A színpad előtti tömeg a regnáló kormányt élteti torka szakadtából, a reflektorok fényébe kisétál egy hosszú hajú, kockás inges egyetemista és mély hangon, saját monotóniájába esve szögletes táncmozdulatokkal görbe tükröt tart az egész magyar társadalom felé. Íme Dé:Nash, a turul rap meghonosítója, aki méltán népes rajongótáborra tett szert a 2019. januári Tarsolylemez című albumának megjelenése óta.
A koncert a BlackTrap szervezésében valósult meg RapCaviar néven az Analog Music Hallban; Dé:Nashen kívül Cholna és Tobi, Kapitány Máté és Lil Frakk, valamint Dj Nara, Dj N1CE és D.Koms is felléptek.
Sajnálatos módon a koncerten nem tudott részt venni a friss Fonogram-díjas Krúbi, így a Dé:Nashsel közös dalaik nem hangoztak el, viszont több új, eddig publikálatlan dalt is hallhattunk, melyeknek társszerzője – a Gyurcsány Ferenc chatrobotja által elterjesztett Írj már vissza Gyurcsány Feri című dal szerzője – Lil Frakk volt.
Dé:Nash nem próbált állóvizet keresni magának, egy már évtizedek
óta a hip-hop világában létező tematikára
épülő dalt villantott, melynek alapja a drága luxusjárművekkel való
flexelés.
Saját autó
hiányában Lil Pumpot megszégyenítő menőséggel járja körül nemzetünk
közös és egyben méregdrága járművét, a felcsúti
kisvasút szerelvényeit.
Egy új szerzeményében az orosz-magyar érdekeltségeket veszi górcső alá a rapper, amiről gyorsan ki is jelenti, hogy fergeteges party, és meg is táncoltatja közönségét a friss Oroszok a házban című dalára.
Maga a koncert és az egész Dé:Nash jelenség is sok kérdést felvet, hiszen a magyar underground hip-hop világában egy friss jelenség az a szemléletmód, amit az elmúlt év nagy felfedezésére, Krúbi, vagy az ő oldalán először feltűnt Dé:Nash szövegeiben tapasztalhatunk. A politikai jellegű megmondás és a társadalmi változásokra való reflektálás mindig is jelen volt ezekben a körökben, viszont ilyen erősen parodisztikus és iróniával átitatott dalok nem voltak jellemzők a szcénára.
A legfőbb kérdés, ami felmerülhet a hallgatókban az Dé:Nash sikerével kapcsolatos. Miért rajonganak fiatalok ezrei egy olyan rapperért, aki szakít szinte minden olyan hagyománnyal, amit a stílus felépített több tíz év alatt? A megoldás egyszerű: a szövegekben pontosan azok a frázisok hangoznak el, amik ömlenek a mai magyar közmédiából: Brüsszel, Soros, migráns és így tovább. Csakhogy ezek a szövegek nem csupán megjelennek ezekben a dalokban, hanem Dé:Nash karaktere a lehető legemberibb módon utasítja vissza ezeket az értékeket a túltolás eszközével. Sikerének titka, hogy létrehozta azt a karaktert, aki saját személyén keresztül tudja megmutatni a xenofób, szélsőjobboldali eszmeiség legsötétebb oldalát, ezzel egy parodisztikus korképet felállítva a mai magyar társadalom egy eszmerendszerek szintjén kifejezetten zárkózott csoportjáról. Továbbá az ironikus felütés, amelyben a dalok megszólalnak, olyan falak áttörését sejtetik, amely a magyar közéleti történések kritikai megítéléséhez viszi közelebb a mai polgárokat.
Dé:Nash a koncert végén utalt az újonnan megjelenő dalokra, illetve arra is, hogy több új klip is fog születni a közeljövőben.
Addig is: „Itten újra rend lesz Strasbourg, Brüsszel reszkess!”
A tehetség hatalma önmagában semmit nem jelent. Minden esetben szükség van egy olyan személyiségre, aki képes elvarázsolni, akit könnyen meg lehet jegyezni, illetve a célközönség befogadói viszonyulása sem hátrány. That Poppyban mindez megvan.
Poppy, avagy Moriah Rose Pereira, amerikai énekesnő, modell, Youtuber, és ami a legmeglepőbb: horrorisztikus karakter. Nyilván nehéz laikus füllel megértetni, de bizonyos konspirációk szerint sátáni, borzalmas üzeneteket hordoznak az előadó közel sem szokványos videói. Nehéz is találni olyan interjút, ahol szerepén kívül nyilatkozik, mindenhol képes felvenni ezt az életidegen, steril karaktert, aminek bőrébe bújva akár a Fine Bros Entertainment segítségével gyerekekre hozza a frászt. PewDiePie csatornáján érdemel ki hosszú perceken át figyelmet, ergo mindent elért az interneten, amit ezen a szinten el lehet.
Zenei karrierje aligha mondható nagyívűnek. Kezdetben kifejezetten a kommersz vonalon mozgó zenék világában működött, és rádióbarát slágerek ellenére semekkora figyelmet sem kapott, hiszen szinte fellépések nélkül, turné nélkül egyáltalán nem mondhatjuk profitálónak a kisasszony korai próbálkozásait, annak ellenére, hogy ránézésre is magas költségvetésű klipeket adott ki.
https://www.youtube.com/watch?v=-XbknkDkHic
Ezek mellé érkezett tavaly az Am I a Girl?, amely a slágerek mellett meghozta a megszokott videókkal egybecsengő„weirdo” érzést. Az album szűk negyven percben hozza el az áttörést, amire turnét is fel lehetett már húzni, és olyan dalok is szerepelnek rajta, melyek már kellően furák és elgondolkodtatóak egyszerre. Érdemes megemlíteni az albummal kapcsolatban, hogy nem tudjuk eldönteni, hogy a szöveg random egymás után következő szavak sorozata csupán, vagy pedig tényleg halálosan fenyegető, háttértartalmi szempontból helyenként apokaliptikus predikció.
A dalok kifejezetten „darúdszendsztormi” agyig égő ütemekkel rendelkeznek, és a featek sincsenek túltolva, viszont az underground mellett Diplo is szerepel a vendégek között, amely elismerés is; a Time Is Up pedig tökéletes bulizáshoz, vezetéshez is, lényegében mindenhez.
