Photo: László Mudra - Rockstar Photographers - http://www.facebook.com/festivalphotographers
Pár nappal a fesztivál előtt mindenki lázban ég: milyen ruhákat viszek? Cipő? Mennyit? Naptej kell-e? Gumicsizma? Áh, úgyse fog kelleni! Vagy? Sátor, hálózsák…? – azért szükség van rájuk, az igazi fesztivál hangulathoz.
A vonattal kezdődik minden. Rengeteg ember, mindenki más és más. Hely nincs, de nem is kell, úgy is mindenki ismerkedik, beszélget, megkínál abból, amit éppen kortyol, elmeséli ki ő, miért jön, mit vár. Az utazás már megadja a hangulatot, de hirtelen a vonat csikorog, és szépen lassan nem mozdul velünk tovább. Megérkeztünk.
Az embertömeg folyik le a vonatról és csapatokba verődve várja, hogy elkezdődjön a beléptetés. Újabb és újabb csoportok találkoznak. Egy ilyen eseményen az emberek nagy része levetkőzi a gátlásait és rossz kedvét, mindenki kedves, mindenki barátkozik, mindenki kíváncsi a másikra. Ezek a dolgok szinte általánosak minden fesztiválon.
Azonban ez a VOLT Fesztivál és nem lehet akármivel összehasonlítani!
Mindenki asszociál valamire, ha meghallja azokat a kifejezéseket, hogy Sopron, nyár, robot, és még ezer más dolog. Ez a fesztivál számomra olyan, mint egy külön világ, egy elszigetelt kis hely, ahol mindenki élvezi az életet. Éjjel-nappal megy a zene, nem lehet beskatulyázni, rengeteg fajta, különböző stílus. Talán emiatt mozgat meg ennyi embert, hiszen sok stílus keveredik, így az eltérő stílust képviselő embertömegek is találkoznak. Kulturális káosznak tudnám legegyszerűbben megfogalmazni.
forrás: http://volt.hu/bestof2016/
A 2015-ös évben látogattam meg először ezt a komplex világot. A magyar fellépők (30Y, Punnany Massif, Irie Maffia) mellett külföldi előadók is szép számmal (David Guetta, Slash, Fatboy Slim, Bastille) bolondították a közönséget, de nem csak a színpadokon és teraszon szólt a zene. Mindig mindenhol volt valami, minden percet kihasználtak, mindenhonnan emberek lógtak. Természetesen elvétve voltak csendes sarkok is, sátrak ahol meglehetett pihenni két koncert között. Délelőtt és kora délután a fesztiválozók megszállják Sopront, és benépesítik a várost, azonban délután ismét visszavonulnak a saját világukba.
Photo: László Mudra – Rockstar Photographers – http://www.facebook.com/festivalphotographers
Idén, 2017-ben egy álmom válik valóra (ahogy rajtam kívül még sokaknak): fellép a Linkin Park a 25. Telekom VOLT fesztiválon. De, ne rohanjunk ennyire előre. 26.-án másodszorra rendezik meg a Petőfi Zenei Díj-átadó gáláját a fesztivál keretein belül, ezzel nyitják az eseménysorozatot, ezek után pedig utánozhatatlan fellépők, hatalmas műsorral várják a szórakozni vágyókat. Aki teheti, menjen, legyen ott egész héten, mert nagyon nehéz kiszakadni a pörgésből. Olyan nevek lépnek fel mint a már említett Linkin Park, Martin Garrix, Imagine Dragons, Ellie Goulding, Paramore, Pendulum live, Years & Years, Jess Glynne, The Cult, Enter Shikari, Of Mice & Men, The Devil Wears Prada, Knife Party, Fritz Kalkbrenner, Lost Frequencies, Sigala, Hernan Cattaneo, és természetesen a legismertebb hazai előadókkal is találkozhatunk.
forrás: http://volt.hu/bestof2016/
Meg kell ragadni a pillanat művészetét, mert soha többé nem lesz ugyanolyan, mint akkor, ez nem megismételhető, mert lehetetlen mindent ugyan úgy csinálni. Egyik előadó sem képes kétszer ugyanúgy elnyomni egy számot, mert más az idő, más az érzés, más a közönség. Minden apró dolgot meg kell élni ilyenkor, hiszen valaminek a részesei lehetünk. Fantasztikus, színes pörgés az egész hét. Érdemes ennek a feledhetetlen hétnek a részesévé válni!
Idén először jelen voltunk a POSzT megnyitóján, majd az első négy napba nyertünk betekintést. A hét közepén külön tudósítás érkezett a közönségtalálkozókról és Jordán Tamás könyvbemutatójáról, utolsó POSzT cikkünk pedig a zárónapok hangulatát idézi fel.
KiPOSzTolva
Hazaérkezni a POSzT-ról kicsit olyan, mint amikor elveszik a kisgyermekek játékát. Kérném vissza. Már-már felfoghatatlan mennyiségű impulzus éri az embert néhány röpke nap alatt. A város szinte egy emberként mozdul a színházért, a különböző színes programokért. Mindenki örömmel selfiezget a POSZT-feliratnál, végignézi a kiposztolt plakátokat és már meg sem ijed így az utolsó néhány napban, ha egyszer csak elkezdenek táncolni mellette az utcán. Meg lehetne szokni, de persze igazi hatása csak különleges alkalmakra adagolva van.
Fotó: Lutor Katalin
Kísérők az utca kövein
A falu rosszára volt jegyem a versenyprogram előadásai közül, de mellé kaptam még három előadást aznap. Elsőként a Színház téren egy közönségtalálkozóba botlottam. Fehér Tibor a Részegek című darab szereplője lett jól megkérdezve az első lépéseitől a mostaniig való eljutásig nagyon sok mindenről. Néhány remek gondolatát el is hoztam magammal. Az egyik kérdés a színészetről való általánosabb vélekedésére irányult. Tibor példaként PicassoBika című festménysorozatát hozta fel, amelyen elsőként a bika teljes kidolgozottságában jelenik meg, majd szépen lassan minden eltűnik, s csak néhány vonal keresztezésében látjuk meg az állatot. De meglátjuk. A színészet akkor lesz igazi ízig-vérig saját, ha igazán képes az önmaga lecsupaszított valójában megjelenni a színpadon, s mentes lesz minden sallangtól.
Fotó: Hajdú Zsófia
A beszélgetés épp hogy véget ért a tér egyik oldalán, a színház teraszán máris a Ziggurat Project táncelőadásába csöppentünk. Az előadás címe: Abyss – duett asztalra és egy székre, a táncosok pedig Sarlós Flóra Eszter és Kalmár Ákos voltak. Az ő táncuk kúszott át azonnal egy másik, Lélekvesztő című előadásba, melyet Kalmár Ákos táncolt Bot Ádámmal. Ez az egész performance-szerű produkció olyan volt, mintha egy filmből emelték volna ki: nekem Pina Bausch koreográfusnő életéről készült film ugrott be azonnal, amelyben hasonlóan érintkezésen és valamelyest a gravitációval való játékon alapulnak a mozdulatsorok.
