Folytatódik Horváth Florencia naplója az idei FISZ-táborról. Ezúttal a rendezvény harmadik napjának eseményeibe nyerhetünk bepillantást.
Szokásos módon indul a péntek, fáradtak vagyunk. Bár megfogadtam, hogy minden nap elmegyek rá, Neszlár Sándor szerkesztői proszemináriumát ezúttal átalszom. A líraműhely délelőtt 11-kor kezdődik, Demeter Arnold első világháborús rendeletet idéző és Kabay Henrik egy állatias kapcsolatot körüljáró szövegén megyünk végig. Az ebéd rántott hús sült krumplival, ami továbbra is nagy sikernek örvend. Arnold nem tudja eldönteni, repetázzon-e a levesből, mire azt tanácsolom neki, egye meg előbb a másodikat, aztán majd ha éhes lesz, eszik még. Azt mondja, azért szeret velem műhelyezni, mert megszerkesztem még az étlapját is.
Elered az eső, a délutáni műhelyt a folyosói fotelekben tartjuk. Már a második szövegkörnél járunk, örülök, hogy így be tudtuk osztani az időt, sokkal jobban beleláthatunk általa a többiek munkáiba, versvilágába, mintha csak egy-egy írást olvasnánk. Terék Anna rendre kérdezi, hogy mi a motiváció, mit akart mondani a szerző, ezáltal sokak esetében kiviláglik, hogy valójában egyáltalán nem azt írta meg, amit szándékozott.
Forrás: FISZ / Gondos Mária Magdolna
A Kun Árpáddal való beszélgetésre nem megyek be, mivel cikket kell írnom. Rájövök, mennyire meta dolog megemlíteni a cikkben, amit írok, hogy azért nincs mit írnom, mert éppen ezt a naplót írom ahelyett, hogy figyelnék arra, amiről írni kell. Szabados Ati kinevet, a szerzővel egyébként Szekeres Niki beszélget.
Vacsora után kezdődik a kritikatusa. Moderátori szerepben Nagy Hilda, a beszélgetőpartnerek pedig Lapis József, Codău Annamária és Radnai Dániel. A beszélgetés témáját Tompa AndreaSokszor nem halunk meg című regénye adja. Kihagyhatatlan ez az elég alapos és hosszúra nyúló értekezés, amelyben a résztvevők azzal kapcsolatban osztják meg gondolataikat, hogy az egyik szereplő románul beszél, ám a szerző aztán ezeket a mondatokat magyarul is megismétli. Hilda, aki ért románul, idegesítőnek találja ezt a megoldást, Radnai Dani szerint viszont hasznos.
Az eső miatt későn kezdődnek a dj-setek, sőt eleinte Császár Timi azt mondja, nem is terveznek mára zenét. Különböző méretű társaságok verődnek össze, Locker Dáviddal, Serfőző Rékával beszélgetek, aztán Dani és Sárkány Timi nevetnek ki, amiért állandóan szomorú arccal fotóznak le az irodalmi rendezvényeken. Beszélgetünk arról is, ki honnan ismeri a másikat, majd Smid Robi, Szabados Ati, Nagy Benedek és Nagy Zalán mellé kerülök. Egy kicsit átülök a fák alatt, sötétben beszélgető társasághoz, Somorjai Rékáékhoz, de mire előkerül a keverőpult, visszatérek a Kastélyszálló előtti placcra.
Szirák Sári, a dj melankolikus rock tematikát követ, szól a Piramistól a Szállj fel magasra, aztán a Tankcsapdától a Fiúk ölébe a lányok. Éles váltás következik a KFTBalatoni nyár című számával, ekkor már Szirák Péter is el-elejt egy-egy táncmozdulatot. Kabay Henrik, örök partnerem vadul rázza, Dáviddal is egymás mellé kerülünk a Modern TalkingCheri Cheri Ladyjére. Kérek egy Oroszlán Szonja és Bebe énekelte klasszikust: Micsoda nő ez a férfi. Mivel előző nap pihentem, sajnálom, hogy a többiek egész korán aludni térnek, de így is maradunk páran hajnalig.
Életünk meghatározó állomása a kamaszkor, amikor minden megváltozik. Kelly Fremon Craig legújabb filmje, az Are You There God? It’s Me, Margaret. a tizenegy éves Margaret Simon szemszögéből mutatja be, hogy milyen változásokon megy keresztül a pubertáskorba lépő hősnő, akinek még a vallási hovatartozását is rendeznie kell magában.
A felnövéstörténetek elsősorban a tinédzserkor különböző szakaszait és a mindenki számára jól ismert élethelyzeteket dolgozzák fel: a szereplőknek humoros és sokszor zavarba ejtő szituációkból kell valahogy kievickélniük és megtanulniuk az élet leckéit. Ugyanakkor napjainkban elterjedtek az úgynevezett megkésett felnövéstörténetek is, melyek a húszas éveik végét taposó felnőttekre fókuszálnak. Ennek kiváló példája a Greta Gerwig főszereplésével készült Frances Ha, ha pedig csak az elmúlt pár évet nézzük, akkor ilyen volt A világ legrosszabb embereés A legjobb dolgokon bőgni kell is.
A műfaj legtermékenyebb altípusa a 15–16 éves tiniket szerepeltető filmek, melyek főként az első szerelmet és a szüzesség elvesztését dolgozzák fel, valamint a középiskola végén a pályaválasztással járó dilemmákat járják körül. A ’80-as években – az író-rendező, John Hughesnak is köszönhetően – a tinifilmeket a stúdiók szinte darabszámra gyártották és ezzel a moziba vonzották a fiatalabb korosztályt. Később azonban a népszerű zsáner átköltözött a televízió képernyőjére, és ma már elsősorban valamelyik streamingplatformon találnak a kamaszok olyan filmeket, sorozatokat, amelyek kifejezetten nekik és róluk szólnak.
A pubertáskor korai éveit, tehát a 10–11 év körüli időszakot bemutató filmek szintén elenyészőben vannak, ezért külön örvendetes, amikor olyan alkotás érkezik, amely arra az életszakaszra fókuszál, amikor a nemi hormonok működésbe lépnek és a gyerekek testében, pszichéjében komoly változások mennek végbe. A kiskamaszokra fókuszáló művek között találunk kalandfilmet (Kincsvadászok), családi filmet (Apád-anyád idejöjjön!), és dramedy-t (My Girl – Az első szerelem, Tegnap és ma, Változó szerelem). Utóbbi kategóriába sorolható az Are You There God? It’s Me, Margaret. is.
Az 1970-es évek Amerikájában az írónő, Judy Blume fiataloknak szánt könyveivel ért el nemzetközi sikereket, legismertebb műveként az Are You There God? It’s Me, Margaret.-et tartják számon, melyet sok-sok évvel később az amerikai író-rendező, Kelly Fremon Craig a 2016-os Egy magányos tinédzser (Edge of Seventeen) című filmje után választott második filmje alapanyagának. Craig visszafele halad a női életúton, míg a 2009-es Diploma után forgatókönyvírójaként az egyetem utáni tanácstalanságot dolgozza fel, addig rendezői debütálásában a 17 éves Nadine mindennapjaiba nyerünk betekintést. Legújabb filmjében nemcsak az ifjúság, különösen a lányok problémáit veszi górcső alá, hanem felidézi a ’70-es évek amerikai kertvárosi miliőjét és – ahogy arra a cím is utal – behozza a vallási kontextust.
Margaret (Abby Ryder Fortson) éppen a gondtalan és élményekben gazdag nyári táborból érkezik vissza New Yorkba, amikor szülei (Rachel McAdams, Benny Safdie) közlik vele, hogy apja új állása miatt New Jerseybe költöznek, ezért az új tanévet már ott kezdi meg, és ez azt jelenti, hogy a lánynak idegen környezetben és ismeretlen emberek között kell megbirkóznia a kamaszkorral járó nehézségekkel és azzal, hogy keresztény anya és zsidó apa gyerekeként a szülők rábízzák a vallási elköteleződés kérdését. Margaret döntését egyedül apai nagymamája (Kathy Bates) szeretné befolyásolni, aki szomorúan veszi tudomásul, hogy unokáját ezentúl kevesebbet fogja látni.