A furán ható metálbetét pár számban a kíváncsi zenei mindenevőknek tökéletes választás.
A végeredmény pedig nem több, mint negyvenpercnyi olyan extravaganza, aminek a végén nehezen ocsúdunk fel, és biztosan találunk olyan dalokat, amik napi szinten akár kellemesen, akár idegőrlően beugranak majd.
Az album mindenkinek ajánlott, Szigetre lefokozott coachellás lányoktól kezdve zsíros hajú ősmetálosokig – aligha lesz csalódás.
Volt, ahol kerepelésnek, másutt csörgetelésnek hívták a húsvéti időszak egyik ősi hagyományát, amely mára szinte teljesen eltűnt a köztudatból. A már-már kihaltnak gondolt szokás pusztán néhány faluban maradt fent hazánkban, köztük a Vas megyei Kámban és a szomszédos településen, Alsóújlakon.
Köztudott, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek, és egészen nagyszombatig fel sem csendül újra a hangjuk. Régen, hogy az adott település lakói mégis tisztába legyenek azzal, mennyi is az idő, a helyi fiatalok felkerekedtek, kereplőket, csörgetelőket fogtak a kezükbe és végigszaladták vele a falu utcáit. Természetesen az órák elterjedése óta szükségtelenné vált ez a jelzőmódszer, hiszen akkorra a falusiak sem harangszóra keltek, hanem az ébresztő zajára, így Magyarország legtöbb területén körülbelül egy évszázada kikopott a húsvéti hagyományok közül a kerepelés. Mára már csak hagyományőrzés okán művelik néhány településen (adatgyűjtésünk azt mutatta, hogy a határokon belül nagyobb idő- és térbeli kihagyás nélkül csak a két hegyháti faluban maradt fent).
De mi is az a kerepelés és hogyan néz ki? A múltban főként a falu fiatal ministránsai végezték el ezt a feladatot, de később, és a mai időben sem elvárt pozíció ez a kereplési „joghoz”. Általában öt és tizenöt év közötti fiatalok összeverődnek a húsvéti ünnepek előtt egy kisebb csoportba (ennek a száma is változó), beosztják egymás között az utcákat, a napokat és az időpontokat, majd ébresztik a falu népét, jelzik nekik az ebédidőt és a nap végét. Tehát nagycsütörtökön és nagypénteken három-három alkalommal, reggel hatkor, délben és este nyolckor, nagyszombaton pedig a reggeli kört futják le. Miután letudták feladataikat, leteszik a kerepelőket a helyi templomba, majd újra nekierednek a falunak, hogy begyűjtsék a megérdemelt jutalmukat a lelkes szolgálatért. A régi időkben ilyenkor a fiúk tojásokat kaptak a munkáért, amit délután eladtak a helyi boltnak, így a boltba is került jó házi tojás, ők pedig húsvét alkalmából egy kis zsebpénzre tehettek szert. Mivel mára ez már fekete kereskedelemnek minősülne, inkább a házak egyből pénzzel jutalmazzák a fiatalokat.
Asztalos Gergely és Czinder Levente
Annak érdekében, hogy biztosabb képet tudjunk adni a hagyomány mai formájáról, két kámi fiatallal, Asztalos Gergellyel és Czinder Leventével beszélgettem, akik máig őrzik ezt a tradíciót. Bár ez nem teljesen igaz, hiszen Levente két évvel ezelőtt „szögre akasztotta” a kereplőt, de örömmel beszélt a fiatalkori élményeiről, amikor még idősebb testvéreinek csapatával ment. Nem volt ritka, hogy nyolcan, tízen járták így a falu utcáit. Amikor az a generáció kinőtt a kerepelésből, és visszaesett a létszám, akkor is örömmel szedte össze – már – „vezéreként” a fiatal hagyományőrzőket. Gergő négy éve állt be a haranghelyettesítők közé, idén ő volt a csapat feje, ezúttal hárman alkották a kerepelők csapatát. Bár ő már kicsit csalódottabban mesélt, hiszen az utóbbi időszakban alig voltak. Elmondása szerint nem sokan állnak mellé a dolognak, de mindketten reménykednek, hogy nem szakad meg a hagyomány továbbadása.
Az eszközök is megérnek egy bemutatást, hiszen szertartása van az előkészületeknek is. A kézi kereplőt nem is kell talán leírni, ilyen típusú zajkeltőt a legtöbben már láthattunk, viszont a csörgetelőt (alsóújlaki nyelvhasználat), vagy más néven kerepelőt (kámi) már nem is olyan könnyű elképzelni. Ez egy talicskaszerű eszköz, ami valójában a kézi változat nagyobb kivitelezése, hiszen elv szerint ugyanúgy működik, viszont ezt nem tekerik, hanem tolják. A nagy kerékbe mélyedések vannak vájva, amiken a vékony falap pörög gurítás közben, és ez a mozdulat adja ki azt a nagyon vékony, erős hangot, amivel a harangokat igyekeznek helyettesíteni. Az öregebbek elmondása szerint mindig volt a faluban egy mester, aki tudott ilyen szerkezetet készíteni, majd ő továbbadva tudását a fiataloknak biztosította, hogy mindig legyen egy kereplőmester a településen.
A céleszközök
Bár nem sokan ismerik ezt a hagyományt, és a tradíciót hűen őrző falvakban sem áll minden fiatal a dolog mellé, remélhetőleg nem fog eltűnni ez a nagyszerű és érdekes szokás. Úgy gondolom, Levente és Gergő is büszke arra, hogy ennyire ritkaságszámba menő dologban vehetnek részt, de azért biztos ők sem bánnák, ha hazánk több településére is visszaköltözne a kerepelés.
Az amatőr színjátszás szókapcsolat a színházértőkben és a laikusokban is gyakran egy erőltetett vásári bohózat képét hívja elő. Ennek megfelelően kellemes meglepetés az, amikor a néző egy szereptudatos, merész hangú, a lehetőségekből a létező legjobbat felépítő félprofi előadással találkozik. A Kelemen Zoltán által írt és dirigált A Géczy per című darab pont ilyen.