Fotó: Hajdú Zsófia
Egy országnyi dorbéz a kis faluban
Mindezektől feltöltődve tekintettük meg a Weöres Sándor Színház előadásában A falu rosszát, ami egyszerűen felrobbantotta a színpadot és vele a közönséget. Hatalmas éljenzés és taps kísérte a három felvonásos sírva vigadást. A mi mindennapjainknak is görbe tükröt mutatott a darab. A kis falu dorbézolása nagy országokéhoz hasonlítható. A színpadon mozgó hatalmas embertömeg minden egyes karaktere egy-egy embertípust szimbolizál. A babonás falusi látásmódtól az Isten káromláson át – Isten jelenlétében persze – a modernségig jutunk el, mind a nyelvvel, mind pedig a delíriumtól fetrengő deus ex masinával. A színészek játéka ismét hihetetlen profizmusról árulkodott, a párosok sem először dolgoztak már együtt, így hihetetlen szabadon működtek a mozdulatok. A politikai fricskák nagyon jól ültek a pécsi közönség számára – ezt Halász Judit is kiemelte az értékelésében. A darab két szereplője pedig bár nem Amerikáig, de a Díjátadó Gáláig is eljutott.
Fotó: Mészáros Zsolt
Színpompás zárlat
Végül mégis Amerikába repített minket a Díjátadó. A színészek eddig nem látott produkciókat mutattak be, különleges társulások jöttek létre a színpadon. Egy szóról-szóra, másodpercről másodpercre megtervezett gálát kapott a közönség. Akárcsak egy igazi színházi előadás. A színészek végül is ott voltak. Hatalmas örömünkre a Weöres Sándor Színház két díjat is elhozott magával: Sodró Eliza a Legjobb 30 év alatti női mellékszereplő díját vehette át, Szerémi Zoltán pedig a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozata által alapított alkotói díjjal távozott. A rendezvény díszvendége, Halász Judit is méltatta a szombathelyi alkotást, a rengeteg színész megmozgatását és az élő zenét is elképesztően színvonalasnak és komoly munkának tartotta.
Fotó: Hajdú Zsófia
A POSzT véget ért. Kétség sem fér hozzá, hogy – Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár szavait idézzem – „a POSzT van, a POSzT kell, a POSzT lesz.” A statisztika is erről árulkodik, hogy erre szükség van. Mind a szakma, mind a közönség szükségét érzi egy ilyen minőségű színházi találkozónak. Ahogy az elmúlt 10 nap is és a Díjátadó Gála is mutatta: „színes a színházi lét”, s ebbe olyan sok minden belefér, hogy a lista végét nem is látni. És ezen a találkozón mindenki díjazott, nem volt a korábbi évekhez hasonlatos izzadtságszagú produkció. Minden a helyén volt. És minden a helyén is lesz!
A XVII. PÉCSI ORSZÁGOS SZÍNHÁZI TALÁLKOZÓ DÍJAZOTTAI – 2017. JÚNIUS 17.
A szakmai zsűri díjai:
Legjobb előadás:
MESÉL A BÉCSI ERDŐ
Örkény Színház
Legjobb rendezés:
SZÉKELY KRISZTA
Nóra – karácsony Helmeréknél
Katona József Színház
Legjobb női főszereplő:
ÓNODI ESZTER
Nóra – karácsony Helmeréknél
Katona József Színház
Legjobb férfi főszereplő:
TRILL ZSOLT
III. Richárd
A Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös produkciója
Legjobb női mellékszereplő:
FÜR ANIKÓ
Mesél a bécsi erdő
Örkény Színház
Legjobb férfi mellékszereplő:
NAGY VIKTOR
Apátlanul (Platonov)
Katona József Színház, Kecskemét
Legjobb 30 év alatti női színész:
SODRÓ ELIZA
A falu rossza
Weöres Sándor Színház
Legjobb 30 év alatti férfi színész:
GYÖNGYÖSI ZOLTÁN
III. Richárd A Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös produkciója
Legjobb színházi zene:
KÁKONYI ÁRPÁD
Mesél a bécsi erdő
Örkény Színház
Legjobb koreográfia:
BODOR JOHANNA
A chicagói hercegnő
Budapesti Operettszínház
Legjobb írói és dramaturgi munka:
WÉBER KATA ÉS BORONKAY SOMA
Látszatélet
Proton Színház (Trafó)
Legjobb jelmez:
IGNJATOVIC KRISTINA
Mesél a bécsi erdő
Örkény Színház
Legjobb díszlet:
ÁGH MÁRTON
Látszatélet
Proton Színház (Trafó)
Legjobb fényterv:
YURI KORDONSKY
A mélyben
Kolozsvári Állami Magyar Színház
A közönségzsűri díja:
KOCSIS PÁL
Apátlanul (Platonov)
Katona József Színház, Kecskemét
A Színházi Dolgozók Szakszervezetének Básti Lajos-díja:
HARSÁNYI ATTILA
Kivilágos kivirradtig
Miskolci Nemzeti Színház
A Magyar Művészeti Akadémia
Színházművészeti Tagozata által alapított alkotói díj:
A 17. Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyelőadásai mellett idén is rengeteg program várta a művészetek szerelmeseit. Bécsi Éva írása.
Közönségtalálkozókon, szakmai beszélgetéseken, nyílt fórumon, könnyűzenei koncerteken, gyermek- és családi programokon is részt vehettünk, könyvbemutatón jártunk és megünnepeltük a Magyar Versmondók Egyesületének 25. születésnapját.
Versmondók 25 – Költészet, több szólamban
A Magyar Versmondók Egyesületének negyed évszázadát ünneplő zenés versszínházi gála is a POSZT keretein belül kapott helyet. A 25 évet 25 különleges fellépő produkciójával ünnepelte az egyesület és a közönség.
A gála Lutter Imre előadóművész és Olt Tamás rendezésében került színre, és Lutter Imre valamint Bakos-Kiss Gábor színművész konferálásával zajlott. A 25 év 25 hangja Müller Péter Sziámi, Molnár Ferenc Caramel, Gerendás Péter, a Kávészünet zenekar, Nagy-Kálózy Eszter, Olt Tamás, Fehér Tibor, Takács Bence Ervin, Huzella Péter, Pregitzer Fruzsina, Jávori Ferenc, Pankotay Péter, Mohai Gábor, R. Kárpáti Péter, Hajvert Ákos, Ágoston László, Bojtos Luca, a Fitos Dezső Társulat, Jobbák Márta, Bánki Beni és a pécsi Babits Pódium művészei voltak.
A rendezvény egyik célja az volt, hogy minél színesebb skálán mutassa meg a vers mai létezését. A neves előadókon, színészeken, énekeseken túl olyan emberek is színpadra léphettek, mint az a díjnyertes siket szavaló hölgy, aki hangja helyett testbeszédével adta elő a Családi kör című verset. Ezt követően Bakos-Kiss Gábor színpadra szólította az ország legidősebb versmondóját, azt a 93 éves nénit, akinek szellemi csillogása beragyogta a Kodály Központ dísztermét.
De mitől jó a jó vers? A jó vers az, amire nem mi találunk rá, hanem a vers talál meg minket. A jó vers tükör a lelkünk előtt, legyünk akár szerelmesek, akár szomorúak. A költő olyan érzéseket fogalmaz meg, amelyekre mi már nem találunk szavakat.
