Biró Zsombor Aurél novellája

f21.hu 2019. okt. 26. 0 2

A pályakezdők és a rendszeresen publikáló szerzők részére az f21.hu elindította Kortárs rovatát. A cél megjelenési lehetőség biztosítása, ahol kizárólag a szövegek értékére helyezzük a hangsúlyt, erőteljes nemet mondva ezzel az ismertség alapján történő publikációkra.

Ezúttal Biró Zsombor Aurél novelláját olvashatjátok.


Hibás galambok

Vetkőzz le, mondja Pietro angolul. Melltartó, bugyi marad. Kibújok a ruhámból, a két férfi figyeli minden mozdulatom. Hatvan, kilencven, mantrázom magamban, hátha egyik pillanatról a másikra eltűnik az öt centi felesleg a fenekemről. Négy lánnyal lakom együtt a modellszálláson, apám mind a négyet szebbnek tartaná nálam. Viki tetszene neki a legjobban, ha nem ülnél a seggeden egész nap, mondaná, neked is lehetne ilyen lapos hasad. Megcsörren a telefonom, biztos ő keres megint. Már reggel se vettem fel neki. Ma csak egy castingod lesz, mondja Pietro, Moschino fashion show. Az utolsó három szót megnyomja, nem tudom eldönteni, hogy azért, mert a Moschino az egyik legnagyobb márka Milánóban, vagy mert egyetlen munkát se kaptam még az öt hét alatt, amióta itt vagyok. A másik férfi bólogat, a szakállát simogatja. Fehérek a falak, fehér a lámpák fénye, csupasznak érzem magam.

Gurulunk a négyes úton Ferihegy felé, apám arca üres, de türelmetlenül rángatja a váltót, fehérek az ujjai, úgy szorítja. Egy szürke autó zötyög előttünk, súrolja a földet a karosszéria, annyian ülnek benne. Bömböltetik a mulatóst, a vezetőülésről széttetovált alkar lóg ki. Hirtelen nagyot döccennek, apám rátapos a fékre, mi a kurva élet! Nyüszítés vegyül a kerekek csikorgásába, az autó lámpái lassan eltűnnek a sötétben. Apám félrehúzódik a vizsla mellé, koszos cigányok, morogja, és kiszáll, beleremeg az autó, olyan erővel csapja be az ajtót. Letérdel, megtapogatja a véres, kifordult lábakat, nagyot nyög, miközben feláll. Kiveszi a villáskulcsot a csomagtartóból. A kutya vonyít, liheg. Apám megvakarja a füle tövét, és fejbe vágja. Elrántom a tekintetem, csak egy ütés kellett neki, már indítja is az autót. Mentél volna busszal, veti oda nekem. Aki nem teszi meg kegyelemből, nem is ember. Nem mondok semmit. Pár éve még a kezével csinálta volna, valamiért ez jut eszembe.

Run your hand through your hair, galambom, mondja Pietro. Ezt az egy szót tudja magyarul. Ütemesen kattog a fényképezőgép, mint a falióránk otthon. Beletúrok a hajamba, közben őt nézem. Rám kacsint, feszül a mellkasán a fehér v-nyakú póló, a nyakán aranykereszt. Barna a bőre, a szája széle pigmenthiányos, mintha mindig mosolyogna. Mind a négy lakótársamnak ő a bookerje, mind a négyen odavannak érte. Apámnak Viki után a két ukrán lány tetszene a legjobban. Testvérek, a fiatalabb hánytatja magát, kondiba jár. Az idősebb tésztát eszik, és bulizik, mégis vékonyabb a combja, mint az enyém. Mindkettőnek ugyanolyan hosszú, fekete haja van, ugyanazzal a mozdulattal dobálják folyton. Miért van az, édes lányom, mondaná apám, hogy minden utolsó picsa képes használni a fésűt, csak a te fejed néz ki mindig úgy, mintha belecsapott volna a villám?

