Egy távoli, széles vizeket átölelő piros színű emblematikus építmény, amely a magyarországi faluban a gél szilárdságát ölti magára és nem kívánt kiútként jelenik meg a közösségből az áskálódó szeretet miatt kilökni kívántak számára.
Az egész magyarság pirosaranyhídja megjelenik ebben a 19. századi, de a mát mutató világban, minden csípősségével és a maga géles szilárdságával, ahol minden színpompásan szegényes, a beszéd modern szleng, és világos, hogy a történelem középpontja nem Világos. Itt megjelenik az aktuális magyarság az elfeledett sírva-danolva vigadással együtt, mert itt a 19. század aerobikozik és az Isten háta mögött hiába száll földre az Isten, ő is halálra issza magát, miután belakkozták a haját.
Az egész mai magyarság pirosranyhídja megjelenik, mert mindenki élete fragmentált, egy rebbenő gondolat sem jó vagy rossz, csak a macska neve Boldogság. Egy orbitális méretű tojás és egy kézműves nyalóka pedig elég hozzá, hogy kiderüljön, a falubíró is volt a falu rossza, egyedül. És akkor összeakadnak a fokosok, kinyílnak a bicskák, mellyeken fúródnak át és mellyeken akadnak meg pisztolygolyók – és feljön a Hold, éppúgy, mint Világosnál.
Strukturáltalanul egymásra szórt életek, szénaboglya között összefonódó sorsok és naivan álszent megmondó emberek húzzák el egymás nótáját, bánják meg tetteiket és ölelkeznek össze. Mert minden asszony és ember lehet a falu rossza, s titkon mindenki vágyik erre a dicsőségre – mert falu rossza nélkül nem falu a falu, szárazon maradnak az asszonyok és minden férfitorok.
Az egész magyarság pirosaranyhídja megjelenik ebben a faluban, ezen a színpadon, ezekben a karakterekben és mi, gyermekdeden nevető befogadók, ámulunk, együtt érzünk és kapkodjuk a fejünket a kéménytől az óriási patakmederig, és nem értünk semmit. Ám érezzük a mát, hogy minden fragmentált, hogy semmiben nincs struktúra. És azt, hogy előttünk valami olyan igaz zajlik, amelyet csak ez a három felvonás, a három helyszín és a kitépett vonatsínpár között delíriumban elnyúló Isten képe tudnak megmagyarázni.
Tóth Ede 1873-as népszínművét újította fel, gondolta újra Mohácsi István és Mohácsi János; a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulata pedig színpadra viszi 2016-ban. Mohácsi János rendezése, Bányai Kelemen Barna főszereplése, az egész társulat és az öttagú zenekar munkája egyedülállóan magával ragadó élményt nyújt 225 percben, három felvonásban – Szombathelyen. Azt hiszem, érdemes engednünk, hogy bemutassák számunkra napjainkat.
Fényképek forrása: Weöres Sándor Színház