Az emberi tényező
A szombathelyi Weöres Sándor Színház színművésze és az apró vasi falucska amatőr színjátszó csoportjának együttműködése szinte csak a közelmúltban kezdődött, de máris egy érett, bátor témaválasztású és átgondoltan megformált bemutatóval örvendeztetik meg 2019 tavaszán a szűkebb nagyérdeműt.
Fotó: Mészáros Zsolt
A háromszáz lelket sem számláló község példamutatóan elől jár a kulturális életben: az április elején tartott félhivatalos főpróba előtti beszélgetésekből egy összetartó, egymással törődő és a másikat felkaroló közösség képe bontakozott ki, amelyet a polgármester asszony (és a darab egyik szereplője), Gulyás Zsanett minden eszközzel igyekszik támogatni. Ez a másolandó közeg és hozzáállás részint annak is köszönhető, hogy a nagyobb városokból ide költöző fiatalok tudásukat és nem ritkán művészi látásmódjukat szívesen kamatoztatják a falu hétköznapjaiban is: többek között ennek köszönhető az alázatos és formálható színtársulat, amelyben Kelemen Zoltán saját bevallása szerint rendezőként jó alapanyagra lelt.
A falu művelődési házában tartott előbemutatóra pedig nemcsak a szakmabeli barátok és az ismerős újságírók jöttek el, hanem már első alkalommal telt házzal hálálta meg a falu népe az ekkora településeken nem megszokott programlehetőséget.
Leplek és létrák
A darabnak már a szinopszisa kettősséget, egymással homlokegyenest szemben álló befogadói lehetőségeket hordoz. Részint örvendetes, hogy egy számtalanszor ismételt, népszerűnek tartott mű helyett egy ismeretlen történet saját feldolgozását kínálja, másrészt pontosan ezért el is idegenít: ugyan mi releváns napjainkban egy, a kuruckorszak végnapjaiban lefolytatott peres ügyben? A drámai alaphelyzet szerint a hazaárulás vádjával illetett “lőcsei fehér asszony”, Géczy Julianna néz szembe a halállal; sorsa felől mintha már döntöttek volna, de a kirakatpert akkor is le kell folytatni, hiszen az út a fontos.
Fotó: Mészáros Zsolt
Ezt a máig tisztázatlan, passiószerű vajúdást helyezte Kelemen Zoltán egy 21. századi, mégis szürreális kerettörténetbe: két, egymást Ady-versekkel bombázó takarítónő csetlik-botlik a vidéki panoptikumban, ahol a per szereplőinek fehér lepellel letakart “viaszbábúi” várják, hogy újra és újra megelevenedjen a múlt, a nem is igazán bűnös, nem is igazán ártatlan Géczy Julianna kínpadra küldése és megölése. A mozdulatlanul, a fehér szövetek által elfedett játszók ünnepi nyugalma és dermedtsége éles kontrasztot képez a két nő ideges és zaklatott felelgetésével. Ahogyan a leplek lekerülve szerepeket indítanak és visszakerülve zárnak, úgy a két takarítónő is túllép a révész-szerepen, saját történetük párhuzamosan sejlik fel a régi magyar alakok meg-megszakadó sorsdrámáival. Mert drámája nem csak a Kostyák Borbála által rendkívül emberien megformált nemesasszonynak van. Saját dimenzióval bír a magát erősnek mutató, ám a hatalom felé végletesen szervilis főbíró, Korháry István, akinek bőrébe Léránt Zoltán bújik, de a vehemens főügyész, Majláth Károly Csiszár Máté-féle ábrázolása is egyéni utakat sejtet.
A görög drámákat idéző leosztások főkérdése természetesen az ártatlanság és a bűnösség mibenléte marad. Ezek körtáncát egészítik ki a kőszínházakban is helytálló megoldásként felbukkanó elidegenítő zajok és váratlan gagek, illetve a hangulatteremtésben megkerülhetetlen fontosságot kivívó zene (Horváth Dániel, Gergácz András); de ide kell sorolni az előadás stilizáltan ábrázolt, érzelmi csúcspontját, ami megkoronázza az összetett és alázatos társulati munkát.
Fotó: Mészáros Zsolt
A Somolygó Amatőr Színtársulat és Kelemen Zoltán által jegyzett A Géczy per egyórás játékidejével kellően komoly kihívás a befogadónak és a játszóknak is: nagyon reméljük, hogy a májusban majd hivatalosan is bemutatott előadás nem egyszeri, kirívóan minőségi fellobbanás, hanem a vidéki amatőr társulatok is ebbe a munkás és eredményes irányba haladnak a jövőben.
Kedd délután van ugyan, de a Campus Club legutóbbi bulijáról még bekapcsolva maradtak a lézerfények. Fel-felvillannak néha a zöld, piros, sárga csíkok, s vizuális kapcsolatot teremtenek a jelenlévő fiatalok és fiatalosak között. Nagy részük az árnyékban, kisebb részük a fényben ül. Ez utóbbiak a beszélgetés főszereplői, az f21.hu alapítói, akiket Dr. Czetter Ibolya késztet mesélésre kérdéseivel.
A formális bemutatkozás nem maradhat el, bár a résztvevők nagy része pontosan tudja, kik ülnek előttük: Kocsis Marcell, Vincze Bence, Lutor Katalin és Lóránt András. Mind a négyen kötődnek valamilyen módon Szombathelyhez, s ugyanígy az újságíráshoz is. András sajtótechnikusnak tanult Pécsett, ő barátkozott össze először a műfajjal. 2014 környékén készítették első cikkeiket a többiek: Marci kemény fába vágta a fejszéjét, Alföldi Róberttel készített interjúja során a rendező le is törte a szarvait, Bence pedig Gyurcsány Ferenc-portrét írt először.
Fotó: Bánhelyi Judit Léna
Történetük 2015-ben fonódott össze, Bence szavaival élve akkor, amikor Marci meghívta egy Hubertusra. Az akkor még csak gimnazista Bence fejéből pattant ki az ötlet, hogy a Nyugat mintájára szülessen egy azonos értékeket képviselő felület, ahol a 21. századi fiatalság megmutathatja magát. Ehhez társult az a cél, hogy legyen egy platform, amely színvonalával rácáfol a generációt érintő sztereotípiákra, és megmutatja, hogy van érdeklődés a kultúra iránt ebben a korosztályban is. Lobogó lelkű ifjú, mondja Bencéről Czetter Ibolya, mire ő hozzáteszi: „A tűz azért van, mert ilyen csapat van mellettem. Mindenkiben megvan az energia.”
