézerhárfa.
Ugyanakkor megjelentek az elektronikus zenei irányzat régi iskolájába tartozó eszközök is, mint az analóg szintetizátorok vagy a teremin, melyek űrbéli hangzást képesek kiadni, s az Oxygène bemutató turnéja óta szinte állandóan szerephez jutnak.
Az Oxymore projekt az album megjelenésével nem zárult le, mivel minden egyes dal kapni fog egy remixet vagy átdolgozást, világhírű és feltörekvő zenészektől egyaránt. Az album korábban megjelent első kislemeze, a Brutalism már kapott is két átdolgozást, az egyiket Martin Gore, a másikat a Deathpact készítette. A tervek szerint még számos ehhez hasonló kollaboráció készül majd Jarre zenéihez.
Darvasi László úgy lett mára a kortárs magyar próza meghatározó szerzője, hogy voltaképp kezdettől ugyanazt írja: a szerelem, a halál, a megbocsátás, a pusztulás, a bűn, a morál, a megmaradás nagy témái köszönnek vissza novelláiban, nagyregényeiben, tárcáiban és színdarabjaiban, de még a gyerekeknek írt sajátos, hasonlíthatatlan mesekönyveiben is.
Melankolikus, érzelmekben gazdag, finom humorral átszőtt, olykor klasszikus mederben hömpölygő, máskor krimiszerűen fordulatos írói világa akkor is létezésünk mélyen aktuális alapkérdéseire keresi a választ, ha az olvasót régmúlt korokba, képzelt helyszínekre repíti a páratlanul gazdag írói képzelet. A veinhageni rózsabokrok (1993) óta Darvasi a hagyományos novellaforma egyik legjelentősebb mesterének, megújítójának számít, miközben a mágikus realizmussal érintkező nagyregényei (A könnymutatványosok legendája, 1999, Virágzabálók 2009) történelmi panorámát festenek a 16-17., illetve a 19. század Európájáról, benne az író számára kitüntetett hazai helyszínekről (Szeged, Buda). Bárhova kalauzolja is a roppant termékeny, népszerű és sokoldalú író az olvasót, minden művét áthatja a történet kultusza, a mondat határtalan tisztelete, és annak megingathatatlan hite, hogy a világ a szépirodalom eszközeivel, a finom szövésű, költői mondatok által újramesélhető. Nem túlzás azt kijelenteni, hogy mai irodalmunkban kevesen tudnak így történetet mondani. Hatvanadik születésnapján neves pályatársak (Parti Nagy Lajos, Závada Pál, Szilasi László) erre az alkalomra írt szövegekkel, paródiákkal köszöntik az írót, kiváló színészek tolmácsolásában hangzanak el írásai, a zenei hátteret pedig az ünnepelt fia, Darvasi Áron színész zenekara, a Kultúrkör biztosítja.
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
Eseményeinken meghívott szerzők olvasnak fel saját műveikből havonta a Bookta kávézóban.
Novemberben Kemény Zsófi hozza el szövegeit, a szerzőtől G. Szabó Sarolta kérdez, a zenéért a Názár Viki & Dörnyei Szabi duó felel.
„Teljesen biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Amíg a tanknak hitt busz lelassított előttünk és megállt, addig befelé fordultam a kapu felé. Nekiszorítottam a fejemet a hideg fémdíszítésnek, aztán rángattam a kaput, hogy befelé menekülhessünk. Random számkombinációkkal próbálkoztam, hátha pont eltalálom a négy számjegyű kódot a kaputelefonon. Rebeka ezalatt magzatpózba gyűrte magát. Ringatózva dúdolta, hogy Hey, Jude, don’t be afraid, de csak ezt a sort. Ha nem ismertem volna, nem is hallottam volna, hogy énekel, de tudtam, hogy énekel, ezért hallottam is. Mert ő nagyobb dolgozatok és az érettségi előtt is mindig énekléssel nyugtatta magát. Én pedig hisztérikus görccsel, ahogy most is.”
Kemény Zsófi (1994, Budapest) költő, író, forgatókönyvíró, slammer. Legújabb regénye, Az aranykor fénykora idén jelent meg. Több zenei-összművészeti projekt rendszeres résztvevője. Jelenleg új verseskötetén dolgozik, valamint Mezaliansz nevű zenekara első albumán.
