“Nyitott szemmel álmodom igazán” – exkluzív interjú a világhírű amerikai íróval

Vincze Bence 2016. máj. 24. 0 0

“Előfordult veled valaha, hogy be akartál sétálni egy Dalí metszetbe? Vagy belépni egy tündérmesébe? Nyisd ki ezt a könyvet, és meg fogsz lepődni – mintha valaki hirtelen kirántaná lábad alól a valóság talaját. “ – így szól a híres könyvének, az Egy ember kiugrik a repülőből című egyperces-gyűjteményének az ajánlója. És valóban állíthatom – mint aki már tízszer végigolvasta -, hogy ebben egy halvány cseppnyi hazugság sincs, teljes mértékben elragadó Barry Yourgrau személyisége és hihetetlen, már-már álomszerű stílusa.

fotó: Anya von Bremzen.

Meglepően kevesen ismerik Mr. Yourgrau nevét Európában, de ez nem azért van, mert egy átlagos író, hanem mert egy visszahúzódó, kalandozó, sokszínű ember, így gyakran kerüli a nyilvánosságot. Amikor az Egy ember kiugrik a repülőbőlt elkezdtem, szokásos rutinom szerint utánanéztem az írójának, ám az interneten egy wikipédiatöredéket sem lehet találni Mr. Yourgrauról, és ez számomra is meglepetés volt, hiszen nem kis rajongótáborral rendelkezik. Akinek Japánban már-már kultusza van, arról senki nem gondolná, hogy ennyire el tud tűnni a világ elől, de úgy tűnik neki sikerült.

Viszont mikor a könyvét először olvastam már érthetővé kezdett válni ez a rejtélyesség. Nem is tudom, hogy lehetne leírni… Ha valaki olvasott már Örkény István egyperceseket, az képzelje el az ő novelláit sokszoros groteszkséggel, erotikával és “betegebbnél betegebb” álmokkal. Talán így tudnám a legérthetőbben körülírni Barry Yourgrau könyveit.

A mai modern irodalom kimagasló alakjává vált roppant egyedi stílusával. Könyveinek legnagyobb rajongótáborát Japánban találjuk, Európában pedig Magyarországon, sőt, egy filmben már játszott Teller Ede szerepében is. Amerikában a Music Television “szózsonglőreként” vált híressé. Egy roppant összetett ember, akit a magyar olvasóknak meg kell ismerni, hiszen aki szereti Örkényt vagy a modern groteszkséget (vagy ha közhelyesebben fogalmazok az őrültséget), annak a kedvenc írójává fog válni a jó öreg Mr. Yourgrau.

f21.hu: Fantasztikus könyvei ellenére az interneten nehéz önről bármilyen információt vagy életrajzi szöveget találni, holott tv-műsorokban is szerepel, tehát a neve bejárta a nagyvilágot. Mégis mi az oka annak, hogy ennyire kevés információ van az interneten önről, visszahúzódóbb személyiség; vagy pusztán a véletlen mindez?

Barry Yourgrau: Valóban igyekszem elzárkózni a nyilvánosság elől – de azt nem gondoltam, hogy ilyen jól csinálom… Az általam írt memoár, a Mess, tavaly került nyomtatásba. Az interneten lehet is belőle olvasni egy keveset. Illetve a New York Timeson található egy cikk róla és rólam. További információkért és interjúkért pedig bárki felkeresheti a weboldalamat.


fotó: Charles Raban

f21.hu: Mesélne magáról? Milyen volt Dél-Amerikában gyereknek lenni? Miért költöztek már fiatal korában Amerikába? Milyen Amerikában jelenleg az élete?

B.Y.: Egész átlagosnak tűnt… Átlagosnak, nem számítva az elharapódzó faji megkülönböztetést, amit én akkoriban még fel sem fogtam igazán. Tisztán emlékszem, amikor új házba költöztünk. A kerítésen hatalmas kígyók élettelen teste lógott, amelyeket a munkások öltek meg a bokrokban. A testüket pedig még mindig rángatta az ideg. 10 éves voltam, amikor az Egyesült Államokba költöztünk. Az apám elméleti fizikus volt Berlinben képezték ki Einsteinnel és Schrödingerrel , de az USA több lehetőséget kínált a karrierjének.