Az érzékeny és barátságos lány New Jerseyben hamar barátokra talál és három másik lány társaságában várja azt, hogy nővé érjen. A szomszédban lakó Nancy (Ella Graham) vezetésével titkos klubot alapítanak, melynek gyűlésein beszámolnak a fontos eseményekről; ilyen az első melltartó megvásárlása és a mellméret összehasonlítása, a menstruációra várakozás és a kiszemelt fiú meghódítása. Miközben Margaret újdonsült barátnőivel új élményekre tesz szert, éjszakánként Istenhez beszél és egyfajta képzeletbeli barátként hozzá fordul segítségért.
Az Are You There, God? It’s Me, Margaret. remekül keveri a könnyed hangvételt a drámai pillanatokkal, továbbá nem bagatellizálja el hősnőnk problémáit, így nem képzi vicc tárgyát, amikor Margaret azért könyörög Istenhez, hogy végre neki is szüksége legyen egészségügyi betétre. A biológiai változások mellett a lány két vallás közötti őrlődése mélyíti el az egyébként roppant szórakoztató és bájos film mondanivalóját, illetve a rendező a családon belüli konfliktusokkal képes megszólítani a szélesebb közönséget. Margaretnek nemcsak a tinilét akadályai között kell navigálnia és helyes döntéseket hoznia, hanem anyját is meg kell értenie, aki a vallási ellentét miatt megszakította kapcsolatát a szüleivel, és ezért vonakodva fogadja, amikor lánya érdeklődni kezd a hit iránt.
Margaret útkeresésével párhuzamosan megismerjük az anyja, Barbara dilemmáit is: ilyen a kertvárosi szülői léthez való alkalmazkodás és önmaga megtalálása az új közegben. A New Yorkban művészetet tanító nő ugyanúgy szeretne beilleszkedni, mint a lánya, azonban hamar rá kell jönnie, hogy a háziasszony szerep nem teljesen elégíti ki. Barbara krízisét tovább bonyolítja a szüleihez fűző rendezetlen viszony, mely szakadékot teremt közte és a lánya között.
Kelly Fremon Craig finoman és játékos eleganciával fűzi fel anya-lánya felnövéstörténetét, akik a film végére visszatalálnak egymáshoz. A ’70-es évek autentikus közegében otthonosan mozognak a Judy Blume karaktereit megformáló színészek. A főszerepben Abby Ryder Fortson manírmentes és őszinte alakításával rögtön elnyeri a néző szimpátiáját és átélhetővé teszi Margaret karakterfejlődését. A szülők, Rachel McAdams és Benny Safdie az elfogadó és modern gondolkodású családtagok képviselői, kettőjük közül McAdams ismét bebizonyítja, hogy a drámai szerepek sem okoznak neki gondot. Az ügyes gyerekszereplők mellett a film leghumorosabb pillanatait a színészlegenda, Kathy Bates szállítja, aki Margaret zsidó nagymamájaként a lány New York-i mentsvára.
Az Are You There God? It’s Me, Margaret. nosztalgikus, ártatlan és letisztult. Olyan film, melyet szívesen ajánlunk a kamaszkor küszöbén álló lányoknak, fiúknak és az őket a helyes irányba terelni kívánó szülőknek, tanároknak. Napjainkban talán még inkább szükség van olyan művekre, melyek az elfogadásról szólnak és arról, hogy a továbblépés csak akkor lehetséges, ha felvállaljuk hibáinkat és tanulunk belőlük.
Kiemelt kép: Rachel McAdams és Abby Ryder Fortson az Are You There God? It’s Me, Margaret. c. filmben (forrás: CBS News.com)
Idén augusztus 16. és 19. között élvezhetjük a zenei műfajok komplex sokféleségét a Mátrában, az idilli Sástó partján a Fekete Zaj Fesztiválon.
A keményebb zenék rajongóinak kedvez a Zaj metálhangsúlyos nyitása – szerdán homogénebb lesz a fesztivál programja, amit a Pelagic Records zenekarai biztosítanak kellemes post-rock, post-metal, doom és atmoszférikus hangulatú zenéikkel. Fellép a The Ocean, a Messa és a NYOS is, majd egy noise rock/industrial kanyarral a HEALTH zárja a nagyszínpad programját.
A Törzs új lemezen és egy doboscserén dolgozik, de a Zaj kedvéért megtörik a csendet, ráadásul a Delta színpadon teszik majd ezt. A keményebb hangvételt az Osztálykirándulás színpad ellensúlyozza viszonylag szélsőséges módon; itt többek között a kortárs hip-hop ügyét képviselő Bongorral és a magyar underground és progresszív zene egyik folyamatosan megújuló formációjával, a Tudósokkal is találkozhatunk. A fesztivál ikonikus színpadán, a Deltán eközben olyan izgalmas előadók mutatkoznak be, mint Elizabete Balčus a maga neo-pszichedelikus álompopjával.
A csütörtöki napot szintén a Pelagic Records egyik előadója, az Årabrot teszi izgalmassá stoner-grunge-goth rock elegyével, mellette Celeste a súlyos kortárs post-metalt, a norvég multi-instrumentalista Sylvaine pedig black metalból táplálkozó atmoszférikus világát mutatja be.
A Zaj programjában már évek óta hagyomány, hogy teret kapnak a keményebb, darálósabb magyar underground bandák is; idén ez inkább a hardcore műfajába tolódik el olyan előadókkal, mint az Anchorless Bodies vagy a BIPØLARIS, de mellette kicsit nu-metálosabb, indusztriálisabb hangulatok is bejönnek az Acid Empire és a S.N.O.T. által. A programot tovább erősíti a kultikus, szomorú zene egyik megtestesítőjeként számon tartott Leafblade és a harmincéves múltra visszatekintő dark metal Reason is.
Pénteken az Edges, a Ploho és a Boy With Apple egységes post-punk hangulatot teremt a Delta színpadon, miközben az Osztálykiránduláson a sötét elektropop dominál a Lengyelországban már óriásprodukciónak számító kortárs art pop Baasch, illetve a ’90-es évek goth-rock stílusában alkotó holland-magyar Light By The Sea előadásában.
A nagyszínpadon két szomszédos ország két egyformán legendás életutat bejárt zenekara, a Laibach és a Vágtázó Halottkémek találkozik, illetve idén is fellép a Zajon az Óperentzia. A súly és a darálás persze nem marad el, az este első felében a Darkmess, a Tiansen, a Cvlt of Grace és a Harmed üvölt majd a fesztiválozók arcába, majd kissé letisztultabb dark zenék kapnak szerepet, mint az elektropop Beat Dis. A Kacsatónia és a Kilátó színpadokon mindeközben felváltva mennek majd a koncertek, fellép például a black metal Stoneblood, amit Czakó Dani a tragikusan elhunyt frontember hátrahagyott dalszövegei mentén épített fel, élőben pedig a Junkies legénységével visz színpadra.
A magyar avantgárd metal ikonikus zenekara, a Thy Catafalque koronázza meg a szombati napot, mellette az attitűdben hasonló Autumn Nostalgie és Kalandra fokozza a hangulatot. Árnyalja a programot Zanias és a Hocico koncertje is, illetve merészen különbözik a programtól a piros maszk mögé bújó Hundred Sins.
Az Osztálykiránduláson olyan indie zenékre táncolhatunk, mint a Mayberian Sanskülotts vagy a retro futurista elektro mïus. A fesztivál egyik különleges színfoltja lesz Eliën produkciója, aki a négy nap alatt több helyszínen ad 6–8 fő számára zártkörű koncertet a saját furgonjában – mindezt megkoronázva szombaton egy, a Kacsatóniára kiterjesztett koncerttel. A Kilátónál áll össze újra az orosz pszichedelikus rock Lucidvox, illetve a tavaly közönségkedvenccé avanzsált Sturle Dagsland zárja az estét… Ez már majdnem a teljes lineup, a szervezők hamarosan érkeznek az utolsó bejelentésekkel!
A zenei program mellett idén is installációkkal, kóstolókkal, kiállítással, workshopokkal és további nappali programokkal várnak mindenkit, illetve a festői Mátra kitűnő terepet ad a természetjárásra is.
Részletes program hamarosan a Fekete Zaj Fesztivál Facebook-oldalán lesz elérhető.
Elstartolt hazánk legnagyobb összművészeti fesztiválja. A július 21-i nyitónapon esőből nem volt hiány, a látogatókat azonban semmi sem tántoríthatta el a Művészetek Völgyétől. Az eseményről idén is beszámolunk, jöjjön az első VölgyNapló!