A mosdópulthoz cipelem a sámlit, nem érem fel nélküle a tükröt, tizenkét éves vagyok, de a legkisebb az osztályban. Kibontom a hajfestékes dobozt, a csempének támasztom anyám fényképét. Féloldalasan pózol rajta, a napsárga tunika kiemeli a lángvörös haját. Háromfajta nő van, mondogatja folyton apám, aki kapható, aki kéreti magát, meg akinek azt mondod, ülj le, és már fekszik. Anyád a negyedik fajta, amelyik olyan faszán sikerült, hogy csak egyetlen-egyet csináltak belőle. Most fel-alá járkál a nappaliban, recseg a lába alatt a parketta, közben dörmög magában, az anyjuk picsáját, hogy azt mondják, kettőkor csörögnek, aztán még fél négykor is lófasz. Összekeverem a festéket és az emulgeálószert, szúrós szag terjed szét a mosdóban, lassan vörössé változik a folyadék. Belemártom az ecsetet, felkenem a hajamra, megy belőle az arcomra, a ruhámra is. Nem baj, a végén pont olyan lesz, mint anyámé.Még a bokája is nőies a képen, az enyém kisebb, formátlanabb, kiugrik a csont, furcsán hosszúak a lábujjak. Mosolyog, egyenes a fogsora, apró gödröcskék vannak a szája mellett. Próbálgatom a tükörben, de az én arcom pufók, a fogaim össze-vissza állnak. Hirtelen kivágódik az ajtó, arrébb, morogja apám. Lerántja magáról a pólót, kikerekedett szemmel bámulja a hasizmát, a bicepszét, semmi bajom, ismételgeti. Megfeszül az állkapcsa, dagadnak az erek a nyakán. Kirohan, rám se néz, pedig fehér a hajam a festéktől. Rápillantok a karórámra, még huszonhét perc. Utána biztos észre fogja venni.

A szakállas férfi leteszi a fényképezőgépet. Centit húz elő a farzsebéből, körbetekeri a mellemen. Bust, seventysix, mondja, és elhúzza a száját. Az arcomba fut a vér. Kár, ingatná a fejét apám, hogy csak a szemedet örökölted anyádtól. Pietro kattint egyet a tollán, de a reflektorfénytől nem látom, milyen arcot vág, miközben lejegyzi a méretet. A négy lány közül az olasznak a legnagyobb a melle, mégis ő az egyetlen, aki talán nem tetszene apámnak. A cigány az cigány, mondaná, vagy ha mondjuk Robi is ott lenne, akkor vicceskedve: a rétinéger az rétinéger, mindegy, hogy Rómában rontja a levegőt vagy Békáson. Hangosan röhögnének, apám belekortyolna a sörébe, aztán lecsapná a korsót az asztalra, kifröccsenne a hab a tetején. Kullancsok, tenné még hozzá halkan, de ezen már nem nevetne senki.

A szakállas leviszi a centit a derekamra. Hatvan, kilencven, mantrázom magamban. Miért mindig a melleim között kezdek izzadni, ha rám tör az idegesség? Waist, fiftynine, mondja. Kifújom a levegőt. Az olasz lányra gondolok, most mérték őt is pont előttem, az előszobában vártam, amíg bent volt. Vörös arccal vágta ki az ajtót, takonybuborék duzzadt az orrában, ez a fasz adott egy doboz gyantát, szipogta, és megkérdezte, hány bajuszos modellt ismerek. A vállamba fúrta az arcát, átnedvesedett a ruhám, rátapadt a bőrömre. Lepillantottam a fenekére, kisebb az enyémnél, valahogy mégis kerekebb. Kokain, mondta múltkor Viki, amiatt ilyen véznák. Csórjál te is a faszkalaptól, ez a minimum, ha már széttetted neki a lábad. Pedig nem is tettem szét. Csak azért gondolják, mert hiába ő a bookerje mind a négy lánynak, mégis egyedül engem vitt magával a tengerpartra. Nem is tudod, mióta várok egy ilyen szép, szőke lányra, mondta öt héttel ezelőtt, amikor megérkeztem Milánóba. Megkérdezte, van-e kedvem leugrani Genovába, össze kell ott futnia egy fontos kaliforniai agenttel. Másnap már a combomat simogatta az autópályán, veszélyes szakma ez, mondta, és rám kacsintott, de én vigyázok rád. Kérdezett apámról, és utána azt felelte: azért biztosan büszke rád. A hotelben külön szobát kértem, de a parton hagytam, hogy bekenje a hátam. Kérdezett anyámról, és utána azt felelte: nagyon sajnálom. Gyakorlott mozdulattal csatolta ki a melltartóm, szépen kell barnulni, vigyorgott. A hasamra tette a tenyerét, lassan csúsztak fel az ujjai a nyakam felé. A másik kezével felmutatott az égre, vékony kondenzcsík vágta félbe a felhőket. Olyan magasan fogsz szállni te is, mondta, elhiszed, galambom?

