Június 11-én, a Margó Irodalmi Fesztivál keretein belül adják át a Libri fő támogatásával a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum Év Gyerekkönyve díjait és a kimagasló szerzői, kiadói és illusztrátori teljesítményét elismerő HUBBY-díjakat. Idén a tavalyi év megjelenéseiből összesen hét kategóriában választják ki a legjobb gyerekkönyveket, ezek a következők: ismeretterjesztő, innováció, fordítás, illusztráció, ifjúsági irodalom, valamint a 0–6 és 6–12 éves kor közötti gyermekeknek szóló könyvek idén különálló kategóriát kaptak. A shortlistek megalkotásáról, a díjazás menetéről, a kortárs gyerekirodalom helyzetéről és a tavalyi évben kiadott szövegek minőségéről a szakmai zsűri egyik tagjával, Győrei Zsolt íróval és drámaíróval, az SZFE és a Károli Gáspár Református Egyetem oktatójával beszélgettünk.

Hogyan képzeljük el a zsűrizés folyamatát? Ha jól tudom, a kiadók ajánlják a saját megjelenéseiket, és Önök ezek közül választják ki a shortlisten szereplő köteteket, amelyek közül később a kategóriák győztesei is kikerülnek. A rövidlisták megalkotása során van bármiféle munkamegosztás a zsűritagok között?

A shortlistek összeállításánál nincs igazán szigorú munkamegosztás. Persze van, aki jobban figyel az illusztrációkra, van, akinek a nyelvhelyesség és a stilisztika a gyengéje, van, akit a kalandok vonzanak jobban, de ezek nem szilárdan leosztott szerepek, inkább olyanok, hogy tudjuk egymásról, és ha valakinek valamelyik könyvről erős benyomása van, azt nyomatékosítja, és akkor arra odafigyelünk. A legtöbbször harmonizál a véleményünk, és azután jönnek azok a nagyon izgalmas esetek, amikor mégsem: valamelyikünk azt mondja, hogy nagyon visz ez a könyv, másvalaki meg azt, hogy na de hát előfordul benne olyan nyelvi megoldás – hogy mégse használjuk a „magyartalanság” kifejezést –, ami egy anyanyelvi szövegben már mégse forduljon elő, és akkor csatározunk ezen. De általában ezekkel is hamar dűlőre jutunk, és szépen kiforrja magát, hogy mely könyvek jussanak be a legjobbak közé.

Ezekben a csatározásokban általában a tartalmi vagy a nyelvi/stilisztikai szempontok győznek? Vagy ez is változó? Hogyan tudják fenntartani az egyensúlyt a nézőpontok között?

Ez is változó. Ha azt érezzük egy könyvről, hogy jó olvasni, és erős élményt adhat, akkor nyilván nem leszünk olyan szőrszálhasogatóan kekeckedők, hanem akkor hagyjuk. De közben azt is szeretnénk, hogy a gyerekkönyvek olyan nyelvi igényességgel szülessenek, ami segíthet ennek a generációnak abban, hogy ne csak az olvasást szeresse meg, hanem a magyar nyelvet is.

A tavalyi online díjazás során Ön a fordítás kategóriát és annak a győztesét mutatta be – ez a kapcsolat a fordításokkal idén is megmaradt? Illetve láthatunk-e valamilyen eltérést a kategóriában a tavalyi és az idei felhozatal között?

Igen, a shortlistek közös kialakítása után mindegyikünk gondoz egy-egy kategóriát. A felosztás igazából Niki [Szekeres Nikoletta, a HUBBY elnöke – a szerk.] leleménye, az alapján, hogy kihez melyik kategóriát érzi a legközelebbnek. Én magam is fordítok verseket, érthető, hogy a fordításoknál jutottam az eszébe. Ez a kategória számomra azért nagyon izgalmas, mert két szempontot kell ütköztetni benne. Az egyik a fordítás minősége, a másik pedig az, hogy – tekintve, hogy a többi kategóriában csak magyar szerzők vannak – a külföldi szerzők mind ebben a kategóriában csoportosulnak, így óhatatlanul azt is figyeljük közben, hogy mennyire volt szemfüles a kiadó, mennyire talált meg egy izgalmas könyvet – vagyis egy nagyon jó könyv egy korrekt fordításban ugyanolyan eséllyel indul, mint egy kicsit halványabb könyv, aminek kiabálóan jó a fordítása. Tavaly ebben a kategóriában több remekjó verses anyag is érkezett – Papolczy Péter Shakespeare-szonett fordításai vagy Havasi Attilának és Varró Daninak a T. S. Eliot-féle Macskák újrafordítása –, idén a próza vitte a prímet, néhány olyan kötettel, amelyet nagyon élveztem.