Názár Viki és Dörnyei Szabi évek óta zenélnek együtt duóban, repertoárjukban jazz standardek, pop- és rockdalok akusztikus feldolgozásai és francia sanzonok szerepelnek. Názár Viki – ének Dörnyei Szabi – gitár, loop
A Falfirka alapító-házigazdája: G. Szabó Sarolta
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
Kiss Noémivel és Grecsó Krisztiánnal Szegő János beszélget a novelláskötetről.
Egy folyóparti falu lakói a Megváltót várják. Árvíz, járvány, váratlan halál és két eltűnt kislány teszi feszültté a karácsonyi időszakot. Fagyos, jeges az ártér. Betolakodók érkeznek az eltűntek helyére. Vajon mi lesz a sorsuk? Merre megy az életük? Kit visz a rév a jeges szélben a túlsó partra?
A szigeti falu a Duna partján épült fel több száz évvel ezelőtt, és sosem alszik téli álmot. A verandás, hosszú vályogházakat kaszáló, legelő és árterület övezi. A családok kegyetlen titkai e házakban rejtőznek. A látszólag néma udvarok pattanásig feszült viszonyok helyszínei, a házakat kiszolgáltatott emberek lakják. Kiss Noémi különös hangulatú, melankolikus novelláiban ezúttal téli történetek elevenednek meg. Karácsonyra a jég, késő tavasszal pedig a zuhogó, örvénylő áradás sodorja a lakókat a legkülönfélébb sorstalálkozásokba és a rejtelmek szigetének gazdag, drámai színhelyére. A Karácsony a Dunán így végül egy falu felszabadító könyve lesz.
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
Raphael Bob-Waksberg:Aki még romjaidban is szeret – történetek
Mi minden található ebben a könyvben?
Mindenekelőtt kecskék és különböző listák, egy férfi meg egy nő, akik egész életükben a megfelelő alkalomra várnak, hogy megszólítsák egymást, aztán van még benne egy kutya is, aki a szavak jelentéséért felelős, illetve egy tudós, aki egy párhuzamos univerzumban járkál, hogy találkozzon tökéletesebb önmagával (vagyis inkább annak feleségével). Mindezeken kívül az olvasó megismerkedhet még a világ legátlagosabb nőjével, a Tabu szabályaival és New York nevezetességeivel is. No és van még benne egy vers is (egy versről). Összességében tizennyolc, humorral, humánummal, szürrealizmussal, kegyetlen őszinteséggel és sorozatos aha-élménnyel teli történet a világ legszebb és legszörnyűbb érzéséről: a szerelemről.
Raphael Bob-Waksberg (1984) amerikai író, rendező, producer, BoJack Horseman alakjának megalkotója.
A kötet fordítóival – Cseh Réka Zsuzsannával, Dobsa Evelinnel, Ferencz Mónikával, Hegymegi Flórával, Henczer Viktóriával, Nagy Florinával, Pongrácz Tímeával, Szarvas Szilviával, Varró Dániellel – Karafiáth Orsolya beszélget.
A zenei élményt Nagy Dániel (gitár) és Ujj Misa (basszusgitár) szolgáltatja.
Az estéken felelevenedik az irodalom együtt-olvasásának, együtt-hallgatásának hagyománya. A vers, de még a próza-szöveg is egész másképpen hat, másképpen nyílik meg, ha közös térben, egy pohár bor vagy tea társságában szólal meg. Újra-hallgatni, sorokat ízlelgetni, szavakról szót váltani: nem „előadói estek” hanem közös felfedezések alkalmával.
Aki felolvas: Nacsinák Gergely András
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
versel: Gyukics Gábor
zenél: Grencsó István – kifutó, Heidrich Roland – e-gitár
Az estén Ginsberg és a beatköltészet a fókuszban.
A jazzköltészet lényege, hogy a zenész improvizál arra a versre, amit a költő előad. A zenész nem a versek között játszik, hanem a vers elhangzásával egy időben, a vers ritmusának megfelelően vagy azt ellenpontozva improvizál.
Az előadás alatt csendet kérünk!
Asztalfoglalás kizárólag sms-ben: +36 30 4063617
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt az második Pagony Szalonba! Beszélgessünk mesekönyvekről, gyerek- és ifjúsági irodalomról!