Most int nekem, hogy forduljak meg. A szalag érintése hideg, élesen belevág a fenekembe. Hatvan, kilencven, hatvan kilencven. Hips, ninetyfour. Kiszárad a torkom, nem tudok nyelni. Miért van az, hogy a mellemből fogyok, és a fenekemre hízom? Pietro mellém lép, a lábujjközös papucsát bámulom, az egyenletesre reszelt lábkörmeit. Semmi baj, mondja. El lesznek ájulva tőled. Egy szót se szól a négy centi hibáról. Magamra kapkodom a ruháimat, az olasz lányra gondolok. Nincs is bajusza. Biztos hazudott, csak meg akart ijeszteni. Tudtam én, hogy Pietro nem ekkora tapló. Kilépek az épületből, arcon csap a forróság. A cigány az cigány, fut át az agyamon. Már a metrón ülök, amikor elszégyellem magam.

Az ablakpárkányon ülök, a Csobánka téren köröző galambokat figyelem. A tízediken lakunk, papírból vannak a falak, nem tudok aludni apáméktól. Bezúzok hat negyvenötre, érted, Robi, bezúzok, és nyolc órán át nézem, ahogy jönnek a futószalagon. A hatodik-hetedik korsónál járhatnak, pedig holnap korán kelek, mondtam is neki. Azt nem, hogy egy modellügynökséghez megyek, ha tetszem nekik, kiküldenek Olaszországba. Vagy bárhová, csak el innen. Ez a különbség köztetek anyáddal, mondaná erre, ő tudja, hogy ha elveszik a méltóságod, akkor ennyi volt, vége. Leszállok az ablakból, vattát tömködök a fülembe, a fejemre szorítom a párnát. De apám hangja áthatol az anyagon. Jön a futószalagon a sok kis sárga szar, most képzeld el, Robi, százával jönnek, pár perce keltek ki, még rá van ragadva a fejükre a héj, én meg állok, ahol a szalag elágazik, és rostálom őket egész nap, amelyik rendben van, azt balra dobom, amelyik hibás, azt jobbra, a konténerbe, és akkor negyedóránként elindul lefelé egy vaslap a plafonról, porlik róla a rozsda, zörög, és kattog, mint az a ronda falióra ott a pofád felett, néha álmodok is vele, a kattogással meg a zörgéssel, meg a recsegéssel, mert amikor leér a konténerhez a vaslap, hirtelen megszűnik a csipogás, és ropogni kezdenek az apró csontok, mint kavicsok a bakancs alatt, olyan, esküszöm, még el is hinném, ha azt mondaná valaki, hogy nem csibék azok, hanem kavicsok, csak hát mégse, bazmeg, mégse lehet azt hinni, mert a végén mindig ott marad a vörösessárga moslék az alján.

Egy hatalmas betonépület előtt állunk, én és százötven lány. Szemből tűz a nap, natúr sminket kértek, legyezgetem az arcom, hátha nem folyik le. Egyenes sorban várunk, ötpercenként haladunk egy-egy lépést. A precastingoló férfi a bejáratnál ücsörög egy Moschino-feliratos napernyő árnyékában. Először ellenőrzi a lányok méreteit az Ipadjén, aztán végigfut a testükön, és jobbra mutat, a bejárat felé, vagy balra, a buszmegálló irányába. Mosolyogni, mantrázom magamban, figyelni a járásra, a kisugárzásra. Egy szőke lány következik, crop topban van, én is azt hordanék, ha ilyen hasam lenne. Magabiztosan kitolja a mellét, de a férfi épp csak rápillant, és elkezd röhögni, nem is mutat semerre. A lány elbőgi magát. A buszmegállóba rohan, görcsbe rándul a gyomrom, ahogy követem a tekintetemmel.