A díjazás idén két új kategóriával bővült, a gyerekkönyveket egy 0–6 és egy 6–12 év közötti csoportra osztották fel, illetve önálló kategóriát kaptak az ismeretterjesztő kiadványok is. Hogy látja, ezek végül jól ki tudták egészíteni a már meglévő szempontrendszereket?

Igen, főleg az ismeretterjesztő jött be nagyon mint kategória. Azért jók ezek a zsűrizések – most már két év alapján tudom mondani –, mert nemcsak azt dobják ki, hogy milyen a mezőny egy-egy esztendőben, hanem azt is, hogyan lehetne ezt a mezőnyt minél erősebb és egységesebb szempontok szerint osztályozni. Sokat törjük a fejünket azon, hogyan lehetne minél egzaktabbá tenni a kategóriákat, hogyan lehetne minél tisztábban megversenyeztetni egymással annyira különböző könyveket. Ez azért is akrobatamutatvány, mert nyilván nem lehet harmincöt kategóriában könyveket indítani, tehát valamilyen módon össze kell vonni csoportokat, és az mindig izgalmas, hogy milyen tulajdonságok mentén érdemes egy új kategóriát bevezetni. Most nagyon örülök ennek a két csoportnak, mert úgy érzem, mindegyik nagyon markánsan van jelen, és segít nekünk abban, hogy ne kelljen fikciós könyveket összeeresztenünk ismeretterjesztőkkel, és az ismeretterjesztőket ne kelljen például úgy nézni, hogy egy-egy regénynél jobbak-e vagy sem, vagy az illusztrációkat nézni bennük.

A shortlistek böngészése közben feltűnő, hogy az innovációs kategóriában mindössze három jelöltet találunk: A Meseország mindenkiét, az Amikor a kukák világgá mentek című meseantológiát és a Lehetnék bárkit. Ha megnézzük a jelölteket, a legfeltűnőbb talán az, hogy mindegyik kötet társadalmi, pedagógiai vagy érzékenyítési célzatossággal készült. Lehet azt mondani, hogy a tavalyi megjelenésekben az újítás vagy az innováció nem annyira nyelvileg vagy formailag, hanem sokkal inkább a szövegek társadalmi szerepvállalásában fogható meg?

Ezt talán érdemes onnét kezdeni, hogy a nevezésnél a kiadók határozzák meg, hogy milyen kategóriába küldik a könyveiket, és egy könyvet lehet több kategóriába is nevezni. Például, ha a kiadó úgy érzi, hogy ez egy szédületesen fordulatos ifjúsági regény, de közben csodálatosan van megrajzolva, és mindenestül elképesztően egyedi is, akkor beküldheti az ifjúságiba, az illusztrációba és az innovációba is – nem tudom, azt megfigyelte-e, hogy a legtöbb kategóriánk i betűvel kezdődik, ezen még dolgozunk. Mármost az innováció kategória épp azért sokszínű, mert az ötletesség, az egyediség gyakran a témaválasztásban, például az aktualitásigényben érhető tetten, máskor pedig abban a játékban, amelynek során egy szöveg könyvvé formálódik, megtestesül. Ez persze együtt jár azzal, hogy egy-egy, eredetileg ide is nevezett könyv átkerül más kategóriába. Tavaly nagyon erős volt ez az innovációs kategória, most azért hoztunk ki csak hármat a shortlistben, mert azok a könyvek, amelyeket ide is küldtek a kiadók, más kategóriában jobban teljesítettek.