„A jó vers éppen attól jó, hogy minden olvasó számára befogadható-átélhető.” – Kemény Lili
Közönségtalálkozók
A Nemzeti Színház előtti pódiumszínpad a fesztivál minden napján délután három órától várta az érdeklődőket, rajongókat arra az ingyenes programra, ahol testközelben találkozhattak az addig csak színpadon látott kedvenceikkel. Jelen volt többek között Udvaros Dorottya, Szulák Andrea, Csákányi Eszter és Rudolf Péter, de az érdeklődök találkozhattak Szente Vajkkal és Závada Pállal is. A közönségtalálkozó után a nézők is feltehették kérdéseiket, dedikáltathattak és közös képet készíthettek a művészekkel és művésznőkkel.
Csákányi Eszter – a Terápia című HBO-sorozat Dr. Fischer Ágnese – a Mácsai Pállal való közös munkáról, a forgatás körülményeiről és a pszichológusnő karakterének életre hívásáról mesélt; elmondta, hogy a karakter hiteles eljátszásának a titka ebben az esetben csupán abban rejlik, hogy ugyanazzal a tisztelettel, szeretettel és őszinte érdeklődéssel beszélgetett a kamerák előtt a sorozat Dr. Dargai Andrásával, mint a civil életben Mácsai Pállal.
De más HBO-sorozat sztárja is feltűnt; részt vett az eseményen Thuróczy Szabolcs, aki a csatorna Aranyélet című sorozatában látható. Szabolcs Csákányi Eszterhez hasonlóan a tévés munkák mellett a színházi munkáira is nagy energiákkal készül:
„A színház és a tévésorozat varázsa összehasonlíthatatlanul különböző, mégis mindkettő fantasztikus. A színházban az az adott pillanat létezik, amiben éppen benne vagyunk. Nincs sem csapó kettő, sem három… Csapó egy van, és ami utána jön, annak tökéletesnek kell lennie. Ettől színház a színház. Ott és akkor kell a maximumot adni a nézőnek, aki eljött, fizetett érte, hogy valami felejthetetlent kapjon. Akárhányszor játszom ugyanazt a szerepet, mindig megvan az a kellemes, izgulós bizsergés, és száz százalékkal tudok beleállni akár ezredjére is ugyanabba a karakterbe. A színház nem ismeri azt a szót, hogy rutin. Az Aranyélet új kihívás, a közönség is teljesen más és a munkafolyamatok is, de borzasztóan élvezem.”
Fotó: Hegyi Júlia Lily
Az idei POSZT egyik fesztiválprogramja volt Pintér Béla Titkaink című darabja, amiben Csákányi Esztert és Thuróczy Szabolcsot is láthattuk, ráadásul mindketten több szereplőt is életre keltenek az előadásban. Csákányi Eszter e darabban alakított második szerepe minden tekintetben nagy kihívás volt a színésznő számára.
„Aki látta az előadást, az tudja, aki nem, annak pedig most elárulom, hogy két karaktert is játszom a darabban. Miután meghalok mint Dr. Szádeczky Elvira pszichológus, eltelik pár perc és Pánczél elvtárs szerepében férfit kell alakítanom. Nem volt egyszerű a feladat, de Pintér Bélától a legjobb instrukciót kaptam. Azt mondta: Eszter, ezt most úgy játszd, hogy én a papádat lássam a színpadon. Azonnal megértettem, és tudtam, hogy mire gondol, mit vár.”
“Egyikünk sem tökéletes, és bizony mindannyiunknak vannak titkai… Nem vagyunk hibátlanok… De a valóság józan fanatikusai vagyunk, és a jó kompromisszumok robotosai.” (részlet Pánczél elvtárs monológjából)
A szakmai kérdések mellett szó esett arról is, hogyan töltődnek fel ők, a művészek, akik estéről estére több száz ember előtt játszanak.
„Nagyon ritkán van időm pihenni, de én olyan ember vagyok, aki olyankor sem tud tétlenkedni és csak feküdni a kanapén, hanem nekiállok grillezni és megsütök minimum 45-féle húst. De arra is volt már példa, hogy elvittem a családomat az állatkertbe, és ötven percen keresztül bámultam az orangutánt, mert nem hittem el, hogy ennyire csodálatos” – mondta Thuróczy Szabolcs.
„ Én egyszer Berlinben voltam az állatkertben, amikor kitaláltam, hogy addig nem hagyom ott az orangutánt, amíg az rám nem néz. Az istennek se akart rám nézni, hiszen utált engem, amiért én ember vagyok, ő meg csak egy orangután. Aztán talán másfél, két óra múlva egyszer csak szánakozva rám pillantott. Igen, a pihenés számomra is mindig aktív és élménydús program” – tette hozzá Eszter.
Csákányi Eszter és Thuróczy Szabolcs után Pogány Judittal beszélgettünk. Mára már a színésznő munkásságának egy-egy részletét szinte mindenki ismeri: cellába zárt rabok százainak vitte el a Pedig én jó anya voltam című előadást és teremtett vele színházat a börtön falai között, de a Bogyó és Babóca rajzfilmfiguráinak hangját kölcsönözve a gyerekszobáknak is elmaradhatatlan lakója.
„Hetvenhárom éves leszek az idén, és minden nap játszom. Ez így megy a pályám kezdete óta. Most már kicsit fáradt vagyok. Nagyon keveset alszom, ezért azt érzem, hogy sokkal többet éltem már, mint egy hozzám hasonló korú ember. Elmondhatatlanul hálás vagyok mindenért, és ha most kellene elmenni, elégedetten távoznék a Jóistenhez, mert rengeteg szépségben volt részem” – nyilatkozott eddigi életéről és munkásságáról a Kossuth- és Jászai Mari-díjas művész.
Fotó: Hajdú Zsófia
„Szerintem egy igazán jó színésznő nagyon figyelemfelkeltő. Vagy azért, mert gyönyörű, vagy mert annyira csúnya, és persze mindezek mellett oltári jó az, amit csinál. Én nem voltam se szép, se csúnya, de a színpadot mindig imádtam, és igyekeztem a maximumot nyújtani. Ma is ugyanazzal az izgalommal lépek a színpadra, mint amikor először tettem.”
A Jordán-sztori
Balogh Gyula interjúkötete, A Jordán-sztori – Egy színházi jelenség a Kossuth Kiadónál jelent meg. A nyomdából érkező friss kötet bemutatóját a POSZT keretében, június 15-én a Király utcai Cooltour Caféban rendezték meg, a bemutató kellemes hangulatát csupán az éppen ekkor zajló szombathelyi közgyűlés tette kissé feszültté, ahol a színházigazgató személyéről döntöttek. Azóta tudjuk, a kötet főszereplője maradt a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója.
Fotó: Hegyi Júlia Lily
A kötetben Jordán Tamásról, a botrányos szombathelyi színházigazgató-választás főszereplőjéről önmaga mellett pályatársak, kollégák, barátok, családtagok mesélnek. Megszólalnak a kötetben a magyar színházi és kulturális élet kiemelkedő alakjai, Alföldi Róbert, Pogány Judit, Molnár Piroska, Sebő Ferenc, Koltai Róbert, Bálint András, Bozó Andrea, Csankó Zoltán – a sort még folytathatnánk – épp úgy, mint a színész-igazgató szakmában szintén járatos családtagjai: lánya, Jordán Adél, valamint öccse és egyben legjobb barátja, Jordán Péter is. Pécsi, POSZT-os kötődés, hogy a kötetben a találkozó 2001 és 2010 közötti társigazgatója, Simon István is szerepel. További kuriózum, hogy a főszereplő életének három legfontosabb nőalakja mint múzsa is megszólal.
