Csoda, basszus, gólyák – Beszámoló a Művészetek Völgye hetedik napjáról

Rásó Attila 2018. Júl. 27. 0 2

Egyetlen első napja van a Művészetek Völgyének, ám ha ez igaz lenne, nem kapnánk minden egyes beérkező írónktól egymástól teljesen különböző első benyomásokat. Vannak, akiknek kontrasztjától lesz mérföldekkel távolabb Kapolcs mindentől, amit az év háromszázötvenöt további napján tapasztalnak, és vannak olyanok is, akik a mindannyiunk által ismert hosszan elnyújtott várakozás izgalmától átforrósodva teszik be a lábukat ide. Rásó Attila írónk számára, akinek a csütörtök volt az a bizonyos első, egy kicsit mindkettő él, és a megszokott, nagyon személyes hangvételű írásából az is kiderül majd, hogy a “gyerekek” miért térnek vissza a Gólyához.

Aki ezt az időpontot választotta arra, hogy csak áthaladjon a fesztivál területén, bizonyára csillogósra suvickolja felmenőink hosszú névsorát (kezdve a mamával), de azok, akik valaha kiszálltak az autóból és hatása alá kerültek ennek a különlegesen otthonos, nyugodt atmoszférának, tudják, hogy a sűrű tömeg nem ellenség, hanem lehetőség.

Extra hosszú hétvégénk így kezdődött hát, derűs araszolgatással Vigántpetend felé. Megjegyzendő, hogy bár rutinos Völgyesként sok mindent láttunk már, a csütörtöki emberáradathoz foghatót régen tapasztaltunk az utakon. Kész lehetetlen küldetésnek bizonyult autónyi helyet levadászni, arról már tényleg nem is beszélve, hogy a korábban érkező csapatunk tagjainak félmérföldes körzetében álljon a sátor. Beáldoztuk a barátságért a kényelmet, és azt majd csak az éjszaka fogja megmondani, megérte-e az antigravitációs fekvőhely. Előkerültek az elmaradhatatlanul Kapolcshoz kötődő fröccsös poharak, hogy rövidesen feledtessék velünk a tökéletes tökéletlenséget, amit a szégyentelenül ácsingózó derékalj-fűcsomók ígértek.

Számomra itt lenni varázslat, folklorisztikus miliője és természetközelisége olyan helyre repít vissza, ahonnan egyszer eljöttünk, de ahova visszatérni ösztönösen elemi vágy hajt. Nem csak magunkért, ez inkább kötődik egyfajta össznépi eredetkereséshez, és itt embernek és magyarnak lenni stílusos. A templomra vetített mintázatok, a zegzugos udvarokban árult portékák hagyományőrző szándéka, az ismeretlen ismerősök és holnap megfejtendő potenciális barátságok mind azt éreztetik az emberrel, hogy van bennünk valami közös. Életreszóló kapcsolatok köttetnek áfonyaborok fölött, és talán már a híd minden kövére mondta valaki, hogy az enyém vagy és én a tiéd. Megkönnyíti a család-érzést az, hogy az egyes udvarok akár teljes napra elegendő programmal kínálják a látogatókat, és az ilyen helyeken összeverődő idegenekből gyorsan lesz cimbora, hála egy hangszernek, egy közös zenélésnek vagy egy együtt áthümmögött előadásnak a kortárs magyar irodalomról.

Erre az estére egy tinédzserkoromból ismert zenekar, az Asian Dub Foundation koncertjét választottam, akik a Panoráma Színpadon léphettek fel. Ők egy 1993-ban alakult angol banda, de hogy milyen stílust játszanak, azt nem könnyű meghatározni. Eklektikus a vonal, ami meglehetősen merész vállalkozás a zenészektől, hiszen nehéz összecsiszolni a különböző műfajokat úgy, hogy az jól szóljon, és ne lógjon ki valamelyik hangzásvilág az összegyúrt egészből, ám ezeknek a fiúknak évek óta sikerül. Példaértékű munka a hasonló irányt képviselők számára. Képzeljetek el egy dub-os elektronikus alapot, amire állat módon dobol valaki, aki nem is akárki, mert a ritmusaival ő viszi a hátán a bulit, de olyat, hogy nem akarod abbahagyni a táncot. Pattogsz, fejed, kezed követi a pörgős, vagy akár melankolikusabb, misztikus riffeket. Őhozzá idomulnak a többiek: két gitáros, két rapper, és egy ragga formátumban éneklő raszta srác. Az utóbb említett hip-hopos és jamaicai vonalat spékelik meg a fiúk még a hardcore-os és folklór hangzással. A népies dallamokat úgy helyezik el, hogy az egyik szöveggyáros fúvós hangszert csempész a zúzás közé. A koncert végére jöttem rá, miért mondták róluk azt 2003-ban, hogy ők adták ki minden idők egyik legerősebb elektronikus albumát. Szétrobbantották a színpadot. Táncolt mindenki fiataloktól az idősebb korosztályig: öröm volt nézni, hogy bár az arcokról le lehetett olvasni, fogalmuk sincs, hogyan lehet ilyen a zene, amit hallgatnak, ennek ellenére vigyorogva ropták velünk az energiabomba motivációjában. Le a kalappal, vagy inkább baseball-sapkával, Asian Dub Foundation.

Mielőtt zártuk volna az éjszakát a szokásos Gólya Udvari esti bulinkkal, útközben benéztünk az előző programtól homlokegyenest eltérő Folkudvarba, ahol bárki bátran csatlakozhat a néptáncban jártas párok, csoportok, oktatók köréhez a tánchagyomány ápolása közepette. A talpalávalót klasszikus akusztikus hangszerek adták, melyek közül a hegedű vitte a prímet, meg a prímást.

Nem messze, a Muflon Jazz Udvarban kezdetben meglepő módon alig volt pár ember, de később annyian csatlakoztak, hogy szalmaszálat is alig lehetett volna ledobni. Hiába, ha jól jammel a zenekar és ügyes, szép hangú egy jazz-énekes, akkor az élő jazz nehezen tudja elereszteni az embert.

Végül elértünk a Gólya Udvarba, ahol az volt az érzésem, ami parkolásnál és a kempingbe való regisztráláskor: ennyi embert itt még soha. Ez az udvar azért a szívünk csücske, mert alternatív és retro zenét tolnak alánk a zenekarok, vagy pörgetnek a DJ-k, és még szalmában, abban lévő fotelben is lehet ülni a nagy Ganésha-stencil védelme alatt. Rengeteg fiatalt láttunk, de hiányoztak azok az arcok ebből közegből, akikhez régen voltam szokva. Nem feltétlen ok ez a panaszra, a friss vér felélénkíti a völgy-keringést és azt mutatja, hogy van jövője ennek a helynek, és ha egy pillanatra felhúzza az embert a harsogó nevetés, csak jusson eszébe, hogy az öreg gólyák után tőlük lesz élő Kapolcs.

Kiemelt kép: Művészetek Völgye hivatalos

Tags: Asian Dub Foundation, Folkudvar, Gólya Udvar, jazz, Kapolcs, Kocsor Ház, Muflon Jazz Udvar, Művészetek Völgye, néptánc, Panoráma Színpad Categories: VILÁG
Related Posts