Lenyűgözött a TV az Államokban, hiszen Dél-Amerikában még nem volt olyanunk. Rengeteget költöztünk. Fiatalként sokáig New Yorkban éltem. Az utóbbi években rengeteget utaztam a barátnőm munkája miatt. (Ő étterem- és ételkritikus.)
Viszont az amerikai álomról szólva… Hát nem is tudom. Nekem elegem van a fogyasztói társadalomból, a korporativizmusból, a szűk látókörből, az őrült politikai korrupcióból, a rasszizmusból és a döbbenetes társadalmi egyenlőtlenségből, ami az utóbbi néhány évtizedben fajult el Amerikában.


f21.hu: Mikor került közelebbi kapcsolatba az irodalommal? Mikor kezdett írni? Milyen benyomások vezették ilyen stílusú egyperces novellákhoz?

B.Y.: Gyerekként nem szerettem olvasni, viszont mesélni annál inkább. Csak az egyetem után kezdtem el komolyan foglalkozni az olvasással és az írással, miközben portásként dolgoztam a Harvard Egyetem könyvritkasági tárában. A világ egyik legbriliánsabb könyvtára a Harvardé. Egész héten nem csináltam mást, csak olvastam és nagyon csúnyán néztem azokra, akik megzavartak ebben, mert arra vártak, hogy tegyem a dolgom. Szörnyen elszigetelt portás voltam. Egy irodalmi folyóiratban olvastam egy novellát, ami szemlátomást egy álomnaplóból merítkezett. Ezután kezdtem el írni.
Még ezelőtt dolgoztam egy újságnál mint riporter. Egy csapnivaló, lassú riporter, akit majdnem ki is rúgtak. De legalább tanultam egy s mást a rövid, ám velős megfogalmazásról. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy rövid, fiktív, álomszerű történeteket fogok írni, amelyekben a képzeletem arra barangolhat, amerre csak akar. Emellett vicces is akartam lenni, mégis tömören és hevesen írni. Cocteau valami olyasmit mondott a fantasztikus filmkészítésről: ha azt akarod, hogy az emberek elhiggyék a fiktív elbeszéléseket, nagyon konkréttá kell tenned a részleteket is. Úgyhogy ezt tűztem ki célul. Ötvözni akartam a fiatal Woody Allent és Monty Pythont Borgesszal és Isaac Babellel. Olyan nagyszerű gyerekkönyveket, mint a Szél lengeti a fűzfákat egy újság tényszerűségének érzésével.
Ja, és eldöntöttem, hogy jelen időben fogok írni. Általában ezt az igeidőt használják az emberek, mikor az álmaikról beszélnek, ez teszi különlegesen közvetlenné. Ha az elbeszélő múlt időt használ, arra utal ami már megtörtént, viszont jelen időben folyamatában tudja közvetíteni a történéseket. Így hozzárendelődik a történethez a bizonytalanság és a várakozás rejtett ereje, hogy vajon mi sül ki az egészből.

f21.hu: Sokan mondják önre, hogy őrült, de többen, hogy lángelme. Természetesen mind a kettőt jó értelemben. Ezt rövidke novelláinak groteszksége váltja ki az emberekből. De mi rejlik ilyen írások mögött, milyen személyisége van annak az írónak aki ilyet papírra vet? Erősen erotikus és szatirikus novelláit Ön átélte és hozzácsatol egy mesés történetet, vagy tényleg álmok, ahogy mondják?

B.Y.: Néhányan azt kérdezik tőlem, szívok-e marihuánát miközben írok. A válasz nem. (Elég őrült vagyok anélkül is.) Azt hiszem a történeteim az elmém működését tükrözik. Mindig is – ahogy mondani szokás – rendkívül színes fantáziám volt, és mindig is szerettem a vicceket. Úgy gondolok magamra, mint egy vallomásos költő és egy komikus keresztezése. Mindkét hivatás a képzeletére hagyatkozik és mindkettő a legszemélyesebb érzelmeit használja fel munkája során. Sosem használom a valós álmaim a munkáimban, mégis a világukban működöm. Nyitott szemmel álmodom igazán.


f21.hu: ” Egy ember… Egy ember…” Hihetetlen a szereplői személy a novellákban… Annyira egyedi. De vajon ki ez az “egy ember”, talán Ön? Tud valaki határozott életmódot követni, ha álmokban él?

B.Y.: Igen, ez az „egy ember” én vagyok, igazán intim módon, ahogy a szereplői személy is jómagam. A belső énem. Egy mélyről jövő lírai én, amelyet a legtitkosabb vágyaim és félelmeim alkottak. A munkám egy képlékeny, széles érzelmi skálán mozgó önéletrajz – költői túlzásokba és fantasztikumba csomagolva.

f21.hu: Sok novellában említi meg édesapját, édesanyját, családtagjait. Érdekes, hogy ezekben a “családias” novellákban legtöbbször gyermekként jelenik meg Ön, csak fiatalon volt családcentrikus vagy később is?

B.Y.: Az az igazság, hogy a testvéreim (van egy ikertestvérem és egy öcsém) ritkán tűnnek fel az írásaimban. Viszont az anyám és az apám annál többször, mivel ők már nem élnek. Halottakat nem sértek meg azzal, amit írok (remélem). De az élők olyan könnyedén megbántódnak! Rendkívül heves családi életet tudhattunk magunkénak. Az apám elég bonyolult ember volt. Ő és az édesanyám velem vannak ma is, őrzöm őket a gondolataimban és a szívemben. Én hiszek abban, hogy a gyerekkorunk elkísér minket egész életünkön keresztül, annak ellenére, hogy sokszor eltemetjük magunkban. Picasso vagy talán valaki más mondta, hogy a művész az, aki szoros érintkezésben marad a gyerekkorával. („Minden gyerek művésznek születik. A probléma művésznek maradni, miközben felnövünk.”– a szerk.) Ez tökéletesen igaz rám. Bár felnőttnek lenni, miközben sok szempontból még mindig gyerek vagy, néha sok problémát okoz. Ezt be kell vallanom.


f21.hu: Melyik a leghíresebb könyve? Melyik a kedvence?

B.Y.: Amerikában azt hiszem a Wearing Dad’s Head (nem készült magyar fordítása – a szerk.), bár azt hiszem a Szexegypercesek is ugyanolyan népszerűségnek örvend. Japánban, ahol egyébként a legkedveltebbek a könyveim a világon, a Wearing Dad’s Head és az Egy ember kiugrik a repülőből. (Egyszer megkérdeztem a könyveim nagyszerű japán fordítóját, miért gondolta, hogy a könyveim népszerűek lesznek Japánban. Azt mondta, hogy a japánoknak nagyon erős szégyenérzetük van. Hát ezért.) Ha muszáj választanom egy személyes kedvencet, akkor a Wearing Dad’s Head az. Habár eléggé kötődöm a Szexegypercesek néhány részéhez is.


f21.hu: Hány nyelvre fordították le műveit?

B.Y.: Négyre. Japánra, mandarinra, magyarra és hollandra.

fotó: Carolyn Cole / Los Angeles Times

f21.hu: Tervez a jövőben még kiadatni könyvet? Esetleg dolgozik jelenleg könyvön?

B.Y.: Ahogy már említettem, a Messt csak tavaly adtam ki. Ez az első nem fiktív, prózairodalmi könyvem. De szeretnék visszatérni a fantasztikumhoz. Van néhány könyvem, amelyeket csak Japánban publikáltak, ezeket szeretném az Államokban is kiadatni, az egyik ilyen a Gangster Fables. A Vice magazin közzétett néhány részletet belőle. A másik könyv nagyon rövid történeteket tartalmaz, amelyek először mobiltelefonos platformon voltak elérhetők. Ez a Cell Phone Stories. Japánban igazi kultúrája van már a kizárólag mobiltelefonra való írásnak. Be is számoltam erről az élményről az Independent weboldalán.


f21.hu: A Music Televisionnál csak úgy emlegetik önt mint “szózsonglőr”. Hogy jut írásra ideje ilyen sokszínű életmód mellett? Mivel egy zenei csatornánál dolgozik/dolgozott, sokat jelent önnek a zene?

B.Y.: Igen, a zene nagyon fontos számomra. Amikor a kilencvenes években Los Angelesben éltem, alkalmanként DJ voltam egy rádiónál. Fantasztikus volt! Az amerikai hallgatóság abban az időben „fedezte fel” a kubai zenét és a Los Angeles-i rádió tudta mi a dolga. Mintha minden nap egy új világot fedeztem volna fel. Az MTV-s dolgaim szórakoztatóak voltak. Szerepeltem a Szexegypercesek filmváltozatában is. Na az egy sajnálatos katasztrófa volt. De legalább jól szórakoztam a munkálatok alatt. A film egy része megtekinthető a Youtube-on.

Írtam róla egy nagyobb hangvételű cikket a New York Timesnak. (Bár a rendező nem örült a cikknek, legalább megkaptam az írói revansom. Ez egy azok közül a dolgok közül, amik egy író számára elérhetőek: bosszút állni bármilyen viccen, amit a sors vagy az élet űz vele. Ó, és egy megjegyzés, amelyben érdekeltek lehetnek a magyarok: volt egy kis szerepem a Fat Man és Little Boyban. Ez egy hollywoodi film az atombomba készítéséről és én kaptam a magyar fizikus, Teller Ede szerepét, akit egyébként a fizikus apám mélyen megvetett. (A film egyébként robbant, amikor a mozivászonra került.)


f21.hu: Mit üzen a magyar fiataloknak?

B.Y.: Élvezzétek ki a fiatalságotok! Bárcsak én is újraélhetném. De komolyabbra fordítva a szót: az amerikaiak mintha törekednének az értelmetlen rasszizmusra és a hatalmas méreteket öltő kollektivizálásra. De biztató, hogy a fiatalok egyre inkább szembemennek ezzel. Remélem a magyar fiatalok is hasonlóképpen cselekednek…

Mr. Yourgrau kérésére az interjú angolul is megjelenik oldalunkon. A fordításokat Balázs Viktória és Sztrókay Fanni készítették:

f21.hu: Besides of your fantastic books, it is really hard to find any information or biography about you through websites. However you have appeared in television, thus your name has already crossed the world. Yet what is the reason for not finding much about you on the web? Are you a man of modesty or is it entirely coincidental? 

Barry Yourgrau: Yes, I am quite private–but I didn’t think I was that private. I wrote a memoir, Mess, that came out last year. There’s a fair amount of information from it on the web. Here’s an article about it/me. 
I also have a website with interviews and further info. 
 
f21.hu: Would you talk a little about yourself? How did it feel to be a child in South America? Why did you and your family choose to move to the USA? How does your life look like currently at the land of the American Dream?
B.Y.: Growing up in South Africa felt pretty normal to me. Well, normal not counting the awful racial situation, which I didn’t really comprehend until later. I recall vividly moving into a new house where the fence was hung with big dead snakes the workers had just killed in the bushes. The snakes still twitched. When I was ten we moved to the US. My father was a theoretical physicist–he was from Berlin, trained with Einstein and Schrodinger–and the US was much better for his career.  In America I was enthralled by television, which we didn’t yet have in South Africa. We lived in many places. I have lived in New York a long time as an adult. I travel a lot the past few years, though, since my girlfriend is a food and restaurant critic with a “global beat.” The American Dream? I don’t know, I’ve gotten awfully tired of the consumerism and corporateness of America, the narrow perspective, the crazy political corruption, the racism that continuees, the staggering inequality that’s developed over the last few decades.
 

f21.hu: When has been your relationship with literature starting? When did you start to write? What kind of impressions have you got to write short-story?

B.Y.: I didn’t read much as a child, but I liked to tell stories. I began seriously reading, educating myself as a writer after college, when I worked for a year as the door guard at the rare book library at Harvard University. Harvard has one of the world’s great libraries. I did nothing but read books all week, and scowl at people who interrupted me, expecting me to do my job. I was a very alienated door guard.  I began writing as I do after reading in a small literary journal a very short story that was based on someone’s dream journal, apparently. I had spent another year after college working as a newspaper reporter. I was a very slow bad reporter, was almost fired. But I learned more or less to write concisely. So I decided to write very brief stories that were like invented dreams–where I could let my imagination go wherever it wanted. And be funny. And I would write concisely and intensely.  Something Cocteau said about how he made his fantastical films impressed me: if you want to make people believe in fantastical narratives, make the details very concrete. So that’s what I aimed for.To mix early Woody Allen and Monty Python, say, with Borges and Isaac Babel. And great children’s books like The Wind in the Willows. With a sense of a newspaper factualism. Oh, and I decided to write in the present tense. It’s the tense people often use in relating their dreams. It adds a special immediacy. With the past tense, the narrator relates what happened; with the present tense, he relates what’s happening as it’s happening. So there’s an extra element of uncertainty, a kind of built-in force of suspense, about how things will turn out.

 

f21.hu: Some people say you are crazy, and some say you are a genius, obviously in a good sense. This comes from the grotesqueness of your short-stories. I wonder what is behind these stories, what kind of personality does a person have who can get something like this down. Have you ever experienced any of these lustily erotic and satirical stories and just match a fabulous writing or are they really only dreams, as some people say?

B.Y.: Some people even ask me if I smoke marijuana when I write. I don’t. (I don’t smoke pot, I’m crazy enough as it is). My stories just reflect how my mind works, I guess. I’ve always had a what people call a very vivid imagination. And a liking to make jokes. I think of myself as a cross between a confessional poet and a comedian. Both occupations rely on their imaginations, and both also use their most private emotions. I never use my actual dreams in my work. But I think of what I do as operating in the same zone which people say is the territory of dreams. I’m dreaming with my eyes open, so to speak. (Which, I note nervously, is one of the descriptions of how psychosis works.)

 
 
f21.hu: “One man… One man…” He is such an incredible character, so original, so unique. Whether who this man could be? Could it be you? Could a man follow a determined lifestyle if he lives in dreams?

B.Y.: Yes, “the man” is me, in an intimate way. So is the “I” of my stories. My interior self. A “me” drawn from deep private fears and yearnings. My work is really a  long ongoing emotional autobiography–but disguised in exaggeration and fantasy.
 
f21.hu: You mention your dad and mom, and other family members in quite a lot of stories. It is interesting you appear in these familiar stories as a child at most of the time. Were you family-oriented only in your young ages or you are still one?
B.Y.: Actually my brothers (I have a twin and a younger brother) rarely appear in my stories. But I write about my mother and father, because they’re no longer alive. The dead can’t be hurt by what I write (I hope).  But the living get hurt so easily!  We had a very intense family life as I grew up. My father was a very difficult man. So he, and my mother too, have stayed with me tremendously. Alive in my mind and heart. And I really believe that one’s childhood stays with one all through life, though often it’s buried away. An artist,  Picasso or someone said, is someone who remains in open touch with their childhood. That’s true in my case. Though alas being an adult who’s in many ways still a child also brings problems in normal life. I admit that.
 
f21.hu: Which is the most famous book of yours? Which one is your favourite?
B.Y.: In America, I suppose it’s Wearing Dad’s Head, though maybe The Sadness of Sex too. In Japan, where my books probably do best, really, I’d say it’s Wearing Dad’s Head and A Man Jumps Out of An Airplane. (I asked my wonderful Japanese translator why he thought my books did well in Japan. He said it’s because Japanese people have a very strong sense of shame).  If I had to pick a personal favorite, I’d sayWearing Dad’s Head. Though parts of The Sadness of Sex I’m very attached to also.
 
f21.hu: To how many languages have been your books translated?
B.Y.: Four, I think? Japanese, Chinese, Hungarian, Dutch.
 
 
f21.hu: Do you have any plan to publish a book in the near future? Are you working on a new one perhaps? 
B.Y.: Mess, as I say, just came out last year. It’s my first non-fiction book. I’d like to get back to fiction. I have a couple books that have only been published in Japan that I’d like to bring out in the U.S. One is Gangster Fables. Vice magazine published a small selection. The other book is very brief stories that appeared first on cellphone platforms in Japan: Cell Phone Stories. In Japan there’s a whole genre of writing just for cellphones. I wrote about the experience.
 
f21.hu: You are mentioned as the word-juggler at the Music Television. How can you manage time for writing beside this colorful lifestyle? As you are working for a music channel, does music means a lot to you?
B.Y.: Yes, music is  very important to me. When I lived in Los Angeles in the early 90’s, I got to be a DJ occasionally on the radio. Fantastic! Those days Cuban music was just being “discovered” by larger American audiences, and Los Angeles radio was leading the way. It was like discovering a new world every few days. My MTV stuff was fun. I also starred in the movie version of The Sadness of Sex. That was a very sad disaster. But fun at least while making it. Some of the film is on YouTube. I wrote a long piece for the New York Times about the whole experience. (The director was very angry about the article. But at least I got my writer’s revenge. That’s one of the things a writer has available: revenge on whatever joke fate and life play on him.)  Also, on a Hungarian note, I had a small role in a Hollywood movie about making the atom bomb, Fat Man and Little Boy. I played the Hungarian physicist Edward Teller. He was a man, inicidentally, my phsyicist-father despised. (The movie bombed, as they say, when it came out.)
 
f21.hu: Would you message anything to the Hungarian youth? 

 

B.Y.: Sure. Enjoy your youth! I wish I had another shot at it. But on a more serious note: there’s a drift into really  ugly and moronic racism and extreme nationalis in the US. But it’s encouraging that young people are opposing this tendency. I hope Hungarian youth do likewise.

Categories: PORTRÉ