Novemberben is górcső alá vesszük az elmúlt időszakban megjelent könyveinket, méghozzá úgy, hogy egy kötetlen beszélgetésre hívunk benneteket a valóság és fikció kapcsolatáról, a fantázia szerepéről, a realitás, nevelés és a műveltetés helyéről a gyerekirodalomban, a történelemről mint narratíváról, történelemről mint fikcióról, a fikciós történelmi regények műfaji ambivalenciájáról és a disztópiáról, mint projektált negatív történelmi regényről.
Minden felnőttet, szülőt, alkotót és a téma iránt érdeklőt szeretettel várunk!
Házigazda: Hajdu Zsanett, a kiadó munkatársa
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
Folytatódik a FISZ líraműhelye Mezei Gábor és Szabó Marcell vezetésével. Mindenkit szeretettel várunk 2022. november 24-én, 19 órakor, az Itt és Most Közösségi térben.
Örülünk az előreküldött verseknek, itt: gmezeig@gmail.com; sabmarc@gmail.com
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
Petőfi forradalmi költészetének mai földben való csíráztatása versekkel, verselő dalokkal, daloló versekkel a költő születésének 200. évfordulója alkalmából – közös gitár- és harmónika kísérettel.
Az előadásban olyan művek hangoznak el, mint: Föltámadott a tenger, Megint csak beszélünk, Egy gondolat bánt engemet, Falu végén kurta kocsma, és még számos költemény. Helyet kap a klasszikus szavalás is, ám kissé újraértelmezve, aktualizálva, megspékelve némi fanyar humorral.
„Habár alul a víznek árja, úgy tűnik, a mai gályák már nem azok a süllyedős fajták. Olyan biztosan ülik meg a hullámokat, hogy talán nincs is olyan tengeri vihar, mely a mélybe sodorhatná őket.
Hát hogy is hihetnénk, hogy azért a víz az úr? Kinek is hihetnénk? És hol van most Petőfi? Ha már meghalni elfelejtett.”
Rendhagyó, közös, kreatív Ady-verselemzés, avagy kerekasztal-beszélgetés, amelyen mindenki saját olvasatára számítunk!
A Léda–Ady és Csinszka–Ady páros fényképeinek segítségével bogozgatjuk a költőhöz fűződő viszonyrendszer hálóját, s körvonalazzuk a személyiségeket a „beszédes” képi elemek által.
Ugyanez a sokatmondó kifejezésmód érhető tetten egy-egy szimbolikus Ady-versben, amely az összetettség és sokrétűség adta jelentéstöbblet révén mindenkit máskor és máshogyan ragad meg.
Záró alkalmunkon a Párisban járt az ősz és az Emlékezés egy nyár-éjszakára című vers kerül terítékre. Az értelmezési horizontot kitágítja a sokféle olvasat, erre a szabad együtt-gondolkodásra hívjuk érdeklődőinket!
Közreműködő: Borbás Andrea irodalomtörténész, a PIM muzeológusa
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
A Csimota Kiadó Hol készül a művészet? című könyvének bemutatójával egybekötött kiállításmegnyitó.
A könyv alkotóival, Révész Emese művészettörténésszel és Grela Alexandra illusztrátorral a könyv szerkesztői beszélgetnek. Az estet megnyitja Csányi Dóra, a Csimota Kiadó főszerkesztője.
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
Az Irodalmi Szemle 1958-ban történő indulása óta igyekszik lehetőséget teremteni a határátlépésekre. Szlovákia legnagyobb múltú magyar nyelvű irodalmi folyóirataként nemcsak komoly szakmai érdeklődést kiváltó lapszámokkal ösztönzi a szlovákiai és az „anyaországi” szerzők közötti interakciókat, hanem a kultúraközvetítés más eszközeivel is a választóvonalakon átívelő párbeszéd élénkítésére törekszik. November 25-én a budapesti Három Szerb Kávéházban e célkitűzés jegyében mutatkozik be a pozsonyi székhelyű folyóirat néhány állandó szerzője.
Bogyó Noémi, Karácsony-Rácz Boglárka és Tóth Lilith Viktória évek óta publikálnak az Irodalmi Szemle print és online platformján, az esten saját szépirodalmi munkásságukról, az őket foglalkoztató határátlépésekről, valamint a laphoz fűző viszonyukról is mesélnek majd.