És valóban, a 2016-ban elindult f21.hu már három éve fejlődik és erősödik folyamatosan, mutatja ezt a lájkok, a megtekintések száma, az írások színvonala, a szerkesztőség bővülő létszáma. Kezdetben egy 25 fős csapat indította el az oldalt, most 58, főként középiskolás és egyetemista ír a „fiatalság százada” zászló alatt, de a szerkesztőség ajtaja továbbra is nyitva áll mindazok előtt, akik elszántak, és szeretnék magukat kipróbálni. Sok minden csiszolódott e három év alatt, mondják Katáék. Már precízebben tudják szerkeszteni a cikkeket, megtanulták kukába dobni a rosszabb írásokat. Az oldalnak van saját korrektora is Hengszter Norbert és Németh Míra személyében – ez is segíti azt, hogy komolyan vehetők legyenek a megjelenő írások.
Fotó: Bánhelyi Judit Léna
Az újságírók az ország legkülönbözőbb pontjairól töltik meg tartalmakkal az oldalt, talán ez is hozzájárul annak sokszínűségéhez. Helyi eseményekről is gyakran tudósít az f21, mely alatt leginkább a két központot, Budapestet és Szombathelyet kell érteni. Bence azonban elmondta, hogy hosszútávon céljuk az ország kulturális központjainak lefedése, biztos bázisok kialakítása.
„Na és hol van a szerkesztőségetek?” – hangzik a kérdés, s Kata nevetés közepette válaszolja: „A szívünkben.” És talán ott is van a legjobb helyen, nem pedig egy irodában. Ezen kívül pedig ott az internet, az oldal privát Facebook-csoportjában zajlanak az értékelések, a cikkmustrák, az újságírók itt minden fontos információról értesülhetnek, de a szerkesztők szinte bármikor rendelkezésre állnak, például ha saját ötlettel áll elő valaki. Folyamatos a kommunikáció, de egy-egy vitás helyzetben megnehezíti a problémamegoldást a netes szerkesztőség. Ehhez csak annyit fűznek hozzá a vezetők: „Már halljuk, hogy épp kinek milyen a hangneme.”
Fotó: Szabados Petra
A weboldalt megnyitva jelenleg tíz fület találunk, ezek a kultúra valamennyi ágát lefedő rovatok, melyek közül az Irodalom az alapítók szívügye. Nem csoda, hisz Marci, Bence és Kata részben magyartanárnak tanul(t). A legfiatalabb, #áthatás elnevezésű sorozatot Kata álmodta meg a helyi napilap, a Vas Népe Jó reggelt Vas megye! néven futó glosszasorozata alapján. Minden reggel egy maximum pár perces olvasási időt igénylő humoros, tanító jellegű vagy éppen évfordulóra emlékező jegyzet jelenik meg e rovatban annak érdekében, hogy az olvasók napja kellemesen, kultúrával induljon.
„Miért írjak a Szigetről, ha arról írnak még százan? Amiatt nem minket fognak keresni. Így vagyunk a portrékkal is.” – fogalmazza meg Bence. Az f21 tehát nem csak a lelkes újságíróknak ad bemutatkozási lehetőséget, Portré rovatán keresztül a feltörekvő művészeket is támogatja.
A vezetőség sajtóvetítésekre, színházi előadásokra való bejutással is fizet az íróknak, de az oldal már elért egy olyan szintre, ahonnét pénzforgalom és profit nélkül nem tud továbblépni, így idén tavasszal megalakult a Nyolc Ág Kultúraközvetítő Bt., amelynek tulajdonosai kivétel nélkül a szerkesztőség tagjaiból állnak, s amelynek tulajdonát képezi a Savaria Irodalmi Műhely és a Nyolc Ág Művésztábor is.
Fotó: Szabados Petra
Ez utóbbit idén harmadik alkalommal rendezik meg a Vas megyei Kám községben, a természet lágy ölén. A tábor négy napján négy különböző művészeti ággal ismerkedhetnek meg a résztvevők, így a színházzal, az irodalommal, a zenével és a képzőművészettel. Workshopok, előadások, saját alkotások bemutatása, drámapedagógiai foglalkozás, slam poetry, versírás, tábortűz melletti gitározás – minden, amiről egy művészlélek álmodik. A tábor fővédnöke Háy János, író, költő, de a beszélgetés során Marci és Bence elárulták, lehetséges, hogy a 30Y frontembere, Beck Zoli is elvállalja a fővédnöki címet.
Úgy, ahogy a bemutatkozás, a saját mű felolvasása sem hiányozhat a kerekasztal-beszélgetésből. Kata kezdi SzívTv slamével, Marci folytatja saját utazási tapasztalatai alapján írt stoppolási kalauzával, végül Bence olvassa fel egy új versét, mely Petri György egy művére reflektál. Négy teljesen különböző fiatal ül a fényben. Marci szavait idézve: „Mint egy ökoszisztémában, kiegészítjük egymást. Bence a kötőszövet, aki nagyon jól kommunikál a többi emberrel. András bioritmusába építette már az f21-et, minden nap leül és csinálja és pontosan dolgozik. Kata feltűnik nagy lelkesedéssel, mint a monszuneső, majd eltűnik és olyankor szélcsend van. Én pedig mindenki memóriája vagyok, a titkár.”
Ők tehát azok a fiatalok, akik a hét szabad művészetet egy nyolcadik ággal, a közösséggel kiegészítve fejlődnek, csiszolódnak, nőnek fel megvalósított ötletükkel, s értékekkel építik tovább a fiatalság századát.
24 kép abból a világból, amiben mi is létezünk. Mindez függő keresés megoldókulcs nélkül, az összesség egy piros borító kereszttel a közepén, kérdések és olvasókban hagyott válaszok. Lírai kritika András László 2018-ban megjelent Rasszista utazások című kötetéről.