A kötet szerzőjét, Balogh Gyula újságírót elsősorban az inspirálta a könyv megírásában, hogy megmutassa, „miként lehet vegyíteni az aktualitást és az időtlenséget, vagyis egy kiadványban hogyan fér meg a napi botrányra való reakció, és egy mélyebb, személyes kitárulkozás.”
„E szakmai botrány során íratlan erkölcsi törvényt sértettek meg. Mégpedig azt, hogy azokhoz a színházigazgatókhoz, színházteremtőkhöz, akik – akár isten a világot – egy teljes színházat teremtettek, teremtenek meg, és azt jól csinálják, azokhoz nem illik hozzányúlni” – vélekedett Trokán Péter.
Az idén második évben megrendezett Kerekdomb Fesztiválnak a helyi borkultúra a lelke: az irodalmi, zenés események hátterében ott magaslanak a vidék hegyei, a fesztivál helyszínei között járva tucatjával botlik a látogató borospincékbe. Mohos Máté élménybeszámolóját olvashatjátok a fesztivál első napjáról Horváth Franciska képeivel fűszerezve:
„Az evés az alibi, az ivás a tett” – mondja Dragomán György a tállyai Kerekdomb Fesztivál egyik első programjában. A háta mögött húzódó borospolc nyomatékot ad a szavainak. Az írásába gasztronómiai elemeket is gyakorta beleszövő szerző felolvasással adja meg az alibit: legújabb, Máglya című regényéből hallgat meg egy nosztalgiával fűszerezett, a szerző fiatalkorából merítő részletet a még kis számban megjelent nagyérdemű. Az otthoni közös sütés-főzés élményét felelevenítő részlet majdnemhogy magában jól lakat: itt az idő egy kis borra.
Szabó T. Anna és Dragomán György. Fotó: Horváth Franciska
Nem kell messze menni: itt vagyunk az Oroszlános Borhotel pincéjében, ahol szép számmal akadnak a Tokaji Borvidékre olyannyira jellemző fehér nedűk. Az idén második évben megrendezett Kerekdomb Fesztiválnak a helyi borkultúra a lelke: az irodalmi, zenés események hátterében ott magaslanak a vidék hegyei, a fesztivál helyszínei között járva tucatjával botlik a látogató borospincékbe.
Fotó: Horváth Franciska
Az idő, sajnos lehetne jobb, az érdeklődés pedig magasabb. A vonatról leszállva egy kihalt, szitáló esőben ázó faluba érkezünk. A fesztivál hat, elszórt helyszíne között tévelyegve az az érzésem támad, hogy Tállyán jelenleg tényleg több borfajta, mint emberi lény van jelen, és amíg késő délután igazán beindulnak a programok, azt hiszem, hogy a napi beszámolóm leginkább egy Bergman-film forgatókönyvéhez fog hasonlítani, és hogy a településen könnyebb egzisztenciális válságba, mint egy jó mulatságba keveredni.
Aztán hál’isten tévedek. Az eső eláll, Dragomán György és Szabó T. Anna beszélgetése után pedig a JaMese koncertje építi tovább a hangulatot, az Antonia Vai Band, valamint a Garda-Benkő Duó pedig már a nagyszínpadhoz is kisebb fesztiválhoz méltó embertömeget csábítanak. A festői szépségű Maillot-kastélynál pedig ezalatt Kaláka-koncert, valamint gyerekfoglalkozások várják a családosokat: a falu éledezik.
Fotó: Horváth Franciska
Az estet Szabó Balázs Bandája zárja a nagyszínpadon. Az énekeshez, aki amúgy köztudottan inkább sörbarát, inkább állnak közel ezek a kisebb, családiasabb koncertek, mint a nagyobb fesztiválok zsivaja, így az itteni műsor is meghittre, élvezetesre sikerül. A fesztivál végre igazán megindult, és hacsak az eső el nem mossa, ezután is meg fogja érni odafigyelni a programokra, valamint sorba látogatni a pincéket.
A 2000-es évek nagy magyar kihívásai közé tartozik a fiatalok kivándorlása egy jobb, anyagilag és szellemileg is megbecsültebb jövő felé. Rengeteg sikertörténet és számos bukás fűződik ehhez a jelenséghez, évről évre frissülnek az elvándorlással kapcsolatos statisztikák. Mi elhagyjuk a számokat és alulnézetből vizsgáljuk a problémát; ennek megfelelően a kép szilánkos, szubjektív, egyetlen ember hazaküldött „képeslapját” mutatjuk be: Szűcs Viola írása.
Mindenkinek van egy elképzelése, hogy ki akar lenni és hová tart, de van különbség valóság és remény között. Ki akarok lenni? Hová tartok? Kérdések, amik nem csak bennem merülnek fel. Én mindig külföldön képzeltem el a továbbtanulást és vagyok elég szerencsés, hogy a szüleim is támogatnak ebben. Amikor eljött a gimnázium ötödik éve (mert a döntést, mint mindent az életemben, egy nyelvi előkészítős évvel halasztottam) dönteni kellett, hova és hogyan; végül kapkodósan jelentkeztem egy brit egyetemre, ahova nem is igazán akartam menni. B terv: nem lógni a szülők nyakán és külföldre menni, de nem egyetemre. Bentlakásos bébiszitter azaz au-pair lettem. Augusztusban fogtam minden holmim és felszálltam egy repülőre, hogy találkozzak egy gyakorlatilag ismeretlennel, akinek a házában fogok lakni egy évig. Amikor leszálltam a repülőről, azt hittem, igen ez a szabadság! Fogalmam sem volt mekkora kihívás lesz ez minden porcikámnak.
Fotó: Szűcs Viola
Először is szembe kellett néznem azzal, amivel mindenki szembe néz, aki elköltözik otthonról, nem ismerek senkit és nincs 7/24-es lelki segítség barátok, család formájában. Másodszor az érzés, hogy idegen vagyok. Máshogy néznek ki a házak, mások a kulturális elvárások és máshogy tapasztaltuk meg a világot. A sikeres kommunikáció egyik alapjaként tanítják a közös háttértudást és valóságtudatot, ami nehezebben valósulhat meg. Amikor megkérdezték honnan valósi vagyok eleinte rávágtam, hogy Haywards Heath (a kisváros, ahol lakom), majd leesett, az akcentus sokat elárul.
Ugornék most néhány hónapot, idei januárt írunk. Végül találtam online néhány baráti társaságot a templomban, helyi pubban (kocsma a fordítása, de itt ez inkább egy összejáró hely alkohollal, minthogy csak az ital miatt menjenek az emberek). Először augusztus óta haza készültem egy hétre: itt mindig úgy gondoltam Magyarországra és úgy utaltam rá, mint otthon, mert az, vagy nem? Amikor hazaértem (az akkori -16 fokban) egy barátnőmmel beszélgetve azt találtam mondani, „Otthon sosincs ilyen hideg, nem is tudtam mit hozzak”. Egész héten ilyen utalásokat tettem…
Fotó: Szűcs Viola
Akkor most hogy van ez? Ráadásul februárban másodállást vállaltam, beálltam pincérnőnek. Onnantól aztán csak még jobban elmerültem a kinti világban. Most honvágyam van, de már hiányzik Anglia, pedig csak júliusban megyek haza. Walesbe jövök vissza egyetemre szeptemberben, de nem tudom, mennyire tudom otthon érezni magam Magyarországon. Itt mindig külföldi leszek, mert az vagyok, de nem érzem magam otthon „otthon” sem.
