Te is meghalsz, mohikán – Novellaláncolat a sötétben

Faragó Fanni 2019. ápr. 19. 0 0

24 kép abból a világból, amiben mi is létezünk. Mindez függő keresés megoldókulcs nélkül, az összesség egy piros borító kereszttel a közepén, kérdések és olvasókban hagyott válaszok. Lírai kritika András László 2018-ban megjelent Rasszista utazások című kötetéről.


András László: Rasszista utazások. Scolar Kiadó, Budapest, 2018., 128 oldal, 2.750 HUF


A tapasztalat a következő: az emberfej millió irányba kap egyszerre, mert annyi kérdőjelet gurít felé a világ, magának ő. Vagy ugyanez a világ kalapál nem tetsző felkiáltójeleket és bök megannyi nem érthető pontot. És pontpontpontot elé. Ráadásul teszi mindezt egymás után a sötétben, szóval torlódás és vaksiság a fejben. Ez a világ mintha interakcióba akarná hívni a kicsi egyént, reakciót szeretne, válaszokat, hogy lássa, mit tud, mit mond, mire mije van, meg mitől fél, ahogy halad. Mikor mik körülötte a „van”-ok – a jelenlévő jó és rossz körülmények, problémák, amiket érzékel és amikhez alkalmazkodik vagy nem-elfogad – és aztán mik a „nincsen”-ek, a hiányok, lyukas értékek? Vanok és nincsenek váltakoznak és halmozódnak, egészen amíg már csak egy tényszerű, biztos, állandó nincs-állapot van, a kis egyén halála?

„Néhány választ jó volna összekaparni addig, hátha lesz köztük igazi is.”

András László nem megmondóember („[…] a frankóra majd mindenki rájön magától, vagy ha nem, éntőlem hiába tudja meg, nem segít rajta”), inkább mutat ezt-azt, megosztja, amit szerinte érdemes. A Rasszista utazások kötetében huszonnégy képet, körbevágást, beillesztést a fejéből, az emlékeiből és gondolataiból. A sajátjai, de talán ismerősek, mert ugyanabban a világban vannak, vagy ugyanabból a világból hiányoznak, amiben mindenki evickél. Ezek a képek lehetnek esetleg viccesek, szomorúak, tényközlők, tekeredettek, vagy nyomasztóak, elgondolkodtatóak, idegesítőek, vagy amik egész egyszerűen bocsánat, de micsodák? – Magyarázat, megoldókulcs persze nincsen. Frankó, világosság, az most sincs.

De talán épp emiatt, olvasó, nézd meg ezt a huszonnégyet magadnak, hogyha kedved van keresgélni és talán találni. Nem feltétlenül világosságot, azt senki nem ígér, de lehet, hogy egy körvonalasabb sötétséget vagy egy mulatságosabb sírást.

Az író 1966-os, a nyolcvanas években jelentek meg szövegei különböző lapokban, majd egy jó ideig nem publikált. Ezután 2010-ben kiadott egy regényt, Egy medvekutató feljegyzései címmel („Nem léteznek hősök, a világ kész és alakíthatatlan, és van valami, ami egyszerűen nem fér bele: a boldogság. Mert ahhoz kívül kell lenni ezen a világon. De ha kívül van az ember, leginkább egyedül is van – hacsak nincs óriási szerencséje.”), 2016-ban pedig egy Világos indul című verseskötetet.

Az utóbbi néhány évből egy csokor szöveg található tőle a Műút folyóirat online felületén, különböző témájú-műfaji sorolású, egymástól különálló, rövidebb írásokból. Gondolatpacák a neten, lehetne belőle valami papír formájú… Lett, néhányat ezek közül összegyűjtve megszületett az a Scolar-kiadós piros könyv a kereszttel a borítóján, amit kézbe lehet venni, ami ez a körbejárt könyv, a Rasszista utazások.

Kinyitás

Mindenek előtt ott egy hóbanállós kép az íróról – jé.

Tartalomjegyzék nincs, el kell indulni a szövegben, belegázolni és úgy lapozgatni, majd meglátni mi van bent. N_v_ll_k. Először csak ennyit lehet tudni – és még amit a fülszöveg mond, humorról és drámaiságról, keserűségről, önvizsgálatról, nem PC-ségről. Dőlt betűkkel köszönt a kötet, az író által valami nagyon tömöttel, hirtelennel és kerteletlen-konkréttal, ami jobb híján sem nevezhető előszónak, inkább állandószónak vagy „felőlem-olvasd-de-nem-ígérek-semmit”-nek.

Forrás: Pannon Tükör

Halálról, halál előttről

Aztán: Magyar vagyok – kezdi az első novella, mintha kérdésre válaszolna, vagy előrebocsátva, mondatvégi írásjel nélkül, olyan szögezzük le módon.
Ez, ami biztos és ismeretes, hogy magyar vagyok, örmény, szász és gyergyószentmiklósi felmenőkkel, költözködve, vándorolva, elválva, egyesülve, innen-onnan magyar. Mármint a narrátor. A néhányadik szöveg után feltételezhető, ez mind András László író maga (említi például a lányát, nevek ismétlődnek), ezek a megírt esetek ővele vagy őbenne zajlottak. Személyes pillanatok, amik fejben maradtak, mert valamiért fontosak lettek. Akár személyek is, mint egy megboldogult („hogy lenne boldogult, aki öngyilkosságba vetődik?!”) rokon Az ingek című novellában, napok, – A Huszonnégy órában két délután kettő között húzódó fiatalkori napját meséli – vagy tárgyak, például a nagymama kisszéke (Jól vagyunk), és különböző élethelyzetek különböző életkorból. Egy-egy eset lehetne akárkié – az a mi, a csupasz tárgy, a történés – de itt most András László van, és ez pedig már a hogyan, a tálalás, az elmesélés íze-zamata. Ami ugye egyedi, mint az ujjlenyomat. A történetek és gondolatok tehát sajátok, személyesek, feltételezhetően csírájukban valósak és megtörténtek. Mégsem kukkolás ez az egész. András László ugyanis beenged, de megtart abban a szélső sávban, ahonnan még akárkiének is látszódhat mindez, de nem is érdekes, szinte lényegtelen az alany személye. Ez nem egy napló, vagy fotóalbum. Tapasztalatmegosztás, fókuszban magával a közös világgal, boldogulásokkal és bukásokkal, nem pedig egy egyén ügyes-bajos kalandozásaival.

A novellák egymástól független szövegek a könyvben. Elsőre. Másodikra látni lehet a halvány fonalszálat, amire felsorakoznak, ami miatt pont ilyen elrendezésben, pont ilyen sorrendben azok, amik. Ami miatt mégsem függetlenek egészen. Önmagában mindegyik értelmezhető, mindenféle kontextus nélkül, kezdődik és lezárul, kiragadható, megszólal. De ez a többlet, ez az okos fonál, ami a Rasszista utazásoknak szerintem az izgalmassága. Attól érdekes, hogy szinte lényegtelen, majdnem láthatatlan. Mégis ott van, halkan ott, és így lesz éppen úgy értelme ennek az egésznek, ahogy van – ütemesen. Ez a fonál gyakorlatilag asszociációkból áll. Nagyon szubjektív. Olyan lesz a huszonnégy szöveg vele, mint egy gondolatmenet. Mintha ezt az embert csak hagynánk beszélni, és mondjuk kezdje azzal: ki ő. Belekezd, és ahogy halad egyre több és másabb dolog jut eszébe, a régi jó sztoriktól (a nyolcvanas évekből, a gangról meg a szomszéd bácsiról) egyre beljebb jár, elasszociál egészen az elmélkedésig, egy növekvő ember időnkénti privát filozófiájáig. Reagál a világára. Bontogat, kicsit leleplezi a dolgokon felgyülemlett koszmó- és szépséges mázréteget, azt, ami van, azt, ami nincsen. Néha egészen egyértelmű hogyan következik egyik lánc- vagy gondolatszem a másikból, egy novella mondjuk elejti az ”emberfényképész” szót, az utána következő pedig felkapja, és kibontja. Annak már a címe is ez. Máskor egy visszatérő havernév a közös, vagy a forma, például egy levélé. Jó ezekre olvasás közben ráismerni.

Vannak itt erősebb, és vannak gyengébb szövegek. Sokféle. Mikor az asszociációk mentén haladva a kötet utolsó felében kezdünk elemelkedni a földtől, a konkréttól és megtörténttől, mikor átcsúszunk a „szárnyasabb” novellák közé, ott kezd igazán körvonalazódni az az említett sötétség, a világ göcsörtössége, ott lehet kicsit megtapogatni. Eljut a miértig, eljut a minden mindegyig. Ezek a szövegek, mint az abszurd és a groteszk, úgy tekerik-csavarják a testüket, olyan leplezetten őszinték, olyan hidegen közvetlenek, hogy jól esik. Az irónia, a karikatúra, a vicc. Levezet. Van itt áldokumentum (A kukoricamotívum), egy indiánnyelv, amin nem lehet hazudni, oknyomozás (Remény, szeretet), űrangyal, afrikai nők, egy férj hidege és köde, melege és büdöse (A kristályosodási folyamat), Szent Pál Leveli a búziakhoz és faszariakhoz…

Forrás: Litera

A bolognai csomó című novella földrengéstúlélő turisták bolognai spagettimúzeumbeli látogatásáról mesél. Itt egy tizenhatodik századbeli zsoldosvezér elhalálozás miatt félbehagyott spagettije tekinthető meg, kiállítva, üveg alatt, összekövecsesedve. Ha a földrengéstúlélő turisták eljönnek, és megnézik, később pedig odahaza a Bologna spagettijáról mesélnének, tulajdonképpen őbennük a hangsúlyos nem is az az érdekes tészta lesz, amit láttak, hanem hogy túlélték ott azt a földrengést, és meg is halhattak volna. Mesélhetnek akármit, onnantól ők halál szoros torkából jöttek, és ennek sokkoló fényében tesznek már minden élő teendőt.

Egész nagy asszociációfát lehet az ilyesmi indítógondolatokból gyártani. Minden történethez még ötven kicsi. Vagy egyszerűen helyére kerül egy nagyon keserű felnevetés, és nem szükséges túlagyalni. Több igazán jó gondolat- vagy keserűségindító kiszimatolható érték van András László szövegei között. Persze így, mint az előbb a bolognainál, az értékes jót nehéz, és nem is túl szerencsés kontextusból kiragadva mutogatni, mint hirtelen, fonálvesztett, velőtömör lényeget. Együtt, egészében, minden felvezetésébe és legöngyölítésébe ágyazódva teljes. Úgy az igazi, ahogy mondják. Nem is kínálgatok ennél többet semmilyen velőt, nem kapargatom ki ebből a kötetcsontozatból. Felvezetéssel, legöngyölítéssel együtt továbbadom az utánam következő kezébe. Keresgélje ki a neki való jót, találni fog benne. Asszociáljon, nevessen, ne értsen, értsen nagyon is.

A vanokkal meg nincsenekkel pedig?

„Majdcsak elleszünk valahogy.”

Kiemelt kép: Moly

Tags: András László, irodalom, kötet, kritika, kultúra, novella, novellák, próza, Rasszista utazások, rasszizmus, recenzió, Scolar Kiadó Categories: IRODALOM
Related Posts