Bánki Éva első ifjúsági regénye, a Petőfi-vírus borzalmasan megfertőz mindenkit, aki kézbe veszi, és egy kicsit el is gondolkodtat azon, milyen érzés 2022-ben általános iskolásnak lenni. A Petőfi bicentenárium alkalmából készült regény nem csámcsog a múlton – épp ellenkezőleg, a költő jellemét a 21. századi világban ismerhetjük meg.

Adott egy tizenhárom évesekből álló hatodikos (a történet második felében már hetedikes) osztály tele kamaszproblémákkal. Szoronganak másságuk vagy viszonzatlan szerelmük miatt, és sorra írják a dolgozatokat az iskolás lét mókuskerekében. Az élet tehát egy budai angol tannyelvű, elit suliban is pontosan olyan, mint bárhol máshol, egyetlen kivétellel – melléjük szegődik egy furcsa, kárpátaljai srác, Petőfi Sándor.

A történet naplóbejegyzéseken keresztül bontakozik ki, így az olvasó őszintén láthat bele az osztály tizenöt tagjának fejébe. Ez az elbeszélési mód könnyedén visszacsalogat bennünket is abba az időszakba, amikor még iskolások voltunk, hiszen a naplóbejegyzések a történetben – és a valóságban is – úgy működnek, mint egy furcsa, időutazásos álom, amelyről később is csak sejtjük, hogy megtörtént, mégis maximálisan fel tudjuk fedezni akkori önmagunkat a lapokon.

A gyerekek olyan érzéseket, gondolatokat osztanak meg a naplóikban, melyeket mások, sőt önmaguk előtt is alig-alig mernek felvállalni. Például a híres felmenőkkel megáldott Ottó igazából nem is szeretne középpontban lenni, Réka, a mozgássérült lány kiszolgáltatott helyzetét csak a regények és képzelt világok oldhatják fel, Dani pedig még mindig keményen gyászol, és Sanyi (azaz Petőfi) az első olyan ember az életében, akit igazán közel érez magához.

Bánki Éva (forrás: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu)

Bár az osztály tagjai nagyon különböznek egymástól, két dologban azért biztos, hogy egyetértenek: a barlangot, amiről Sanyi beszélt nekik, és ahol állítása szerint egy párhuzamos világ húzódik, mindenképp fel kell fedezni; és ezt kizárólag felnőtt felügyelet nélkül szabad megtenni, teljes titokban.

Pedig szerintem a felnőtteknek is szüksége lenne egy Petőfi Sanyira. Egy olyan életvidám, örök optimista srácra, aki mindenkiből csak a legjobbat hozza ki, akivel mindenki jóban van, és aki egyik pillanatról a másikra lesz az osztály legjobb barátja és az iskola sztárja. Sanyi ugyanis már érkezése pillanatától kezdve lenyűgöz és felbolygat: a barlangfelfedező expedícióra könnyedén veszi rá az egész osztályt, még azokat is, akik egyébként nem szeretik a kalandokat. Hosszas tervezgetés és Sanyi előkerülése után végül 2022 szeptemberében nyoma vész egy egész osztálynyi gyereknek a budai hegyekben.

És odalent a barlangban – ahová egyébként az iskola pincéjén és egy nagy szekrényen keresztül vezet az út –, megmozdul valami; hogy a gyerekek fantáziája, a forradalmakkal teli múlt vagy csak képzelet, azt nehéz eldönteni. Petőfi Sanyi nemcsak az osztálytársaival, de velünk is a bolondját járatja. Miközben a gyerekek expedíciója egyre veszélyesebbé válik, úgy kerülünk szép lassan egyre távolabb a valóság talajától, és már maguk a gyerekek sem tudják biztosan, mit látnak vagy hallanak a járatokban.

Bánki Éva kamasznyelven, mégsem gyerekesen beszél a mai kiskamaszok világáról, mintha még ő maga is az volna. Szereplői hús-vér, gondolkodó, érdeklődő fiatalok, akikben mind olyan lelki folyamatok játszódnak le, melyek túlmutatnak a látszólagos elitségen és a mai kor sztereotípiáin is. A gyerekek, akik iskolásként megtapasztalták a COVID járványt, és a digitalizáció korának leggyorsabban fejlődő szakaszában élnek, tudják, hogy háború zajlik a szomszédságukban, mégis képesek gyerekek maradni, a történet végére pedig igazi csapattá kovácsolódnak. Mert a barlangban tapasztalt dolgok mindenkit megváltoztatnak.

„Ha életben vagy, írj!” — kéri Ottó, Sanyi egyik osztálytársa a történet elején. „Nem vagyok életben, de írok. PS.” – válaszol Petőfi Sándor.

Bánki Éva: Petőfi-vírus, Kolibri Kiadó, 2023.
Kiemelt kép: f21.hu