A volt angoltanárom szokta mondani „ott sincs kolbászból a kerítés”. Nincs is, ráadásul Brexit lesz két éven belül. De semmi sem egyoldalú, az emberek igenis néznek híreket, érdekli őket a közéleti politika és nem minden muszlim terrorista, akkor sem, ha havonta egyszer van egy robbantás valahol. Igen, külföldi leszek egész életemben, ha itt maradok, vagy bármely más országba költözök, de ha már Magyarországon is külföldinek, hazaárulónak és nemkívánatosnak vagyok titulálva, akkor legalább azt szívesen eldöntöm, hogy a gyerekeim hol nőjenek fel. Mert nem csak az van otthon, aki otthon marad, hanem az is, aki otthon érzi magát.
Torkomba tódul a nyál és kannásgőz. Nyelni nem bírok, böfögni nem akarok. Utálom ezt a helyet. Két éve nem volt itt ennyi turista, a csövesek pisijébe magyaráztunk szögfüggvényeket, feltéve, ha még egyenesen álltak, mert én csak a 90o koszinuszát tudtam fejből.
Most nem tudom kikkel, nem tudom miért. Nem tudom, miért nincs világos, meg meleg, meg most miért nem basz meg a BKV, hogy együtt jöjjünk ide befizetni a bírságot, és aztán megbeszéljük, hogy nem szeretem Parti Nagyot. Hogy érveljek, de te is tudod, hogy nem is nagyon olvastam tőle. Aggodalmaskodva iszol, előbb fogy el az én kezemből a löwen, lassan sötét, és hideg, nem öltöztem fel rendesen, hogy szexinek láss, és egy hétig nem merlek rendesen megcsókolni, hogy össze ne kenjelek takonnyal.
Amikor a liftajtóhoz nyomsz, már tudom, hogy másnap lyukasban beszállunk mindketten a felvonóba, és majd megpróbálok jó étvággyal valamit előtted megenni a háromszor három lépésnyi konyhánkban, hogy lásd, mennyire éhes vagyok, hogy lásd, ez a hazajövés elkerülhetetlen volt, és talán egyszer, amikor mondjuk telefonálsz (nem telefonálsz, engem nézel) vagy cigizel (de hát te nem is) elrohanok fogat mosni, bugyit is cserélek, mert nem árulhatom el neked, hogy amióta ma beültél a hátam mögé a szemináriumra, azóta a tegnapeste kísért. Minden másodpercéből bátran lezéháznék ötösre most is. Csak most nincs világos, és nincs meleg, nem basz meg a BKV, és sör helyett koccos forr fel a kezemben, és most pontosan a 90o kotangensének érzem magam ezen a kurva Deákon, nélküled.
Szex, szerelem, pénz. Néhány szó, amiről Mira Sabo legújabb könyvében ír; a téma már nem először kerül az írónő tollára. A Birtoklás-trilógia várva-várt második részének bemutatóján jártunk és szájtátva jöttünk haza.
Mira Sabo szombathelyi származású írónő, aki jelenleg a vasi megyeszékelyen él és munkálkodik – nem kevés sikerrel. Számára a család a legfontosabb, felüdülés az írás, amelyet álnéven folytat. Általában kedvenc kávéházában ülve, barátaival társalogva alkot. A napjai nagy részét ott tölti, úgyhogy szívesen fogad minden beszélgetni vágyót. A nyüzsgés, a különböző ingerek, a nagyvárosi forgatag az, ami őt inspirálja. Az ő szavaival élve „összetett regénytípusokról” beszélhetünk, ha rendszerbe akarjuk sorolni könyveit. Így például, legszívesebben pszichoerotikus-thrillert alkot, sőt még azt is elárulta, a trilógia utolsó részéből kétszáz oldal készen is van – de címe még nincs. Facebook oldalán kéri arra olvasóit, segítsenek neki az ötletelésben.
Fotó: Bánhelyi Judit
„Amikor kész lett az Amíg kijutunk a fényre, én már másnap kiadattam volna. De a könyvkiadó megállított, ez nem így megy. Nagy dobra kell verni, terjeszteni. Bocsánatot kérek a kései megjelenésért.”-szabadkozott.
Péntek délután 6 órakor egy nagyjából hatvan főből álló – főként a női nem képviseltette magát – csapat gyűlt össze a szombathelyi Agora Savaria Sportház egyik termében. A hangulat családiasnak látszott, Farkas Beni, a házigazda a bejáratnál pezsgővel kínálta a közönséget. Először egy gyönyörű, magas nő jött be, testét csak egy vékony selyem köntös fedte, az első sorban ülő kíváncsi olvasókat pedig nagybszemű szőlővel kínálta – ő volt Fekete Linda a Weöres Sándor Színház színésznője. Őt követte maga az írónő, egyszerű, fehér kosztümével mintha a könyv tartalmát akarta volna ellensúlyozni. A családias, békés hangulat egyből szertefoszlott, amint Linda elkezdte a felolvasást.
Fotó: Bánhelyi Judit
A néma csendben hallani lehetett az elfojtott vágyak ideges sistergését, ahogy az emberek élvezték a színésznő verbális játékát, narrálta a fejünkben megjelenő képeket. Amikor a hangulat – és a színésznő hangja – a tetőfokra hágott, Mira leállította a produkciót, mindenki nagy bánatára. Úgy gondolta sok, túlságosan izgató az előadás. Linda felháborodott (persze nem komolyan) és pajzán szójátékba kezdett, majd önelégülten folytatta a jelenetet. A végső tébolynál becsukta a könyvét, elindult az ajtó felé, s mikor már csak a hátát láttuk leeresztette válláról köntösét. Vörös, vastag, rúzzsal húzott csíkok fedték be testét, mintha a könyvből Szófia lépett volna ki elénk, az egész színjáték átcsapott egy performanszba. A kaotikus állapot még zavarosabbá vált, amikor maga az írónő is meglepetten állt a történtek hatása alatt: később ő maga is elmondta, előre megbeszélték, hogy leállítja a csúcsponton az előadónőt, de a végkifejletre még ő sem számított.