Hopsza!
A tíznapos kavalkádot egy irodalmi szerelmi esttel indítottuk, amit a fesztiválra jellemző rugalmassággal Sebastian SeidelHamlet for you című darabja helyett mutattak be Taliándörögd egyik új helyszínén. A Színház Színpad Templom mind akusztikájával, mind hangulatában különleges térként szolgál, a PANKER Produkció előadásában a nő és a férfi birtoklási és összetartozási vágyának már-már szakrális jellegét hűen őrzik a katolikus templom falai. A két fiatal színművész (nő: Grubits Blanka; férfi: Ruff Roland) által megjelenített szerelmeket ugyan hazánk nagy költői énekelték meg, mégis mindannyian azonosulni tudunk a bennük rejlő érzésekkel.
Bolyongásaink során kiemelt célunk a legjobb falatok felkutatása, főleg, hogy nem mindenki mindenevő és egyre nagyobb teret kapnak a mindenmentességek. A tavalyi évhez hasonlóan az esti nagy koncertek előtt rétesért korgott a gyomrom, így a tapasztalatok alapján a Panoráma Színpad környékén próbálkoztunk. Idén tejmentesen találtunk káposztás, almás és meggyes rétest, de túrós és mákos is várja az erre éhezőket.
Fotó: Pap Melinda
Az első napon a világzenéjé volt a terep, az Aurevoir. után a Bohemian Betyars húzta a talpalávalót. Előbbiek esetében kis kritikával kell élnem: valószínűleg a nagyszínpad miatt, úgy érztem, hogy az ethno-beat zenekar sok tagja, akiket hosszú-hosszú perceken keresztül mutattak be a koncert közepén, nem minden percben élvezte a szereplést. A Bohemian Betyars ezzel szemben a tőlük megszokott hangulattal táncoltatta a már-már eksztátisban lévő közönséget.
Hősök között
Budapesten is jó hírrel bír az az interaktív improvizációs színház, amely a Művészetek Völgyében már jó pár éve saját udvarában várja az érdeklődőket. A Momentán Társulat minden nap izgalmas interaktív előadásokkal szórakoztat, köztük az Éjjel-Nappal Momentán közösen alkotott szappanoperával és a Mesterségem címere sorozatokkal. A fesztivál második napján utóbbira az éjszaka hőseit, vagyis egy mentésirányítót és egy tűzoltót hívtak segítségül.
A közönség alapján összerakott sztereotípiákból improvizáltak a színművészek, míg az életmentő szakmák egy-egy képviselője segített eloszlatni a mesterségükről alkotott tévképzeteket. Így kiderült, hogy a mentésirányító valójában nem fehér klumpával a lában üvölt és parancsol a segélyhívót keresőknek (vagy épp a saját férjének), a tűzoltóknak pedig nincs otthon saját rúdjuk, amin egy perc alatt a garázsba csúszhatnának. A Társulat tagjaival – mint igazi laikusokkal – sikerült egy már megtörtént, civileket bevonva megvalósult mentést újrajátszani. A szakma képviselői kiemelték: egy számukra ideális világban mindenki tisztában van az életmentés alapjaival. A Momentán minden nap várja a nevetve gondolkoni vágyókat, a kreatív improvizatív színház fellegvára Kapolcs központjában, a Taliándörögd felé tartó út kanyarában található.
Fotó: Lóránt András
A „pizsamás” Szendrői Csaba zenekara hozta a kötelezőt: majdnem megtanultunk repülni, de legalább a Világnak mutattunk egy nagy fityiszt. Színpadon az Elefánttal megtelt a Panoráma egész tere, megvaduló fiatalok tömkelege énekelte az új és régi dalok ismert verzéit.
Az elmúlt huszonhárom évben alaposan kiismerhettük a Hiperkarma frontemberének démonjait és életigenlését egyaránt. Bérczesi Róbert soha nem hazudott a közönségnek, pont ez az őszinteség tartja zenekarát több mint két évtizede a magyar könnyűzene palettáján. A koncert közben látszott, hogy boldog és örül a zenélésnek, ami meglátszott a produkción, igazi örömzenélés volt, amit az élő tömeg, a közönség is értékelt. A régi, közkedvelt dallamok közé beszűrődött az „új Hiperkarma”, így a frontembert kitartásra buzdító Az én hősöm is megmutatta, mennyire színes Bérczesi Robi repertoárja.
Fotó: Lóránt András
Főleg az Aurevoir. lagymatag produkciója után a második nap már igazán méltó volt a Völgyhöz. Vasárnap az alternatív rocké a terep, míg a különböző családi és kulturális programok tovább zakatolnak. Minderről bővebben majd kedden!
Dániel András legújabb képeskönyve, a Mindenki mászkál májusban jelent meg a Pagony Kiadó gondozásában. A szerző által írt és rajzolt mű arra az alapgondolatra épül, hogy a szerző céltalan firkálgatásai során a papírfecnikre kívánkozó alakok a szemeteskosár feneke helyett egy nemesebb felületre, egy képeskönyv univerzumába kerüljenek.
Dániel András legújabb keménykötéses képeskönyve számtalanszor felidézheti bennünk a szerző korábbi, Nincs itt semmi látnivaló (Pozsonyi Pagony, 2020) című, formabontó történetét; annak mintegy kistestvéreként is értelmezhető. A szerző célja mindkét esetben a gondolatok kisimítása. A különbség abban gyökeredzik, hogy míg az „idősebb” mű a sötétség felé vezető utat járja be, az álomba merülés előtti hosszú percek kavalkádjába húzza be az olvasót, addig a Mindenki mászkál fellapozásával a sötétségből a fény felé haladunk. Ennek a gondolatnak már a könyv kezdetén megágyaz az elbeszélő, amikor kimondja: „nem találom a helyem”, majd becsukja a szemét.
Kezdjük a borítóval!
Már a borítón elkezdődik a mozgolódás. A fedőlapon két ellentétes irányú nyilat láthatunk. A nagyobb nyíl az olvasás hagyományos iránya felé mutat, vagyis a főszereplő gondolatainak univerzumába kalauzol bennünket, harsányan felhívva „MiNdEnKi” figyelmét, aki a kezébe veszi a könyvet, hogy tessék gyorsan belelapozni a történetbe, valamint utal azokra a mindenkikre is, akik lapjainkon fel-alá mászkálnak.
A keménykötésen azonban szerepel egy kisebb, másodlagos nyíl is, amely párjától eltérően jóval szerényebben irányít bennünket az ellenkező irányba. Ez a borító hátulján lévő fülszövegre utalhat, amely sorok közé zárja, felnőtt szavakkal magyarázza a képeskönyv célját. Talán pont nekünk szól, akik kezdik elfelejteni, néha igenis nagyító alá kellene vetnünk a mozivásznunkon szereplő furcsa alakokat. Ez a játékos megoldás már a könyv fellapozása előtt előre vetíti a felnőtt és gyermeki én folytonos kettősségét, amely a műben végig érzékelhető.
A képek és az oldalak alján található szöveghasáb aránya konstans, körülbelül 1/3–2/3 arányban tagolódik, amely részben sugallhatja, hogy az egyént körülvevő világ megértése nagyrészt nem a szavak szintjén történik.
A firkák nem csupán egybefüggő, furcsa alakot öltő vonalak; egymás társaságában személyiséget öltenek magukra, térbeli elhelyezkedésük pedig egy történet kezdetét alapozzák meg számukra. Habár a fülszöveg szinte teljes egészében leírja a képeskönyv szöveges tartalmát, mégis igencsak érdemes elveszni ebben a furcsa és olykor elég zajos tömegben…
Részlet Dániel András Mindenki mászkál című könyvéből (forrás: Pagony)
Dániel Andrástól megszokott módon az oldalak illusztrációi folytatólagosak, mintegy egymásba fonódnak, átvetülnek a következő oldalpárra. Habár a szerző mindezzel előre vetíti az elkövetkezendő eseménysorokat, mégis felhívja figyelmünket: a jelenben minden egyszerre történik; ebben a végtelenségben az alakok, hangok, fények és impulzusok összemosódnak, nem választhatóak el egymástól. Ez a vizuális megoldás eszünkbe juttathatja gyermekkorunk egyik legkedvesebb játékszerét: a leporellós mesekönyvek látványvilágát. A hajtogatható olvasnivalók segítségével körbebarikádozhattuk magunkat, ezzel (is) elszigetelve fizikai mivoltunkat a külvilágtól. A Mindenki mászkál rajzainak egybefüggése ezt a jóleső bezártságot adja vissza: az olvasó középen ül, figyel és reflektál az őt körülvevő világra.
Dániel András univerzumának alakjai abszolút karikaturisztikusak, a szerzőt érő impulzusok, elnagyolt képzettársítás végeredményei. Mindezt magyarázza, hogy a jelenben az egyént érő hatások olyannyira élénkek és részletgazdagok, hogy a megfigyelő csak a legharsányabb, legkiemelkedőbb mozaikokat képes mindazokból elsőre értelmezni. Tér és idő; testek és formák egymásra gyakorolt hatása határozza meg a „most” képét.
Részlet Dániel András Mindenki mászkál című könyvéből (forrás: Pagony)
A gyerekek számára még hangosabbak ezek a részletek; ők nagyító alatt figyelik a felnőttek érthetetlen formális beszédét, ízlelik a szlengek furcsa betűjátékát, amelyeket nemigen tudnak elhelyezni az otthon tapasztalt koordinátarendszerben. Nincs ez másképp Dániel András legújabb képeskönyvében sem: bepillantást nyerhetünk abba, a gyermekek miképp mossák össze a külvilág zaját saját nyelvi eszköztárukkal, legfőképp, hogyan fordítják le és építik be a hallottakat szótárukba. Erre utal az első oldalpáron felugró szövegbuborék is: „Bocsi főnököm, de épp itt megyek valahol a semmi közepén, majd csörgetlek otthonról, okéka?” Ilyet felnőtt jellemzően nem(igen) mond a főnökének. Ugyanezen halmazba sorolható a következő kiszólás is, amely egy lufi „szájából” a következőképp hangzik el: „Jó napot! A nevem doktor Léghváry”. Itt a szerző igyekszik a gyermeki animizmust – a tárgyak személyiséggel való felruházását − összemosni az utca komor zajával. Léghváry h-val és y-nal írt neve a felnőttek világába, az iskolapadba ránt minket vissza.
Főhősünk értelmezésemben négy síkon gondolkodik. Egyrészt a nap során hallott párbeszédeket pörgeti át gondolatain: itt szavak szintjén értelmez; másrészt a látott világról alkot véleményt: képzettársít. Ennek eggyel mélyebb rétegébe is belekóstol: a járókelőket cselekedeteik által is megfigyeli, kategorizálja őket. Legvégül kiemel egy külön csoportot, amely a leginkább fárasztja szemhéját, elméjét nem hagyja megnyugodni: ők azok az alakok, akiken nem tud kiigazodni − még a felnőtt író sem; ezt az embertípust az „egykedvűek” táborába sorolja.
Részlet Dániel András Mindenki mászkál című könyvéből
Kettősségek a továbbiakban
Ahogy arra már korábban utaltam, a kettősség dinamikája végig érezhető a képeskönyvben: minden oldalpáron felváltva jelennek meg a néha „sötét”, többnyire „világos” alakok. Erre a dualitásra utal a kétarcú ember megjelenése, valamint részben erre reflektál az oldalak egybefonódása, miszerint mindennek és mindenkinek két oldala van. Az utolsó oldalpárok egyikén megjelenő sötét alak szinte elhatalmasodik a többi karakteren; megtestesülése eszünkbe juttathatja a kimérát, a világ egyik legsötétebb dichotómiáját, amely a jó és a rossz együttélését szimbolizálja.
A világ, akár egy festővászon…
A képeskönyv színvilága is filozófiai értelmezési lehetőségek felé vezeti a befogadót. A vizuális megjelenítés három alapszínre korlátozódik. Ha engedünk a kísértésnek – márpedig engedünk –, akkor tovább visszük ezt a szálat. Az alapszínek kulcsfontossága eredendően abban rejlik, hogy belőlük minden más szín előállítható. Ha ezen gondolatsík alapján értelmezzük a rajzokat, két dolgot feltételezhetünk: egyrészt a szerző ezzel is jelzi, hogy lehámozta a felesleges rétegeket a karakterekről, azokat alaptermészetükben vetette papírra; másrészt megadja az olvasónak a szabadságot, hogy ő maga keverje ki a további tónusokat, árnyalja, színesítse a karaktereket, hisz mindannyian mást és másképp látunk, értelmezünk. De vessünk egy pillantást a színek szimbolikájára! A kék az intellektus szimbóluma, amely könnyedén kapcsolható a szürrealitáshoz. A piros a mozgás, az energia megtestesítője, amely a mászkálás intenzitását is növelheti. A sárga pedig a közvetítés színe emberek és istenek között, mely történetünkben átültethető a megfigyelő és az olvasó kapcsolatára.
Részlet Dániel András Mindenki mászkál című könyvéből
„…inkább kinyitom a szemem, hogy pihenjek egy kicsit. Nem lehet örökösen bámészkodni.”
A szemhéj lehunyása-felnyitása, akár egy ajtó szimbóluma, keretbe zárja a művet. Mindemellett egy fontos módszerre tanítja a felnőtt olvasó és gyermek hallgatóközönséget: ki lehet kapcsolni a gombot, amely az örökös gondolatok útvesztője! Ha túlcsordul a külvilág zaja, már-már fülsüketítő a mozgolódás, vagy ordító a néma mozdulatlanság, átláthatatlan ez az *„egyenes labirintus”: be kell engedni a fényt, hogy újra legyen erőnk tisztán látni, végiggondolni a nap történéseit, megérteni a ránk hatással levő események sorát, a minket körülvevő személyek verbális és nonverbális rezgéseit.
Dániel András: Mindenki mászkál, Pagony, 2023, 23 oldal, kemény kötés.
Az idei évben, úgy tűnik, a(z egyik) legerősebb mezőnyt azok a filmek képviselik, amelyek egy személy életútjára koncentrálnak. A (nálunk) februárban bemutatott Tár a Cate Blanchett által megformált karmesternő portréja, amely Todd Field író-rendező jóvoltából minimalista pszichodráma felé veszi az irányt. A midcult-szakértő Christopher Nolan filmográfiájával első benyomásként talán kevésbé összeegyeztethetőnek tűnik az életrajzi film műfaja, ám nyugodt szívvel – és a rendezőbe vetett feltétlen bizalom megtérüléseként – kijelenthetjük, hogy az Oppenheimer képes alkalmazni és továbbörökíteni a jól bevált szerzői kézjegyeket.
Az ifjú titán
A film elején, sőt már azt megelőzve is jól működik a mítoszteremtés: Christopher Nolan a 2020-as Tenetben is tett utalást Oppenheimerre és a Manhattan-tervre, így fokozott figyelem övezte legújabb filmjét, sejtve, mekkora jelentőséggel bír Nolan számára a modernkori Prométheusz. De miért pont egy titán – eltekintve attól, ahogy a film adaptációjául szolgáló Kai Bird és Martin J. Sherwin által írt könyvnek is Amerikai Prométheusz a címe? Prométheusz ellopta az istenektől a tüzet, hogy az általa teremtett embereknek adja, majd tettéért Zeusz megbüntette. Ez a narratíva tökéletesen egybevág J. Robert Oppenheimer életútjával, aki elengedhetetlen szereplőnek számított a második világháború Amerikájának, ám ezután meghurcolták őt. Prométheuszra a civilizáció atyjaként is szoktak hivatkozni – s Oppenheimer, az atombomba atyja hozzá hasonlóan jelentős változást hozott az emberiség történelmében.
A film Oppenheimer (Cillian Murphy) életét követi nyomon, egyetemi éveitől kezdve egészen a hidegháborúig. A fiatal tudós fő problémája, hogy mi lesz a csillagokkal, ha elpusztulnak. A film keretként ezzel a kérdéssel foglalkozik: Oppenheimer csillagként felragyog, hogy aztán az amerikai bürokrácia likvidálja őt.
Nolan egyik legjellegzetesebb kézjegye az időkezelés, amely a Csillagok közöttben a témát, a Tenet esetében magát a filmszerkezetet határozza meg. Az Oppenheimer kapcsán ez az attribútum egyszerre evidens, és mégis – szó szerint – a háttérbe szorul. A narratíva viszonylag lineáris, könnyen követhető: néha szakítja csak meg az eseményeket egy-egy flashforward-jelenet, melyekben utólag véleményezik a helyzetet, illetve Oppenheimer jellemét tetteinek és mondatainak fényében. Ezek az időben később zajló jelenetek tárgyalótermi keretek között játszódnak: egy zártabb kihallgatáson magát Oppenheimert bombázzák kérdésekkel, egy nyilvánosabb fórumon pedig Lewis Strauss miniszter (Robert Downey Jr.) nyilatkozik Oppenheimerről.
Robert Downey Jr. az Oppenheimerben (forrás: Digital Spy)
Üveggolyókban mért idő
A film első harmada információdömping, s akárcsak az Eredetben vagy a Tenetben, most is a gyors jelenetváltások és a folyamatosan hömpölygő zene tartja fenn az akciókhoz szokott néző figyelmét. Nolan társául Hans Zimmer után Ludwig Göransson lépett, aki már a Tenetben is bebizonyította, hogy remekül képes hol agresszíven sebes, hol simogatóan lágy dallamaival támogatni a Nolan-filmek atmoszféráját.
Göransson albuma elképesztő experimentális élmény. A dallamok variabilitása, a ritmus- és hangnemváltások kiszámíthatatlansága, a néhol egyetlen hegedűszólamot, néhol az arzenálként működő egész zenekart igénylő zene nemcsak az Oppenheimer körül változó személyek és helyszínek tökéletes aláfestéseként funkcionál, hanem a képektől függetlenül is működőképes: lesokkol, megindít, emberfeletti méreteket ölt, s így önmagában a zene is eléri a robbanás keltette hatást.
S ugyan Göransson zsenialitása vitán felül áll, mégis felvetődik a kérdés, hogyan egyeztethető össze egy grandiózus album egy ilyen kaliberű filmmel. Kissé olyan érzést vált ki ugyanis, mintha egy egybefüggő soundtracket néznénk: érthető, hogy a zene által megváltozik az idő, és a néző nem érzi terhesnek azt a nagyjából másfél órát, amíg el nem érünk a történetben Los Alamoshoz és a nukleáris fegyver kifejlesztéséhez, ám az, hogy szinte egy pillanatig sem üres a hangsáv, egybefüggővé mossa a film egy részét. Egész egyszerűen olyan mennyiségű zenét tartalmaz az album, amelyet képtelenség úgy eloszlatni még egy háromórás játékidejű filmben is, hogy ne ülje meg a mozit, ne iktassa ki annak önálló ritmusát. Így viszont nem válnak ki jelentősebb részek és beszélgetések, amelyekből pedig rengeteget felsorakoztathatnánk például Oppenheimer és Jean kapcsolatát vizsgálva.
Florence Pugh alakítja a kommunista elveket valló Jean Tatlockot, aki Oppenheimer életében az idea és a szenvedély megtestesülése. Pugh karaktere révén kerül a filmbe némi intimitás – ez éles ellentétben azzal, ami Oppenheimer későbbi feleségével, Kittyvel (Emily Blunt) kapcsolatban megjelenik a vásznon, rá ugyanis eltérő mentalitást és képernyőidőt osztottak. Pugh tökéletesen ötvözi karakterében a halált és az erotikát. Oppenheimer kihallgatásakor, mikor a viszonyukról esik szó, Kitty képzeletében megjelenik a meztelen szerető – a fantáziakép egyrészt megrendítő, másrészt izgalmas vágási megoldást prezentál, harmadrészt pedig a házaspár kapcsolatának halálát szimbolizálja.
Az ágyjelenet alatt Jean felolvastatja a férfival:
És én lettem a halál, a világok pusztítója.
A halál a szépséggel karöltve jár, mert a szépség maga: rettenet. Ahogy az Utas és holdvilágban áll: „a meghalás erotikus aktus: mert vágyódtak utána, és végeredményben minden vágy erotikus, illetve azt nevezzük erotikusnak, amiben Eros isten, vagyis a vágyódás benne van.” Így ebben a röpke jelenetben szerkezeti szinten is visszacsatlakozunk a mítoszteremtéshez, és igazoljuk az emberi érzés azon borzalmát, hogy rettegjük, mégis vágyjuk a robbanást. Ezért ülünk be a moziterembe, és ezért nem értjük először, mit tud adni még a film Hiroshima és Nagaszaki után.
A film második fele a Los Alamosban töltött időt jeleníti meg. Ahogy az utolsó harmadban Robert Downey Jr., úgy itt Matt Damon válik a fő mellékkarakterré. Damon Groves tábornok egyenruháját ölti magára, aki tökéletesen tisztában van a szituáció történelmi jelentőségével, szilárd jellemével és erkölcsével pedig nemcsak Oppenheimer megfelelő társává válik, de ő testesíti meg az amerikai kormány bőkezűségét és odaadását is.
Az akciófilmes jelleg ebben a szegmensben dominál leginkább: a zene ekkorra egyre sürgetőbb, és az Eredethez hasonlatos jelleget ölt (amelyben szintén „időre játszanak”). Még egy dressing up scene-t is kapunk: Oppenheimer a katonai egyenruháról lemond, majd visszaveszi saját tudós-öltözetét. Helyre kerül az öltöny, a kalap, a pipa, és most már beleadhatunk apait-anyait, hogy végrehajtsuk a világ leggrandiózusabb tettét. Pörögnek az évek, egyre közelebb járunk a célhoz, és a néző már tűkön ül órák óta, hiszen az üveggolyó-szimbólum által pontosan tudja, mikor lesz bevethető az atombomba.
Florence Pugh és Cillian Murphy az Oppenheimerben (forrás: People.com)
Ez a fajta visszaszámlálás-dramaturgia az életrajzi filmek kedvelt fogása. Mivel általában ismeretesek a következmények, a történet feszültségét az odavezető út viszontagságai, illetve a rohamosan fogyatkozó idő adja. S a nézőt, akár egy türelmes gyereket, Nolan megjutalmazza: valóban bombát robbantanak. Az előzetesen bevágott, ősrobbanáshoz hasonlatos mélyfekete lángtengert kapunk most is, csak nem a fantázia szintjén; a robaj elmarad, a zene szétszakad, s akár Az első ember Ryan Gosling által alakított Neil Armstrongja a Holdra, úgy tekint Oppenheimer is szörnyű teremtményére, csupán saját reszkető lélegzetvételét hallva. A gombafelhő után megreked az idő, s csak később ér el bennünket a lökéshullám. A tesztrobbantás után zöld utat kap Japán lebombázása – s tetteinek hatása csak később csapja arcul Oppenheimert.
Két skorpió egy üvegben
Az ünneplés, amely részben a bombának, részben annak az ígéretnek szól, hogy a háborúnak vége lesz, elborzasztó. A kihívás izgalmán felülemelkedik a morál, s míg a világ élteti őt, Oppenheimer reszket attól, hogy vér tapad a kezéhez. A beszéde alatt lejátszódó fantáziakép, ahogy a teremben tomboló amerikaiakat szétszaggatja a bomba, Kitty (korábban említett) fantazmagóriájának párja, s ahhoz hasonlóan a film egyik legborzongatóbb jelenete.
Az operatőri munka azonban nem a képzelet terepén dominál. Remekbe szabottak az Új-Mexikóról vagy az európai egyetemi közegekben készült nagytotálok, akárcsak az egész Trinity-teszt, ám mégsem képes érzékeltetni például a Los Alamos-i komplexum méreteit. Ehelyett sokkal inkább Oppenheimerre koncentrálunk – a róla készült közelik szinte hártyavékonnyá redukálják azt a láthatatlan falat, amely elválaszt bennünket Cillian Murphytől.
Murphy koncentrált játékában nem találunk kivetnivalót. Magára ölti egy legenda képét, és életre hívja őt, miközben ő maga is elkezd változni vele. Lefogyott, arccsontjára rászikkadt a bőr, ám még ekkor is kiolvasható ragyogó kék szemében az a fajta naivitás, amely az örökifjú emberek lelkében dübörög megállíthatatlanul. Murphy számos arcát megmutatja úgy, hogy közben mindvégig érzi és érti a karakter esszenciáját: megformálja a lehetetlent nem ismerő fiatalt, a mindent feláldozni kész géniuszt, majd a megtépázott, kétségek közt őrlődő, eltörölt hőst.
