Bálint Zsófia, Veszprémi Szilveszter: Ártatlan és logikus dolgok
Hatéves voltam amikor először találkoztam cigányokkal. Lomtalanítás volt az utcánkban. Apa és Anya megkért, hogy selejtezzem le, amire már nincs szükségem, de persze nekem mindenre szükségem volt. Apa rengeteg régi kacatot hozott fel a pincéből, furcsa ék alakú kádat, rozsdás ásót és mindent kihordott a ház elé. Természetesen, mentem segíteni, de inkább csak láb alatt voltam, ahogy azt kell. A hatévesek mindig láb alatt vannak.
Egy férfi sétált oda a halomhoz, és keresgélni kezdett. Bőre az enyémnél sötétebb, fekete haja szanaszét állt, arca vöröses volt. A meséim ördög karaktereire emlékeztetett. Megijedtem. Beszaladtam Apához, hogy valaki elviszi a dolgainkat. Vasat gyűjt, mondta akkor Apa, és tovább kutakodott a pincében. Visszamentem. A férfi még mindig keresgélt, látta, hogy ott vagyok, de nem szólt hozzám. Mélyen beleásott a kitett lomok közé, mintha kincset várna. Ez tetszett nekem. Felemeltem a rozsdás ásófejet és felé nyújtottam. Rám nézett, végigmért, majd felém lépett és elvette az ásót. Most sem szólt, örültem, hogy segítettem neki. Tovább kerestem, remélve, hogy találok valamit. Apa jött egy nagy köteg dróttal a kezében, és letette a férfi elé. Nem szólt hozzá, és ő sem Apához, aki azonnal sarkon fordult, majd visszament.
Egy piros kocsi fékezett le a halom mellett, utánfutó robogott a nyomában, mindenféle ócskasággal tele. Az autóban ülők kihajoltak az ablakon, hangoskodtak, nevetgéltek, de nem értettem, mit mondanak. A férfi rájuk nézett, de nem lépett közelebb hozzájuk, és meg sem szólalt. Anya kikiabált a bejárati ajtón, hogy menjek be segíteni. Nyűgösen tiltakoztam. Inkább maradtam volna kint, utáltam, hogy minden izgalomról lemaradok. Mikor másodszor szólt, bementem. Anya a nappaliban állt, a könyveket rendezgette. Megkért, hogy most inkább maradjak bent. A függöny mögül leselkedtem, nem tudtam, mi fog történni. A férfi eltűnt, de a négy fiatal, két fiú és két lány kiszállt a kocsiból, a kitett halomban turkáltak. Átvizsgált dolgainkat félredobták, beterítették cuccainkkal az utcát. Erős hangjuktól zengett a környék, kiabálásukra mintha a távolból reagáltak volna. A hirtelen hangzavartól megijedtem, visszaléptem az ablakból.
Nálunk voltak a faluban cigányok, és bírtuk őket. Margit néni a hóna alatt vitte mindig a kenyeret, nem csíkos szatyorban, mint a többiek, és ez szép volt. Mindig néztem a buszmegállóból, hogy mennyire logikus ott vinni. A csíkos szatyor nekem is mindig vágta a kezemet, de ő a hóna alatt vitte, ami beláthatóan okos dolog. Sanyi bácsival mindenki incselkedett, és ő is velük a maga kora szerint. Azt szerettem a Sanyi bácsiban, hogy mindenkire figyel, mindenkinek van mit mondania, mindenkivel tud együtt nevetni.
Tavasztól őszig a hátsó udvarban ültek, de oda is beláttunk az utcáról, amikor elmentünk előttük. Körbe ült az egész család. Margit néni középen, arccal a kiskapu felé, hogy lásson minden érkezőt. Az volt a fő hely. Sanyi bácsi mindig máshol, az mellett, akivel éppen beszélt. Mindig mesélt valamit. Szépen éltek, hazajártak a gyerekeik, az unokákkal játszottunk, ha punyát csináltak, mi is ettünk. Szerettem a punyát, sós uborkával, frissen. Mint a nyárnak, olyan volt az íze.
Az egész környéken a Kánu focizott a legjobban közülünk, és csak neki volt olyan igazi focista neve. Én hívtam a legtovább Tominak, mert nem értettem, milyen név az, hogy Kánu. Mert hogy az nem név. Nem igazi név. De aztán elfogadtam. Vagy hát ráállt a szám. Meg az agyam.
Én mindig a kapuba álltam. Nem csak azért, mert kövér voltam, hanem azért is, mert kurvajól csináltam. A Kánu lövéseit is ki tudtam volna védeni, de a legtöbbször vele voltam egy csapatban. Mindig büszke voltam rá, olyan volt, mint a Tsubassa a csavart labdájával. Egyszer elmondtam neki, nevetett, felpánkozta a hajam, én meg nem tudtam, mi az a pánk, de Kánu szerint menő volt, úgyhogy szerintem is az volt. Otthon foci után mindig kerültem anyát, hogy még ne fésüljön meg, mert még menő akartam maradni egy picit.
Általános iskolában Lajcsi és András volt a legrosszabb tanuló. Az olvasás és írás számukra kínszenvedés volt. Nehezen haladtak, egy-egy mondat elolvasása több percig is eltartott. Erzsi néni türelmetlen volt velük mindig, éles hangon szólította fel, majd ingerülten noszogatta őket, haladjanak már. Ha nem tudtak begyorsulni vagy még akadozóbbá vált az olvasás, krétával dobálta őket. Gyűlölték Erzsi nénit, és én megértettem őket. Első osztályban már év elején mindenki tudott írni és olvasni, csak ők meg én nem. A többieknek megtanították otthon, mi nyökögtünk, erőlködtünk, égett az arcunk. Szégyenkeztünk, Erzsi néni üvöltött, a többiek nevettek, a két fiú visszaszólt, én meg sírni akartam. Anyával otthon gyakoroltuk az olvasást, lassan ment, nehezen.
Utáltam. Csak az adott reményt, hogy vannak nálam rosszabbak. Meg sem próbáltunk összetartani, idegenkedtünk egymástól. Néha egymásra néztünk órán, amikor valamelyik osztálytársunk tökéletesen, folyékonyan olvasott és Erzsi néni majd elolvadt a gyönyörűségtől. Ennél több fel sem merült, én lány voltam, ők fiúk. Lajcsit és Andrást a béna olvasásuk, a lyukas pólójuk és a fura szaguk ellenére befogadták a fiúk. Jól fociztak, bátrak voltak és hangosak. Irigyeltem őket. Engem nem fogadtak be a lányok. Nem értettem, miért, hiszen sokat gyakoroltam az olvasást, ugyanolyan Barbie babáim voltak, mint a menő lányoknak.
Év végére Anyával megtanultam olvasni, egyre jobban megtetszett, a könyvtárban bujkáltam a többiek elől, egyre kevesebbszer záporozott rám a krétamaradék. Én is nevettem a fiúk olvasásán, mert tényleg vicces volt. Erzsi néni mindig talált dobálható tárgyakat, kis krétavéget, hegyezőt, amit elénk vághatott. Lajcsi egyre jobban olvasott, így ez a megtiszteltetés legtöbbször Andrást érte. A következő év elején elhagyta az osztályt.
Az iskolában nálunk a cigányok tanultak a legrosszabbul. Éveken keresztük járták ugyanazt az osztályt alsóban, és amikor nem buktak sem tanultak meg írni, olvasni. Bukdácsoltak, de átengedték őket. Felső, szakmunkás, az már nem az ő dolguk. Csak most értem, hogy ez diszkrimináció, mert ártatlannak és logikusnak tűnt. Hogy ha nem tudnak rendesen írni, számolni, legalább rajzoljanak valamit törire, hogy meglegyen a kettesük, legalább egy könnyebb matekdolgozatot írjanak meg valahogy, hogy le lehessen őket zárni. Nálunk senki nem bukott felsőben, nem volt szokás. Vittük magunkkal, mint egy terhet. Megtűrtük mi is, nem foglalkoztunk velük, nem volt dolgunk. Beálltak, ha tornasor volt, és ennyi. Végtelenül normálisnak tűnt az egész.
Hetedikben a városba költöztünk, és ott is voltak cigányok. A Gagarin lakótelep első tömbje azoknak épült, akik a konzervgyár miatt a közeli falvakból költöztek be, többségükben cigányok. A Melinda anyja mesélt anyának erről. Mi Melivel sokat beszélgettünk, csak úgy a világról, mindenről, amiről a gyerekek beszélgetnek. Megmutatta a várost, hogy hol adnak nagyobb fagyit, hol gengelnek a Matyiék, akikkel érdemes jóban lenni (az Adidas közben), melyik parkokban kik ülnek össze. Cigány voltam én is, az anyám azt hallotta, mert ők voltak lent, én pedig mindig velük jártam, mert faluról a panelba költözni, az sok gengelést jelent. Nem lehetett volna egy kis szobában megmaradni, az nem is gyereknek való.
Tinédzser voltam, amikor jóban lettem két cigánylánnyal. Volt egy barátnőm, Rita, akivel osztoztunk a Twilight fanfictionök iránti rajongásban. Vörös pöttyös könyveket olvastunk és könyves pasikért rajongtunk. Egy közös kajálás alkalmával bemutatott két barátnőjének, Annának és Nikinek. Mindketten cigányok voltak. Csodáltam őket, nőiesek voltak hosszú, hullámos, fekete hajukkal, magabiztosságukkal. A figyelő tekintetek kereszttüzében sem próbáltak elbújni. Legalább három évvel idősebbek voltak nálam, de úgy beszéltek velem, mintha korukbéli lennék. Végig mértek, dicsérték az alakomat, az arcomat és a hajamat, ahogy Anya szokta, csak nyersebben. Bizonygatták, hogy keresnek nekem pasit. “Jó nő leszel, csak másmilyen ruhákat kell hordanod.”
Egy cigány srácba voltam először szerelmes. Szép, mélyen ülő gesztenyebarna szemei voltak, szénfekete haja, férfias keze, kandzsi mosolya. Mint egy másmilyen angyalnak. Vele dohányoztam először, pedig ő volt a fiatalabb. Megmutatta, hogy kell letüdőzni, és hogyan lehet zsebre tenni a csikket, mert soha nem dobta el. Az anyja meg is ölte volna, ha megtudja, de ő egyébként sem olyan gyerek volt. Nem cigánykodott. Azt mondta, én eldobhatnám, merthogy én nem vagyok olyan, tudod, cigány, de én sem dobtam el, nyilván nem. Mert megtanított rá, hogy nem lehet.
Bálint Zsófia, a Szegedi Tudomány Egyetem magyar-dráma és színházismeret szakos hallgatója. Színikritikákat, illetve recenziókat ír, elsősorban fantasy és gyerekirodalom témában.
Veszprémi Szilveszter, 1997-ben született Pécsett, Szegeden él, ahol alkalmazott irodalomtudomány mesterszakos hallgató. Költő, slammer, kritikákat is ír, az Egy meleg srác olvas blog bloggere és az Eközben Szegeden blog alapítója.