Fotó: Bánhelyi Judit
A különleges bevezető után pár gondolatot osztott meg velünk Mira, majd kérdéseket is tehettünk fel neki. Nagyon izgult, milyen lesz más szájából hallani a saját, leírt gondolatait, de mivel tudta, hogy Linda jó színésznő, nem árul zsákbamacskát, nem is félt. Megtudtuk, a kiadás előtt már tíz évvel a fiókban hevert a kézirat, de mindig pontosítgatta, javítgatta, rendezgette, a barátok, a család pedig hiába noszogatták a kiadásra. Végül rászánta magát, így került a polcokra az Amíg kinyílik a szemünk, a Birtoklás-trilógia első része. Nemrég került bemutatásra a Dr. Farkas bárányai c. könyve is, ami szintén egy sorozat, méghozzá a Budapesti ragadozók első része. Mira a könyveiben arról ír, hogyan mulat a budapesti elit, miközben mélyen beleszövi az alsóbb osztályok problémáit, az élet folyamatos akadályait. Úgy gondolja, regényeit általánosságban nők olvassák, bár egyre több férfit is tudhat az olvasói között. Szívesen lefordítaná más nyelvre is, de gondoljatok csak bele, hogy hangzana a „betyár becsület szikrája sincs benne” angolul?
Fotó: Bánhelyi Judit
Felmerült az is, hogy az írónő miként tudja ennyire hitelesen ábrázolni a különféle fétisekkel megspékelt jeleneteket. „Természetesen nézek pornót, aki azt mondja nem néz, az hazudik.” Persze mindennek alaposan utánanéz, tájékozódik, az ilyen témáknak kevés a szakirodalma. Minden hálószoba más titkot rejt, senki nem lát bele, és hiába gondolják a férfiak, a nők nem beszélik meg, mi történt otthon előző este. Arról sem beszélnek sokan, pedig igenis kellene, hogy történik-e erőszak a családon belül. Ez egy igen elsunnyogott téma sajnos a mai társadalmunkban, Mira erre világít rá, ez az erotikus külsőbe burkolt mondanivaló.
Mira Sabo precíz írónő, közvetlen és jó kedélyű, akinek könyveit ajánlani lehet – persze csak a felnőtteknek, jobb esetben!
Edison árammal megölt egy halálra ítélt elefántot. Találmányokat lopott, majd azokat saját neve alatt szabadalmaztatta. Zseni vagy közönséges tolvaj? Egy kicsit mindkettő, de mégis inkább zseni.
Edison feltalálta a villanykörtét (milyen szép, milyen találó elnevezés, zseniális ez a magyar nyelv), szabadalmaztatta a hangíró és visszajátszó eszközt, a fonográfot, de Edison megítélése hasznos találmányai ellenére sem egyértelműen jó. Megközelítőleg 2300 szabadalma volt, a legtöbbet összevásárolta, például a villanykörtét is: Henrich Göbel el akarta adni az ötletét, de akkor Edisonnak nem tetszett, majd a férfi halála után özvegyétől vásárolta meg potom pénzért. Aztán másodszor is eltulajdonította, akkor már partnerétől, Joseph Wilson Swantól, akinek sikerült egy stabilan működőképes villanykörtét alkotnia, amivel Edison csak próbálkozott. Megalapították Edison & Swan United Electric Light Companyt. Swan? Swan?, hát igen, kevesen hallottak róla.
Miben volt mégis zseni?
Csak öt évig járt iskolában, ott írni olvasni tanult meg, a korban sokan eddig se jutottak, majd autodidakta módon képezte magát. Tizenkét évesen saját maga által szerkesztett és nyomtatott újságot árult a vonaton, az ebből származó jövedelmét pedig vegyszerekre és könyvekre költötte az újabb kísérletekhez. Kitanulta a távírászatot, megalkotta a duplex telegráfot, ami egyszerre két irányba volt képes továbbítani. Sikerén felbuzdulva napi húsz órákat dolgozott, megszállottá vált. Sikeresen valóra váltotta az amerikai álmot, egy szegény hallássérült, nem támogatott, nem iskolázott gyerekből az ország legnagyobb feltalálójává vált. A cége készítette az első cselekményes filmet, A nagy vonatrablás(1903) címmel.
Edison és a legnagyobb „találmánya”, a villanykörte. Kép forrása: prezi.com
Váltóáram><Egyenáram
Edison a kisfeszültségű egyenáram mellett tette le a voksát, míg ellenfelei George Westinghouse és Nikola Tesla a nagyfeszültségű váltóáram képviselői voltak. Ekkor már nagy csata folyt a kontinens elektromos infrastruktúrájáért. Edison ebben a harcban semmitől sem riadt vissza, 1903-ban odáig merészkedett, hogy ellenfelei áramával megölt egy Topsy nevű elefántot (Coney Island Luna Park állatkert lakóját): a szóban forgó elefántot már korábban kötél általi halálra ítélték, mert megölte gondozóját, aki égő cigarettát próbált a szájába gyömöszölni (három év alatt a harmadik embert taposta össze). A biztonság kedvéért ciános sárgarépával etették meg az áramütés előtt. Edison egy kisebb város lakosságát is a helyszínre csábította, élőben 1500-an tekintették meg a kivégzést, de ez még nem volt neki elég, filmre is vette, hogy bizonyítani tudja milyen veszélyes a váltóáram.
Mi volt a célja?
Meggyőzni a politikai hatalmasokat, illetve az egyszerű polgárokat, hogy a váltóáram rossz (veszélyes, halálos) és az általa preferált egyenáram jó, azt kell mindenkinek használnia; saját üzleti előnyei miatt akarta lejáratni a váltóáramot. A marketing egy elég érdekes eszközét választotta Edison, de a hatás nem maradt el. Ezzel a tettével meggyőzte a New York-i városvezetést, hogy használják Westinghouse „halálos” váltóáramát a villamosszékekben. Sőt, olyan jól sikerült a kampány, 1960-as évekig nem sikerült felváltania a sokkal hatékonyabb, kisebb költségű váltóáramnak az egyenáramot, ezzel évtizedekre vetette vissza az elektromosság fejlődését.
Erős idegzetű olvasóink tekintsék meg a videót, a jelenetsor a nyugalom megzavarására alkalmas.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hatalmas elvárásokkal utaztam Pécsre. A ködbe vesző 90-es években jártam itt utoljára, ráadásul életemben először a méltán híres Pécsi Országos Színházi Találkozóra voltam hivatalos: két élmény, két metszet.
Muszáj leszögeznem már az elején, hogy a város hangulata és élményadagja minden elképzelésemet beteljesítette, sőt, túl is szárnyalta. Ugyanakkor négy nap alatt valóban csak metszeteket láthattam Pécsből, metszeteket a POSZT-ról; ha szilánkokra nem hullik a kép, értékes cserépdarabokat össze tudok rakni.
A közel ötórás út viszontagságai után rögtön a legrangosabbnak tartott magyar színházi fesztivál kettős megnyitójára csöppentem be. Egy „félhivatalos” lakatolás a kellemesen hűvös Séta téren, majd egy jóval formálisabb a Pécsi Nemzeti Színház lépcsőin: így kezdődött a tizenhetedik Találkozó. A felszólalók azonban szimpatikusan rövidre fogták beszédeiket: a legemlékezetesebb a hófehér ruhában, aprón is tündöklő Halász Judit Kossuth- és Jászai Mari-díjas énekes- és színésznő volt, aki ezúttal sem hazudtolta meg magát, minden szavából a közhelyektől és felszínességtől mentes melegség sugárzott.
Fotó: Hegyi Júlia Lily Photography
Akik követik a színházi közéletet, azok tudhatják, hogy a POSZT-ot is meghatározta az elmúlt években az ország politikai törése; szekértáborok vívják harcukat a kormány és a velük szemben állók nevében, egyes vélemények szerint pedig közös „erővel” a Találkozó rangját is sikerült alább szállítani. Én ezt első POSZT-os újságíróként nem tudtam és nem is szerettem volna megítélni, a felszínen nyomát sem láttam. Miért is vennék részt benne, ha olyan szerencsés vagyok, hogy sehová sem tartozom?