András László: Rasszista utazások. Scolar Kiadó, Budapest, 2018., 128 oldal, 2.750 HUF
A tapasztalat a következő: az emberfej millió irányba kap egyszerre, mert annyi kérdőjelet gurít felé a világ, magának ő. Vagy ugyanez a világ kalapál nem tetsző felkiáltójeleket és bök megannyi nem érthető pontot. És pontpontpontot elé. Ráadásul teszi mindezt egymás után a sötétben, szóval torlódás és vaksiság a fejben. Ez a világ mintha interakcióba akarná hívni a kicsi egyént, reakciót szeretne, válaszokat, hogy lássa, mit tud, mit mond, mire mije van, meg mitől fél, ahogy halad. Mikor mik körülötte a „van”-ok – a jelenlévő jó és rossz körülmények, problémák, amiket érzékel és amikhez alkalmazkodik vagy nem-elfogad – és aztán mik a „nincsen”-ek, a hiányok, lyukas értékek? Vanok és nincsenek váltakoznak és halmozódnak, egészen amíg már csak egy tényszerű, biztos, állandó nincs-állapot van, a kis egyén halála?
„Néhány választ jó volna összekaparni addig, hátha lesz köztük igazi is.”
András László nem megmondóember („[…] a frankóra majd mindenki rájön magától, vagy ha nem, éntőlem hiába tudja meg, nem segít rajta”), inkább mutat ezt-azt, megosztja, amit szerinte érdemes. A Rasszista utazások kötetében huszonnégy képet, körbevágást, beillesztést a fejéből, az emlékeiből és gondolataiból. A sajátjai, de talán ismerősek, mert ugyanabban a világban vannak, vagy ugyanabból a világból hiányoznak, amiben mindenki evickél. Ezek a képek lehetnek esetleg viccesek, szomorúak, tényközlők, tekeredettek, vagy nyomasztóak, elgondolkodtatóak, idegesítőek, vagy amik egész egyszerűen bocsánat, de micsodák? – Magyarázat, megoldókulcs persze nincsen. Frankó, világosság, az most sincs.
De talán épp emiatt, olvasó, nézd meg ezt a huszonnégyet magadnak, hogyha kedved van keresgélni és talán találni. Nem feltétlenül világosságot, azt senki nem ígér, de lehet, hogy egy körvonalasabb sötétséget vagy egy mulatságosabb sírást.
Az író 1966-os, a nyolcvanas években jelentek meg szövegei különböző lapokban, majd egy jó ideig nem publikált. Ezután 2010-ben kiadott egy regényt, Egy medvekutató feljegyzései címmel („Nem léteznek hősök, a világ kész és alakíthatatlan, és van valami, ami egyszerűen nem fér bele: a boldogság. Mert ahhoz kívül kell lenni ezen a világon. De ha kívül van az ember, leginkább egyedül is van – hacsak nincs óriási szerencséje.”), 2016-ban pedig egy Világos indul című verseskötetet.
Az utóbbi néhány évből egy csokor szöveg található tőle a Műút folyóirat online felületén, különböző témájú-műfaji sorolású, egymástól különálló, rövidebb írásokból. Gondolatpacák a neten, lehetne belőle valami papír formájú… Lett, néhányat ezek közül összegyűjtve megszületett az a Scolar-kiadós piros könyv a kereszttel a borítóján, amit kézbe lehet venni, ami ez a körbejárt könyv, a Rasszista utazások.
Kinyitás
Mindenek előtt ott egy hóbanállós kép az íróról – jé.
Tartalomjegyzék nincs, el kell indulni a szövegben, belegázolni és úgy lapozgatni, majd meglátni mi van bent. N_v_ll_k. Először csak ennyit lehet tudni – és még amit a fülszöveg mond, humorról és drámaiságról, keserűségről, önvizsgálatról, nem PC-ségről. Dőlt betűkkel köszönt a kötet, az író által valami nagyon tömöttel, hirtelennel és kerteletlen-konkréttal, ami jobb híján sem nevezhető előszónak, inkább állandószónak vagy „felőlem-olvasd-de-nem-ígérek-semmit”-nek.
Forrás: Pannon Tükör
Halálról, halál előttről
Aztán: Magyar vagyok – kezdi az első novella, mintha kérdésre válaszolna, vagy előrebocsátva, mondatvégi írásjel nélkül, olyan szögezzük le módon. Ez, ami biztos és ismeretes, hogy magyar vagyok, örmény, szász és gyergyószentmiklósi felmenőkkel, költözködve, vándorolva, elválva, egyesülve, innen-onnan magyar. Mármint a narrátor. A néhányadik szöveg után feltételezhető, ez mind András László író maga (említi például a lányát, nevek ismétlődnek), ezek a megírt esetek ővele vagy őbenne zajlottak. Személyes pillanatok, amik fejben maradtak, mert valamiért fontosak lettek. Akár személyek is, mint egy megboldogult („hogy lenne boldogult, aki öngyilkosságba vetődik?!”) rokon Az ingek című novellában, napok, – A Huszonnégy órában két délután kettő között húzódó fiatalkori napját meséli – vagy tárgyak, például a nagymama kisszéke (Jól vagyunk), és különböző élethelyzetek különböző életkorból. Egy-egy eset lehetne akárkié – az a mi, a csupasz tárgy, a történés – de itt most András László van, és ez pedig már a hogyan, a tálalás, az elmesélés íze-zamata. Ami ugye egyedi, mint az ujjlenyomat. A történetek és gondolatok tehát sajátok, személyesek, feltételezhetően csírájukban valósak és megtörténtek. Mégsem kukkolás ez az egész. András László ugyanis beenged, de megtart abban a szélső sávban, ahonnan még akárkiének is látszódhat mindez, de nem is érdekes, szinte lényegtelen az alany személye. Ez nem egy napló, vagy fotóalbum. Tapasztalatmegosztás, fókuszban magával a közös világgal, boldogulásokkal és bukásokkal, nem pedig egy egyén ügyes-bajos kalandozásaival.
A novellák egymástól független szövegek a könyvben. Elsőre. Másodikra látni lehet a halvány fonalszálat, amire felsorakoznak, ami miatt pont ilyen elrendezésben, pont ilyen sorrendben azok, amik. Ami miatt mégsem függetlenek egészen. Önmagában mindegyik értelmezhető, mindenféle kontextus nélkül, kezdődik és lezárul, kiragadható, megszólal. De ez a többlet, ez az okos fonál, ami a Rasszista utazásoknak szerintem az izgalmassága. Attól érdekes, hogy szinte lényegtelen, majdnem láthatatlan. Mégis ott van, halkan ott, és így lesz éppen úgy értelme ennek az egésznek, ahogy van – ütemesen. Ez a fonál gyakorlatilag asszociációkból áll. Nagyon szubjektív. Olyan lesz a huszonnégy szöveg vele, mint egy gondolatmenet. Mintha ezt az embert csak hagynánk beszélni, és mondjuk kezdje azzal: ki ő. Belekezd, és ahogy halad egyre több és másabb dolog jut eszébe, a régi jó sztoriktól (a nyolcvanas évekből, a gangról meg a szomszéd bácsiról) egyre beljebb jár, elasszociál egészen az elmélkedésig, egy növekvő ember időnkénti privát filozófiájáig. Reagál a világára. Bontogat, kicsit leleplezi a dolgokon felgyülemlett koszmó- és szépséges mázréteget, azt, ami van, azt, ami nincsen. Néha egészen egyértelmű hogyan következik egyik lánc- vagy gondolatszem a másikból, egy novella mondjuk elejti az ”emberfényképész” szót, az utána következő pedig felkapja, és kibontja. Annak már a címe is ez. Máskor egy visszatérő havernév a közös, vagy a forma, például egy levélé. Jó ezekre olvasás közben ráismerni.
Vannak itt erősebb, és vannak gyengébb szövegek. Sokféle. Mikor az asszociációk mentén haladva a kötet utolsó felében kezdünk elemelkedni a földtől, a konkréttól és megtörténttől, mikor átcsúszunk a „szárnyasabb” novellák közé, ott kezd igazán körvonalazódni az az említett sötétség, a világ göcsörtössége, ott lehet kicsit megtapogatni. Eljut a miértig, eljut a minden mindegyig. Ezek a szövegek, mint az abszurd és a groteszk, úgy tekerik-csavarják a testüket, olyan leplezetten őszinték, olyan hidegen közvetlenek, hogy jól esik. Az irónia, a karikatúra, a vicc. Levezet. Van itt áldokumentum (A kukoricamotívum), egy indiánnyelv, amin nem lehet hazudni, oknyomozás (Remény, szeretet), űrangyal, afrikai nők, egy férj hidege és köde, melege és büdöse (A kristályosodási folyamat), Szent Pál Leveli a búziakhoz és faszariakhoz…
Forrás: Litera
A bolognai csomó című novella földrengéstúlélő turisták bolognai spagettimúzeumbeli látogatásáról mesél. Itt egy tizenhatodik századbeli zsoldosvezér elhalálozás miatt félbehagyott spagettije tekinthető meg, kiállítva, üveg alatt, összekövecsesedve. Ha a földrengéstúlélő turisták eljönnek, és megnézik, később pedig odahaza a Bologna spagettijáról mesélnének, tulajdonképpen őbennük a hangsúlyos nem is az az érdekes tészta lesz, amit láttak, hanem hogy túlélték ott azt a földrengést, és meg is halhattak volna. Mesélhetnek akármit, onnantól ők halál szoros torkából jöttek, és ennek sokkoló fényében tesznek már minden élő teendőt.
Egész nagy asszociációfát lehet az ilyesmi indítógondolatokból gyártani. Minden történethez még ötven kicsi. Vagy egyszerűen helyére kerül egy nagyon keserű felnevetés, és nem szükséges túlagyalni. Több igazán jó gondolat- vagy keserűségindító kiszimatolható érték van András László szövegei között. Persze így, mint az előbb a bolognainál, az értékes jót nehéz, és nem is túl szerencsés kontextusból kiragadva mutogatni, mint hirtelen, fonálvesztett, velőtömör lényeget. Együtt, egészében, minden felvezetésébe és legöngyölítésébe ágyazódva teljes. Úgy az igazi, ahogy mondják. Nem is kínálgatok ennél többet semmilyen velőt, nem kapargatom ki ebből a kötetcsontozatból. Felvezetéssel, legöngyölítéssel együtt továbbadom az utánam következő kezébe. Keresgélje ki a neki való jót, találni fog benne. Asszociáljon, nevessen, ne értsen, értsen nagyon is.
Egy év kihagyás után kevés akcióval, de sok meglepetéssel lendült támadásba a Trónok harca nyolcadik évadának első része. Te láttad már?
A széria kezdőrészeiben a készítők azon fáradoztak, hogy minél több érdekes történetszálat vonultassanak fel nekünk, most munkájuk gyümölcse beérett, és ezeket a szálakat módszeresen összefésülhetik egy egésszé. Mindezt a kiindulóhelyszínen, Deresben.
A Starkok otthonában a sorozat alatt rengeteg karakter megfordult, pár kivétellel azonban az összes életben lévő főszereplőnk ide érkezik egyetlen céllal: hogy megküzdjenek a holtak seregével. Ezért több olyan szereplő fut össze, akik egyáltalán nem, vagy csak nagyon régen látták egymást. Ezekből érdekes dialógusok és néhol komikus helyzetek alakulnak ki. Egy biztos, a Vastrónért folytatott küzdelem nem mostanában fog véget érni, cselszövések és konfliktusok hada jelenik meg ebben az epizódban, amely előrevetíthet néhány lehetséges végkimenetelt.
Az epizód végig feszült, hiszen tudjuk, hogy a Mások áttörték az ellenük épített Falat és masíroznak dél felé. Furcsamód velük nem találkozunk az epizódban, de tevékenységüket alaposan nyomon követhetjük. Továbbá láthatjuk, hogyan készül fel a maroknyi hős a holtak seregének fogadására; ezek a bepillantások is sok dologra engednek következtetni.
Jon és Daenerys kapcsolatát is sikerült némiképp árnyalni, amely látványos képkockákhoz és romantikával fűtött dialógusokhoz vezetett. Kettejük viszonya azonban korántsem ígérkezik olyan gyümölcsözőnek és harmonikusnak, mint első blikkre tűnik, lesz itt még bőven bonyodalom.