Kivárom a huszonhét percet, aztán lemosom a hajfestéket. Megtörölközöm, nem merek belenézni a tükörbe. Hogy baszná meg ez a kurva kattogás, ordítja apám odakint. Csörömpölést hallok, résnyire nyitom a mosdóajtót, a falióránk darabjai a nappali közepén hevernek. Apám a konyhában áll, ugrál a mellkasa, a telefonját bámulja. Hirtelen felém rántja a fejét. A csuklómhoz kapok, halkan kattog rajta a karórám. Belököm az ajtót, de odaugrik, ráteszi a lábát a küszöbre, ide vele, mondja. Megragadja a kezem, megpróbálja kibontani a csatot, de rángatózom, hát inkább letépi, és elenged, apró, vörös nyomok maradnak a bőrömön, ahol szorított. Babrál a hátlappal, nem tudja kiszedni az elemet, nekicsapja a csempének, akkor végre ránk szakad a csend. Lerogy a sámlira, hallgatózik, elégedetten megdörzsöli az arcát, aztán észreveszi anyám fényképét. Egy pillanat alatt ellágyulnak a vonásai, az állkapcsa is kienged. Lassan előrenyúl, a kezébe veszi, de akkor csörögni kezd a telefon a nappaliban, ő pedig kirohan, Kerényi, igen, hadarja. Feltérdelek a sámlira, összeszorítom a szemem, próbálom elképzelni, milyen lenne, ha egyszer úgy nézne rám, mint erre a fényképre. Mondja már, nekem nem kell a vaker. Belenézek a tükörbe. Vörös a szemem, folyik az orrom. A hajam sárga, se nem szőke, se nem vörös. Az mit is jelent pontosan, doktor úr, hogy pozitív?

A precastingos férfi elé lépek, nehéz a lábam, érzem az izzadságot a melleim között. Végigmér, rápillant az Ipadre. A bejárat felé biccent. Vetkőzz le, kérlek, mondja egy rekedt hang, amikor belépek. Bugyi, melltartó marad. Hunyorgok a reflektorfényben. Öt férfit látok a teremben, de csak a feketeöltönyös beszél, egy bársonyszékben ül, Giorgio, mutatkozik be. A tekintete végigtapogatja a testem, aztán rám mosolyog. Üres a szeme, világít az arcán az alapozó, egyetlen ránc sincs a bőrén, sima, akár egy gumimaszk. Azt mondja, sétáljak, pózoljak. Kattog a fényképező, kopog a magassarkú, wait a minute, szól közbe hirtelen. Leinti a fotóst, és feltápászkodik, két oldalról segítik. A bugyimra mutat, twisted, mondja erős akcentussal, it’s not good like this. Lenyúl a combomhoz, ahol a pánt meg van csavarodva. Bedugja alá az ujját, hátrahúzza, elengedi, felszakítja a csendet a csattanás. Thank you, préselem ki, de ő nem veszi el a kezét, lassan lecsúsztatja a fenekemre, majd még lejjebb, a lábam közé. Nyirkosak az ujjai, végtelennek tűnik a pillanat, amíg érzem az érintését a bugyin keresztül. Aztán hátralép, mire magamhoz térek, már újra a székében ül, a telefonját nyomkodja. Körbepislogok, nem néz senki a szemembe, pedig tudom, ők is látták. Száraz a torkom, nem bírok nyelni. We will be in touch, mondja Giorgio, és az ajtóra mutat.