Az idei listákon szintén feltűnő, hogy néhány szerző – Kiss Ottó, Tóth Krisztina, Dániel András és Takács Mari – neve több kategóriában is visszatér, sőt jó részük több kötettel szerepel a jelöltek között. A mezőnyből kiemelkedő „régi motorosok” körül összességében milyen volt a felhozatal, mekkora volt a szórás a szövegek minőségét illetően?

Itt valószínűleg arról van szó, hogy ha valaki már több gyerekkönyvet írt, az könnyedebben, magabiztosabban használja a saját eszközeit, sokkal jobban tudja, hogy mi áll jól neki, hogy mitől lesz sűrű egy szöveg – ezek a szerzők ilyen szempontból indulnak valamilyen előnnyel. De rettenetesen kíváncsiak vagyunk mindig az új szerzőkre, és nagyon örülünk neki, amikor figyelemreméltó elsőkönyvet találunk. Haragudni csak a rossz könyvekre haragszunk, amelyek gyakorlatilag hülyének nézik a gyereket, akinek bármi jó, ami elég gügyögős és vannak benne rajzok. Az ilyen könyvek szerzői között viszont ugyanúgy akadnak reménytelen pályakezdők, mint kiérdemesült, régi dilettánsok. És érdekes, hogy ezeknek a hangja semmit sem változik: az az érzésem, egy 2020-as gyenge gyerekkönyv a maga álnaiv, édelgő tónusában éppen olyan, mint mondjuk egy 1920-as. Míg a jó könyv elevenségében örök, addig a fércek döglöttségükben mozdulatlanok.

A tavalyi és az idei díjazást is végigkövetve mit lát, van bármilyen megfigyelhető tendencia a gyerek- és ifjúsági irodalom alakulásában? Például jól látható, hogy az ifjúsági szövegekben folytatódik a zsáner térhódítása, gondoljunk csak Rojik Tamás Szárazság című disztópiájára vagy Huszti Gergely Mesteralvók-sorozatára. Vannak még ehhez hasonló tendenciák, vagy olyan folyamatok, amelyekről sejteni lehet, hogy valamilyen módon tovább fognak vezetni?

Azt gondolom, hogy – leszámítva persze a pandémiára reflektáló történeteket – nagy, markáns elmozdulás a tavalyi évhez képest nincsen. A kötetek ugyanúgy elindulnak a kaland, a nyomozás, a detektívtörténet irányába, keresik a környező világ, a virtuális kultúra beemelhetőségét a történetbe, jelen vannak az erősebb vagy esetenként gyengébb verseskötetek a mezőnyben, jelen vannak az aktuális és szociális kérdéseket felvető szövegek is. Ezek közül nagy hírnevet vívott ki magának a Meseország mindenkié című kötet, amelynek fogadtatása sokat elárul a társadalmunkat feszítő, erős indulatokról, és talán éppen ezért fontos és hasznos eszköze az érzékenységre nevelésnek. Önmagában persze nem mindent eldöntő erénye egy könyvnek, ha fontos dolgokról beszél, a hangsúly mindig a mikénten van.

Az idei mezőnyben van olyan könyv, ami különösen a szívéhez nőtt, vagy amit valamilyen szempontból jelentősnek tart vagy kiemelne?

Ami talán kicsit kilóg mindegyik kategóriából, de mindenképp szerettük volna kiemelni, az a Janikovszky Éva naplóit összegyűjtő kötet, amelyet végül az ifjúsági irodalom kategóriába soroltunk. Nagyon fontosnak érzem azt, hogy legyen valamiféle látható folytonosság vagy kapcsolódás a kortárs és a klasszikus gyerekirodalmi szerzőink között, ezért nagyon jelentősnek tartom a Janikovszky-naplók kiadását. Meg összességében, szeretek néha újra találkozni hősökkel, és nagyon örülök, ha egy szerzőt arra inspirál akár az, hogy egy előző évben nyert, vagy az, hogy szerette a közönség, hogy továbbvigye a történetét. Szerintem a gyerekeknek is – és most saját tapasztalatból beszélek, hiszen valamikor én is gyerekként kezdtem – nagyon jó élmény ismerős szereplőkkel újra találkozni. Márpedig erre is több szívet vidító példát láttunk a mostani mezőnyben.

Kiemelt kép: saját szerkesztés
Markoszov Szergely/a Népszava
fotójának a felhasználásával