Szállunk, repülünk- beszámoló a 2019-es Nyitrai Színházfesztiválról

Elefánti Emma 2019. okt. 24. 0 0

A Divadelná Nitra idei kiadására egy V4-es projekt keretein belül jutottam ki, amely a visegrádi és egyéb kelet-európai országok (Bulgária, Ukrajna, Románia, Örményország, Fehéroroszország, Oroszország) fiatal kritikusait tömörítette egyhetes műhelymunkában. A fesztiválon látott előadásokat elemeztük közösen, hogy aztán a végére összeállítsunk egy 50
kérdésfelvetést tartalmazó összefoglalót.

Számomra elsősorban a fesztivál ünnepi, inkluzív jellege okozott kellemes csalódást. A fő helyszín, az Andrej Bagar Színház környéke, a város főtere teljesen felvette az esemény külső jellegeit. Színes ragasztószalaggal írták fel a földre és a falakra az idei jelszót (Podobyslobody, azaz A szabadság arcai), és rajzolták fel a logót, egy papírrepülőt. Amellett, hogy a térnek ez a fajta újrafogalmazása családias hangulatot teremtett, olyan érzésem volt tőle, mintha ezen a helyen minden és mindenki értünk lenne a fesztivál hetén.

Ugyanezt a fajta figyelmet éreztem a kísérőprogramokkal szembeni hozzáállásban is. Rajtunk kívül még egy világosítóworkshop, és egy BE spectACTIVE! nevű program zajlott, amelynek az a lényege, hogy a nyitrai polgárok különböző rétegeit bevonják a színház életébe és közösen gondolkodjanak a végeredményről. Ez egyébként egy több évadon át zajló
program, a résztvevők többek között beleszólhattak a szlovák válogatás végső döntéseibe is. Annak a szólamnak, hogy „meg kívánjuk teremteni a kommunikációt alkotók és befogadók között”, olyan kézzelfogható megvalósítása, amilyennel még nem találkoztam. Ugyanezt az igényt éreztem felénk, fiatal kritikusok felé is: a reggeli „közönségtalálkozókon” minden egyes esetben, ahol ez nem történt meg magától, kikérték a véleményünket, szemben az eddigi tapasztalataimmal, ahol bármely közönségréteg szerepe kimerült a beszélgetés hallgatásában. És ezek “csupán” a színházi kísérőprogramok – ezekkel párhuzamosan több izgalmas kezdeményezés is futott, többek között egy képzőművészeti akció, ahol elfelejtett köztéri szobrokat matricáztak fel „Ez is művészet” felirattal.

Az egyetlen dolog, ami szervezés szempontjából problémás volt számomra, az a válogatás maga. A kvázi-versenyprogram (díjakat ugyanis ezen a fesztiválon nem osztanak) tizenkét előadásból állt, ebből hat szlovák és hat külföldi produkció. A két szekció válogatásáért két külön ember is volt a felelős, így kicsit zavaróan heterogénné vált a program egésze. A szlovák programban a klasszikus, nézőt és performert szigorúan elválasztó
téziselőadások domináltak. A nemzetközi válogatásban ezzel szemben (ahol Csehország, Németország, Magyarország, Oroszország és Lengyelország előadásai szerepeltek) elsősorban a formai újdonságokra esett a hangsúly. Az az érzésem, hogy a válogatók vagy nem kommunikálnak egymással, vagy pedig egyszerre próbálnak igényt kielégíteni és innovációt felmutatni, ami számomra valahogyan sosem volt működőképes konstrukció. (Bár lehet, hogy ez egy Nyitra méretű kisvárosban tökéletes ötlet, nem láthatok bele az ottani közösség szokásaiba.)

Ami pedig a kritikai szemináriumot illeti, egy hét alatt annyit növelt a látószögemen, mint két év egyetem összesen. Nem pusztán együtt gondolkodásról van szó: a műhely vezetője, Stefan Tigges nagy összeurópai tapasztalattal rendelkezik (egyik este a Krétakör Siráj-áról beszélgetünk). Képes úgy forgatni az elemzési szempontokat, hogy végül minden ország, minden kultúra domináns irányzatai kirajzolódjanak, kiadva valamiféle kelet-európai egységet. Nem tudom, hogy ez mennyire írható a nyitrai fesztivál és Stefan számlájára, vagy pedig mennyire jellemez bármely nemzetközi szemináriumot, de tény, hogy új közösségi érzettel, európai identitással térek haza erről a hétről.

Kiemelt kép: televizio.sk

Tags: Krétakör, Nyitra, Nyitrai Színházfesztivál, Stefan Tigges, Színház Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts