Asztrológia, sors, véletlenek különös találkozása – mi lehet a magyarázat az élet kiszámíthatatlan történéseire? Milyen észérvekkel igazolhatjuk édesanyánk elvesztését vagy a nagy szerelem váratlan, már-már lehetetlennek tartott betoppanását? Szentesi Éva Merkúr a retrográdban című könyve többek között ezeket a témákat boncolgatja, keresztezve és keretezve a női barátságok realisztikus, szintén szeszélyes dinamikájával.
Szent(esi) retrográd(ja)
Akik olvasták korábbi műveit vagy a WMN.hu-n megjelent cikkeit, illetve akik követik a közösségi médiában, azok pontosan tudják, hogy Szentesi Éva karakán, szókimondó egyéniség, aki nem fél hangoztatni a véleményét és kiállni a szívének fontos ügyek mellett. Ez a hozzáállás jellemzi fikciós és életrajzi műveit egyaránt.
Történeteit olvasva úgy érezhetjük, személye többet nyom a latban a fiktív elemeknél. S ha talán ez a kijelentés elmarasztalónak hangzik, érdemes rávilágítani: Szentesi élőbeszédszerű, szabadszájú és ironizáló stílusa, illetve az obszcén kifejezéseket sem mellőző kritikus attitűdje adja az elbeszélés egyedi hangvételét.
Szentesi könyvének már a címe is determinálja a baljós események bekövetkeztét. Az asztrológiában jártasak ismerhetik a kifejezést: minden évben többször jelentkezik az a körülbelül háromhetes időszak, amikor a „Merkúr a retrográdban” van. Ebben az időintervallumban a dolgok rendes kerékvágása felfordul, kaotikus, zűrzavaros, netalán végzetes eseményekre kerül sor.
A Merkúr a retrográdban főszereplője kezdetben mintha ennek a jelenségnek lenne az illusztratív példája: barátnői között fatális érdekütközés jelentkezik, majd váratlan hirtelenséggel meghal az édesanyja. Az évtizedekig stabilnak tűnő, majd egyik pillanatról a másikra elfoszló kapcsolatok, a gyászmunka keserves folyamatából adódó perspektívaváltás és a boldogság miatt érzett bűntudat önmagukban is megrázó változások, hát még ha mindhárom trauma közel egyidőben következik be.
Kapitalista kérdésfeltevések
A könyv két részből áll, mindkettő brutálisan indít. Az első oldalakon a főhősnő a halálán agonizál, és a vele egykorú nőkkel ellentétben az álomesküvő helyett az „álomtemetést” tervezgeti gondosan. „Ja, és akkor legyen a ruhám piros, semmiképp nem szeretnék a saját búcsúztatómon a csodálatos koporsómban slamposan festeni.”
A könyv első részében megismerjük a harmincas évei közepén járó főhősnő pezsgő, sőt toxikus életvitelét. Alkalmi kapcsolatai a pillanatnyi mámort követően keserű utóízt (füstszagot, fejfájást és szégyenérzetet) hagynak maguk után. Két barátnőjével rendszeresen összeülnek koktélozni (Lívia az alkoholt egy kis droggal is megtoldja), részletesen kitárgyalva a szexuális életüket, miközben különféle fogyókúrás étrendeket javasolnak egymásnak. Líviával és Noémivel a középosztály felső rétegének gyakorta fényűző életvitelét sajátítja el, mely a felszínes párbeszédek mögött megbúvó, hátsó (szándékú) gondolatok által sokszor csak a könnyed luxusélet imitálásának tűnik.
A főhősnő kettősen viszonyul a baráti társaságban felmerülő témákhoz és gondolkodásmódhoz (némely esetben kiterjesztve azt a polgári társadalom szélesebb körére) – ez az első rész 4. és 5. fejezetében csúcsosodik ki. Egy kozmetikai termékbemutató kapcsán így lamentál:
(…) tizenkét nő egy luxuslakosztályban egy jeges, halfarok formájú fémdarabbal nyomogatja az arcát, és közben nem bírja abbahagyni az ajnározást. Ide jutottunk ebben a kurva emancipációban, erre költjük a pénzünket, erre pazaroljuk az időnket, a tehetségünket meg az eszünket.”
Prosecco, biomandulatej, IKEA, garnéla avokádóhabbal. Fogyókúra, pránanadi, kötődésfóbia. A fogyasztói kultúra túlburjánzása, a felesleges fényűzés, valós és kevésbé jelentékeny problémákra adott nem szakszerű megoldások groteszk, ám kíméletlen tükörképet mutatnak számunkra: mindenki a saját mértékéhez és anyagi lehetőségeihez mérten kezdi végiggondolni, mi mindent engedhet meg magának. Mennyi nélkülözhető, csupán átmeneti örömet okozó dologra költünk, és mi az, ami tartós boldogságot jelent – amire valójában szükségünk lenne?
Ellentétes (csillag)mozgás
Egy olyan nő, aki a karrierjében remekül helytáll, a szociális életét csúcsra járatja, s barátnőivel gyerekkora óta ápolja a kapcsolatot, talán észre sem veszi, mennyire önpusztító életvitelt folytat. A könyv második része világít rá erre leginkább: az édesanya hiánya pillanatok alatt következik be, hirtelen és felkészületlenül éri a szereplőt. Az első részben alig esik szó a nőről, csupán annyi kezd körvonalazódni, hogy a kapcsolatuk némileg problematikus.
Az, hogy egyszeriben az anyára irányul a reflektorfény, minket, olvasókat is kissé kizökkent, hiszen a főhősnő egy olyan oldalát ismerjük meg, amely a hétköznapi szituációk forgatagában rejtve maradt mind előttünk, mind előtte. A gyors halál tragikuma a váratlanság, ennélfogva az előzménynélküliség, ami a történet realisztikus jellegét húzza alá.
A főhősnő édesanyjához intézett mondatait olvasva mi magunk is ösztönösen átértékeljük a szeretteinkkel való kapcsolatainkat. Mi mindenre nem kérdezünk rá? Mennyi érzést és történetet hallgatunk el a másik elől, amely által pedig jobban megértene minket? Mennyi gorombaságot vágunk a fejéhez? Miért hisszük, hogy a bántással önmagunkat védjük?
Viszlek tovább, anya, de nehéz vagy, de nehéz ez a huszonegy gramm.”
Első ránézésre azt hihetjük, a könyv második része jelenti a Merkúr retrográdba lépését, elvégre a legstabilabb kapcsolatok ekkor esnek szét. Ám a retrográd csakis negatív töltetű lehet? Nem elképzelhető, hogy az addig oly csodásnak tűnő élet volt maga az évekig elnyúló mélypont? A szoros kapcsolatok vajon a gyakori közelséggel együtt mélyek is voltak?
A nagy szerelem felbukkanásával vetődnek fel ezek a kérdések, melyek kezdetben kétséggel és önváddal párosulnak. Miért akkor találja meg a főszereplő a szerelmet, amikor az édesanyja meghal? A megválaszolhatatlan, bűntudat szülte kérdések belülről feszítik őt: „Anyámnak miattam kellett meghalnia? Anyám az életét áldozta a boldogságomért?”
A szerelemmel karöltve kialakul a főhősnőben a bizonyosság: a boldogság ritka madár, amely eddig csak átutazóban repült el mellette, de sosem ült meg az ablakában és énekelt neki. Kívülállóként követi nyomon Lívia és Noémi összeveszését, hallgatja végig a sértettségből fakadó sértések áradatát. Szentesi arculcsapóan reális képet mutat arról, hogy a tartósnak hitt női barátságok is pusztulásnak indulhatnak, méghozzá olyan csúnyán, mintha nem barátok, hanem ellenségek lettek volna éveken át. „A nőknek nem kell a patriarchátus, hogy lealacsonyítsanak bennünket, lealacsonyítjuk mi egymást.”
S ugyan a baráti társaság széthullása megviseli őt is, ez már nem a főhősnő tragédiája. Ő túlvan a magáén: ez most a boldogság ideje. Megtanul érzékeny lenni, kérni és adni. A valódi boldogságot nem a fényűzés jelenti – ott rejlik a dolgok egyszerűségében. Adva van egy férfi és egy nő, aki feltétel nélkül szereti egymást – innentől kezdve minden egyéb felesleges.
A Merkúr a retrográdban arra ösztönöz, hogy átértékeljük a kapcsolataink minőségét, az életünk milyenségét. Bármennyi veszteség ér bennünket, bármennyire is reménytelennek tűnik megtalálni az élet esszenciáját, bármelyik pillanatban megváltozhat a csillagok állása. Mindannyian lehetünk boldogok. Mindannyian élhetünk szépen.
A napközbeni foglalkozások mellett a résztvevők észrevétlen egy új játékot indítottak. Az infópulttal szemben levő ALTER felirat betűit kezdték el átrendezni úgy, hogy valami más, értelmes szó jöjjön ki belőle. Hihetetlen, mennyi kreativitás fér bele ebbe az öt betűbe.
Esténként pedig mindig lehetőség van arra, hogy ki-ki megmutassa a tehetségét valamilyen módon, hiszen slam poetry versenytől kezdve csocsó bajnokságig mindenre sor kerül a hét folyamán. Személyes kedvenc programom volt a trash dalszöveg felolvasás, ahol ugyan nem osztottak ki díjat, de szerintem joggal jelenthetem ki, hogy Demeter Ferenc és Horváth Máté előadása vitte el az estet. A hét végére annyit ülök az infópult mögött Péter Blankával, Albert Zsófival vagy György Zsuzsival, hogy a résztvevők már tőlem is érdeklődni próbálnak, de sajnos még mindig nem vagyok minden dolgok tudója és nem is akarom más elől elvenni a munkát, úgyhogy meghagyom nekik a tájékoztatást. Egyébként minden nap (újra)születik a táborban írt folyóirat, a Malter, interjúkkal, beküldött tábori mondatokkal, horoszkóppal, ami a reggeli Morning-show-k alkalmával mindig felolvasásra kerül.
Szóval ilyen pillanataink voltak, ilyen napjaink. Annyi minden maradt ki ebből a tudósításból. Vicces vagy éppen lelkileg megterhelő pillanatok, ölelések és darázscsapdák, amiket nem lehet megfogalmazni. Amiket talán csak mi értünk, akik ott voltunk. Mert ilyen egy Alter-tábor, ahol mindenki otthon tudja érezni magát. Ahonnan nehéz eljönni, olyannyira, 