De a pécsi színház színészkantinjában is főleg egyedül üldögéltem. Jól esett figyelni az ismerős-ismeretlen művészek és segítőik hadát, egy lenni a száz újságíró között, megszabadulni minden bennfenteskedéstől, élvezni a vodkaszódát, mosolyogni az elkapott félszavakon – egyébként árai és környezete miatt különösen ajánlom a művészbejárónál eldugott csapszéket.
Jadviga párnája
Az első előadás, amire sikerült jegyet szereznem a nyitónap versenyelőadása, a Jadviga párnája volt. Závada Pál nagy sikerű napló- és családregényét a debreceni Csokonai Nemzeti Színház társulata állította színpadra és Mezei Kinga rendezte.
Hibátlan előadás szerencsére nincs. A Jadviga párnája is megterhelően hosszú és szövevényes, ráadásul tiszteletreméltóan sokat markol, végül épphogy elbírja, de elbírja. A regény története szerint a XX. század elején egy dél-alföldi szlovák falu Osztatni András (Kiss Gergely Máté) nevű lakója esküvője napján naplót kezd írni. Halála után felesége, Jadviga (Sárközi-Nagy Ilona) veszi át a tollat, majd „fiuk”, Miso (Galló Ernő) egészíti ki kommentárokkal és értelmezésekkel.
Fotó: Máthé András
Az alapanyag textúrája is menthetetlenül összegabalyodik az „évadok és rétegek” erdejében, és pontosan ezt az emberi összetettséget képezi le a díszlettér is, a szereplőgárda egyszerűn képtelen teljesen belakni. Ahogyan előre „olvasunk” a naplóban úgy törtnek ránk a színpadi narráció izgalmas megoldásai. A jeleneteket a szereplők maguk elemzik, kifelé beszélve fűznek jegyzetet a látottakhoz. Ez az elbeszélési forma olyannyira nélkülözhetetlen eleme a darabnak, mint maga a színészek fizikai jelenléte: valóban naplóérzés sejlik fel bennünk.
Az ábrázolás technikai részleteit segítik a kiemelkedő színészi alakítások, a későbbi szakmai beszélgetésen méltatott Galló Ernőé különösen: ő a kívülálló, a csendes, de főszereplő idegen, aki segít összerakosgatni a szálakat. A családtörténet látszólag Ondris és Jadviga, férfi-nő harcává bomlik, de a felszín alatt titokban egyesülnek. Nincs többé férfisors, nincsen nősors, végre embersorsot látunk. A nemiség minden testi és lelki vonzata elsőrangúan fontos, de egyetemesebb szintre is tereli a gondolatokat, túllép a férfibukás és a nőtörténet zsákutcáin.
A történelmi kísérőszál, a szlovák-magyar kettősnyelvű előadás pedig végleg a posztmodernbe röpít minket, hiszen a nyelvi és tárgyi megértés viszonylagos, nincs olyan néző, aki mindent megérthetne.
A másnapi közönségtalálkozón, amit Lévai Balázs vezetett, elsősorban az adaptáció kérdései jöttek elő; de maga Závada Pál is felszólalt, méltatta a Mezei-féle színpadi változatot. A beszélgetés egyik tekintélye, Nánay István tanár úr a Mamovkát játszó Oláh Zsuzsát is kiemelte, akinek állati indulata több titkos háttértörténetet is feltételez. Pezsdítő élményt nyújtott a beszélgetés, valódi gondolatcsere csendes résztvevőjének lenni ritkán adatik meg.
Fotó: Hegyi Júlia Lily Photography
A Jadviga párnája az utóbbi időszak legemlékezetesebb darabja számomra, írni is csak epizódosan tudok róla: valóban annyit markol, hogy az esszébe kívánkozik. Az előadás után épp annyi erőm maradt, hogy a szállodába visszatérjek, vártam a következő tartalmas napot, ami „végre” kellemetlen élményt is tartogatott.
Az öldöklés istene
A másnapot a városjárás és a várakozás jegyében töltöttem, megismertem a belváros érdemes tereit. A pénteki napra egy kamaradrámát, Yasmina RezaAz öldöklés istene című darabját választottam, amiből Roman Polanski készített feldolgozást olyan színészekkel, mint Jodie Foster és Christoph Waltz. Az alaptörténet szerint két verekedő gyerek szülei keresik fel egymást, hogy megbeszéljék a foghullással járó incidenst, de a békítő beszélgetés pokollá és részeg fetrengéssé alakul, az alapanyag nem mellőzi a humort és a fontos kérdéseket sem.
A tatabányai Jászai Mari Színház színészei azonban az első perctől kezdve mindent elkövettek, hogy elrontsák a szórakozásomat. Tét nélküli és komolyan vehetetlen tombolásukat képesek voltak érdektelenül, ripacskodva prezentálni, nélkülöztek minden érzékenységet. Egy vásári sitcom szintjére süllyesztették az előadást, nincsen olyan pillanat, amire jóérzéssel tudok visszaemlékezni. Még a „poénok” utáni szüneteket is kivárták, hogy nevethessen a publikum, kínos érzésem volt. Ugyan nem a versenyprogram részeként érkeztek, de feltettem a kérdést, hogy ki és miért hívta meg őket? Még a botrányos jelző sem illik a produkcióra, helye sem lehetne a színjátszás fellegvárában.
Makar Csudra
Szombat délután sikerül előző választásom csorbáját kiküszöbölni és tanúja lehetettem Farkas Franciska monodrámájának, amit Soós Attila segített színpadra állítani. A Gorkij-novella ismeretlen volt előttem, így semmiféle előzetes benyomással nem kellett megküzdenem. A színésznő régi vágya teljesült, hogy elmesélhette az öreg cigányember, Makar Csudra történetét, a Cooltour Café padlásán jó érzékkel sikerült is neki: valóságos cigánydekameron elevenedett fel.
Fotó: Hajdú Zsófia
Az idő és jelenetsíkok itt is egymásra torlódtak: létezik egy mesélő, aki megeleveníti nekünk Makar Csudrát, aki viszont eljátssza az ő, saját történetének hőseit. Kossuth régi katonájától kezdve, a szépséges és veszélyes cigánylányon át, egészen a gyilkos legényig belénk vájt a mesevilág; egyesek a földön ülve élvezték az egyszemélyes társulat varázsát: a nézők a cigánytábor hallgatóságává váltak.
Farkas Franciska a tárgyi minimalizmussal gyönyörködtetett, igazán jó mesélőnek bizonyult. Egy kalapon és egy bajuszon kívül alig volt másra szüksége a patkó alakú tetőnézőtéren, alakja elveszett a megelevenedő karakterek között, majd csak miután visszatért a tapsrendre bújt elő ismét a fiatal lány. A Makar Csudra egyszerűsége és az őszintébb korokat idéző meséje olyan színfolt, ami valóban emelte a POSZT-programok fényét.