Nem egyedülálló a történelemben, hogy ha valaki végrehajt bizonyos tetteket, amelyekkel sok ezer ember érdekét tartja szem előtt, akkor ő maga válik bűnbakká. A két atombomba ledobása után mondhatni egy új történet kezdődik Oppenheimer biztonsági kihallgatásával. Nolant méltán nevezzük az időkezelés mágusának: az eddig flashforwardokként aposztrofált jelenetek ebbe az utolsó harmadba futottak. A hidegháborús polarizáció indokként és analógiaként is meghatározó: a Szovjetunió és az USA (Oppenheimer példájával élve) olyan, mint két skorpió egy üvegbe zárva – tudják, hogy képesek lennének megölni a másikat, de azzal magukat is elpusztítanák. Ám a voltaképpeni ellenség a főhős viszonylatában nem is egy idegen ország, hanem a saját hazája.
Az Oppenheimerben a politika válik az igazi csatatérré, s az életrajzi film így mondhatni egy paranoiathrillerbe fordul át: az akciók sokkal átláthatatlanabbak és komplexebbek, a fair play, a morál kiiktatódik. A bűntudattól szenvedő Oppenheimer esélytelen és tehetetlen ebben a kirakatperben. „Miért nem harcolsz?” – vágja a fejéhez dühödt felesége, aki képtelen elfogadni, hogy a kormány kihasználta, majd megbüntette a férjét, aki mindkettejük életét e projekt érdekében áldozta fel.
Itt válik kristálytisztává Lewis Straussszerepe, ugyanis ő az, aki befolyásos politikusként Oppie eltiltására törekszik, hogy ne lehessen szava az atomenergia- és nemzetbiztonsági kérdésekben. Downey Jr. karaktere így ellenpontozza a Damon által játszott tábornokot – mindketten a kormányt képviselik, ám annak különböző arcát mutatják. Ennek fényében újraértékeljük a teljes filmet, hiszen Oppenheimer mellett Strauss perspektívájából „emlékeztünk vissza” a világháborús és az azt megelőző eseményekre. Downey Jr. kifogástalanul alakítja a csendes bosszúállót, aki mindvégig az árnyékban lapulva mozgatja a szálakat, átlátva a háttérhatalom mechanizmusát. Ám arra, hogy tulajdonképpen Lewis Strauss a fő antagonista, nem főhős vagy a filmben felsorakoztatott számtalan férfi egyike jön rá, hanem Kitty Oppenheimer.
Kitty szerepében Emily Blunt brillírozik, de igazából a kihallgatáson tett tanúvallomása az egyedüli jelentős fellépése. Rettentően felszínes képet kapunk csupán Oppenheimerék magánéletéről, s ugyan sejtjük, hogy a nő ösztökélte tudós férjét (körülbelül csak ilyen mondatokat adnak Kitty szájába), a film egyáltalán nem fordít számottevő figyelmet a házaspár között dúló viharra. A privát színtér s maga Blunt is kiaknázatlan lehetőség marad, és olyan energiák – vagy éppen kisülések – maradnak parlagon, amelyek szükségszerűek és kedvezőek lettek volna, főként mivel életrajzi filmről van szó.
Az első emberben Claire Foy ugyanolyan kulcsszerepet játszik Mrs. Armstrongként, akárcsak Gosling. S főként azért szomorú ennek a szálnak az eliminálása, mivel a Hang nélkül második részében kaphattunk egy csipetnyit a Blunt-Murphy párosból, az Oppenheimer pedig az ígéretek megkoronázása lehetett volna. Blunt természetesen még a töredékjeleneteiben is képes megcsillogtatni tudását, ahogy egy intelligens, harcra kész, dühös-csalódott, elhanyagolt és vélhetően beteg nő körvonalait rajzolja meg. Ám ha akarjuk, maradhatunk nagyvonalúak, hiszen éppenséggel megindokolható a narratíva ezen hiányossága: Oppenheimer valódi gyermeke az atombomba, házastársa pedig az amerikai kormány.
Ahogy Oppenheimer, úgy Nolan is beáldozza a magánéletet a nagyobb történet kedvéért. Ez talán most még megbocsátható, ám a Tenet fényében felvetődik a kérdés: innentől kezdve a Nolan-filmekben a férfi-nő kapcsolatok közötti intimitás teljes marginalizálása tendenciózussá válik, vagy kaphatunk-e még a korábbi történeteiben ábrázolt lélekemelő kapcsolatokhoz hasonlókat? A rendező az Eredetben már bebizonyította, hogy a melodrámai részek nem mennek az akciók rovására – a kettő közötti balansz megtalálása eredményezi a tökéletes filmet. S ugyan az Oppenheimer valóban szavakba alig önthető élményt nyújt, még ezt is felül lehetne múlni.
Kiemelt kép: Jelenet az Oppenheimer c. filmből (forrás: Syfy.com)
Július 21-én megnyitották a 32. Művészetek Völgye Fesztivált, amely 10 napon át 2200-nál is több programmal és 40 helyszínnel várja a fesztiválozókat Kapolcsra, Taliándörögdre és Vigántpetendre. Hazánk legnagyobb összművészeti fesztiválja egyszerre szól a bulizni vágyóknak, a családi kikapcsolódást keresőknek, az elmélyült alkotásra és beszélgetésre vágyóknak, a nosztalgiázóknak és mindenkinek, aki 10 napra szívesen elvonulna egy ideális világba.
A Művészetek Völgyében a koncertek forgataga mellett a látogatók beülhetnek egy-egy irodalmi előadásra, közös versfaragó- vagy éppen énekes műhelyre, színdarabokat és izgalmas újcirkuszi produkciókat nézhetnek meg, a templom hűs tereiben élvezhetik a komolyzenét vagy éppen a fák árnyékában alkothatnak vagy válogathatnak a kézműves vásár portékáiból, de akár biciklire pattanva is felfedezhetik a környéket. A 32. Művészetek Völgye Fesztiválon egyik programból sem lesz hiány. A fesztivál első napján mutatják be a Völgy saját színdarabját. A Színház Színpadon ezúttal az Art-Színtérrel együttműködésben GoldoniMirandolinája debütál, olyan színészekkel, mint Szulák Andrea, Szemenyei János és Kautzky Armand. Mindeközben, az udvarokban már reggel 11-től mennek a programok a családi jógától kezdve a képzmőművészeti és gyerekfoglalkozásokon át az Innocamp Vállalkozói Ötletversenyig. A látogatók Kapolcs Főterén – és szerte a fesztiválon – többféle kiállítást is megismerhetnek: itt található a fesztivált is támogató Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program kiállítása a régióról, a Postamúzeum játékos tárlata, a Néprajzi Múzeum pedig egyedülálló kollekciójára alapozva egyfajta „múzeumsűrítménnyel” érkezik, hogy ízelítőt adjon kiállításaiból.
A Panoráma Színpadon első este az Aurevoir. és a Bohemian Betyars csaptak a húrok közé, a következő napokban pedig olyan fellépők mozgatják még meg Kapolcs nagyszínpadának közönségét, mint az Elefánt, a hiperkarma, az Esti Kornél, a 30Y, a Csaknekedkislány, a Vad Fruttik, a Csík-Presser-Karácsony A Dal a miénk 2.0, a Margaret Island, a Belga, a Punnany Massif, a Lóci Játszik, a Carson Coma, a Blahalouisiana, az Irie Maffia, a Budapest Bár, a Bagossy Brothers Company és a Quimby.
Pillanatkép a fesztiválról
A Póka Udvar nyitókoncertjén Póka Egon legendáriuma előtt tisztelegnek: 70. születésnapja alkalmából volt tanítványai és zenésztársai idézik fel dalait, emlékeznek rá zenével. Az udvarban az Alkotóművészeti Igazgatóság x POP: Póka Egon 70. kortárs képzőművészeti kiállítással is megemlékeznek a legendás zenészről. A Póka Udvar emellett a 10 nap alatt helyet ad a fiatal fellépőknek és a legendás „nagyöregeknek” is, emellett a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával különböző irodalmi programok is helyet kapnak a Gástya-árokban.
A fesztivál második legnagyobb könnyűzenei helyszínén, a taliándörögdi Lőtéren a Mörk és a Cloud9+ avatták fel a színpadot, de itt bulizhatunk majd többek közt Hundred Sins, a Random Trip, az Európa Kiadó, a Müller Péter Sziámi Andfriends, a Cari Cari, a Slagwerk Den Haag, a Middlemist Red, a Freakin Disco, a Platon Karataev, a Mehringer és a Galaxisok koncertjére is.
Vigántpetenden a Cirque du Tókertben délután a duplabot forgatásának alapjait sajátíthattuk el a Firebirds társulat segítségével, este pedig Kern AndrásMi van velem? című estjét hallgathattuk meg. A következő napokban ugyanitt élhetjük majd át az újcirkusz és a kortárs tánc varázsát, olyan előadókkal, mint a Recirquel, a Feledi Project, a Duda Éva Társulat, hallgathatunk klasszikus zenét a Danubia Zenekar vagy éppen az Operaház előadásában, de itt lép majd fel Zorán és Dés László is.
A Völgy mindenkit arra biztat, hogy kapcsoljon ki erre a pár napra, az autóval érkezőket pedig arra, hogy autóikat tegyék le Vigántpetenden, illetve Taliándörögdön az ingyenes parkolókban és váltsanak a fesztiválkarszalaggal ingyenesen igénybe vehető Csigabuszra a települések között. A Csigabusz majdnem hajnal háromig jár és összeköti a fesztivált a környező településekkel, egészen Tapolcától Veszprémig. Mozgása a fesztivál mobilapplikációján keresztül élőben is követhető. A vonattal érkezőknek jó hír, hogy a Művészetek Völgyére is érvényes a Veszprém-Balaton 2023 EKF rendezvénysorozatra szóló kedvezmény, azaz 2023 Ft-ért válthatnak a látogatók vonatjegyet a Völgybe.
Idén is sok program közül választhatunk
A Művészetek Völgye Fesztivál a 10 nap alatt 2200-nál is több programmal – azaz naponta kb. 200 programmal – várja a fesztiválozókat 40 helyszínen és három településen július 21. és 30. között. A teljes programbontásért és jegyekért irány a www.muveszetekvolgye.hu oldal.
Folytatódik Horváth Florencia naplója az idei FISZ-táborról. Ezúttal a rendezvény második napjának eseményeibe nyerhetünk bepillantást.
Kissé álmos arcokat látok ébredés után a Neszlár Sándor által vezetett szerkesztői proszemináriumon, a tábor első éjszakája sokáig húzódott. Reggeli után mindenki felébred a műhelymunkától, pörgősen haladunk a Terék Anna vezette csapattal. Elsőként Kabay HenrikPaultól a fűben hátrahajlom című szövegét cincáljuk, izgalmas képeket hoz be, sokat tűnődünk rajtuk. Utána Fehér Enikőre kerül a sor, egyenlőségjeleken és azok áthúzásán gondolkodunk. Szabados Attilára térünk át, a címbe emelt kettétört harang karácsonyi hangulatot idéz.
Az ebéd lecsós szelet rizzsel, Pinczési Boti pusztítja a lányok tányérjáról a maradékot. Kiss Kriszta a vegán menü idénre sokat javuló ízvilágának örül, Szirák Sári irigykedve nézi a sültzöldség-adagokat. A délutáni műhelyen Szerényi Tomi versével nyitunk, majd Bíró Glória slam szövege kerül terítékre. Utána az én versem következik, majd Papp-Sebők Attila soraiból építünk mozaikot.
Dolgozik a líraműhely az idei FISZ-táborban (forrás: FISZ / Gondos Mária Magdolna)
Az Editio Princess című beszélgetéssel kezdődik meg az esti program, amelyet Tóth-Czifra Júlia moderál, résztvevői pedig Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke, Nagy Gabriella, a Litera főszerkesztője és Pataky Adrienn, az Irodalmi Magazin és az Irodalomtörténet című folyóirat munkatársa. Szó esik a nők vezetői pozícióba kerüléséről, szakmai életutakról, a szerkesztői munka nehézségeiről és rejtett problémáiról.
Itt hangzik el a cikk címébe emelt állítás is, amely igazán találó a programok által előidézett mentális, és az éjszakák megnyújtása okozta fizikai fáradtság megfogalmazására. Kiemelkedően érdekes a zárlat, Tóth-Czifra ugyanis előzetesen arra kérte a mesterséges intelligenciát, hogy szerkesszen meg egy Örkény-egypercest. A generátor a szöveg nagyon apró részleteit alakította csak át, ám az eredetivel összeolvasva elképesztő méretűek az eltérések. Örömök közepette nyugtatok meg mindenkit, hogy az író javára.
A már délután megérkező Bódi Péterrel csak ezután van időm beszélgetni, csatlakozik hozzánk Hajdú Levente is. Budapesti lakások és a vidék nyugalma kerül szóba, a rizseshúst és a nagy sikernek örvendő desszertet is egymás társaságában fogyasztjuk el. Ellógjuk a Szécsi Noémivel való portrébeszélgetést, amit Varga Betti moderál, annyira belemerülünk az irodalmi ösztöndíjakat, folyóiratokat és a női lét és irodalmi, művészeti érvényesülés problémáit érintő témákba.
Pillanatkép az Editio Princess című beszélgetésről (forrás: FISZ / Gondos Mária Magdolna)
A buli kicsit késve indul, az asztalnál Juhász Tibi és Locker Dávid értekezik irodalomról, ahonnan néha átmenekül hozzánk egy-egy ember. A rózsafák mellett Demeter Arnolddal, Terék Annával, Somorjai Rékával és Tófalvi Előddel beszélgetek arról, hogy az írótáborokban nem feltétlenül a saját társaságunkkal kell lenni, hanem érdemes megismerni új embereket is. Arnold faviccekkel fáraszt, felteszi a kérdést: megy a teve a sivatagban, felette repül a fecske, hova megy a teve? Rábír, hogy ismételgessem magamban, hiszen benne rejlik a megoldás, végül elmondja: az agyamra. Megint Bódi Peti mellé keveredem, arról beszélünk, hogy mennyire más embernek tarthatnak azok, akik csak a szövegeinket ismerik, mint amilyenek valójában vagyunk.
Az este hangulatáért először a György Alidából és Sárkány Timiből álló dj-páros felel, Shakira és Madonna üvölt a hangfalakból. Kiss Dáviddal, Szabados Attival és Nagy Benedekkel táncoljuk körbe a végre közénk merészkedő Annát. Szirák Sári valahonnan előkerít egy buborékfolyó pisztolyt, amivel azonnal leveszi az egész társaságot a lábáról. Ezután Smid Robi, művésznevén Free Britney veszi át a dj-pultot, dübörög Beyonce Single Ladies című száma és Lady Gagától az Applause. Mint minden írótáborban valamelyik este, valamikor ekkor jön el a pont, hogy hajnal előtt aludni térjek, a többiek viszik helyettem tovább a danszot.
Kiemelt kép: Pillanatkép a FISZ-tábor második napjáról.
Fotó: Gondos Mária Magdolna
Elstartolt az idei FISZ-tábor, amelybe Horváth Florencia naplóján keresztül láthatunk bele.
Hajnalban érkezem haza a Legend’Art összművészeti táborból, gyorsan átpakolom a ruhákat a bőröndömben, és már indulok is a Nyugati pályaudvar felé. Csúcsforgalom van, dugó az egész városban, a többiekkel Messenger-üzenetekben tájékoztatjuk egymást idegességünkről, nehogy elkéssünk az idei évben július 19-én kezdődő FISZ-táborból. A bejáratnál az egyik líraműhely vezetője, Terék Anna, valamint Szabados Attila várnak. A vonaton azonnal megpillantjuk a fordítóműhely mentorát, Nádasdy Ádámot és Soltész Bélát is.
A Királyrétre vezető kisvasutas kalandokon hőségben megyünk keresztül, gondolatban már a medence felé tartunk, ami a megérkezés után valósággá is válik. Annával és Attilával vízi revüt adunk elő a partvonalról szemlélődő Bálint Zsófinak és Maros Márknak. Írótáboros élményeikről faggatom az elsőtáborozókat.
Lassan érkeznek a többiek is, az ebédlőben gyűlünk össze a megnyitóra. Pataki Viktor és Konkoly Dániel, a FISZ két társelnöke segít bennünket néhány technikai információval, és bemutatkozik az esték színvonalát nagyban megemelő büfé szupercsapata is, név szerint Urbán Bálint, Pinczési Botond és Górász Péter. Majd – a tavalyihoz hasonló kulináris élményektől kicsit tartva – nekilátunk a levesnek és a krumplipürének sülthússal. Mindkét fogás meglepően jó. Szirák Sára idén sem kímél meg a sótartó felett elhintett szóviccektől: induljon a show.
