Július 17-én elhunyt Lator László.
Szerző: Kása-Bókkon Tímea
Alig búcsúztattuk el Milan Kunderát, a cseh származású írót, költőt és műfordítót. Még fel sem eszméltünk a gyászból, mikor az irodalom egy újabb – ráadásul hazai – képviselője hagyta el az állandó változásokkal teli földi színteret.
Lator László a két világháború között született Csehszlovákiában, 1927. november 19-én, Tiszasasváron. Halálának híre megrázóan hatott a kulturális közéletre. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, műfordító, esszéista, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja 2023. július 17-én lépett át egy másik világba.
Sok szakmabeli példaként tekintett rá. Egy nemzedék tanult tőle, aki szívvel-lélekkel adta át mindazt, amit az irodalomról tudott. Joggal tartották mesternek, a költészet mesterének. Hivatástudata élete végéig kísérte.
Azt hiszem, olyasvalamiket tudtam a költőkről, versekről írni, amit az irodalomtudomány nem tudott.”
Költői munkássága nem nagy; kevés – bár annál értékesebb – verset hagyott ránk. Ragaszkodott a kötött formákhoz, mégis kortárs hangon szólalt meg. Pályája nem indult könnyen: első verseskötetét visszautasították azzal az indokkal, hogy a fogolytábort is megjárt költő lírája túl pesszimista. Így maradt számára a műfordítás. Többek között Shakespeare, Burns, Heine, Schiller, Lermontov és Blok munkáit ültette át anyanyelvünkre.
Az utókornak hagyott egy memoárt A megmaradt világ címmel.
Ebben a műben – a szerző meghatározása szerint műfaj nélkülinek mondható az írás – élete főbb eseményei jelennek meg, kiemelve írói tevékenységét, mely hagyománytisztelő és egyben újító is volt. Ferencz Győző azt mondja a műről, hogy műfajteremtő alkotás, amiben látni véli Szabó Lőrinc gondolati önboncolását, Vas István korfestését, valamint Nemes Nagy Ágnes esszéinek líraelméleti fejtegetéseit is.
De mindig is úgy képzeltem, hogy ha világunk egy-egy darabját úgy sikerül, ha csak néhány vonással is megrajzolva, beletenni a versbe, hogy előhívja emlékezetünkben a fogható, látható eredetit, olyan tágas, gomolygó, sokértelmű jelentéstartománya támad, mint az érzékeinkre zúduló matéria változatos, sugallatos formáinak. Miért ne lehetne a versnek a versindító alkalomtól-alkalmaktól, többnyire csak nekem ismerős áramtelepétől elszakítva önálló élete? A vers genezisével, egy régmúlt kor részleteivel csak közvetve ismerős olvasónak viszonylag szabad tere van.”
Az 1990-es években a technika már lehetővé tette, hogy rögzített hanganyag is rendelkezésünkre álljon, ezáltal is jobban megismerhetjük, kitől is búcsúzunk most. Televíziós, rádiós tevékenysége is őrzi Lator László emlékét. Sokoldalú, tudatos és igazi költő volt. Joggal érezheti az irodalom veszteségnek a halálát.
A papírra vésett gondolatok, rímbe szedett sorok mögött viszont örökre ott lesz velünk Ágban, erekben, levelekben – akkor is, ha már egy Szem mögötti országban nyugszik békében.
A következő versével emlékezünk.
Lator László: Emlékeidből eltünök
Botomat elhagytam az erdőn,
nem félnek tőlem a madarak.
Árnyéktalan és remegő
a szitakötő pillanat.
Hangjára figyel a patak,
medrét egyre mélyebbre ássa.
Emlékeidből eltünök,
mint halak villogása.
Ragyog a hegyek homloka,
fák közt csobog a tisztaság.
Alázatában egyre szebb,
egyre átlátszóbb a világ.
(1949)
Kiemelt kép: orszagut.com
Felhasznált irodalom
FERENCZ Győző, „Nem kell minden vonalat meghúzni”: Lator László költészetének életrajza, Holmi, 2011, holmi.org
LATOR László, A megmaradt világ, Bp., Európa Kiadó, 2012.
LATOR László Összes versei, Bp., Digitális Irodalmi Akadémia.
MÉSZÁROS Márton, Lator: Amit versben meg tudtam csinálni, azt megcsináltam, Könyves Magazin, 2013.
