Kiszolgáltatottság, számkivetettség-élmény, rothadó nyomor, apokalipszisközeli állapotok. Néhány olyan léthelyzet, melyek a Krasznahorkai-regény leírhatatlanul sokrétű, végletekig megformázott világának alappillérjeit adják. A mű történetének középpontjában lényegében maga az élet áll, hiszen a szerző egy 2015-ös podcastinterjúban úgy nyilatkozott, írása közben kevéssé a cselekményszál megalkotása volt meghatározó számára, mindinkább „az emberi létezésről akart elmondani valamit.”
A Sátántangó a Kossuth-díjas kortárs író első és véleményem szerint azóta is legmeghatározóbb, legsikeresebb regénye, mely 1985-ös megjelenése óta öt kiadást élt meg, és az Egyesült Államoktól Japánig sorra hódította meg a kritikusokat és olvasókat egyaránt, voltaképpen világhírre tett szert. Megjelenése óta számos különféle tanulmányt ihletett, melynek szerzői holisztikus univerzumának temérdek jelentésvonatkozásait veszik górcső alá. A regény alapján készült, azonos című 1994-es Tarr Béla-film pedig afféle kultikus alapműnek számít a magyar értelmiségiek és a filmrajongók körében. A 7 és fél órás, fekete-fehér alkotás az átlagközönség számára meglehetősen nehezen befogadható, ahogyan Krasznahorkai műve sem igazán sorolható a könnyű olvasmányok kategóriájába. Történetvezetésére jellemző egyfajta lassú előrehaladás; temérdek hiátussal, homályos utalásrendszerrel operál, és több szemszögből megvilágított, párhuzamos cselekményszálak szövik át az elbeszélés egészét.
Leginkább az elemzés szerelmeseinek ajánlom. Azon szépirodalom-kedvelő olvasók figyelmébe, akik lelkesen vetik bele magukat egy-egy szöveg értelmezésébe, hogy annak legmélyére merülve felfedezhessenek minden apró részletet. A kitartó befogadó idővel hozzászokik az információhiányhoz, ráállnak az érzékei a regény közlésmódjára, majd kismillió „aha-élményben” lesz része, mikor is endorfinittasan, megvilágosodva ráeszmél egy-egy összefüggésre. Hiszen Krasznahorkai igazán páratlan írói bravúrral építi fel regényvilágának minden egyes szegmensét. A globális szinten működő szerkezet, narráció, téridő, metafora- és szimbólumrendszer minden mikrorészecskéje kapcsolódik, rezonál egymással. Semmi sem történik véletlenül, minden elemnek pontos hely és miértje van, akár egy művészi zsenialitással megkomponált zeneműben.
A regény kezdősorai in medias res nyitással, mindenféle előzménytörténet nélkül indítják az elbeszélést. Ez a hiányos szerkezet nem csak hogy elfedi azt a folyamatot, amely bemutatná, miként kerültek a szereplők a regénybeli térbe és időbe, ezzel együtt adott léthelyzetükbe, de egyfajta múltnélküliség is eredményez. Csupán jelzésértékű elemek, félmondatok tudatják, hogy az események központjául szolgáló elhagyatott mezőgazdasági telep a rendszerváltást megelőző diktatórikus hatalom perifériáján tartózkodó helység. Ebben a mozdulatlan térben mintha megállt volna az élet, és lakói mintha egy „kimerevített pillanatban” pusztulnának együtt a körülöttük elhaló természettel. A megrekedt, elszigetelt és kitaszított közösség kollektív gyötrődéstörténete pedig egyfajta társadalomábrázolási szándék mellett – a bibliai apokalipszist több ponton is idézve – gazdag táptalajt nyújt az egzisztenciális elmélkedéseknek és vallásfilozófiai fejtegetéseknek is.
Az apokalipszistörténetek kinyilatkoztató jellege feltételez egyfajta jövőt előrevetítő gesztust, mely sajátosság Krasznahorkainál is megtalálható. Az időben később bekövetkező eseményekre való előreutalás a regényben leginkább a motívumok szintjén nyilvánul meg, számos visszatérő szövegszintű vagy képi-metaforikus, néhol szimbolikus vonatkozásban. A szereplők szélsőséges helyzetében a három idődimenzió összekapcsolódása is radikális irányokat mutat: a múlt egy letűnt kort rejt el, a jelen a kiszolgáltatottság és nyomor létállapotával egyenlő, a jövő pedig vagy a teljes véget, vagy a reményteli felszabadulást jelentheti számukra. Az elvágyódó telepieken azonban cselekvésképtelenség uralkodik. A kollektív tétlenség alól egyedül a történet egyetlen gyermekszereplője, Estike kivétel, akinek karakteréhez kötődik egyébként a regény egyik legkifejezőbb idézete:
„Estike, amint többször is vissza-visszanézett, még látta, ahogy utolsót villan a kezében a cigaretta parazsa, s ez a villanás olyan volt, mint egy örökre eltávolodó csillag kihunyó fénye, az utolsó csillagé az égen, melynek nyoma még hosszú percekig ott marad a sötét égbolton, hogy aztán hullámzó körvonalait is végképp feligya a súlyos éjszakai homály, mely most lecsapott rá, lába alól kioldotta az utat, s úgy érezte, tehetetlenül úszik benne, támasz nélkül, súlytalanul s magára hagyottan.”.
A stagnáló létállapotban tengődő lakók mindennapjaiba az első változást a rég halottnak hitt Irimiás visszatérése hozza, aki kiutat kínál számukra jelenlegi szorult helyzetükből, s mintegy magában hordozza a korábban említett megváltás reményét. Érkezése után nem várt fordulatok következnek, a regény zárlata pedig minden bizonnyal a legrafináltabb olvasónak is tartogat meglepetést. A karakterek plaszticitása, az egyedi elbeszélői hang, a filozofikus gondolatiság, szimbolikus-motivikus telítettség és legfőképpen a speciális lezárás végtelen számú megközelítési irányt hordoz magában.
Ha nem ismeretlen számotokra Bulgakov Mester és Margaritája vagy Márquez Száz év magánya, számos hasonlóságot fedezhettek fel a karakterek vagy a sajátos helyzetek tekintetében. Ha szívesen forgattátok Camus A pestis vagy Mészöly Miklós Saulus című művét, nemcsak vallásfilozófiai, de temérdek ábrázolástechnikai párhuzamot is felállíthattok a regények között. Ha pedig szimpatizáltok a kafkai fantasztikummal vagy a gogoli apokalipszisvízióval, nagy valószínűséggel ez a regény is elnyeri majd a tetszéseteket.
Források:
https://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%A1t%C3%A1ntang%C3%B3_(film)