Háromnegyed háromkor kezdődik a műhelymunka, elég sokan gyűlünk Anna köré, aki éppen igyekszik kicselezni a napfényt. Megnézzük Nagy Tomi versét, ami a központozás és a sortörések hangsúlyosságának kérdését veti fel bennünk; beszélünk Demeter Arnold szövegéről, amelyben ebédelő férfiak homloka a part, és gyomruk a tenger. A maradék időben Kiss Dáviddal és Attilával adjuk elő az egymásról írt paródiáinkat, majd feladatot kapunk Annától: a tábor végéig el kell készítenünk egy olyan parodisztikus művet, amely a kedvenc költőnket idézi meg, és a biciklizés tematikáját járja körül.
Fotó: Gondos Mária Magdolna
Ezután Bánki Éva foglalja el a színpadot, akivel Borbáth Péter beszélget életművéről. Szó esik a kreatív írás tanításának és a szerzőség határának összemosódásáról, valamint arról, hogy milyen sok inspirációt lehet nyerni a hallgatókkal való közös munkából. A moderátor elmondja, hogy a szerző egyetemi körébe kerülve szerepelhetett fordításival néhány antológiában, amelyeket Bánki szerkesztett; ilyen például A tavaszidő édessége és az Udvariatlan szerelem – A középkori obszcén költészet antológiája.
Hozzáteszi, különösen érdekes volt látnia, Bánki milyen precizitással szervezte össze a szerzőtársaságokat, amelyekben olyan nagy nevek is szerepeltek, mint Lator László, Havasi Attila vagy Jenei László. Ehhez és a tábort jellemző intenzív műhelymunkához kapcsolódva teszi fel a kérdést, hogyan változott a szerzőnek a közös platformokhoz való hozzáállása az idők során. Bánki elmondja, annak idején mozgalmat igyekezett indítani, hiszen egy trubadúrantológia csak úgy jöhet létre, ha előtte megtanítják a fiataloknak, hogy kik a trubadúrok, így a szerkesztés együtt járt az oktatással.
Borbáth szóba hozza Pessoát, mivel szerinte Bánkira is jellemző a rengeteg egymásra rakott álarc. Felveti: képzeljük el, a szerző elsőkötetesként ül most itt, egy 2022-es debütálás után. Ám ez a mondat nem lehet teljesen igaz, hiszen 2015-ben jelent meg az első heteronimája, amelyet Fekete Anna néven írt. Elmondja, a mű születésével megszűnik valami hiány – és sokszor csak ekkor döbben rá az ember, mennyire szüksége volt erre a teljességre.
Hozzáteszi, a szülés után hat évig viszont nem nagyon írt az őt foglalkoztató témákról, ám készült néhány verse a kamaszkorról. Kifejti, úgy érezte, negyvenegy évesen megtalálta azt a tinédzserhangot, amit annak idején elvesztett. Rendszeresen küldött szövegeket Fekete Annaként az ÚjNautilus című lapba, amelynél ő is dolgozott, a verseit pedig megjelentette az akkori líraszerkesztő, Szöllősi Mátyás. A beszélgetés végén elhangzó Végszó helyett című hosszúvers pedig (a táborozók visszajelzései alapján) sokakat megérint.
Fotó: Gondos Mária Magdolna
Vacsora után a FISZ könyvhétre megjelent kiadványainak közös bemutatója kezdődik. Sirokai Mátyás, Magolcsay Nagy Gábor, Bányai Tibor Márk és Oláh Péter ül ki a színpadra, a kérdező szerepét pedig Juhász Tibor vállalja. Jó dinamikát teremt, hogy nagyrészt körkérdéseket tesz fel, amelyeket személyre szóló betoldásokkal szakít meg.
Először arra kíváncsi, mitől érzik rendhagyónak a szerzők saját kötetüket, mire Magolcsay elmondja, eddig megjelent művei közül ez az első olyan, ami a vizualitást is kiemeli, illetve a képszerű látásmód a szövegekre is vonatkozik. Sirokai egy tízéves projektet zár a könyvvel, hiszen Bartók Imreregénytrilógiájából montázstechnikával létrehozott versei már 2013 óta készülnek.
Juhász a két pályakezdő szerző kapcsán felveti, hogy Oláhot és Bányait is olvasta 2019-2020-ban, amikor publikálni kezdtek, és egyértelműen látja, hogy mindkettejük ugyanazzal a tematikával, koncepcióval foglalkozott az elmúlt években, amivel első megjelenéseikkor. Bányai elmondja, nem volt határozott irány akkor még a fejében, a kötet váza az írásfolyamat közben alakult ki; Oláh pedig megerősíti, volt néhány ötlete, milyen fonalra lehetne felfűzni prózáit, míg végül ez a fel-feltűnő Bombi puszedli lett.
A nap hajnalig tartó tánccal zárul, amiért Sári és Bálint felelnek. Atival, Dáviddal, Élő Csengével és György Alidával hajlongunk a Szerelemdoktorra, majd Smid Róbert mellé kerülök, miközben a Teenage Dirtbag szól. Megjelenik Locker Dávid is, megállapítjuk, hogy sulibuli hangulat van. Reméljük, hogy – bár erős a kezdés – ez még fokozódik a második napon is.
Alig búcsúztattuk el Milan Kunderát, a cseh származású írót, költőt és műfordítót. Még fel sem eszméltünk a gyászból, mikor az irodalom egy újabb – ráadásul hazai – képviselője hagyta el az állandó változásokkal teli földi színteret.
Lator László a két világháború között született Csehszlovákiában, 1927. november 19-én, Tiszasasváron. Halálának híre megrázóan hatott a kulturális közéletre. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, műfordító, esszéista, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja 2023. július 17-én lépett át egy másik világba.
Sok szakmabeli példaként tekintett rá. Egy nemzedék tanult tőle, aki szívvel-lélekkel adta át mindazt, amit az irodalomról tudott. Joggal tartották mesternek, a költészet mesterének. Hivatástudata élete végéig kísérte.
Azt hiszem, olyasvalamiket tudtam a költőkről, versekről írni, amit az irodalomtudomány nem tudott.”
Pór Judit, Lator László és gyermekük (forrás: pim.hu/dia)
Költői munkássága nem nagy; kevés – bár annál értékesebb – verset hagyott ránk. Ragaszkodott a kötött formákhoz, mégis kortárs hangon szólalt meg. Pályája nem indult könnyen: első verseskötetét visszautasították azzal az indokkal, hogy a fogolytábort is megjárt költő lírája túl pesszimista. Így maradt számára a műfordítás. Többek között Shakespeare, Burns, Heine, Schiller, Lermontov és Blok munkáit ültette át anyanyelvünkre.
Az utókornak hagyott egy memoárt A megmaradt világ címmel.
Ebben a műben – a szerző meghatározása szerint műfaj nélkülinek mondható az írás – élete főbb eseményei jelennek meg, kiemelve írói tevékenységét, mely hagyománytisztelő és egyben újító is volt. Ferencz Győző azt mondja a műről, hogy műfajteremtő alkotás, amiben látni véli Szabó Lőrinc gondolati önboncolását, Vas István korfestését, valamint Nemes Nagy Ágnes esszéinek líraelméleti fejtegetéseit is.
De mindig is úgy képzeltem, hogy ha világunk egy-egy darabját úgy sikerül, ha csak néhány vonással is megrajzolva, beletenni a versbe, hogy előhívja emlékezetünkben a fogható, látható eredetit, olyan tágas, gomolygó, sokértelmű jelentéstartománya támad, mint az érzékeinkre zúduló matéria változatos, sugallatos formáinak. Miért ne lehetne a versnek a versindító alkalomtól-alkalmaktól, többnyire csak nekem ismerős áramtelepétől elszakítva önálló élete? A vers genezisével, egy régmúlt kor részleteivel csak közvetve ismerős olvasónak viszonylag szabad tere van.”
Az 1990-es években a technika már lehetővé tette, hogy rögzített hanganyag is rendelkezésünkre álljon, ezáltal is jobban megismerhetjük, kitől is búcsúzunk most. Televíziós, rádiós tevékenysége is őrzi Lator László emlékét. Sokoldalú, tudatos és igazi költő volt. Joggal érezheti az irodalom veszteségnek a halálát.