Az összeszőtt történetszálak egyenként tökéletesen kibontakoznak, ám ennek kárára az epizód nem tartalmaz akciót, sőt magát a történetet is alig-alig viszi előre, csupán a karakterekre koncentrál, de azt mesterien teszi. Esetleg több játékidővel még nyújtható lett volna a rész, de a jövőben érkező epizódok hosszúsága remélhetőleg kárpótol minket.
A nyitány kétségkívül legemlékezetesebb pillanata a zárás, amely egyszerre idegőrlő és lenyűgöző. A széria záróakkordjának nem is lehetett volna jobb kezdése.
Herczeg Szonja első novelláskötete viseli az újságíróság és a szereppróza lenyomatait is. A kérdés az, hogy ez hogyan működik – és működik-e egyáltalán.
Herczeg Szonja: Kis üdítő, kis krumpli. Scolar, 2017. 192 oldal, 2.750 Ft
Amikor felépítettem magamban jelen cikk vázát, eléggé nagy dilemmába ütköztem: egy olyan könyvről van szó, amit kétféleképpen tudtam olvasni, és mindkét esetben teljesen más konklúzióra jutottam. Egyrészt értelmezni tudtam egymással tematikai kapcsolatban álló, fiktív novellák gyűjteményeként, másrészt viszont – a hermeneutika szabályainak ignorálásával – a szerző életrajza alapján egyfajta autofiktív könyvként. Nem gondolom, hogy bármelyik is kisebb jelentőségű lenne, így mindkét szempontból igyekezni fogok végigjárni a Kis üdítő, kis krumplit.
Röviden a szüzsé: Herczeg Szonja teljesen hétköznapi polgárokat helyez a kötet középpontjába, szerepprózában járja körbe az adott tematikát és problémát, viszont az átlagos szituációtól teljesen elütő, meglepő-de-nem-lehetetlen csattanókat ad a történetnek. Végig megmarad a realizmus talaján, de abban a valóságban, amit egy esti híradó reprezentál. Minden novella történetének „hírértéke” van, nincs köztük pozitív csattanó, a hétköznapok disztópiáját festi le.
A kötet hátoldalán szerepel két nagyon fontos információ: hogy Herczeg Szonja újságíró, és hogy „reality novellákról” van szó. Ez alapján kézenfekvő lenne csak autofiktív alkotások füzéreként vizsgálni a Kis üdítőt, viszont ez kontraproduktív lenne, emellett szemben áll a szakmai elképzelésemmel. Úgy hiszem, a valóságfaktor – az igaz történet alapján, ha úgy tetszik – túlságosan sokat tud torzítani egy mű kritikai megítélésén, egyrészt az olyan alapvető emberi dolgok miatt, mint a sokkhatás vagy a katasztrófaturizmus, másrészt pedig az eufemizálásra kényszeredettség miatt, úgymond. Utóbbi alatt azt értem, hogy egy valóságon alapuló mű esztétikai megítélését hajlamosak az emberek összemosni az értékelő (vagy kritikus, vagy nevezzük bárhogy) ideológiájával. Ebből adódóan sokan ilyen belső kényszer hatására elkezdik szépíteni a véleményüket, álláspontjukat, ha érzékeny témáról van szó – egyszerűen a konfliktuskerülés miatt. Az emberek empátiája felülírja a kritikai szemléletüket. A Kis krumpli esetében viszont a sajtóideákon túl is fontos a distinkció: egyszerűen más a könyv esztétikai minősége a két olvasásnál, emiatt lenne kontraproduktív vizsgálni csak az egyiket.
Az úgymond autobiografikus olvasás – amiben nem a magánéletének eseményei a meghatározók, hanem az újságíró-életének – esetén megnyerőbb a kötet. A novellák koncepciója, az ok-okozati háló ügyesen megkonstruált, és valóban reálisnak hat a sok tragédia és kizárólag negatív lezárások ellenére is. Mint „reality novellák” így megállják a helyüket, tükrözik az újságíró-szemet (ami kiszúrja az érdekeset, a hírértéket), ráadásul azt a tekintetet, ami nem csak a hírértéket keresi, hanem az embert mint érző lényt is figyeli. Érdekes mondjuk, hogy ebben az olvasási metodikában pont a kvázi-címadó novella, a Kóla, sült krumpli lóg ki – ebben semmi figyelemfelkeltő, semmi szenzációfaktor nincs, csak egy erős ember szomorú élettörténete. Egy olyan nyugdíjaskorú nő archetipikus hétköznapját foglalja össze, aki őszintén csak a várólistára tett könyveit szeretné elolvasni, de nem teheti. A férje meghalt, a fia tizenöt éve nem dolgozik – színész szeretett volna lenni, de sem kitartása, sem tehetsége nem volt hozzá, úgyhogy belesüppedt a világfájdalmába –, szóval nyugdíj-kiegészítőben muszáj egy gyorsétteremben dolgoznia.
Herczeg Szonja (Fotó: Máté Krisztián)
A csavarok jellege dinamikus, értem ezt úgy, hogy a történetek twistjei még jellegükben sem igazán ismétlődnek, ez biztosítja többek között a kötet élvezetességét. A megerőszakolástörténetek, féltékenységből elkövetett gyilkosságok és egyéb esetek mellett bemutat egy abúzív párkapcsolatot, amiben a nő az agresszor (Támadás és Visszavágó), egy bizarr, pénzorientált felekezetet (Szekta) és egy éjszakai buszon lezajló terrortámadást (999). A történetek a kötet végéig izgalmasak maradnak, és a tétjük is kézzelfogható, nem válik mondvacsinálttá a felvázolt súly. Herczeg Szonja prózanyelve gyökereiben őrzi az újságírónyelvet, a tényközlés-központú, szárazabb fogalmazást – próbál esztétizálni, érzékletes és szuggesztív lenni, de mindig megmarad írástechnikájában az információátadás mint centrum. Ahogyan írtam, kézzelfogható a tét, de a történet, és nem a megírás miatt. Maga a koncepció az izgalmas, nem annak a tényleges megvalósítása. Az írástechnikai gondok mellett – gondolok itt az olyan karakteridegen és elcsépelt frázisokra, hogy „úgy leütöttem, hogy a padló adta neki a másikat” egy nagyjából húszéves, javítóból szökött lány szájából (Huszonkettő, 34.), vagy a folyamatos didaktikusságra – az átívelő deskriptív hangvétel, ami érezhetően egy gyakorlott újságíró sajátja, egyre távolabb tolja az esztétizáló prózától a szöveg hangulatát. Viszont csak a skála közepéig jut el az egész, és így egyik kritériumnak sem tud megfelelni. Az újságírónyelvhez túlzottan személyközpontú, a prózanyelvhez túl semleges. Persze bőven lehetséges, hogy ez a poétikai cél, a reality novellákhoz egy hibrid nyelv csatolása – csak attól még, hogy valami mögött koncepció van, nem lesz jó.
Tehát autonóm novelláskötetként sokkal kevésbé állja meg a helyét. Semmiképp nem mondhatom viszont, hogy Herczegnek nincs megfelelő érzéke a prózához, a humor („Előttem egy ma kockának nevezhető srác ment. Hasonló cipőben jártunk. Szó szerint is.” – Mellesleg, 22.) és az apró részletek megfigyelése és szövegbe integrálása mindenképpen erőssége, de kiforratlan.
Mégis, van néhány pont, amikor működik ez a nyelvhasználat: ezek pedig azok a témák, amik – feltehetőleg – közel állnak a szerzőhöz. Erre a legjobb példa talán az Aluljáró, amibe saját fiktív énjét is beleírta.
„– Szia! A szokásos lesz? […] – teszem fel a begyakorolt kérdést, amikor meglátom az újságíró csajt.
[…] – Igen, köszi – válaszolja, miközben egy öreg bácsi tolakszik mellette a pulthoz.
– Csókolom – mondja –, hat meggyeset kérek… remélem, mennek másodikán szavazni. Nehogy az a sok rohadék ellepje az országot – morogja, miközben a pakisztáni főnököm pont mögöttem pakolja az árut.
Hatalmas vita robban ki. Az újságírólány, a bácsi és a főnök egymást túlkiabálva magyarázzák az igazukat.” (Aluljáró, 121–122.)
Ebben a novellában a hétköznapi apróságok és a lényegében neutrális leírás nagyon szépen fut rá a főszereplő saját tragédiájának ívére, és precízen alkot egy kerek történetet egy nyolc órás munkanap körülbelül negyedórányi részleteiből.
Herczeg Szonja mindenképpen megnyerő szerző, láthatóan rendelkezik mind egy újságíró, mind egy prózista kvalitásaival, csak előbbi jelenleg még dominánsabb. Amint balanszba kerül a két eszköztár a szövegeiben, működőképes és kiváló alkotás születhet. Igazából ezt az egyensúlyt kell csak stabilizálni, és sokkal jobb kötet is készülhet a Kis üdítő, kis krumplinál. Ami viszont első kötetnek teljesen korrekt.
Nincs olyan ember, aki ne ismerné az idei Sziget Fesztivál headlinerjét, a vörös hajáról és a lehengerlően romantikus dalairól híres, háromszoros Grammy-díjas Ed Sheerant. Amit sokan nem tudnak, hogy ez az egyszerű, egy szál gitárral turnézó srác, akinek az albumborítói lassan egy teljes matematikai egyenletet formáznak, sokkal több, mint a Thinking Out Loud, a Perfect, vagy a Shape of You énekese.
Bár a 2017-ben megjelent, jellegzetesen kék borítójú Divide le sem tagadhatná, hogy ki az előadója, mégis láttatni engedi Ed egy olyan oldalát is, amit az elkötelezett rajongókon kívül valószínűleg nem túl sokan ismernek, hiszen rögtön a rapbetétekkel tarkított, elgondolkodtató szövegű Eraserrel indul.
Az albumon olyan különlegességek bújnak meg, mint a laza, csipkelődő szövegű, szintén kissé rappes New Man, a már-már történelmi szövegű, ír dallamokra épült Nancy Mulligan, a spanyol életérzést nyújtó Barcelona, amitől azonnal kedvünk támad a katalán fővárosba utazni és táncra perdülni az utcáin, valamint az afrikai ritmusokat és nyelvet ötvöző, boldogságot sugárzó Bibia Be Ye Ye.
Természetesen a Divide azokat sem hagyja cserben, akik jobban kedvelik Ed Sheeran lírai, lágy, néha szomorkás oldalát, hiszen bőven válogathatnak a Happier, Dive, Save Myself, Supermarket Flowers és a lemezen található többi ballada közül, amik legalább 30 percet kitesznek a nagyjából egy óra hosszúságú, 16 számot felsorakoztató deluxe verzióból.
A Divide remek társ utazáshoz, vagy épp tökéletes kulturális csemege, ha már nagyon vágyunk valahová, de nem pattanhatunk egyből vonatra vagy repülőre. A barátunk lehet nehezebb napokon, ha lustálkodni szeretnénk, de akkor is, ha csak főzés vagy zuhanyzás közben szeretnénk egy igazán hatásos magánkoncertet adni.
Nosztalgia fogott el, meg az az érzés, amikor az első célba érő eltépi mellkasával a szalagot: száz diák tartotta csendben Ady Endre portréját, de biztosan többen hallottuk a fejünkben, ahogy mind a százan harsogják: Éljen Ady!
Igen, igen, az AKPH egy ikonikus szövege csengett fel, a Nyugat 100. Meg, hogy a világban még el lehet azt érni, hogy harsogják ezt kelettől,nyugatig. Az AGORA-Művelődési és Sportházban nem zúgott nagy robajjal a költő neve, ám annál nagyobb katarzist váltott ki a száz puzzle darabból álló költőportré, amely Cseh Tamás magnó-aláfestésével és a Savaria Irodalmi Műhely képviselőinek szavalatával felváltva emelkedett a magasba. Ahogy egyszer Adyban „Minden egész eltörött”, most pont ugyanúgy állt össze darabokból egésszé. Mintha az utókor így próbálna reflektálni a korszakalkotó sorokra. A puzzle minden darabja hordozza ugyanazt a lényeget. Három, kettő, egy, éljen Ady!
