Ezen a héten Ocsenás Péter Bence Tapéta című kisprózáját olvashatjátok Kortárs rovatunkban.

Tapéta

Álmomban a szobában cigizek. Ülök, nézem a tapétát, és szívom a füstöt. Nem próbáltam még, de úgy csinálom, mint a profik. Le a tüdőbe, ki az orron. A tapéta kék színű, felülete érdes, azt érzem, hetek óta bámulom. A csengőhangom ébreszt.

Megszokott arcok a buszon. Öregember nyomkodja a telefonját, előtte középkorú nő, keresztrejtvényt fejt, legelöl felnyírt hajú fiú, energiaitalt iszik. Az öregember rám néz, elfordítom a fejem. A kijelzőt nézem, még két megálló. Arra gondolok, hogy az idők végezetéig itt maradok, az ablakba könyökölve, nézve az elsuhanó világot.

A főnök elkap az irodában, átküldtem emailen, köszi, otthagy. Leülök a gép elé, megnyitom az emailt, excel táblázat, diagrammok, oszlopok. Görgetek lefelé. Nem jelzi, hányadik oldalon járok. Gyorsítok. A fájlnak nem akar vége szakadni, egyre lejjebb, egyre gyorsabban, mintha zuhannék. Érzem a nyomást a hasamban, a levegőt a nyakamon, várom a becsapódást, nem jön. Elfordulok, köhögök. Megtörlöm a számat, visszagörgetek a fájl tetejére.

Ebédszünetben kiülök az iroda lépcsőjére. A szemközti bérház teraszán trikós férfi, az elromlott redőnyt húzogatja. Egy fiú játszik egyedül a kosárpályán, rap szól a telefonján. A játszótér üres. Arra gondolok, hogy a homokozóhoz futok, beledugom a kezem, homokot kenek az arcomra.

A barátnőm este átölel, sóhajt, rossz nap, fárasztó nap, rám van szüksége. A szemébe nézek, arra gondolok, hogyan fogunk végleg szakítani. Rohadj meg, ajtócsapódás, letilt Facebookon, Instán törli a közös képeket. A barátnőinek magától hozza fel a hírt, rajtam nyomja el a maga iránt érzett gyűlöletet, aztán bulizni jár, idegenekre mosolyog, ő más, ő jobb, ő az igazi. Becsukja a szemét, megcsókol, az enyém nyitva marad. A sarokban szétdobált ruhákat nézem.

A hétvégén lebiciklizek a faluba. Dombra fel, gyorsítok, dombról le, felemelem a lábam. Mellettem búzamező, felette borús ég. Szeretem az esőt, ahogy a víz befolyik a ruhám alá, végig a gerincemen, olyankor mindig kiráz a hideg, azt képzelem, a felhők közt repkedek, összevissza. Rám tör a köhögés, megállok. Megtörlöm a számat, várok pár pillanatig, hátha elered. Nincs eső.

Hétfőn elmegyek az orvoshoz. A szemét dörzsöli, reggel óta itt van, biztos unja, hangos köszönések, panaszkodások, aztán reményteli tekintetek, nincs is nagy baj, ugye, doktor úr. Mintha ezen múlna. Ha alázatos a beteg, akkor az orvos kizárólag jó hírrel tud szolgálni. Némán állok előtte, nem fárasztom. Megigazítja a szemüvegét, felnéz a leletből, engem vizslat. Azonnal le kell állnia a cigivel! Elmosolyodom. Nem cigiztem soha életemben. Unottan mered rám, mint aki sok ilyenen túl van már, mint aki pontosan tudja. Legyint. Azt csinál, amit akar. De ez nem néz ki jól. Elém dobja a leletet, beutalót ír. Meg kéne ijednem, elszörnyülködnöm, biztos ez, nézze meg még egyszer, valami hiba lesz. Felkapom a leletet, kilépek a rendelőből.

A szobában ülök, az érdes, kék tapétát nézem. A konyhában főz a barátnőm, dúdol, behallatszik a rádió is. Ülök, hunyorogva, mozdulatlanul. Aztán felugrok, a körmömet a falba vájom, kaparok, karmolok, leszaggatom a tapétát.


Ocsenás Péter Bence:  2001-ben született Budapesten. Prózát ír, az ELTE BTK esztétika mesterszakán tanul. Novellái többek között a Tiszatájban, a Látóban, a Helikonban, az Apokrifban, az Irodalmi Jelenben és a KULTer.hu felületén jelentek meg, tudósításai a Prae és az F21 oldalán olvashatók.

Kiemelt kép: avant.arte/instagram