A beszélgetést Plonicky Tamás író, az Irodalmi Szemle online felületének szerkesztője moderálja.
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
A nagy múltú folyóirat lapszámbemutatóján a novemberi szám mellett bemutatásra kerül a szeptemberi és októberi lapszám is.
Az est első felében a szerkesztők mesélnek a lap összeállításáról, szerkesztési kérdésekről. Az idei friss lapszámokról Pécsi Györgyi, Sturm László, Thimár Attila és Szekeres Nikoletta beszélget.
A folyóirat egyik aktuális sorozatának, a kívül-belül sorozatnak célja a magyar irodalom nemzetközi útjának, illetve a műfordítás, a műfordítók munkájának megismertetése.
Ezekről a kérdésekről Guillaume Métayer-t, a magyar irodalom franciaországi fordítóját Jeney Zoltán faggatja majd.
A Kortárs estet olyan fiatal tehetségek felolvasása zárja, akiknek egy-egy kiváló írása többek között a Kortárs lapjain is megjelent.
Az est felolvasói: Somorjai Réka, Locker Dávid, Veszprémi Szilveszter
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
Különleges könyvbemutató, amelyen három újdonságot mutatunk be.
Péter Ágnes új fordításában jelenik meg Mary Shelley klasszikusa, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz. A másik két kötet pedig a mű 225 éve született írójának életével ismerteti meg az olvasókat.
Anne EekhoutMary című romantikus gótikus regénye az alkotás és a fantázia mindent elsöprő erejét hirdeti. Péter Ágnes A függetlenség ára című munkájában nagyszabású élet- és pályarajzot közöl az első feminista programnyilatkozat filozófus-írójáról, Mary Wollstonecraftről, és Mary Wollstonecraft Shelley-ről, a legismertebb modern mítosz írójáról.
„És íme, most ismét útjára indítom, és jó szerencsét kívánok förtelmes sarjamnak. Érzékenyen gondolok rá, mert abban a boldog időben született, amikor a halál és a bánat csak szavak voltak, és nem igazán keltettek visszhangot a szívemben. Oldalai sok-sok sétáról, sok-sok utazásról és sok-sok beszélgetésről tanúskodnak azokból az évekből, amikor nem voltam egyedül; mellettem volt a társam, akit e földön többé sose láthatok. Ez azonban csak rám tartozik, olvasóimat nem kell, hogy a történetnek ez a vonatkozása terhelje.” — írja Mary Shelley regénye 1831-es kiadásának előszavában.
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
Völgyesi Tildalevonult vizek című első verseskötetének bemutatója.
„Nem is olyan régen a levonult vizek még halálos fenyegetést jelentő hullámok voltak. Kezdetben csak részigazságok vannak, amelyeket pillanatnyi erőviszonyok követnek, a végére pedig csak ketten maradunk. Sok minden vész oda az út során. Ezeknek egy részétől kifejezetten jóleső érzés megszabadulni, de van köztük olyan is, amit az ember magától soha nem adna oda. A hullámok viszont nem kérdeznek. Ezért mostantól valahogy úgy kell fennmaradnunk a vizen, hogy arra próbálunk támaszkodni, ami megmaradt. Ha úgy érzed, hogy ez rólad szól, akkor jól érzed.”
A könyvbemutató során Cseri Zsolt beszélget Tildával, amit dedikálás követ majd.
Az eseményen fellép: Szesztay Dávid (Santa Diver, Kiscsillag).
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
Érdekes, személyes hangvételű tárlatvezetések minden szombaton 15:00-tól Ady Endre és Boncza Berta egykori közös pesti otthonában, az Ady Emlékmúzeumban.
Irodalmi rendezvények a hétre – November 21-től november 27-ig
A november 21-i héten is színes programcsokrot ajánlunk társadalmi ügyekkel és kérdésekkel foglalkozó eseményekből: egy gyermekjogi konferencia keretén belül szó lesz a nevelőszülői ellátás feltételeiről, a Polányi Károly Kutatóközpont konferenciája a nem-kapitalista vegyes gazdaságokat vizsgálja, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont eseménye pedig arra a kérdésre keresi a választ, hogy miben rejlik a tudomány konfliktusa a filozófiával.
11. 22. | Gyermekjogi Konferencia 2022.
Forrás: Az esemény Facebook oldala
A tavalyi évhez hasonlóan november 20-án a Gyermekjogi Civil Koalíció szakmai eszmecserével ünnepli a Gyermekek és gyermekjogok világnapját. Az idei konferencia is hibrid formában kerül megrendezése.
A Gyermekjogi Civil Koalíció munkacsoportjai idén kiemelten foglalkoztak az úgynevezett láthatatlan gyerekek helyzetével, akiknek a hangját kevéssé halljuk. Konferenciájukon szó lesz a minőségi nevelőszülői ellátás feltételeiről, arról, hogy milyen kihívásokkal találkoznak a magyar köznevelési-gyermekvédelmi rendszerben az Ukrajnából érkező családok, valamint arról is, hogyan vonjuk be a gyerekeket a róluk szóló munkába.
Az októberben bemutatott Blokád című film kapcsán ismét reflektorfénybe került a rendszerváltás két meghatározó személyisége, Antall József és Göncz Árpád. A Republikon kerekasztal-beszélgetést rendez a két politikus párhuzamos életútjáról.
A rendezvényen a meghívottak Antallról és Gönczról szeretnének tárgyilagos képet adni. Kik voltak ők? Milyen célok mentén politizáltak? Mi volt a szerepük a rendszerváltásban? Hogyan alakult egymáshoz való viszonyuk a rendszerváltás éveiben? Milyen az emlékezetük ma, 2022-ben?
A beszélgetésről egyéb információt ide kattintva találhatsz.
11. 24. | Filozófia és tudomány: vetélytársak vagy szövetségesek
Forrás: Az esemény Facebook oldala.
A Magyar Tudomány Ünnepe programsorozat keretében színes előadássorozaton vehetnek részt az érdeklődők. A rendezvényen olyan témákról hallhatunk háromnegyed órás előadásokat, mint A tudomány konfliktusa a filozófiával (Golden Dániel), A filozófiától a fizikáig és vissza (Gyenis Balázs), vagy éppen Mire kíváncsiak a művészetfilozófusok és (általában) miért nem arra, amire az irodalomtudósok? (Bárány Tibor).
A Polányi Károly Globális Társadalmi Tanulmányok Kutatóközpont második Nem-kapitalista vegyes gazdaságok konferenciájának fókuszában a különböző nem-kapitalista tulajdonformák és cserefolyamatok, valamint ezek kapcsolatai állnak. A szervezők célja, hogy megvilágítsák, pontosan milyen tulajdonformák állnak az állami vállalatok, dolgozói tulajdonban álló vállalkozások, szövetkezetek, háztartások és szociális gazdaságok mögött, és hogy milyen kapcsolatban állnak egymással és a nem-kapitalista cserefolyamatokkal.
A három napos konferencia célja, hogy feltárja a történelmi és jelenlegi, állami szabályozás alatt álló, árszabályozott, vagy tőke- és földpiacok nélküli cserefolyamatok működését a modern nem-kapitalista vegyes gazdaságokban, például többek között Kína, Vietnám, Kelet-Európa, Kuba, vagy Mozambik esetében. Ezentúl meg szeretnék vizsgálni, hogy milyen problémákkal néznek szembe a nem-kapitalista kezdeményezések kapitalista környezetben, például a zapatista mozgalom Mexikóban, a földnélküli munkások mozgalma Brazíliában, vagy a gyárfoglalók Argentínában.
A konferencia nyelve angol, de regisztrált online résztvevők számára angol–magyar és magyar–angol tolmácsolás biztosított (a filmet kivéve).
11. 27. | Kultúra és kapitalizmus – egész napos olvasókör
Forrás: Az FKSE Facebook oldala.
A Fordulat a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesülettel közös szervezésben a Kultúra és kapitalizmus lapszámhoz kötődően tart olvasókört. Az olvasókör célja, hogy az érdeklődők közösen dolgozzák fel a lapszámban megjelenő témákat.
Az olvasókörön a résztvevők helyben fognak elolvasni együtt két szöveget (nem kell előre olvasni), a közös olvasás kétszer másfél órát jelent. Ezután ezeket a szövegeket fogják szintén kétszer másfél órában átbeszélni. Az olvasókörök közös munka eredményei, melyek minden érdeklődő számára nyitottak.