Templom, mecset, zsinagóga
Bár nem egy imázscikk a célom, de nem mehetek el szó nélkül Pécs nagyszerűsége mellett. A különböző korok eklektikus elegyében a rómaitól az egészen modern üvegszerkezetig találunk példát, ráadásul ezt a történelmi összetettséget egészíti ki a vallás-kulturális sokszínűség: egyetlen séta alkalmával látogattam meg a katolikus templomok közül egyet, majd a mecsetet, végül pedig a zsinagógát. Mindhárom helyen a mai napig elő hitélet folyik. De ugyanígy létezik magyar nyelvű, horvát, egyetemi, báb, és alternatív színjátszás; nem érdemtelenül nyerte el a város az Európa Kulturális Fővárosa címet 2010-ben. Talán Nagy Lajos sem véletlenül itt alapított egyetemet 1367-ben, illetve láthatott valami többet a városban Szent István is, aki ide helyezte a baranyai püspökség székhelyét, melynek helyén ma a székesegyház áll.
Fotó: Kocsis Marcell
A vasárnap déli ebédemet egy kifogástalan balkáni étteremben költöttem el, aminek tizenhét évvel ezelőtt (talán éppen az első POSZT idején) vendége volt többek között Faludy György költő is. A kulináris, irodalmi, színházi, vallási hatások elegye és szimbiózisa olyan miliőt teremt, ahol lenne kedvem élni. Természetesen vak sem vagyok, átutaztam a külsőbb kerületek betondzsungelén, jártam éjjel a vasútállomáson, éreztem a hely fonákjait is.
Fotó: Kocsis Marcell
Ennek ellenére az inspiráló sokszínűség és a mediterrán klíma feltölti a Mecsek oldalán terpeszkedő város belső részeit, az ide szervezett fesztiválok és találkozók méltó környezetben várhatják vendégeiket – így van ezzel a POSZT is, amelyre reményem szerint jövőre újra hivatalos leszek!
A borítókép Hegyi Júlia munkája. A tipikusan turistásra sikeredett albumot Szabados Petra és Kocsis Marcell készítették.
A kölni Lanxess Arénában megrendezett férfi kézilabda Bajnokok Ligája Final4 az év legnagyobb eseménye a sportág világában. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akik idén a helyszínen szoríthattak a Telekom Veszprém csapatának.
Az első elődöntő szombaton 15:15-kor kezdődött, egyből a Veszprém játszott a francia PSG ellen. A Veszprém-szurkolókra nem lehetett panasz, ahogy mondani szokás, „nem rajtunk múlt a meccs”. Inkább az olyan hibákon, mint a kihagyott ziccerek, eladott labdák. Igaz, hogy majdnem végig egyenlő volt az állás és sikerült meglepően kevés gólon tartani a franciákat (a szezonban alig volt olyan meccs, amikor harminc gól alatt maradtak), sajnos ez is csak egy egygólos vereséget ért, 26:27 lett a vége. Nagy csatában küzdött a magyar csapat, jól helytállt, ezért az enyhe csalódottság mellett jelen van egy jókora büszkeség is.
A Vardar-Barcelona meccs következett, ez volt talán a leghalkabb a négy közül – nekünk már mindegy volt, így a Veszprém-drukkerek nem választottak oldalt, a többi csapat tábora pedig meg sem közelítette a mi hangerőnket. Ha őszinte akarok lenni, kimondom, hogy nem is sokra emlékszem a második elődöntőből, fejben még az előző meccsen voltam, azt dolgoztam éppen fel. Egy utolsó másodperces góllal nyert a macedón Vardar 26:25-re. Az előzőhöz hasonlóan szoros mérkőzést láthattunk, mindkét csapat kitett magáért.
Összességében az is elmondható, hogy idén tényleg a négy legjobb csapat jutott Kölnbe, mindkét találkozón kiegyenlített játék volt, egygólos győzelmekkel.
Még harcban a döntőért, de a vége PSG-Veszprém 27-26. (Forrás: www.facebook.com/DavidVorosPhotography/)
A Veszprém-szurkolók szokásává vált a kölni dóm mellett való gyülekezés a vasárnapi döntő mérkőzések előtt. Ez idén sem volt másképp, a 12:30-ra hirdetett kezdésre már a drukkerek rigmusaitól zengett és vörös volt a tér. Talán az az egyik legnagyszerűbb érzés az, amikor több száz ember együtt, egyként, egy csapatért szurkol, szívvel és lélekkel. A közös kántálás és éneklés olyan élményt nyújt, amit legalább egyszer mindenkinek át kell élnie (sportágtól függetlenül is). A dómtól együtt vonultunk át a Lanxess Arénához. Ezt tavaly nem sikerült megvalósítani, de remélem, hogy a sikerre való tekintettel ez ugyancsak hagyománnyá válik majd.
Ismét az első meccset játszottuk, ezúttal a Barcelona ellen. A mérkőzés ismét szorosan indult, ennek ellenére magabiztos győzelemmel, végig kézben tartva győztünk a találkozón a bronzéremért. A csapat érezhetően jobban játszott az előző naphoz képest, büszkék lehetünk az eredményre. A dóm melletti összejövetel és a közös vonulás megtette a hatását, ha lehet, még hangosabb volt a veszprémi tábor. Zúgtak a már megszokott rigmusok, mint a „Hajrá Veszprém, gyerünk!” vagy az „Építők!”.
A döntő mérkőzésen érthető okokból kifolyólag a Veszprém szurkolótáborának java a Vardar csapata mellé állt. Az előbbiekhez hasonlóan szoros és izgalmas meccset láthattunk, BL-döntőhöz méltót. A macedón együttesnek mindkét félidőben sikerült több gólos fölényt kialakítani, míg a párizsiak nehezen tudtak előnyt szerezni. Szintén az utolsó másodpercek voltak a legizgalmasabbak a végletekig feszített mérkőzésen, hiszen a PSG-t erősítő Narcisse egyenlített, majd a Vardar időkérését követően Cupic megszerezte a mindent eldöntő gólt az utolsó másodpercben (Gensheimer komoly védekezési hibáját kihasználva), így a szkopjei (melynek első final fourja, egyből két győzelem) csapat emelhette a magasba a trófeát.
A bronzmérkőzés utáni győzelem, a visszafogott öröm pillanatai. (Forrás: www.facebook.com/DavidVorosPhotography/)
Szintén bevett szokás másnap a csapat fogadása a Veszprém Arénánál, ahova kivételesen mi is elmentünk. Sajnos nem maradhattunk sokáig, de épp végig nézhettük a távozó játékosok és edzők megható búcsúját, valamint a szülinapos Timu köszöntését. Josep Espar Moya (2016-2017, segédedző), Javier Sabaté (2012-2017, segédedző, majd vezetőedző), Marko Kopljar (2016-2017), Chema Rodríguez (2012-2017), Gulyás Péter (2000-2017) és Iváncsik Gergő (2000-2017) köszöntek el a csapattól.
A csapat sorozatban negyedik alkalommal jutott el Kölnbe, két ezüsttel és egy bronzzal büszkélkedhetnek. Jövőre új csapattagokkal, új edzővel, új reményekkel vágunk neki a szezonnak. Én továbbra is bízom abban, hogy egyszer mi is magasba emeljük azt a bizonyos trófeát. Hajrá Veszprém! Hajrá Építők!