Lekanyarodunk Ferihegynél, felgurulunk a terminál bejáratához. Apám berántja a kéziféket, kikapja a bőröndöket a csomagtartóból, magabiztosan mozog, nem látszik, hogy az orvosok szerint hat éve el kellett volna kezdenie a kezelést. Na, szia, mondja, nem ad puszit, nem teszi hozzá, hogy vigyázzak magamra. Haragszik rám, én meg rá, csak bennem bűntudat is van, nagy különbség, bár kimondani nem lehet. Megkerüli az autót, félúton megtorpan, paprikasprayt pakoltál? Megrázom a fejem. Fintorog, előveszi a zsebkést a nadrágjából, ezt kell lenyomni, bök rá a pöcökre a markolaton, de óvatosan, nagyot rúg. A kezembe nyomja, a hónaljat célozd, arra nem számítanak, ott az artéria a bőr alatt, még te is eltalálod. Figyelsz? Muszáj megvédened magad, mit mondtam neked mindig, telefon, ékszerek, pénz, kurvamindegy, vigyék, de a tested csak a tiéd, ha azt elveszik, a méltóságodnak is kuka, és akkor ennyi volt, vége. Megszorítja a vállam, érzem, milyen erős a karja még mindig. Jó lenne, ha legalább megölelne, de elfordul, vagy a mellkasba, teszi hozzá már a kormány mellől, elfordított pengével a bordák közé, hogy megteljen a mocsok tüdője vérrel, és kiáltani se tudjon.

Pietro megráz az arcom előtt egy apró fémtégelyt, kérsz? kérdezi. Ingatom a fejem, be kéne lazulnod, galambom, grimaszol, Giorgio kibérelte a Cavallit, ott issza ma dead drunkra magát az egész szakma. Még nincs vége a castingnak. Limuzinnal jöttünk az étterembe, hét lányt hozott vacsorázni, mégis engem ültetett maga mellé, kirázott a hideg, olyan pillantásokat vetettek rám a többiek. A ház vendégei vagyunk, mondja, de a méretekre azért figyeljünk. Körbeadja a tasakot, minden lány szór maga elé a porból, előkerülnek a bankkártyák. Jön a pincér a koktélokkal, úgy tesz, mintha nem látná. Csörög a telefonom, biztos apám. Megpróbálom elképzelni, milyen lenne, ha felvenném. Hogy mit tudnánk mondani egymásnak. A pincér rám néz, az étlapra mutatok, pizza quattro formaggi. Pietro felém fordul, biztos? kérdezi, és a combomra pillant. Kinek fogsz kelleni, ha ennyit zabálsz, hallom apám hangját a fejemben, rajtam maradsz, az lesz a vége. A pincér után kiáltok, kérek inkább egy salátát. Pietro bólint, és megsimogatja a hátam, végighúzza a mutatóujját a gerincemen. Belekortyolok a mojitoba, olyan erővel csapom le a poharat, hogy kifröccsen belőle néhány csepp.

Elfelejtek leszállni a huszonegyesről a Kék Golyó utcánál, mert azon agyalok, hogy mi lesz majd bent a kórteremben. Hogy mit lehet ilyenkor mondani, és mit nem. Örvénylik az esővíz a csatornafedelek körül, de nem törődöm vele, visszagyalogolok az Onkológiai Intézethez. Hat éve el kellett volna kezdeni a kezelést, akkor most nem itt tartanánk. De ő ezt is jobban tudta. Belépek a kapun, bolyongok az épületek között, nem veszi fel, hiába hívogatom. Végül bemegyek az egyikbe, megmondom a nevét a nővérnek. Unott szemekkel néz vissza rám, a haját birizgálja, és értetlenkedik, ő ezzel nem tud mit kezdeni, milyen osztályon van az apám, mi a baja egyáltalán? Csak kivizsgálják, felelem, amúgy sugárterápiáról volt szó, és mondanám tovább is, de közbevág: rákos? Halkan kijavítom, nőtt valami a torkán, ő meg fintorog, szóval kemózzák, és már ütné be a számítógépbe, de én rávágom, hogy nem, nem kemózzák, a sugárterápia más, például nem hullik ki a haja. A nő szeme összeszűkül, széttárja a kezét, ő nem tudja, miről beszélek, ha apám rákos, kemózzák vagy nincs itt. Tanácstalanul meredek magam elé, megenyhül, nem lehet, hogy utánkezelésre feküdt be? kérdezi. Az lesz az, felelem egyből, pedig tudom, hogy nem, kettőt kattint, és mondja is: sajnos nincs nyilvántartva, megnézze-e akkor a kemoterápiás osztályon. Az én apámat nem kemózzák, ordítom az arcába, erre felszalad a szemöldöke, már nyitja a száját, de akkor megszólal a mobilom, hol vagy, hadarom apámnak. Beleköhög a vonalba, nyolc per á, tolmácsolom a nőnek, ő meg felhorkan, menjen ki jobbra, mondja önelégült mosollyal az arcán, a harmadik épület egyenesen, meg fogja látni, ki van írva, nyolc per á, kemoterápiás osztály.

Just Cavalli, világít a neonfelirat a torony tövében, a klub már tele, csak a VIP-asztalok üresek. Pietro beterel minket, kiosztja a koktéljegyeket, és leszólít egy vöröshajú lányt. Próbálok bekapcsolódni a beszélgetésükbe, de levegőnek néznek, egyedül ácsorgok, bámulom a DJ-pult előtt lötyögő tömeget. Kiszúrom Giorgiot a terasz túloldalán, bordó zakóban lépked a zene ritmusára, öt lány táncol körülötte. Integet nekem, how are you, beautiful? liheg a fülembe, amikor odamegyek hozzá. A lapockámra helyezi a tenyerét, a koktélruha anyagán keresztül is érzem, mennyire izzad. Can I get you a drink? kérdezi.Mutatom neki a poharam, elkezd magyarázni valamit, de nem hallom, a fekete pórusokat nézem az orrán, meg az arcát, a rémisztően sima, szoláriumbarna bőrt. Belemarkol a fenekembe, Pietrora pillantok. Összeakad a tekintetünk, elismerően bólint, you’re doing great, tátogja nekem, csak így tovább. Felmutat az égre, úgy tesz a kezével, mintha repülne, aztán elfordul., és átkarolja a vöröshajú lányt.

Apám nyakig be van takarózva, erőtlen hangon mondja, hogy napok óta szívják a vérét a vizsgálatokkal, fázik, szédül, folyamatosan szomjas. Töltök neki vizet, megitatom, bármit, csak ne üljön fel, nem akarom, hogy lecsússzon róla a paplan, és meglássam, milyen, amikor elveszik tőled a méltóságod. Holnap kiengednek, nyögi két korty között, de jöhetek is vissza, pár hét múlva elkezdik, nem lehet tovább várni, azt mondják, meg hogy szerezzek magamnak háziápolót. Mondtam nekik: minek? Itt van nekem a lányom. Felül, letolja magáról a takarót, nem tudok nem oda nézni. Szúrják a mellkasát belülről a bordák, beszürkültek rajta a szőrszálak, a derekán lóg a bőr, annyit fogyott. Nincs meg körbe hatvan centi. Nagy szarban vagyok, tudod? Visszasüllyed, nehezen veszi a levegőt, kínos csend ereszkedik közénk, ez túl őszinte volt. Mit lehet ilyenkor, és mit nem? Szép vagy, mint édesanyád, neki ezt kellene mondania. Te kullancs, nekem meg talán ezt. Nem számít most már semmi, és én mégse tudok a szemébe nézni. Elmegyek Milánóba, apa.

Te vagy a leggyönyörűbb lány, akivel valaha találkoztam, mondja Giorgio. A zakójának olyan a tapintása, mint a víznek. Két kézzel markolja a fenekem, közelebb húz magához, a hasamnak dörgöli a farkát. Borszagú a lehelete. A mellkasára helyezem a tenyerem, nézem a sötét foltot a hónaljánál, kitapintom a bordáját az ingen keresztül. Nem tudna kiáltani, erre gondolok. Nem tudna, mert pillanatok alatt megtelne a tüdője vérrel. Elveszem a tenyerem, felpillantok az égre, olyan magasan fogok repülni. Rezeg a telefonom, ez a negyedik nem fogadott hívás apámtól. Pár perccel múlt éjfél, június huszonkilenc. Ma kezdi a kemót.


Fotó: Hőgye Renka

Biró Zsombor Aurél 1998-ban született Budapesten. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmíró szakán tanul, mellette prózaírással foglalkozik.


Kiemelt kép://www.instagram.com/avant.arte

Tags: Biró Zsombor Aurél, irodalom, kortárs, novella Categories: KORTÁRS
Related Posts