Sose hátrálj meg, ha a saját katonáid gyilkolnak meg, csak azért, mert nem képesek átlátni döntéseid súlyát! Végül pedig, sose hátrálj meg, ha emberevő mások törnek rád, s az utolsó parancs, amit megtehetsz a számodra legfontosabb emberért nem más, mint „Hold the door”, azaz „Holtodig tartsd”!
Ha nagy vonalakban akarnánk összefoglalni a GoT 6. évadának első felét, talán ez a pár pátoszi mondat is elég lenne. De tudjuk, egyrészt Trónok Harcából sosem elég, másrészt ennél azért jóval több esemény történt az első öt részben. Haladjunk szépen sorban, az izgalommentes szálaktól a könnyfakasztókig!
A leggyengébb sztori nem létező díjáért Dorne és Arya vonala küzdhet meg egymással. A Vörös Vipera hazájából azóta, hogy nőuralom lett, semmi hírt nem kaptunk. Gyanús, hogy ez csak vihar előtti csend. Talán még ebben az évadban megtudhatjuk, hogy milyen az, ha Napdárda legjobb harcosai vágják bele a Lannisterek s egész Királyvár arcába, hogy „nem csak a Lannisterek fizetik meg az adósságuk”?! Arya a sokarcú Isten templomában, most már szeme világát visszakapva folytatja kiképzését. Az edzés folyik, de a történet eddig szinte semmit sem haladt előre, hisszük is meg nem is, de inkább „nem is”, hogy a legfiatalabb farkas lányból egyszer igazi senki lesz.
Négy fős zenekar, egy testvérpár is tagja a bandának, sokan szeretik őket, de inkább a fiatalabb, középiskolás korosztály nagy kedvence és szerda este Szombathelyen járt. Melyik zenekarra gondolhatunk? Pontosan így van: a 30Y-ra!
fotó: Herczeg Ákos
A Szerda esti akusztik fellépője a híres-neves 30Y zenekar volt, akik egy könnyed koncert erejéig látogattak el megyeszékhelyünkre. Rendhagyó módon nem az aulában zenéltek, hanem bent az előadóteremben.
fotó: Herczeg Ákos
A nézőteret sörpadokkal töltötték meg, hogy valódi kocsmafeelinget teremtsenek a nézők számára. Természetesen alkoholt is lehetett venni, jó kocsmához méltóan. Beck Zoliék nemcsak a színpadnak kijelölt helyen játszottak, hanem a padok között vonulva, vagy egy asztalt „körülénekelve” is zenéltek.
fotó: Herczeg Ákos
Akárhogy nézzük, a frontemberért mind a mai napig megbolondulnak a kis tinilányok. Szerelmes pillantásokkal énekelte mindenki például a Pécsi tánctanárt. Természetesen az erősebbik nem is képviseltette magát a közönség soraiban, ők az együttes dalszövegeit jelölték meg első helyen. Várható volt, hogy egy 30Y koncertre nagyon sokan fognak menni, de ennyi emberre még mi sem számítottunk. A felállított sörpadokat mind-mind megtöltötték a nézők, de még a lelátókon is ültek.
Még jövő héten is lesz Szerda esti akusztik, a B the First társaságában. Szerintünk arra az estére is érdemes lesz bekukkantani.
Nem véletlen az időpont, hisz a 420 egyes marihuána fogyasztók körében kultikus jelenéssel bíró szám. Két legendát is kötnek hozzá, egyesek szerint a 420 egy amerikai rendőrségi kód, amelyet a marihuánahasználat leleplezésének bejelentésekor alkalmaztak, mások szerint a legideálisabb időpont a 16 óra 20 perc a napi első slukk elfogyasztásához! A marihuánát körülvevő változó megítélés okán Dr. Sipos Zsófiát, a pszichiátriai osztály osztályvezető főorvosát kerestük fel. Mégis mi az igazság a marihuánát övező kérdésekben?
Egy 2007-es amerikai felmérés szerint a marihuána a leginkább elterjedt illegális drog a világon. Nagyon komoly múltra tekint vissza ez a növény, hiszen már az ókori egyiptomiak és a szkíták is használták. Európában is nagyon hamar felismerték az orvosi lehetőségeit: Kr.u. 100-ban római medicinaként írják le a cannabist, míg 70 évvel később a növény magjának pszichés hatásait is kiemelik.
Kezdésként úgy gondoltuk, jobb, ha a legalapvetőbb kérdést tisztázzuk. Mi is pontosan az a marihuána? „Indiai vadkender leveleinek és virágainak őrleménye. Két anyagot tartalmaz, a marihuánát és a hasist. A marihuánánál is elég kevés fogyasztással elérhető a kívánt hatás. Tény, hogy aki ezt az alacsony szintet tartani tudja, az nem vezet függőséghez. Ugyanakkor a marihuánát, úgynevezett kapudrognak nevezzük, mert ezen át vezet az út a kemény, designer drogokhoz.” – válaszolta kérdésünkre Sipos doktornő. Nem tudtunk elmenni szó nélkül a főorvosnő által említett fogalom, a „kapudrog” mellett. Így a következő kérdésünk erre irányult.
Azoknak a drogfüggőknek, akik már nagyon komoly problémákkal küzdenek, hány százaléka volt az, aki kezdésként „füvet” fogyasztott?
„Előfordult veled valaha, hogy be akartál sétálni egy Dalí metszetbe? Vagy belépni egy tündérmesébe? Nyisd ki ezt a könyvet, és meg fogsz lepődni – mintha valaki hirtelen kirántaná lábad alól a valóság talaját. „ – így szól a híres könyvének, az Egy ember kiugrik a repülőből című egyperces-gyűjteményének az ajánlója. És valóban állíthatom – mint aki már tízszer végigolvasta -, hogy ebben egy halvány cseppnyi hazugság sincs, teljes mértékben elragadó Barry Yourgrau személyisége és hihetetlen, már-már álomszerű stílusa.
fotó: Anya von Bremzen.
Meglepően kevesen ismerik Mr. Yourgrau nevét Európában, de ez nem azért van, mert egy átlagos író, hanem mert egy visszahúzódó, kalandozó, sokszínű ember, így gyakran kerüli a nyilvánosságot. Amikor az Egy ember kiugrik a repülőbőlt elkezdtem, szokásos rutinom szerint utánanéztem az írójának, ám az interneten egy wikipédiatöredéket sem lehet találni Mr. Yourgrauról, és ez számomra is meglepetés volt, hiszen nem kis rajongótáborral rendelkezik. Akinek Japánban már-már kultusza van, arról senki nem gondolná, hogy ennyire el tud tűnni a világ elől, de úgy tűnik neki sikerült.
Viszont mikor a könyvét először olvastam már érthetővé kezdett válni ez a rejtélyesség. Nem is tudom, hogy lehetne leírni… Ha valaki olvasott már Örkény István egyperceseket, az képzelje el az ő novelláit sokszoros groteszkséggel, erotikával és „betegebbnél betegebb” álmokkal. Talán így tudnám a legérthetőbben körülírni Barry Yourgrau könyveit.
A mai modern irodalom kimagasló alakjává vált roppant egyedi stílusával. Könyveinek legnagyobb rajongótáborát Japánban találjuk, Európában pedig Magyarországon, sőt, egy filmben már játszott Teller Ede szerepében is. Amerikában a Music Television „szózsonglőreként” vált híressé. Egy roppant összetett ember, akit a magyar olvasóknak meg kell ismerni, hiszen aki szereti Örkényt vagy a modern groteszkséget (vagy ha közhelyesebben fogalmazok az őrültséget), annak a kedvenc írójává fog válni a jó öreg Mr. Yourgrau.
f21.hu: Fantasztikus könyvei ellenére az interneten nehéz önről bármilyen információt vagy életrajzi szöveget találni, holott tv-műsorokban is szerepel, tehát a neve bejárta a nagyvilágot. Mégis mi az oka annak, hogy ennyire kevés információ van az interneten önről, visszahúzódóbb személyiség; vagy pusztán a véletlen mindez?
Barry Yourgrau: Valóban igyekszem elzárkózni a nyilvánosság elől – de azt nem gondoltam, hogy ilyen jól csinálom… Az általam írt memoár, a Mess, tavaly került nyomtatásba. Az interneten lehet is belőle olvasni egy keveset. Illetve a New York Timeson található egy cikk róla és rólam. További információkért és interjúkért pedig bárki felkeresheti a weboldalamat.
fotó: Charles Raban
f21.hu: Mesélne magáról? Milyen volt Dél-Amerikában gyereknek lenni? Miért költöztek már fiatal korában Amerikába? Milyen Amerikában jelenleg az élete?
B.Y.: Egész átlagosnak tűnt… Átlagosnak, nem számítva az elharapódzó faji megkülönböztetést, amit én akkoriban még fel sem fogtam igazán. Tisztán emlékszem, amikor új házba költöztünk. A kerítésen hatalmas kígyók élettelen teste lógott, amelyeket a munkások öltek meg a bokrokban. A testüket pedig még mindig rángatta az ideg. 10 éves voltam, amikor az Egyesült Államokba költöztünk. Az apám elméleti fizikus volt – Berlinben képezték ki Einsteinnel és Schrödingerrel –, de az USA több lehetőséget kínált a karrierjének.
Lenyűgözött a TV az Államokban, hiszen Dél-Amerikában még nem volt olyanunk. Rengeteget költöztünk. Fiatalként sokáig New Yorkban éltem. Az utóbbi években rengeteget utaztam a barátnőm munkája miatt. (Ő étterem- és ételkritikus.)
Viszont az amerikai álomról szólva… Hát nem is tudom. Nekem elegem van a fogyasztói társadalomból, a korporativizmusból, a szűk látókörből, az őrült politikai korrupcióból, a rasszizmusból és a döbbenetes társadalmi egyenlőtlenségből, ami az utóbbi néhány évtizedben fajult el Amerikában.
f21.hu: Mikor került közelebbi kapcsolatba az irodalommal? Mikor kezdett írni? Milyen benyomások vezették ilyen stílusú egyperces novellákhoz?
B.Y.: Gyerekként nem szerettem olvasni, viszont mesélni annál inkább. Csak az egyetem után kezdtem el komolyan foglalkozni az olvasással és az írással, miközben portásként dolgoztam a Harvard Egyetemkönyvritkasági tárában. A világ egyik legbriliánsabb könyvtára a Harvardé. Egész héten nem csináltam mást, csak olvastam és nagyon csúnyán néztem azokra, akik megzavartak ebben, mert arra vártak, hogy tegyem a dolgom. Szörnyen elszigetelt portás voltam. Egy irodalmi folyóiratban olvastam egy novellát, ami szemlátomást egy álomnaplóból merítkezett. Ezután kezdtem el írni.
Még ezelőtt dolgoztam egy újságnál mint riporter. Egy csapnivaló, lassú riporter, akit majdnem ki is rúgtak. De legalább tanultam egy s mást a rövid, ám velős megfogalmazásról. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy rövid, fiktív, álomszerű történeteket fogok írni, amelyekben a képzeletem arra barangolhat, amerre csak akar. Emellett vicces is akartam lenni, mégis tömören és hevesen írni. Cocteau valami olyasmit mondott a fantasztikus filmkészítésről: ha azt akarod, hogy az emberek elhiggyék a fiktív elbeszéléseket, nagyon konkréttá kell tenned a részleteket is. Úgyhogy ezt tűztem ki célul. Ötvözni akartam a fiatal Woody Allent és Monty Pythont Borgesszal és Isaac Babellel. Olyan nagyszerű gyerekkönyveket, mint a Szél lengeti a fűzfákat egy újság tényszerűségének érzésével.
Ja, és eldöntöttem, hogy jelen időben fogok írni. Általában ezt az igeidőt használják az emberek, mikor az álmaikról beszélnek, ez teszi különlegesen közvetlenné. Ha az elbeszélő múlt időt használ, arra utal ami már megtörtént, viszont jelen időben folyamatában tudja közvetíteni a történéseket. Így hozzárendelődik a történethez a bizonytalanság és a várakozás rejtett ereje, hogy vajon mi sül ki az egészből.
f21.hu: Sokan mondják önre, hogy őrült, de többen, hogy lángelme. Természetesen mind a kettőt jó értelemben. Ezt rövidke novelláinak groteszksége váltja ki az emberekből. De mi rejlik ilyen írások mögött, milyen személyisége van annak az írónak aki ilyet papírra vet? Erősen erotikus és szatirikus novelláit Ön átélte és hozzácsatol egy mesés történetet, vagy tényleg álmok, ahogy mondják?
B.Y.: Néhányan azt kérdezik tőlem, szívok-e marihuánát miközben írok. A válasz nem. (Elég őrült vagyok anélkül is.) Azt hiszem a történeteim az elmém működését tükrözik. Mindig is – ahogy mondani szokás – rendkívül színes fantáziám volt, és mindig is szerettem a vicceket. Úgy gondolok magamra, mint egy vallomásos költő és egy komikus keresztezése. Mindkét hivatás a képzeletére hagyatkozik és mindkettő a legszemélyesebb érzelmeit használja fel munkája során. Sosem használom a valós álmaim a munkáimban, mégis a világukban működöm. Nyitott szemmel álmodom igazán.
f21.hu: ” Egy ember… Egy ember…” Hihetetlen a szereplői személy a novellákban… Annyira egyedi. De vajon ki ez az „egy ember”, talán Ön? Tud valaki határozott életmódot követni, ha álmokban él?
B.Y.: Igen, ez az „egy ember” én vagyok, igazán intim módon, ahogy a szereplői személy is jómagam. A belső énem. Egy mélyről jövő lírai én, amelyet a legtitkosabb vágyaim és félelmeim alkottak. A munkám egy képlékeny, széles érzelmi skálán mozgó önéletrajz – költői túlzásokba és fantasztikumba csomagolva.
f21.hu: Sok novellában említi meg édesapját, édesanyját, családtagjait. Érdekes, hogy ezekben a „családias” novellákban legtöbbször gyermekként jelenik meg Ön, csak fiatalon volt családcentrikus vagy később is?
B.Y.: Az az igazság, hogy a testvéreim (van egy ikertestvérem és egy öcsém) ritkán tűnnek fel az írásaimban. Viszont az anyám és az apám annál többször, mivel ők már nem élnek. Halottakat nem sértek meg azzal, amit írok (remélem). De az élők olyan könnyedén megbántódnak! Rendkívül heves családi életet tudhattunk magunkénak. Az apám elég bonyolult ember volt. Ő és az édesanyám velem vannak ma is, őrzöm őket a gondolataimban és a szívemben. Én hiszek abban, hogy a gyerekkorunk elkísér minket egész életünkön keresztül, annak ellenére, hogy sokszor eltemetjük magunkban. Picasso vagy talán valaki más mondta, hogy a művész az, aki szoros érintkezésben marad a gyerekkorával. („Minden gyerek művésznek születik. A probléma művésznek maradni, miközben felnövünk.”– a szerk.) Ez tökéletesen igaz rám. Bár felnőttnek lenni, miközben sok szempontból még mindig gyerek vagy, néha sok problémát okoz. Ezt be kell vallanom.
f21.hu: Melyik a leghíresebb könyve? Melyik a kedvence?
B.Y.: Amerikában azt hiszem a Wearing Dad’s Head (nem készült magyar fordítása – a szerk.), bár azt hiszem a Szexegypercesek is ugyanolyan népszerűségnek örvend. Japánban, ahol egyébként a legkedveltebbek a könyveim a világon, a Wearing Dad’s Head és az Egy ember kiugrik a repülőből. (Egyszer megkérdeztem a könyveim nagyszerű japán fordítóját, miért gondolta, hogy a könyveim népszerűek lesznek Japánban. Azt mondta, hogy a japánoknak nagyon erős szégyenérzetük van. Hát ezért.) Ha muszáj választanom egy személyes kedvencet, akkor a Wearing Dad’s Head az. Habár eléggé kötődöm a Szexegypercesek néhány részéhez is.
f21.hu: Hány nyelvre fordították le műveit?
B.Y.: Négyre. Japánra, mandarinra, magyarra és hollandra.
fotó: Carolyn Cole / Los Angeles Times
f21.hu: Tervez a jövőben még kiadatni könyvet? Esetleg dolgozik jelenleg könyvön?
B.Y.: Ahogy már említettem, a Messt csak tavaly adtam ki. Ez az első nem fiktív, prózairodalmi könyvem. De szeretnék visszatérni a fantasztikumhoz. Van néhány könyvem, amelyeket csak Japánban publikáltak, ezeket szeretném az Államokban is kiadatni, az egyik ilyen a Gangster Fables. A Vice magazin közzétett néhány részletet belőle. A másik könyv nagyon rövid történeteket tartalmaz, amelyek először mobiltelefonos platformon voltak elérhetők. Ez a Cell Phone Stories. Japánban igazi kultúrája van már a kizárólag mobiltelefonra való írásnak. Be is számoltam erről az élményről az Independent weboldalán.
f21.hu: A Music Televisionnál csak úgy emlegetik önt mint „szózsonglőr”. Hogy jut írásra ideje ilyen sokszínű életmód mellett? Mivel egy zenei csatornánál dolgozik/dolgozott, sokat jelent önnek a zene?
B.Y.: Igen, a zene nagyon fontos számomra. Amikor a kilencvenes években Los Angelesben éltem, alkalmanként DJ voltam egy rádiónál. Fantasztikus volt! Az amerikai hallgatóság abban az időben „fedezte fel” a kubai zenét és a Los Angeles-i rádió tudta mi a dolga. Mintha minden nap egy új világot fedeztem volna fel. Az MTV-s dolgaim szórakoztatóak voltak. Szerepeltem a Szexegypercesek filmváltozatában is. Na az egy sajnálatos katasztrófa volt. De legalább jól szórakoztam a munkálatok alatt. A film egy része megtekinthető a Youtube-on.
Írtam róla egy nagyobb hangvételű cikket a New York Timesnak. (Bár a rendező nem örült a cikknek, legalább megkaptam az írói revansom. Ez egy azok közül a dolgok közül, amik egy író számára elérhetőek: bosszút állni bármilyen viccen, amit a sors vagy az élet űz vele. Ó, és egy megjegyzés, amelyben érdekeltek lehetnek a magyarok: volt egy kis szerepem a Fat Man és Little Boyban. Ez egy hollywoodi film az atombomba készítéséről és én kaptam a magyar fizikus, Teller Ede szerepét, akit egyébként a fizikus apám mélyen megvetett. (A film egyébként robbant, amikor a mozivászonra került.)
f21.hu: Mit üzen a magyar fiataloknak?
B.Y.: Élvezzétek ki a fiatalságotok! Bárcsak én is újraélhetném. De komolyabbra fordítva a szót: az amerikaiak mintha törekednének az értelmetlen rasszizmusra és a hatalmas méreteket öltő kollektivizálásra. De biztató, hogy a fiatalok egyre inkább szembemennek ezzel. Remélem a magyar fiatalok is hasonlóképpen cselekednek…
Mr. Yourgrau kérésére az interjú angolul is megjelenik oldalunkon. A fordításokat Balázs Viktória és Sztrókay Fanni készítették:
f21.hu: Besides of your fantastic books, it is really hard to find any information or biography about you through websites. However you have appeared in television, thus your name has already crossed the world. Yet what is the reason for not finding much about you on the web? Are you a man of modesty or is it entirely coincidental?
Barry Yourgrau: Yes, I am quite private–but I didn’t think I was that private. I wrote a memoir,Mess, that came out last year. There’s a fair amount of information from it on the web. Here’s an article about it/me. I also have a website with interviews and further info.
f21.hu: Would you talk a little about yourself? How did it feel to be a child in South America? Why did you and your family choose to move to the USA? How does your life look like currently at the land of the American Dream?
B.Y.: Growing up in South Africa felt pretty normal to me. Well, normal not counting the awful racial situation, which I didn’t really comprehend until later. I recall vividly moving into a new house where the fence was hung with big dead snakes the workers had just killed in the bushes. The snakes still twitched. When I was ten we moved to the US. My father was a theoretical physicist–he was from Berlin, trained with Einstein and Schrodinger–and the US was much better for his career. In America I was enthralled by television, which we didn’t yet have in South Africa. We lived in many places. I have lived in New York a long time as an adult. I travel a lot the past few years, though, since my girlfriend is a food and restaurant critic with a „global beat.” The American Dream? I don’t know, I’ve gotten awfully tired of the consumerism and corporateness of America, the narrow perspective, the crazy political corruption, the racism that continuees, the staggering inequality that’s developed over the last few decades.
f21.hu: When has been your relationship with literature starting? When did you start to write? What kind of impressions have you got to write short-story?
B.Y.: I didn’t read much as a child, but I liked to tell stories. I began seriously reading, educating myself as a writer after college, when I worked for a year as the door guard at the rare book library at Harvard University. Harvard has one of the world’s great libraries. I did nothing but read books all week, and scowl at people who interrupted me, expecting me to do my job. I was a very alienated door guard. I began writing as I do after reading in a small literary journal a very short story that was based on someone’s dream journal, apparently. I had spent another year after college working as a newspaper reporter. I was a very slow bad reporter, was almost fired. But I learned more or less to write concisely. So I decided to write very brief stories that were like invented dreams–where I could let my imagination go wherever it wanted. And be funny. And I would write concisely and intensely. Something Cocteau said about how he made his fantastical films impressed me: if you want to make people believe in fantastical narratives, make the details very concrete. So that’s what I aimed for.To mix early Woody Allen and Monty Python, say, with Borges and Isaac Babel. And great children’s books like The Wind in the Willows. With a sense of a newspaper factualism. Oh, and I decided to write in the present tense. It’s the tense people often use in relating their dreams. It adds a special immediacy. With the past tense, the narrator relates what happened; with the present tense, he relates what’s happening as it’s happening. So there’s an extra element of uncertainty, a kind of built-in force of suspense, about how things will turn out.
f21.hu: Some people say you are crazy, and some say you are a genius, obviously in a good sense. This comes from the grotesqueness of your short-stories. I wonder what is behind these stories, what kind of personality does a person have who can get something like this down. Have you ever experienced any of these lustily erotic and satirical stories and just match a fabulous writing or are they really only dreams, as some people say?
B.Y.: Some people even ask me if I smoke marijuana when I write. I don’t. (I don’t smoke pot, I’m crazy enough as it is). My stories just reflect how my mind works, I guess. I’ve always had a what people call a very vivid imagination. And a liking to make jokes. I think of myself as a cross between a confessional poet and a comedian. Both occupations rely on their imaginations, and both also use their most private emotions. I never use my actual dreams in my work. But I think of what I do as operating in the same zone which people say is the territory of dreams. I’m dreaming with my eyes open, so to speak. (Which, I note nervously, is one of the descriptions of how psychosis works.)
f21.hu: “One man… One man…” He is such an incredible character, so original, so unique. Whether who this man could be? Could it be you? Could a man follow a determined lifestyle if he lives in dreams?
B.Y.: Yes, „the man” isme, in an intimate way. So is the „I” of my stories. My interior self.A „me” drawn from deep private fears and yearnings.My work is really a long ongoing emotional autobiography–but disguised in exaggeration and fantasy.
f21.hu: You mention your dad and mom, and other family members in quite a lot of stories. It is interesting you appear in these familiar stories as a child at most of the time. Were you family-oriented only in your young ages or you are still one?
B.Y.: Actually my brothers (I have a twin and a younger brother) rarely appear in my stories. But I write about my mother and father, because they’re no longer alive. The dead can’t be hurt by what I write (I hope). But the living get hurt so easily! We had a very intense family life as I grew up. My father was a very difficult man. So he, and my mother too, have stayed with me tremendously. Alive in my mind and heart. And I really believe that one’s childhood stays with one all through life, though often it’s buried away. An artist, Picasso or someone said, is someone who remains in open touch with their childhood. That’s true in my case. Though alas being an adult who’s in many ways still a child also brings problems in normal life. I admit that.
f21.hu: Which is the most famous book of yours? Which one is your favourite?
B.Y.: In America, I suppose it’s Wearing Dad’s Head, though maybe The Sadness of Sex too. In Japan, where my books probably do best, really, I’d say it’s Wearing Dad’s Head and A Man Jumps Out of An Airplane. (I asked my wonderful Japanese translator why he thought my books did well in Japan. He said it’s because Japanese people have a very strong sense of shame). If I had to pick a personal favorite, I’d sayWearing Dad’s Head. Though parts of The Sadness of Sex I’m very attached to also.
f21.hu: To how many languages have been your books translated? B.Y.: Four, I think? Japanese, Chinese, Hungarian, Dutch.
f21.hu: Do you have any plan to publish a book in the near future? Are you working on a new one perhaps?
B.Y.: Mess, as I say, just came out last year. It’s my first non-fiction book. I’d like to get back to fiction. I have a couple books that have only been published in Japan that I’d like to bring out in the U.S. One is Gangster Fables. Vice magazine published a small selection. The other book is very brief stories that appeared first on cellphone platforms in Japan: Cell Phone Stories. In Japan there’s a whole genre of writing just for cellphones. I wrote about the experience.
f21.hu: You are mentioned as the word-juggler at the Music Television. How can you manage time for writing beside this colorful lifestyle? As you are working for a music channel, does music means a lot to you?
B.Y.: Yes, music is very important to me. When I lived in Los Angeles in the early 90’s, I got to be a DJ occasionally on the radio. Fantastic! Those days Cuban music was just being „discovered” by larger American audiences, and Los Angeles radio was leading the way. It was like discovering a new world every few days. My MTV stuff was fun. I also starred in the movie version of The Sadness of Sex. That was a very sad disaster. But fun at least while making it. Some of the film is on YouTube. I wrote a long piece for the New York Times about the whole experience. (The director was very angry about the article. But at least I got my writer’s revenge. That’s one of the things a writer has available: revenge on whatever joke fate and life play on him.) Also, on a Hungarian note, I had a small role in a Hollywood movie about making the atom bomb, Fat Man and Little Boy. I played the Hungarian physicist Edward Teller. He was a man, inicidentally, my phsyicist-father despised. (The movie bombed, as they say, when it came out.)
f21.hu: Would you message anything to the Hungarian youth?
B.Y.: Sure. Enjoy your youth! I wish I had another shot at it. But on a more serious note: there’s a drift into really ugly and moronic racism and extreme nationalis in the US. But it’s encouraging that young people are opposing this tendency. I hope Hungarian youth do likewise.
Május közepe tájékán a magyar egyetemek döntő többségében beköszönt a vizsgaidőszak. A hallgatók által legkevésbé várt másfél hónap bizony sok megpróbáltatást hordozhat magával.
Hosszú-hosszú áttanult éjszakák mellett ezen időszak velejárója még a megnövekedett koffeinfogyasztás, a vizsga előtti remegő lábak, s a verejtékes homlok. De említhetjük a megfelelő puska gyártásának szépségeit és a használatára kidolgozott „haditervet” is. Persze a kellő rutin mellett van, aki már szinte „nevetve” lép túl az aktuális vizsgaidőszakon. Kíváncsiak voltunk, hogy viszonyulnak ehhez a kérdéshez a zalai egyetemisták.
Kezdésként két zalaegerszegi diákot, a másodéves gyógytornász hallgató Dan Zsanettet és a mechatronikai képzésben részt vevő Végh Márkot faggattuk arról, hogy mennyit és milyen módszerrel készülnek egy adott számonkérésre.
Zsanettől megtudtuk, hogy általában 3-4 napot tanul egy vizsgára, sokszor még éjszakákon keresztül is. A tanulási módszeréről pedig a következőket mesélte nekünk:
„Én vizuális típus vagyok, így amit tudok, azt lerajzolom és leírom, hogy minél hamarabb megjegyezzem. Szeretek hangosan tanulni, a szobatársaimmal rendszeresen kikérdezzük egymást a vizsgák előtt, így sokkal könnyebben megértünk dolgokat, másrészt ezzel gyakorolhatjuk azt is, hogy miként építsünk fel egy egyetemi szintű szóbeli feleletet.”
Márk is beavatott minket személyes tanulási módszerébe:
„Egyik oktatónktól tanultam ezt a módszert, az ő állítása szerint egy hallgatónak legalább hatszor találkoznia kell azzal a tanagyaggal, amit szeretne megtanulni. Én ezt követem, így a vizsga előtti napokban megpróbálom legalább ennyiszer átverekedni magam rajta.”
Május 20-án, kora este rendezte meg a szombathelyi színház Mészáros Zsolt fotókiállításának megnyitóját.
A színházi évad vége felé közeledvén már-már nosztalgikus révedezéssel tekintünk vissza egy-egy szórakoztató, vagy épp elgondolkodtató előadásra. Mészáros Zsolt, a Weöres Sándor Színház hivatalos fényképészének számtalan munkája közül egy kis ízelítővel idézhetjük fel azokat a csodás pillanatokat, amelyeket a darabok szereztek nekünk.
A rendezvényt Szabó Tibor színművész vezette fel: konferálásában maga is felelevenítette a 2015/2016-os színházi év színműveinek legemlékezetesebb pillanatait. A remek beszéd megadta az est hangulatát, valamint kitűnően felkészítette a vendégeket a fotók megszemlélésére.
Szabó Tibor színművész és Mészáros Zsolt fotóművész Fotó: Gombás Mónika, Weöres Sándor Színház
Minden egyes kép külön-külön is vibrálóan eleven, ám egybeválogatva, élénk és mozgalmas füzért alkotnak. A fotók különlegessége a spontaneitásban, a fények játékában rejlik. A felvételek játék közben ábrázolják a színészeket, ám némely valóban úgy hat, mintha beállított, műtermi kép lenne. Kivételes munkák egytől egyig, amelyek egy művész szemszögéből mutatják be azokat az előadásokat, melyeket mi magunk is másként, másnak láttunk.
Az érdeklődők június 9-ig tekinthetik meg a tárlatot az aulában, méltóan búcsúzva az idei színházi idénytől.
A Szerda esti akusztik egy remek kezdeményezés, hiszen az ország legtehetségesebb zenészei, énekesei adják elő új köntösbe bújtatott szerzeményeiket. Így történt ez tegnap este is, hiszen az alternatív rock igazi úttörői, Leskovics Gábor és Molnár Balázs léptek fel Szombathelyen.
fotó: Herczeg Ákos
Leskovics Gábor – művésznevén Lecsó – már több mint 30 éve van a pályán, így nevét mindenki ismerheti a Pál Utcai Fiúkból és a Kiscsillag zenekarból. Tegnap remekül érvényesült a Molnár Balázzsal közös duója, ami nem meglepő, hiszen a PUF-ban is összedolgoztak már.
Várható volt, hogy sokakat érdekelni fog a rendezvény, hiszen egy nagy múltú zenekarról van szó, amelyet rengetegen szerettek, szeretnek – az előérzetünk pedig be is teljesült, szinte minden ülőhely foglalt volt a Sportház aulájában, akadtak olyanok is, akik állva nézték a koncertet.
fotó: Herczeg Ákos
Sok fellépéssel a háta mögött érkezett Lecsó, azonban elsőre mégis úgy tűnt, mintha zavarban lenne. Ez annak volt köszönhető, hogy ritkán, szinte sosem lépnek fel ilyen akusztikus formációban.Az ilyen koncertek általában személyesebbek, így volt ez náluk is, hiszen a dalok között barátságos hangulatú beszélgetés zajlott a fellépők és a közönség között.
Megtudtuk, hogyan készültek fel erre a fellépésre, illetve a dalszövegekbe való belerontás sem maradhatott ki a témák közül. Kiderült, hogy a próbákon még dobgép segítségével készült a duó a szombathelyi koncertre, aztán elhatározták, hogy nélküle állnak színpadra. Az már csak a sors furcsa fintorának volt köszönhető, hogy végül mégis igénybe vették azt.
fotó: Herczeg Ákos
A repertoár nagyon ismerős volt, hiszen rengeteg felvétel köszönt vissza a múltból, előfordult, hogy 30 éves sláger csendült fel. Természetesen nem maradhattak ki az újabb dalok sem, amelyek talán előbb-utóbb rákerülnek egy lemezre. Bánhatja, aki lemaradt a koncertről, mert igazi zenei utazásban volt részünk.
A koncertsorozat következő elemeként jövő héten a 30Y lép a színpadra.
A Bolyaiban immáron 14. alkalommal rendezték meg az angol nyelvű Drámafesztivált, ahol általános és középiskolás diákok is megmutathatták magukat és kiélhették a kreativitásukat.
„To be, or not to be…”- írta le Shakespeare anno a mára már klasszikussá vált sorokat, melyek a színház máig talán legtöbbet ismételt mondatai közé léptek elő. Persze egy jól megírt történet mellett kiállni a színpadra és megszólalni félelem nélkül, a remegést leküzdve beszélni, hitelesen játszani és jól érezni magunkat – ezek mind a színjátszás alapjai.
Ezek az alapelvek jelentek meg a szombathelyi 2016-os Drámafesztiválon is. Nevéhez hűen a rendezvény nem verseny: nincsenek helyezések, csupán az arany, ezüst és a bronz minősítés. Ahogyan azt már megszokhattuk, a diákok és felkészítő tanáraik minden évben egyre magasabbra helyezik a mércét, ezzel évente emelve a rendezvény színvonalát, így volt ez idén is. Kreativitásból se volt hiány: volt olyan versmondó, akinek az előadása alatt barátnője pantomimezett a háttérben, vagy éppenséggel egy színdarab jelenetei között táncosokkal oldották meg a jelenetváltást.
Rengeteg érdekes és csodásan kivitelezett előadást vittek színre a résztvevők, legyen szó egy részeg matrózról, vagy akar magáról a Mamma Miáról. Nem volt tehát könnyű a zsűri (Wagner Anikó, V. Farkas László és Joós Erika) feladata, ezt ők maguk, valamint a konferanszié, Riffel Katalin is megerősítette. Az eredményhirdetés a Vándorkupa átadásával zárult, mely visszakerült a tavalyi tulajdonoshoz, az Oladihoz.
Nekem – mint olyan személynek, aki nyolc évig minden angol nyelvű Drámafesztiválon részt vett – felemelő volt látni és hallani, ahogy az egészen kicsik és a nagyobbak is magabiztosan állnak fel a színpadra, remek élményt nyújtva alakításaikkal a közönségnek. Egy apró hiba után folytatni és nem összeomlani, kisebb technikai malőrök után újrakezdeni, talpraesetten kezelni a lámpalázat egy hatalmas kincs, amit minden szereplő az élményei mellett útravalóként magával visz egy életen keresztül.
Betűk. Szavak. Mondatok. Szövegek. Könyvek. Gyertek csak, gyertek! Annyira szeretek olvasni, viszont azt vettem észre, hogy az emberek legnagyobb része manapság már nem szívesen vesz a kezébe regényt, verses kötetet, sötöbö. Sok mindent veszítenek.
Bár nem olvasok gyorsan (csak ha muszáj 🙂 ), mióta megtanultam az ábécét valahogy mindig is magaménak éreztem a könyveket. Körülbelül 8 éves lehettem, mikor egy balatoni nyaraláson azt mondtam anyukámnak, hogy vegye meg nekem a strandon árult rövidített Aladdint, mert „a könyv az érték”. Ekkor még jót nevettek rajtam barátnőjével, hogy mennyire aranyos vagyok és hogy honnan szedhetek kis gombafrizurás kobakommal ilyen mondatokat.
Lehet már akkor elültettem a litera-magot magamban, mert azóta Hyperion fává nőtt bennem ez az „érték” szó. Bár volt egy jó pár éves kilengésem a bulizós korszakomban, mikor viszonylag keveset olvastam – hiába, fiatalság, bolondság -, de a gimis éveim után visszatértem a lapok illatának miliőjébe.
Nem szeretnék abba belemenni, hogy mit érdemes olvasni, hiszen evidens, hogy ez egy (bár inkább több) szubjektív szempont. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy mindenki meg tudja találni a számára megfelelő könyvet, ha akarja és egy kis időt fordít rá. Inkább csak azt mutatnám be, hogy miért érdemes, hátha többen kedvet kaptok hozzá.
Megannyi oka van annak, hogy miért szeretek olvasni. Nálam a legfontosabb a stílus. Egy vers vagy prózai mű számomra akkor magával ragadó, ha elbűvölően van megfogalmazva. Ennek köszönhetően csodálatos ízesítéssel jutnak el mások gondolatai az agyamba.
Emögött még ha mély vagy szórakoztató mondanivaló is van, az számomra a tökély. További elemei a leírt, nyomtatott szavakhoz való vonzódásomnak az, hogy olyan világokban járhatok ahová másképp nem jutnék el és olyan emberré, szereplővé válhatok, aki másképp nem lehetnék, ebből kifolyólag nem szerezhetnék az ő lehetőségei által élményeket sem.
Itt hozzáfűzném, hogy legjobban azokat a regényeket, novellákat kedvelem, melyek főszereplője fiú vagy férfi. Ez nem hímsovinizmus, szó sincs róla. Csupán jobban bele tudom élni magam a történetbe ezáltal, mivel szeretek úgy olvasni, hogy a főszereplő én vagyok. Természetesen nemcsak verseket és a prózát lapozom, hanem egy másik csoportot; a szak- és ismeretterjesztő könyveket is. Az előbbiek révén főleg kikapcsolódni tudok – bár hasznos információkat is szerzek a legtöbből – az utóbbi típusokból pedig jobban megérthetem mi is az, ami körülöttem zajlik, épp úgy, mint egy nagy gyerek, aki még mindig a miértekre keresi a válaszokat. A szókincsem pedig csak bővül és bővül, és ettől is csak az előbb említett kisembernek érezhetem magam.
Több barátomat is megkérdeztem, miért szeretnek olvasni. A válaszokból kiderül, hogy hasonló véleményen vannak, mint én, de még kiegészítették elgondolkodtató, építő jellegű feleletekkel is magyarázatomat:
„Szeretek olvasni, mert egy másik világba repít, el tudja feledtetni a mindennapi stresszt. A fantáziára erőteljesen hatással van, állandó mozgásban tartja. Néha egy-egy mondat közt becsukom a szemem, varázslatos érzés olvasni valamit a szemeddel és az elméddel elképzelni azt. Gyönyörű a magyar nyelv és olyan szavakat olvasok, amelyek tényleg elbűvölően szépek, imádom az anyanyelvem.“
„Azért szeretek, mert elképzelem a sztorit és új gondolatokat ébreszt.“
„Olyan, mint a felfedezés, új világokat fedezünk fel. Frissen tartja az elmét, bővül a szókincs. Olyan esztétikai élményt nyújt, mint semmi más, mert aktiválja a képzeletet. Új információk és új szemszögek megismerése, tanulás. Inspiráló hatás, elvonulás a hétköznapokból és kikapcsolódás, segít az önmegismerésben, közelebb visz a világ működésének megértéséhez, árnyaltabbá válik a világról alkotott képed. Szellemi értékek kutatása.“
Természetesen a mai világban van egy fő oka annak is, hogy miért nem tudunk olykor még mi, szófaló egyének sem olvasni. Ez pedig az időhiány. A munkaidők tarkasága miatt kevés szabad része van a napnak, estére pedig már fáradt az agy. Továbbá akik lassan olvasnak – mint én -, könnyen rá is unnak pár nap után a műre, ha nagyon hosszú. De szerintem azért ezeket lehet orvosolni. Szóval csak annyit tudok, tudunk tanácsolni:
Tágítsd az elméd, hogy édes és sűrű legyen ami benne van, mint a méz! Így örömmel fogadják majd cseppjeid, ha mások előtt felnyitod a csuprod.
Az f21.hu csapata ezúttal Kálmánchelyi Zoltánt, a Weöres Sándor Színház színészét faggatta színjátszásról és életről.
Kezdésnek a kérdés, ami minden színészinterjúban kötelező: kezdetektől fogva a színpadra készültél, vagy ejtőernyősként érkeztél a színházba?
Mindig érdekelt, sosem álltam messze sem a filmtől, sem a színháztól. Ez köszönhető annak is, hogy az édesapám a Magyar Filmgyártó Vállalat hangosztályán dolgozott, a nővérem pedig énekelt, a mai napig ebből él. Egyébként van otthon egy dedikációm, meg kéne keresnem, mert senki sem hiszi el nekem. Eredeti Walt Disney dedikáció! Ezt a nagynéném kapta, aki szintén a vállalatnál dolgozott, mint telefonos kisasszony.
Váó…
Aztán tizennégy éves koromban elkezdtem pantomimezni, majd néhány színházi stúdium következett. Olyan időszak is volt, amikor nyolc különböző tanodába jártam párhuzamosan! 1995-ben kerültem az Új Színház stúdiójába, igazán jó csapat várt rám.
Fotó: Lutor Katalin
A filmes vagy a színházas ambícióid voltak erősebbek? Tudom, hogy neked fontos filmes múltad is van…
Mindenképpen a színház felé húzott a szívem. A filmezést Végh Zsolt barátommal kezdtük, aki annak idején a Színművészeti Főiskola hallgatója volt. Szerettünk volna nyáron kijutni a Sziget Fesztiválra. Ez a rendezvény akkoriban még nem nőtte ki magát ennyire naggyá. Úgy gondoltuk, ha már kint vagyunk, csinálunk is valami produktumot: így ráadásul ingyen bejuthatunk. Színházat nem akartunk csinálni, egész évben azzal foglalkoztunk… Zenéljünk? Az sem jó, mert nem értünk egyetlen hangszerhez sem… Végül a Sziget kivetített híradói elé mi készítettük az „esti meséket”, ezek voltak a Sziget-mesék.
Mi minden történt veled a kilencvenes évek elejétől egészen addig, amíg Szombathelyre jöttél játszani?
Nagyon-nagyon hosszú út volt, és ezalatt nem csak az időre gondolok. ’98-ban teljesen abbahagytam a színházat, ez az időszak egészen 2008-ig tartott. Sok dologban kipróbáltam magam: programoztam, volt könyvesboltom, majd, amikor a könyvpiac bedőlt, játékboltot nyitottam, sőt holland használt ruhákkal is foglalkoztam!
Hiányzott a színház?
Éreztem, hogy valami hiányzik az életemből: a színészi feladatok. Számomra a színjátszás egy személyiségfejlesztő tréning, amiért nem én, hanem nekem fizetnek! Szeretek belebújni a karaktereim bőrébe. Sajnos néha kevés a próbafolyamat pár hete, hogy ez igazán mély személyiségváltozással is járjon.
Fotó: Lutor Katalin
A hírhedt próbahetek!
Hatalmas pszichikai és fizikai megterhelés, ha jól akarod csinálni. Néha pedig kénytelen a színész is feltöltődni: ha erre nincsen mód, akkor komoly egészségügyi kockázata lehet. Ismerek olyan kollégát, aki egy próbafolyamat végére annyira legyengült, hogy nem volt ereje elmenni orvoshoz sem.
Te hogyan véded meg a tested és lelked a kiégéstől? Mi tölti ki a szabadidődet?
Nem mindig áll rendelkezésre szabadidő. Elméletben délelőtt tíz órától délután kettőig próbálunk, majd este hat és tíz óra között. Ha tízkor már el akarod kezdeni a próbát, akkor természetesen korábban be kell jönnöd felkészülni. Vannak váratlan helyzetek is. Előfordult a A padlás próbáján, hogy 4-5 különböző szerepre is be kellett ugranom. Mindig volt hiányzó. Esténként pedig mennek a rendes előadások… Ott természetesen kisminkelnek, utána irány a zuhany és tizenegy felé talán vége a napnak. Reggel fél tíz és este tizenegy között legtöbbször dolgozunk. Ezekben az időszakokban nincs igazán mód a feltöltődére. Ha vége a próbafolyamatnak, akkor pedig egyszerre tör ki a visszafojtott feszültség: lebetegszik az egész szereposztás! Kimerülnek a szervezet erő és vitamintartalékai. Nyáron áll rendelkezésre hosszabb idő, hogy kipihenjük és összeszedjük magunkat.
Mégis, hogyan kapcsolódsz ki?
Színházba járok minden nap! (Nevet)
Fotó: Lutor Katalin
Visszatérve a történetedre… Hogyan kerültél pont a Weöres Sándor Színházhoz?
El kellett jönnöm Budapestről, erre volt leginkább szükségem. Szabados Mihály (aki azóta már nem tagja a társulatnak) kérdezte meg tőlem, hogy szeretnék-e Szombathelyen játszani. Sokat mesélt Jordán Tamás kezdeményezéséről és tetszett, amiket mondott. Így lett rendes keresetem, ráadásul elkerülhettem a fővárosból! Felhívtam Tamást, akivel már ismertük egymást a Merlin Színházból. Le is ültünk hárman Dömötör Tamással együtt, hogy megbeszéljük a részleteket. A két Tamás eleinte együtt vezette a színházat, közös koncepciójuk volt egy tv-stúdió kialakítása. Tudták, hogy nem áll messze tőlem a filmes világ sem, ez még egy ok volt, hogy idekerülhettem. A filmezés végül csak részben valósult meg, de kiderült színészként is jól működöm
Mit tudtál Szombathelyről az érkezésed előtt? Elég messze van Pesttől.
Semmit! Egyszer a Libiomfi kapcsán jártam itt és szerethető városnak tűnt. Két hét kellett, hogy kimondjam: nem akarok többet Budapesten élni, sokkal jobb vidéken. Szórakozni természetesen jó felutazni, de nem hiányzik a zaj, a borzalmas „ufók”, akik az utcákon közlekednek, emberek üveges tekintettel… Kifejezetten szeretem Szombathelyt!
Fotó: Lutor Katalin
Melyik darabokat tekinted mérföldkőnek? Olyan előadásokra gondolok, amik szakmailag és emberileg próbára tettek.
Nincs olyan darab, ami ne adna hozzám valamit. Szerettem a színházindító 9700-at, ez egy könnyebb mű volt, ráadásul nőt játszhattam benne! Nagyon nagy élmény volt Kiss Marival és Trokán Péterrel játszani a Cabaret A’ la Carte jeleneti során, rengeteget tanultam tőlük, annál is inkább, hogy ’98 óta nem nagyon volt ilyenre lehetőségem. Az Anconai szerelmesek-et is kiemelném, ez egy zenés-táncos produkció volt, pont ez a jellege adta a kihívást. De sokáig sorolhatnám még őket. Néha a véletlenek is segítettek, hogy jó vagy főbb szerepeket kapjak.
Láttalak főszerepben A király mulat című Victor Hugo drámában.
Ezt a darabot Valló Péter rendezte. Szeretek vele dolgozni, mert ad rendezői impulzusokat, de ránk hagyja a megvalósítást. Van benne egy közös jelenetem Sodró Elizával, amiben meg kell őt erőszakolnom, ezt például ketten dolgoztuk ki. Péter csak annyit mondott, hogy nincs mit hozzátennie, nagyon gusztustalan volt… Irtózott tőle! Úgy látszik mostanában az erőszaktevő szerepek jutnak nekem!
A tavaszi évad talán legerősebb darabja A mi osztályunk lengyel dráma, amiről az f21.hu is írt. Megrázó darab, olyan, mint egy gyomorszájon vágás, csak ajánlani tudjuk! Itt Lukáts Andorral dolgoztál együtt.
Andortól is nagy szabadságot kaptam, hamar egy hullámhosszra kerültünk. Volt olyan monológ a darabban, amit csak az utolsó pillanatban sikerült megtanulnom: egyszerűen nem fogadta be a szervezetem. Már az olvasópróbán lesett a vérnyomásom, ez az a részlet, amikor a zsidók lemészárlását narrálom.
Itt is felbukkan a gusztustalan és durva nemi erőszak.
Igen. Kíváncsi voltam mit tudunk kihozni ebből a darabból. Úgy érzem valóban erősre sikeredett, szerencsére a közönség is így gondolja. Emberi lett, a tíz színész tízféleképpen játszik, és ez pontosan az az alkalom, amikor ez egyáltalán nem baj, inkább hozzátesz az egészhez.
Szerintem ez adta a történet életszerűségét.
Így van! Nagyon fontos, hogy minden színész a maga módján próbáljon meg valamit nyújtani a nézőnek. Ráadásul a magyar és lengyel történelem nagyon hasonló, kis túlzással akár Magyarországon is játszódhatna a mű.
A te karakteredet Rysiek-nek hívják. Úgy tudom, ragaszkodtál hozzá, hogy zakó helyett pulóvert vehess fel. Rysiek nem zakós ember?
Felvettem azt a pulóvert és azt mondtam: „Ez annyira Rysiek!” Fura, kissé feminin alkat, milyen ember lesz belőle? Végül zakót viselek az előadásban.
Fotó: Lutor Katalin
De azért ő egy agresszív és karakán fickó!
Pont ez a lényeg, hogy a látvány ellenére ne hidd el, hogy ő ilyen. Rysiek is egy fontos szerepállomás számomra. Megmérethettem magam, hogy jelenleg hol tartok, talán a jó úton. Úgy érzem most elég magasra tettem magammal szemben a mércét, nem szeretnék visszalépni. Már nem túl alacsonyan van az a bizonyos léc, de látom, hogy hová akarok továbblépni.
Foglalkozol közélettel?
Lehetőleg keveset. Az alulról jövő kezdeményezésekben hiszek. Van egyébként egy utópisztikus elképzelésem. Mi most pártokra szavazunk. Számomra egy párt megfoghatatlan, nem tudok velük azonosulni. Mi lenne, ha a parlamentbe nem pártokat delegálnánk, hanem érdekképviseleteket? Például szeretnék az apák érdekképviseletére szavazni! De mint művész, akár a művészekére is.
Zárásképpen pedig: izgulós színésznek számítasz?
Nem mondom azt, hogy nem. De van, amikor nem kell izgulnom. Előfordulnak olyan esetek, amikor annyira birtokában vagyok a szerepemnek, hogy úgy érzem, nem tudnának történni olyan dolgok, amiket valahogyan ne tudnék beleszőni a játékba. Tavaly az Én és a kisöcsém egyik előadásán összegabalyodott a nyelvem, egyszerűen nem tudtam érthetően kimondani, hogy „miattad nem tudok egy jó nőre ránézni”. Éreztem, hogy összesúg a közönség. Felemeltem a hangomat: „Igen, egy jó nőre ránézni, csak már nem tudok beszélni az idegtől!” Ilyenkor egyáltalán nem érzem azt, hogy ez probléma lenne, a közönségnek is tetszenek ezek az improvizációk.
örülbelül 8 éves lehettem, mikor egy balatoni nyaraláson azt mondtam anyukámnak, hogy vegye meg nekem a strandon árult rövidített Aladdint, mert „a könyv az érték”. Ekkor még jót nevettek rajtam barátnőjével, hogy mennyire aranyos vagyok és hogy honnan szedhetek kis gombafrizurás kobakommal ilyen mondatokat.
Természetesen a mai világban van egy fő oka annak is, hogy miért nem tudunk olykor még mi, szófaló egyének sem olvasni. Ez pedig az időhiány. A munkaidők tarkasága miatt kevés szabad része van a napnak, estére pedig már fáradt az agy. Továbbá akik lassan olvasnak – mint én -, könnyen rá is unnak pár nap után a műre, ha nagyon hosszú. De szerintem azért ezeket lehet orvosolni. Szóval csak annyit tudok, tudunk tanácsolni:
