Milyen szempontok alapján választja ki és értékeli a versesköteteket a mai irodalomkedvelő? Milyen változásokat figyelhetünk meg az irodalomnépszerűtési tendenciák terén? Fontos-e a közösségépítés? Lehet-e költészetből brandet építeni? Az f21.hu költészet napi programsorozatának egyik állomása a kortárs magyar líra és annak jövője volt április 11-én.
A beszélgetés felvezetéseként három, a szavazás eredménye alapján a legjobb ötbe került kötetből olvastak fel egy-egy verset a szerzőik, név szerint Kemény István, Vajna Ádám és Terék Anna. Ezt követően Vincze Bence és Eszenyi Fanni moderátorok nyitották meg az eseményt, melynek vendégei Beck Zoltán, Csete Soma, Péczely Dóra és Visy Beatrix voltak.
Az első téma a szavazás eredményéhez kapcsolódott. A vélemények megoszlottak azzal kapcsolatban, hogy meglepő lista született-e, de abban mindenki egyetértett, hogy egy nagyon színes és vegyes mezőny alakult ki. Szó volt arról is, hogy a résztvevők kit hiányolnak a leginkább a listáról, itt Závada Péter, Tóth Krisztina, Marno János és Szijj Ferenc neve hangzott el a legtöbbször.
A top 10
A beszélgetés ezen pontján hamar arra terelődött a szó, hogy mi alapján értékelik a köteteket a különböző területekről érkező szakértők. Beck mesélt arról, hogyan dolgozik a Libri Irodalmi díj zsűrijeként, illetve hogyan olvas verseket egy zenész. Péczely az antológiaszerkesztő, az irodalomterapeuta és a szubjektív olvasó szemével közelítette meg a kérdést, Visy válaszából pedig kiderült, hogy az irodalomtörténész és kritikus számára is fontos, hogy a kötet, amit olvas, behúzza a saját világába.
A szubjektivitás abszolút közös pont volt, Csete ennek kapcsán fel is vetette, hogy hiányolja a személyes hangot, illetve a történeti kontextust a mai irodalmi kritikákból. A gondolattal mindenki egyetértett, de merültek fel problémák a megvalósításával kapcsolatban.
Mi tesz népszerűvé egy kötetet, és egyáltalán kik olvasnak ma lírát?
Csete szerint nagyon nehéz megmondani, hogy kik azok, akik lírát olvasnak, ugyanis a szakmának és az olvasóknak ritkán van lehetőségük kapcsolatba lépni egymással. Péczely itt behozta az iskolai irodalomoktatás problémáit, a verselemzések elrettentő hatását, ellenben azt is megjegyezte, hogy tapasztalata szerint az újabb tanárgenerációnak köszönhetően a fiataloknál újra kezd divatossá válni a versolvasás.
Ennek kapcsán, Eszenyi kérdésére reflektálva szó esett arról is, hogy a tananyag mennyire befolyásolhatja a fiatalok líraképét. Péczely szerint abszolút tapasztalható annak hatása, hogy mivel találkoznak a tanulmányaik során, Visy pedig hozzátette, úgy érzi, a lírához, illetve a kortárs lírához való viszony és távolságtartás nem fog változni, amíg az iskolai tananyag és oktatás nem változik.
Szóba kerültek az antológiák, mint népszerűsítő eszközök, illetve a közösségi oldalak, mint új platformok. Ennek kapcsán Vincze tette fel a kérdést, hogy vajon van-e esély rá, hogy teljesen átveszi a közösségi média a verseskötetek, nyomtatott folyóiratok szerepét. Péczely szerint kiszámíthatatlan, mi válik éppen divattá, mint ahogy arra sem számított senki, hogy a Harry Potter ennyire megreformálja az olvasási szokásokat. Csete hozzátette, hogy szerinte a kiadók feladata a marketing, de meglátása szerint a kisebb, kevésbé ismert szerzők kevesebb figyelmet is kapnak, pedig az irodalom népszerűsítésének nem kellene pénzkérdésnek lennie. Ennek kapcsán kisebb vita bontakozott arról, hogyan promotálják a szerzőket a kiadók, illetve a szerzők saját magukat, továbbá, meddig elfogadható a szerző, mint brand jelenség.
A beszélgetés az írott folyóiratok jövőjéről folytatódott. Beck elmondta, hogy ő azok táborát erősíti, akik szeretik kézbe fogni a folyóiratot, ezzel szemben Péczely az online változat előnyeit emelte ki, illetve az alkotóközösségek fontosságát taglalta.
A kortárs magyar szerzők intézményei, közösségei
A következőkben az irodalmi közösségek kerültek terítékre. Csete mesélt a Kóspallagi Írótanya céljairól, ügyeiről, Beck pedig a pécsi, vidéki irodalmi élet pozitívumait emelte ki. Vincze felvetésére, hogy széttagolt-e az irodalmi élet Magyarországon, és kell-e valamilyen módon egységesíteni, eltérő válaszok érkeztek. Péczely kiemelte, nagyobb szükségét érzi annak, hogy legyenek olvasók, és férjenek hozzá a kritikákhoz, minthogy a mindent átható közös diskurzus körülményeit teremtsék meg magának a szférának.
Visy egyetértett a gondolattal, szerinte kivitelezhetetlen és értelmetlen volna egy sztenderdizált, helyi sajátosságoktól mentes összefogást létrehozni, hiszen vélhetően nem tudna kellően erős, színvonalas és egyedi hangot képviselni, ellenben jó, ha az egyes műhelyek, csoportok tudnak egymással kommunikálni. Csete nem értett egyet ezzel, szerinte szükség lenne a szakmai összefogásra, az erőforrások ésszerű elosztására, a közös ügyek képviselésére.
Véleménye szerint azonban ez pénz kérdése, és abból sajnálatos módon hiány van, ezért alternatív forrásokat kellene keresni. Abban Péczely is egyetértett, hogy különböző irányokból közelítették meg a kérdést, szerinte is működőképes lenne az összefogás, ha az azt működtető központi szerv irányelvek helyett lehetőségeket teremtene.
Merre tart a magyar líra?
Eszenyi tette fel a kérdést, hogy hogyan látják a résztvevők az elmúlt öt év líráját és mit emelnének ki ebből az időszakból, illetve mit várnak a jövőtől. Csete szerint a kánon átalakulóban van, és izgatottan tekint a jövőbe ezzel kapcsolatban, Visy viszont elmondta, hogy nincsenek nagy elvárásai, de hasonló véleményen van, a régi irányvonalakat valóban újabbak váltják fel meglátása szerint.
Pozitívumként emelte ki, hogy többféle egymás mellett élő költészetet lát, és mindegyikben talál olyat, amit jónak gondol, tehát szerinte a sokszínűség lehet a líra jövője. Pozitívnak éli meg, ahogyan a fiatal költőgenerációk nyúlnak a közéleti, társadalmi problémákhoz, ezzel új hangot létrehozva és leszámolva a hagyományos formákkal. Péczely is hasonló szempontokat boncolgatott, illetve említette a felerősödő fordításkultúrát, aminek köszönhetően úgy véli, jóval könnyebben ment a bekapcsolódás a nemzetközi tendenciákba, ami érezhetően felfrissítette az itthoni közeget.
Zárásként Beck a líra kihívásáról beszélt, és elmondta, mit tanácsolna a jövő költőinek, illetve mitől inti óva őket.
Pályakezdőként sokféle műhely segíti az írói indulást, de az első-második kötet után mintha azt várná a szakma: most már az elkövetkező évtizedekben alkoss szépen egyedül. Pedig miért ne lehetne közösségben, tapasztalt írók segítségével dolgozni a kötetterveinken? Ezért indítja el a Fiatal Írók Szövetsége 2021 őszén a Grádicsot, ami egy féléves kötetíró műhelyprogram egy vagy két kötettel rendelkező, jelenleg az új könyvükön dolgozó prózaírók számára.
A műhelyprogramnak két vezetője lesz: Mán-Várhegyi Réka (író, forgatókönyvíró, szerkesztő) és Cserna-Szabó András (író, újságíró, szerkesztő). A csoportban 8-10 prózaíró vehet részt, akiket pályázat útján választunk ki.
A Grádics műhelyprogramjának két vezetője: Cserna-Szabó András és Mán-Várhegyi Réka
A résztvevők havonta egyszer, egy szombati napon találkoznak egy budapesti helyszínen, ahol 10 és 16 óra között dolgoznak a résztvevők aktuális kérdésein, szövegein. A program fontos eleme a csoportmunka, az egymás szövegeire való reflexió.
A műhelyprogramot egy nyitó- és egy záróesemény foglalja keretbe, ahol lehetősége lesz a résztvevőknek bemutatkozni, és a készülő műről is mesélni a közönségnek.
Ki pályázhat a Grádicsra?
Akkor pályázhatsz, ha eddig egy vagy két szépirodalmi líra- vagy prózaköteted jelent meg, és jelenleg egy új prózaköteten dolgozol.
A pályázat feltétele, hogy részt tudj venni a 6 műhelyalkalomból legalább 5-ön (2021. szeptember 11., október 9., november 13., december 4., január 8., február 12., szombatonként 10 és 16 óra között, budapesti helyszínen), valamint hogy vállald, hogy elolvasod a többi résztvevő anyagát, aktívan részt veszel a műhelyeken, és az egyik alkalomról publikus műhelynaplóban számolsz be.
Hogyan pályázhatsz?
Küldd el pályázati anyagodat a fiatalirok@gmail.com címre május 31-ig, a tárgy mezőbe azt írd, hogy „Grádics pályázat”.
A pályázati anyagod ezt tartalmazza:
Szakmai önéletrajz és publikációs lista.
Koncepcióleírás (max. 3000 karakter): mutasd be a készülő kötetedet, és fogalmazd meg, hogy melyek azok az alkotói kérdések, szakmai dilemmák, amelyekkel kapcsolatban segítséget vársz. Nem kész anyagokat várunk, hanem ígéretes kötetkezdeményeket, együtt gondolkodásra nyitott alkotókat.
Szövegmutatvány (5-10 000 karakter): a készülő prózakötetből küldj részletet.
A pályázati anyagokat a két műhelyvezető és a FISZ elnöksége zsűrizi.
Eredményhirdetés július közepéig várható, a műhelyvezetők és a résztvevők pedig a FISZ nyári táborában, augusztus közepén mutatkoznak be.
Felmerülő kérdések esetén Bán-Horváth Veronika (horvath.verocs@gmail.com) vagy Mécs Anna (mecsanna@gmail.com) szervező-résztvevőket kereshetitek.
Az elmúlt év viszontagságai a filmesek világát sem kímélték, így a streamingszolgáltatók filmjei kaptak teret a díjszezonban és a gálák is rendhagyó formákat követve kerültek megrendezésre. Az idei Oscar-gála a helyzethez képest kielégítő élményként szolgált, eleinte különösebb meglepetések nélkül, számos technikai furcsasággal és sajnos unalmas órákkal lettünk gazdagabbak ma hajnalban.
Oscar rendhagyó körülmények között
A gála kezdete kifejezetten erősre sikeredett, Regina Kinget követve vonulhattunk végig a helyszínen egy film nyitójelenetéhez tökéletesen illeszkedő technikai megoldással. A gálán szerencsére a jelöltek többségét a helyszínen figyelhettük, azonban ez a helyszín ezúttal sokkal kisebb, intimebb volt, ami sajnos az Oscar megszokott grandiózusságán ejtett csorbát.
Az első díjak a forgatókönyvíróké voltak, a legjobb eredeti szkript mezőnyében bárkinek nehéz dolga lett volna legyőzni Aaron Sorkint, azonbanEmerald Fennell megérdemelten aratott diadalt a kategóriában. A legjobb adaptált forgatókönyv díja üdítő meglepetésként a The Father íróinak kezébe kerülhetett, itt elkezdtem reménykedni a papírforma megborulásában, de sajnos a továbbiakban sokáig nem hazudtolta meg magát az Akadémia.
Kép forrása: The Guardian
Ez a papírforma azonban nem minden esetben bír negatív felhanggal: a legjobb idegen nyelvű alkotás kategóriája bár egyértelmű volt, ember legyen a talpán, akit nem érintett meg Thomas Vinterberg köszönőbeszéde, főleg akkor, ha az ember a film megnézésekor is tisztában volt a szerencsétlen forgatási körülményekkel. A Még egy kört mindenkinek a tavalyi év egyik, ha nem a legjobb filmje volt, Thomas Vinterberg amúgy sem gyenge filmográfiájának a legszemélyesebb és egyik legerősebb darabjává válva.
A legjobb férfi mellékszereplő kategóriája szintén nem szolgált meglepetésekkel, Daniel Kaluuya megérdemelten nyert a Judas and the Black Messiah című filmben nyújtott átütő, elképesztően hatásos alakításáért.
A Ma Rainey: A blues nagyasszonya megkapta a legjobb smink és jelmez díját, majd a legjobb rendező következett, ez a díjsorrend pedig egy régi motoros Oscar-nézőnek is zavarosnak hathat. Egyébként Chloé Zhao történelmet írva természetesen nyert, nem is volt esélye másnak. A hangkeverés és hangvágás idéntől összevont kategóriáját, a legjobb hangot a Sound of Metal kapta, ironikus módon pedig a felkonferálójuk pont a film főszereplője, Riz Ahmed volt, aki simán elvihetné a legszimpatikusabb átadó díját a gála folyamán.
A vizuális effekteknél a Tenetnek is dobtak egy csontot, azonban az egyre sokasodó technikai bakik kissé kizökkentően hatottak rám nézőként. Az inkonzisztenciáról a jelöltek felvezetése során inkább ne beszéljünk, szegény hangvágókat és keverőket pedig volt, hogy össze-vissza mutatták a neveik felsorolásakor.
Meglepetések, érthetetlen sorrend
A Lelki ismeretek vitte a legjobb animációs filmet, nem sokkal később pedig eljött az a kategória, amely az idei szezonban a legkevésbé eldöntöttnek látszott az utóbbi hónapokban. A legjobb női mellékszereplő nyertesének, Youn Yuh-jungnak különösen örültem, megkapó humorával feldobta a már említetteken kívül a maratoni köszönőbeszédek miatt is egyébként nem túl izgalmas eseményeket.
A legtöbb díjra jelölt Mank megkapta a legjobb látványt és fényképezést, főleg az utóbbi pedig A nomádok földjétől vett el egy addig biztosnak tetsző díjat és ezután egy időre meg is zavarodott kissé az állóvíz: a legjobb film szempontjából sokáig kardinális kérdésnek számító legjobb vágás az utóbbi években már kevéssé számít meghatározónak, azonban A chicagói 7-ek tárgyalása vagy Chloé Zhao filmje helyett a Sound of Metal kapta az elismerést.
A zenei díjakon a Lelki ismeretek és a Judas and the Black Messiah jelöltjei osztoztak, a nagy finálé előtt pedig kaptunk egy elég kellemetlen töltelék-produkciót, amiről még most sem tudom igazán, hogy mi akart lenni valójában. Az elmúlt évben elhunyt alkotókról való megemlékezés tiszteletlennek hatott az indokolatlanul őrült tempója miatt, az utóbbi években nem ilyen betétekhez voltunk szokva.
Derült égből megjelent a fődíj, ez a sorrend pedig a maradék reményt is eltörölte bennem egy bizonyos kategóriát tekintve, amelyről a véleményemet le sem merem írni ebben az elfogadó világban. A nomádok földje papírforma-győzelmét elmondhatatlanul súlytalanná tette ez a megváltoztatott sorrend, ezután pedig azonban minden felborult: a legjobb színésznő díját Frances McDormand zsebelte be sok előzetes várakozás és a fantasztikus Carey Mulligan ellenére, és uram atyám, Anthony Hopkins! Rég csalódtam ilyen kellemesen az Akadémiában, azonban így a sorrend variálását már kevésbé lehet érteni. Összességében egy unalmas és sokszor kellemetlen Oscar-gálán vagyunk túl, azonban remélem, hogy jövő évben már normális körülmények között szoríthatunk kedvenceinknek.
Az f21.hu-n a jövőben bizonyos időközönként glosszákat, tárcákat, karcolatokat és jegyzeteket böngészhetnek a reggeli kávé mellé azok a vállalkozó kedvű olvasók, akik a szellemüket is szeretnék a csipás hajnalokon tornáztatni.
Rám írt a koszovói csajom SMS-ben, hogy szakítani akar. Én éppen s-alakban kuporogva szartam a WC-n, amikor megjött az SMS, és egyből tudtam, hogy ez a nap fantasztikus lesz.
Nem mintha nagyon szíven ütött volna a dolog. Csupán pár randin voltunk, és semmi komoly nem történt közöttünk. Hangot is adott annak, hogy szeretné, ha lassan haladnánk a testi dolgokkal. Hát olyan lassan haladtunk, hogy csendes hátraarc lett belőle (az ő részéről). Nekem közben persze megvolt a kúrópajtim (igaz, ő is lelépett egy héten belül Amerikába, a pasijához), és különben sem vagyok olyan helyzetben, hogy rá akarnék csimpaszkodni másokra. Jobban féltem attól, hogy kialakul egy hosszútávú párkapcsolat, mint a szakítástól. A szakítástól, ha szenved, csak rövid ideig szenved az ember, a párkapcsolat viszont folyamatos, őrlő tortúra. Szülinapokra kell emlékezni. Helyekre kell menni, folyamatosan. A találkozás a szülőkkel koncepciója. Brrr.
Röviden összefoglalva: voltak annál rosszabb WC-s tapasztalataim, mint ez az SMS-es szakítás, avagy a láttam én már használt tűt Brnóban szindróma, vagy a fizettem én jennel szappanért predikamentum. Az élmények szarok, beszélni róluk jó.
Szóval tavasz van. Ilyenkor van ideje annak, hogy az ember fejébe vegyen dolgokat. Ősszel is, csak akkor a kétségbeesés hajt, ilyenkor (tavasszal) a napsütés, az omlós szemétszag a Népszínházon, az árnyékos sarkokban párolgó húgy hűvöse, a kötelezően, stratégiailag gyalogosforgalom-metszéspontba helyezett Lipóti pékség illatai Budapest összes terén, a villamos légkondija, ahogy koktélt kever a levegőből. Be kéne dobni a CV-met helyekre, tinderezni kéne, megtalálni a koszovói csaj utódját, lassan szejtános recepteken is el kéne kezdeni gondolkodni. Túrázni, igen, ez jó, felmenni emberek lakására sörrel, a munkámról ordibálni; megint közel voltam egy sajtóperhez, de pont csak annyira, mint egy tábortűzhöz, ahol csak melegít a láng, de nem éget.
A valódi tüzekkel már rosszabbul állok. Írás közben is még mindig itt a helye a kis másodfokú égési sérülésnek a tenyeremen, amit pont azon a hétvégén szereztem illegális szemétégetés közben, amikor a koszovói csaj találkozott azzal a másik csajjal, aki miatt elhagyott engem. Ja, ezt nem említettem: egy másik csajért hagyott ott. Micsoda égés! Az égés, mint életem Leitmotifja.
Másnapra már túl vagyok az első teraszozáson, ismét egy fantasztikusan sikerült Bumble-randi, no notes. Ismét nem zavar, hogy szarul ment, hogy két óra alatt nem tudom megtalálni az összekötő pontot, nincs meg a gyújtózsinór, ami a másik ember agyába vezet, és az én fejemből sem lóg ki túl messzire a kanóc. Röviden tartom a kanócomat, épphogy csak kikandikál az orrlyukamon, vége a homloklebenyhez erősítve. Minden randim szipogás, próbálok nem megfulladni a kanócon, amit, mint a félúton megakadt taknyot, vissza-vissza légsüvítek a fejem belsejébe. Orrhangon beszélek miatta, gusztustalan is, de orrot fújni randin nem szabad. Akkor aztán kiszabadulhatna a gyújtózsinór, hosszan, taknyosan, odaplaccsanna a terasz farostlemez padlójára, úszna a zöld slejmben, én meg a poszt-orrfújás finom extázisában hápognám, hogy „Tessék, meggyújthatod.”
De teljes siker csak akkor érődne el, ha ő is végigmenne ugyanazon a fájdalmas megpróbáltatáson, ő is kitaknyolna elém egy kanócot az agyába, hogy azt akkor én gyújtsam meg. Ehhez fontos, hogy egyikünk se szégyellje magát a másik előtt a sok takony miatt. Ezt elérni, vagy legalábbis közel kerülni hozzá: talán az első randik lényege.
„Ez aztán az élet” — gondolom múlt szombaton, miközben farostlemezeket égetek egy balaton-felvidéki településen. Esőre áll az idő, de már olyan nagy hévvel lángolnak a farostlemezek, hogy minimum zivatar kellene, hogy eloltsa. De nem lesz zivatar, csöpögés sem, szépen süt a nap, jövő héten teraszra ülök, arra egy hétre ki tudja, hova.
Beleakadt egy ág a cipőfűzőmbe, lehajolok, hogy kibogozzam. Rámarkolok az ágra, persze, hogy még izzik a vége. Káromkodok, a hideg felén keresek fogást, visszakúrom az ágat a tűzbe. A tenyerem már hólyagos, másodfokú.
Aki hallott valaha Woody Allen zaklatási botrányról, az most bizonytalan lehet abban, hogyan értelmezze az Apropó nélkült. Sokan azt állítják, ez csupán Woody Allen erőszakos védőbeszéde, a #metoo kampány aláásása. Ha felcímkéztek szexuális predátornak, lehet még véleményed? Ki hazudik, és ki mond igazat? Ebben a könyvben talán választ kaphatunk ezekre a kérdésekre, de ha csak egy kis botrányra vagyunk éhesek, bele se kezdjünk, mivel a mű írója sokkal több mindent rakott le az asztalra, mint gondolnánk.
A kezdetek
Woody Allen a New York-i pezsgéstől néhány lépésre, Brooklynban nőtt fel Allen Stewart Konigsberg néven egy szerető zsidó családban. Nem tesz nagyobb kitérőt családja múltjának bemutatására, inkább bizonyos eseményeket emel ki a születése előtti időkből, saját életének időterében mozog. Emiatt hiányosnak is érezhetjük a családtörténetének bemutatását, ám így nem válik vontatottá a szöveg. A szerző a lényegesebb szereplőkre helyezi a hangsúlyt, mint a szerencsejátékfüggő apjára, a gyakorlatias anyjára, vagy a szeretett unokanővérére. A családjának negatív tulajdonságait is körüljárja, egyes helyeken elég erős megjegyzésekkel, mint például amikor az édesanyját csúnyának nevezi, de a nagy egészét tekintve pozitívan szemléli a gyerekkorát.
Forrás: Port.hu
„Emlékszem, azt hittem, hogy a világon mindenki, beleértve anyámat, apámat, nagybácsikáimat és nagynénikémet, más bolygóról érkezett ufó, egy adott pillanatban majd lerántják az álarcukat, megmutatják a valóságos, szörnyű pofájukat, azután darabokra tépnek. Nem tudom, miért képzeltem ilyen borzalmas dolgokat. A szüleim, a nagynénim meg nagybátyáim, ahogy említettem már, mind kedvesek voltak hozzám, és szerettek.” (33. o.)
Fiatalkorának története mozaikokból áll össze, kiemel egy-egy eseményt, vagy személyt, majd tovább is ugrik a következőre. A szöveg így kissé követhetetlenné válik egyes helyeken, koncentrálnunk kell, hogy ne veszítsük el a fonalat, viszont ha belejövünk, a szöveg már könnyedén olvasható. Megismerjük az esetlen tinédzser Woody-t, aki minden lányba beleszeret, majd minden lány vissza is utasítja. A képzeletében egy tetőtéri lakásban Martinit szürcsölgető nagyvárosinak képzeli magát, míg a valóságban egy iskolakerülő gimnazista, aki be sem léphet egy bárba. Imádja a mozit, a dzsesszt, a bűvészetet, viszont az utóbbi kettőben nem gondolja magát különösebben tehetségesnek. A dzsessz-karrier helyett már fiatalon belekerül a show-bizniszbe, és a New York-i humoristák világába, ahol a legtöbb fellépőnek előre megírják mások a vicceit, és csak a karizma számít. Eközben belesétál első házasságába egy értelmiségi lánnyal, akivel nem találják meg a közös hangot.
Szakmai sikerek, magánéleti válságok
Ahogy egyre elviselhetetlenebbé válik a házassága, annál nagyobb sikereket ér el a munkájában. Stílusa egyszerre önreflexív, szarkasztikus és szórakoztató, ahogy filmjeiben is megszokhattuk. Élete folyamán a legélvezetesebbek azok a kis részletek, amiket elmond a barátairól, New Yorkról, és ahogy kifigurázza saját szorongásait. Ahogy olvassuk az önéletrajzot, Woody fokozatosan változik át humoristából azzá a filmrendezővé, akit ma is ismerünk. Bevezet a kulisszákba, bemutatja, egy-egy filmje melyik elvetemült ötletéből keletkezett. Életének háttérzenéjeként a filmes karrierje mellett mindig jelen van a szerelem. Kapcsolatai szinte mind viharosak. Első felesége után egy lelkileg nem éppen stabil színésznőbe szeret bele (Loise Lasser), akivel szünetekkel megszakított nyolc év után össze is házasodnak. Ez egy nehéz szerelem, de olyan kedvesen esetlenül vall róla az író, hogy aki olvassa, sokszor abszurdnak gondolhatja, mégis megláthat benne valami szépet. Például amikor háromszor felhívja a hollywoodi szállodából, és mind a háromszor kínos csendben válnak el. Loise után a karrierjére legnagyobb hatást gyakorló, Diana Keatonnel való szerelmi kapcsolatáról nem sokat tudunk meg, viszont karrierje indulásáról, a nagy sikert arató Manhattenről és az Annie Hallról annál többet. Eközben olyan anekdotikus történetek ismerhetünk meg, mint a Woody Allen főzni tanul, vagy A rendező kifosztja pókerben a hírességeket.
Forrás: WMN.hu
Bár azt gondolhatnánk, négy Oscar után az ember ül a babérjain, Woody Allen csak megissza a kávéját, és visszaül az írógépe elé. Szimpatikus, hogy az író inkább közömbösen tekint sikereire.
„Nem szeretem, ha művészeti produktumokért díjakat osztogatnak, hiszen nem azért készültek, hogy versenyezzenek egymással, hanem azért, hogy kielégítsenek egy művészi igényt és közben remélhetőleg szórakoztassanak is.”
Művészete számára öncélú, ami miatt a sznobizmus gyanúja ébredhet az olvasóban, viszont a könyv során rájövünk, hogy nem erről van szó. Ahogy ír a filmjeiről és azoknak részleteiről, érezhető az alkotás iránti szeretet szavaiban, és talán pont az az igazi alkotó, akit nem érdekel mások véleménye.
Ezután következik el a kritikus pont, ahol sokakban kétség ébredhet. Az addigra már híres rendező összejön Mia Farrow-val, a nyolc gyerekes családanyával, ami elindít egy olyan folyamatot, amit nem képes megállítani.
„Azóta is akadnak bolondok, akik azt hiszik, hogy a lányomat vettem feleségül, a feleségem a gyerekem volt, és Mia a feleségem volt, valamint tudni vélik, hogy örökbe fogadtam Soon-Yit, és Obama nem amerikai.” (309. o.)
Apropó nélkül?
Még a botrány leírása előtt pár szót ejtenék a #metoo kampányról. Az a fellépés, hogy sok évszázad után a nők is kiállhatnak önmagukért a hatalmon lévő férfiak ellen, a 21. század egyik legszebb gesztusa, viszont ezekkel a vádaskodásokkal bizonyos szinten elindult egyfajta „boszorkányüldözés” a filmrendezők ellen. Attól függetlenül, hogy a hírességek életük során elkövettek a társadalom számára elfogadhatatlan tetteket, nem kellene elítélnünk addigi munkásságukat, és sikereiket. Persze ezzel a tudással állíthatjuk azt, hogy ezek a filmek/alkotások már nem ugyanazok, mint régen, de ettől függetlenül ugyanúgy élvezhetjük az Annie Hallt, vagy a Férjek és feleségeket, mivel semmilyen összefüggésben nem állnak a rendező később feltételezetten elkövetett tetteivel. Ahogy Woody Allen ír az átélt botrányról, azt vehetjük erős védekezésnek, de akár őszinte vallomásnak is. Mivel a molesztálással kapcsolatos ügyek mindig lelkileg erősen megterhelik az áldozatokat, így nem gondolunk bele a másik oldal szemszögébe. Woody Allen bár védekezik, nem kertel, csak azt próbálja leírni nekünk, hogy ő hogyan élte meg az eseményeket, mivel az ő oldalát nem sokan hajlandóak meghallgatni, ez is lehet a magyarázat rá, hogy sokan nem is akarták kiadni az Apropó nélkült.
Forrás: Filmtekercs.hu
„Az emberek abban hisznek, amiben hinni akarnak, és mindenkinek megvan rá a maga személyes oka, bár néha nem is tudja, mi az.” (445. o.)
A szerző hivatalos iratokat is próbál feltüntetni önmaga ártatlansága védelmében, de ahogy írja, aki el akarja hinni, az el is fogja. A botránytól függetlenül viszont mindenképp ajánlom a könyvet azoknak, akik kicsit is érdeklődnek a filmipar vagy a filmkészítés folyamata iránt. Allen sokat mesél az emberekről, akik segítettek neki, a színészekről, az operatőrökről, és szinte mindenkit megemlít, aki életének a része volt. New York-i csillogás, Broadway, európai forgatások, dzsessz, esetlen szerelmek, szorongások és élettapasztalatok kavalkádja ez a könyv. Érdemes átélni, kézbe venni.
Soha nem hallott Kispál-, Quimby-, Hiperkarma-, Európa Kiadó-, Cseh Tamás-dalok egy lemezen? Az Elkövetlek albuma az underground nagyjait idézi meg egyedi, profi és izgalmas koncepcióban. Kis hazánk nagy zenéi az f21-en!
A Neurotictól a Csík Zenekarig
Darvas Benedek (Vasárnapi Gyerekek, ex-Európa Kiadó) és Czitrom Ádám (Jazzékiel) egy lemez erejéig a hazai alternatív szcéna ikonikus zenekarai előtt tisztelegnek saját számaikkal és szövegeikkel, melyek megtévesztésig hasonlítanak a választott előadók stílusához. A zenekarok korszakokban és ismertségben is sokfélék – a már említett előadókon kívül például Trabant, Bizottság és I Love You stílusú dalok egyaránt megfértek a karikatúralemezen.
Hasonlóság
A széles merítés nem csak a kiválasztott zenekarok dimenziójában igaz. A dalok egytől egyig teljesen más hangszerelésűek és hangzásúak, melyeket a lehető legjobban a „másolt” stílushoz hasonlóvá komponáltak. A hasonlóság sokszor annyira magas fokú, hogy nem egyértelmű, hogy karikatúrának kellene-e nevezni a hallottakat.
Benedek és Ádám így nyilatkoznak szerzeményükről:
„Ez egy zenei karikatúra-album, amely az elmúlt 30 év ikonikus magyar underground zenekarait és előadóit idézi meg. Paródiának azért nem hívjuk, mert nem eredeti dalokat írtunk át, hanem saját számokat és szövegeket alkottunk az adott zenekarok stílusában. Ez nem puszta utánzás, hanem egy párbeszéd, amelyből nem zártuk ki saját hangunkat és zenei világunkat. Legfontosabb, hogy azokat a zenekarokat választottuk, amelyeket a leginkább szeretünk.”
Laza profizmus
A két zenész felkészültségét mi sem jelzi jobban, mint a dalok minősége. Ezek nem (pusztán) viccnek, vagy viccből készült számok, mindegyik több ennél – nemcsak nagyban hasonlítanak „eredetijükhöz”, de egyben kreatívak és bátrak is. A hangszeres játékok kiválóan tükrözik az eredeti hangulatot, ám mindez nem jelenti azt, hogy Benedek és Ádám teljesen beáldozta volna zenei egyediségét az autentikusság oltárán.
Figyelemre méltó azonban a kísérteties hasonlóság, ahogy Benedek dalról dalra formálja énekhangját az eredeti énekesekhez sokszor szinte teljesen egyezővé.
Esszencia
Mitől kispálos a Kispál? Mitől olyan kiadós az Európa Kiadó? Mitől annyira quimbys a Quimby-hangzás? Talán ezek voltak a legfontosabb kérdések a dalírások alkalmával: mi a lényeg az adott előadó hangzásában? Erre tizennégyféle helyes és meglepően pontos választ kapunk a Láttalak, Hallottalak, Elkövetlek lemezen.
Az összes track esszencializálása az előadóknak, melyekbe a zenészek megpróbálták a kiválasztott zenekar legjellegzetesebb jellemzőit humorosan, de magas fokú zenei intelligenciával és tökösséggel beágyazni, így a dalok többsége akkor is tökéletesen megállná a helyét, ha nem ismernénk az eredeti előadókat.
A kész felvételeket Benedek és Ádám elvitte a „másolt” zenekarok elé, ők pedig így reagáltak a dalokra:
Manapság a világtörténelem során először tapasztaljuk meg, milyen érzés konstans információtelítettségtől szenvedni. Az állandó internetelérés korában külön meg kell tanítani magunknak, milyen hírforrások számítanak megbízhatónak, mennyi időt töltsünk az olvasásukkal, és mikor éri meg inkább kerülni őket. A világ eseményeihez annyira egyszerűen hozzáférünk, hogy már inkább az számít tudatos döntésnek, ha le akarunk maradni róluk. Erről az információbőségről viszont valószínűleg álmodni se mertek a korábbi résztvevői annak a hosszú útnak, amit a kommunikáció és a hírközlés az évszázadok alatt bejárt.
Ha belegondolunk, hogy maga az emberi kommunikáció is azért alakult ki, hogy társainkkal új ismereteket közölhessünk, beláthatjuk, hogy a hírközlés gyakorlatilag elengedhetetlen feltétele a közösségben létezésnek.
A jelen antropológusai a világ minden táján élő – zulu, mongol vagy polinéz – elszigetelt közösségekben megfigyelték, hogy bevett szokásuk a távoli tájakról hazaérkező utazókat körbefogni, és kikérdezni őket élményeikről, az általuk meglátogatott helyről. Bár ez is tud létfontosságú lenni a közösség szempontjából – például ha az utazó háború vagy közelgő természeti csapás előjeleiről számol be –, a kérdezgetőket ilyenkor inkább a kíváncsiság és tudásvágy vezérli. Ugyanez a hozzáállás köszön vissza a modern ember hírfogyasztási szokásaiban is: nem csak azokról az eseményekről szeretünk tájékozódni, amik közvetlenül befolyásolják mindennapjainkat, a tevékenység ugyanúgy betölthet szórakoztató, tudásszerző funkciót is.
Ha viszont a múlt emberei a saját életüket közvetlenül érintő információkat szerettek volna hallani, tanácsosabb volt egymással megosztani ismereteiket. Az írástudás általánossá válása előtt a hírek leginkább személytől személyig, szóbeli kommunikáció útján terjedtek. Nem csoda tehát, hogy a közösségi terek – a hellén városállamok agórái, az ókoriRóma Forumja vagy a kora középkori iszlám mecsetek – a világ minden táján az információcsere fő központjainak számítottak.
A hírközlés azonban mégis gyakorlatilag a tömegkommunikáció szinonimája, ezért a fogalom fejlődését is abból mérhetjük fel, hogy adott történelmi korszakokban ehhez milyen technológiai eszközök álltak rendelkezésre.
Ennek első lépése, a papír feltalálása közismerten az ókori kínai civilizáció aranykorához köthető. A 7-9. században a T’ang-dinasztia uralkodói már papírra nyomtatott formában adták ki közleményeiket az udvarbeli elit tagjai számára. A 11. században ugyanitt készítette el Pi Sheng iparosmester a gutenbergi találmányhoz hasonló betűnyomdáit. Ezt viszont a kínai kultúra nem tudta különösebben kihasználni, írásjeleik sokfélesége és hasonlósága miatt. A 13. századi Koreában is alkottak ehhez hasonló fémkockákat, de végül Johannes Gutenberg német feltaláló 1439-es nyomdaeszköze volt az, ami elhozta a világtörténelem egyik legfontosabb kulturális változását.
Ezt követően persze még idő kellett ahhoz, hogy a könyvnyomtatás valóban megváltoztassa az emberiség életét.
A kora újkorban továbbra is túlnyomóan szóban közölték a híreket: a köznépnek szerzetesek, utazók meséltek ismereteikről, az európai nagyvárosokban pedig az arab kultúrából átvett kávéházak váltak az információcsere fórumává. A könyvnyomtatás elterjedése azonban hamarosan elhozott egy semmihez sem fogható kulturális változást, ami ezúttal valóban a társadalom nagy részét érintette. Alapjaiban megváltoztatta és egyre szélesebb köröknek elérhetővé tette a tudományt és a művészeteket, megalapozta a közoktatás elterjedését és ezzel kiszorította az analfabetizmust. Kialakult, majd az évszázadok alatt többségi társadalommá is vált az az írni-olvasni képes réteg, aki növekvő tudásvággyal fordult a világ felé, szívesen olvasott volna annak mindennapi eseményeiről.
Ezzel párhuzamosan a világ is kinyílt az emberek előtt. Egyes nézetek szerint már ezt a korszakot tekinthetjük a globalizáció korai szakaszának, az európai felfedezők útjai miatt. Az újonnan létrejött kereskedelmi útvonalak révén a világ minden táján élő közösségek kerültek összeköttetésbe, lassan egyre több lehetőség nyílt arra, hogy az eltérő kultúrák megismerjék egymást és hatással bírjanak egymásra. Egy ilyen környezetben a műveltebb réteg szórakoztatónak, a rendszeresen utazók pedig egyenesen létfontosságúnak tartották, hogy tisztában legyenek a távoli országok napi eseményeivel.
Erre az igényre adott választ a világ első újságja, a Gazzetta di Venezia. Velence a korban virágzó kereskedelmi központ volt, számos kultúra találkozási pontja, ahol a világ minden részéről futottak be történetek és hasznos információk. A 16. század elején a lakosok ezeket a híreket kezdték el összegyűjteni, és még kézzel írt formában újságként árusítani a náluk megforduló kereskedőknek. A lap nevét az olcsó áráról kapta: gazeta de la novita-ként, azaz filléres hírekként emlegették. Hasonló lapok később Európa-szerte megjelentek, a mai újságok közvetlen elődjeként.
Forrás: berryhillsturgeon.com
Az információáramlás felgyorsulása, az írni-olvasni tudó közönség növekedése új kihívás elé állította az uralkodó hatalmakat is.
A premodern korokban a világ minden táján magától értetődő volt, hogy az államműködésről szóló információkat csak a hatalom megbízottjai terjeszthetik. Már az ókori Egyiptomban kiterjedt hírnökszervezetre bízták rá a fáradó rendelkezéseinek kihirdetését. Rómában Julius Caesar különös figyelmet fordított arra, hogy dicsőséges tetteinek beszámolói eljussanak a köznéphez. Dictatorrá választása után arról is rendelkezett, hogy a senatus napi tevékenységéről a közterek kőtábláin lehessen informálódni. Ezekből a közleményekből a leggazdagabbak kézzel másolt példányt is hazavihettek. A középkori európai falvakban a királyi törvényeket a piactereken hirdették ki, de a vietnami, indiai vagy nyugat-afrikai kultúrában is tudomásunk van külön hírközlő személyzetről, akik közvetlenül az uralkodó befolyása alatt álltak.
A kommunikációs és hírközlő csatornákat azonban az újkor találmányaival már nem volt ilyen egyszerű ellenőrizni. Az európai monarchiákban ezért vezettek be szigorú cenzúrát: a nyomdagépek csak királyi vagy egyházi ellenőrzés alatt működhettek Franciaországban, Spanyolországban és Nagy-Britanniában is. Bevett szokás volt az is, hogy az információcseréhez elengedhetetlen postaszolgálatot teljes királyi ellenőrzés alá vonják.
A belföldi hírek ellenőrzése miatt a 17. század legelején megjelenő sajtótermékek még többnyire a külföldi hírekre fókuszáltak. Az első nagy-britanniai nyomtatott újság, az egyoldalas Corante – melynek legkorábbi fennmaradt példánya 1621-ből származik – a Newes from Italy, Germany, Hungarie Spaine and France alcímet viselte, mert ezekből az országokból fordított le rövid beszámolókat. Láthatóan volt már igény az ilyen lapokra, hiszen több száz példányt nyomtattak belőle, versenytársa azonban nem sok akadt a szólásszabadságot akadályozó törvények miatt.
A velencei gazette angol megfelelői inkább politikamentes hírekről számoltak be: bűnesetekről, szenzációkról, akár kitalált természetfeletti eseményekről. A nyomdákat cenzúrázó Licensing Act-et 1695-ben törölték el; ettől fogva belföldi ügyekről is írhattak az újságok, és a sajtóipar végre kialakulhatott az országban. Az országban a kezdetektől megjelent az a szokás, hogy az objektív hírek mellett véleménycikkeket is közöltek, amik a kor híres íróinak, például Daniel Defoe-nak vagy Jonathan Swiftnek a tollából is gyakran származtak. Teljes sajtószabadságról viszont még mindig nem beszélhetünk. A kormányok súlyos adóztatásokkal próbálták visszafogni az újságokat, amik ezért csak korrupció vagy politikai kapcsolataik révén tudtak fennmaradni.
Forrás: The British Library
Franciaországban az 1789-es Emberi és polgári jogok nyilatkozatának XI. cikkelye garantálta a szólásszabadságot, eltörölve azokat a korábbi rendelkezéseket, melyek akár halálbüntetéssel is fenyegették a hatalmat bíráló pamfletek készítőit. A városokban itt is rövid idő alatt virágzott fel a sajtóipar: hat hónap alatt körülbelül 1500 új lap indult el az országban. Hozzájuk kötődik az első hírügynökség létrejötte is. 1835-ben Charles-Louis Havas megalapította az Agence Havas-t, azzal a céllal, hogy ezeknek az újonnan alapult szerkesztőségeknek híreket gyűjtsön és osszon szét.
Az USA-ban a sajtó működéséért nem kellett ilyen harcokat megvívni, hiszen a szólásszabadság is része volt azoknak az elveknek, amik mentén az ország állami kereteit létrehozták.
Jelentős szerepet játszott az amerikai média felvirágzásában – majd később a huszadik századi globális monopolhelyzetében –, hogy már a 1787-es alkotmányban rögzítették a szólásszabadság elvét. Az ország városaiban nagy számban elinduló lapokat a kor új találmánya, a távíró segítette: egymással folyamatos kapcsolatban álltak, így a tájékoztatást országos szinten tudták végrehajtani. Itt a fő hírügynökség az 1846-ban megalakult New York Associated Press volt, melyet, Európával ellentétben, még a postaszolgálatok hírcenzúrája sem akadályozott. Az országban arra is lehetőség nyílt, hogy a bevándorlók saját anyanyelvükön publikálhassanak lapokat – legalábbis az első világháborúig. Ekkor viszont a német nyelvű lapok ellenséges hangneme miatt új törvényt hoztak, melynek értelmében minden háborúval kapcsolatos cikket le kellett fordítani angol nyelvre is. Ez az idegen nyelvű lapok jelentős visszaszorulásához, majd 1950-re gyakorlatilag a megszűnésükhöz vezetett.
A magyar sajtó elindulását sokáig akadályozta a 18. századi Habsburg Birodalom cenzúrája.
A latin nyelvű kiadványok mellett Pozsonyban 1780-ban adták ki a Magyar Hírmondót, az első magyar nyelvű újságot, majd 1787-ben indult el az első hosszú életű, 1834-ig működő lap, a Magyar Kurir. A korban Széchenyi István és Kossuth Lajos is indított pár szám erejéig sajtótermékeket, majd az 1848-as forradalommal kimondott sajtószabadság indította el igazán a hírlapéletet. A szabadságharc leverése után az egyetlen engedélyezett lap a Pesti Napló volt, a kiegyezés után viszont nagy számban jelentek meg újságok a városokban.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
A sajtótörténeti témában íródott A History of the News szerzője, Mitchell Stephens szerint több feltételen is múlik az, hogy egy újság rendszeres megjelenést élhessen meg. Legyen a tömeg számára elérhető, minden számban többféle hírről számoljon be, illetve állandósuljon a címe és a kinézete. A kora újkori velencei gazette-k ennek még nem feleltek meg, a 19. századra azonban már minden feltétel biztosítottá vált, a folyamatosan fejlődő technológiának, új találmányoknak köszönhetően.
Az 1880-as évektől kezdve fényképek is illusztrálták a cikkeket, a gőzgépes nyomdagép 1910 körüli feltalálása pedig már valóban tömeges nyomtatást tett lehetővé. Az újságok már ekkor is inkább a megjelenített reklámokból tartották fenn magukat, egyre több vállalkozás látta be, hogy megéri hirdetéseit a helyi lapokban közölni. Kialakult az újságírói szakma, a riporterek az események helyszínére lettek kiküldetve. Ez hamarosan magával hozta a sajtótájékoztatók megjelenését is, hiszen az állami szervek és a vállalatok inkább maguk fogalmazták meg hivatalos álláspontjukat a velük történt eseményekről, ezzel távol tartva a kellemetlen kérdéseket feszegető riportereket.
Az újságok elterjedése alakított ki egy általános érdeklődést a társadalomban a napi hírek iránt. Ezért a rádió feltalálásakor már magától értetődő volt, hogy adásaiban híreket fognak sugározni. Az első rádióprogram 1920. augusztus 31-én indult el Detroitban, a 8MK állomáson. Az ezt követően gyors tempóban elinduló rádióállomások azonban már nem élvezhették ugyanazt a szólásszabadságot az USA-ban, mint annak idején az újságok. A huszadik század háborúi és szélsőséges eszméi miatt talán nem is csoda, hogy külön rendelkezés szólt arról, hogy a szövetségi kormány ellenőrzése alatt álljanak, így csak általuk jóváhagyott híreket közöljenek.
Forrás: Timetoast
A rádiózás gyorsan tett szert komoly népszerűségre: a 20. század első felében a hírközlés fő médiumának számított.
A hírek közlési stílusa is ehhez az új felülethez alkalmazkodott: a rádióbemondók már jóval rövidebb, egyszerűbb stílusban kommunikáltak, mint az újságcikkek szerzői. Így alakultak ki azok a rövid hírblokkok, amiket az első mozgóképes hírek megalkotásánál is alapul vettek, és amiket mai napig láthatunk a tévécsatornákon. 1910-1960 között, mielőtt még a háztartások széles körében elterjedhetett volna a televíziózás, népszerű időtöltés volt moziba járni tájékozódás céljából. Ekkoriban pár perces, dokumentumfilmhez hasonló kisfilmeket szerkesztettek a világ eseményeiről, így a történelemben először az emberek mozgóképen láthatták a világot formáló eseményeket. A hírközlés ezen formájának már volt egy egyértelműen szórakoztató szempontja, ami ma is visszaköszön a tévéhíradók infotainment stílusában.
A televízió technológiájával az 1920-as évektől kezdve kísérleteztek, az első széles köröknek szóló tévéadás pedig az 1940-es években került sugárzásra.
Ez volt Lowell Thomas híradása az NBC-n, amely tulajdonképpen egy rádióadás tévében szimultán leközlése volt. Magyarország területére először egy 1946-os kiállítás kereteiben juthatott televízió-készülék, az első hazai csatorna, a Magyar Televízió pedig ezután nem sokkal, 1954-ben kezdte el sugározni adásait. Közismert, hogy az állami televíziókon túl más csatornák a rendszerváltásig nem voltak elérhetőek hazánkban, de fontos azt is megemlíteni, hogy a nyugati országokban sem volt ennél sokkal szabadabb a hírközlés lehetősége.
Az USA-ban sokáig oligopóliumot élvező pár nagy tévécsatorna ugyan kereskedelmi jellegű volt, de egyértelműen olyan szoros állami kapcsolatokkal rendelkezett, mint pár évtizede a rádióállomások. 1980-ban hozott el forradalmi váltást az atlantai Cable News Network, azaz a CNN elindulása, ami a világ első nonstop hírközlő tévécsatornája volt. Az 1990-es években sorra robbantak be mellé további csatornák, az évtized során pedig az internet is egyre elterjedtebbé vált.
Az internet hozta el a legutóbbi forradalmat a hírközlésben.
Az eddig nyomtatott újságok pár év leforgása alatt mind létrehozták saját honlapjukat, ahol ugyancsak megosztották cikkeiket, majd hamarosan fő profiljukká is tették az online hírközlést. A közösségi média térnyerését pedig úgy is értelmezhetjük, hogy az újságírás szakmájának csökkent a relevanciája. Már nem csak tőlük szerezzük meg ismereteinket a világ eseményeiről, hanem bárki kiposztolhatja a saját tapasztalatait és véleményét, akár képekkel, videókkal illusztrálva, a világon bárki adhat számunkra új ismeretet. Gyakorlatilag visszatérünk ezzel ahhoz az évszázadokkal ezelőtti felálláshoz, amikor egy falu vagy törzs tagjai egymást kérdezgették a hírekről – épp csak az egész világot értelmezve egy nagy közösségként.
A HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum idén is kiosztja az Év Gyerekkönyve díjakat. A tavalyi évhez képest az Év Gyerekkönyv Írója elismerést két, 0-6 év és 6-12 év közötti kategóriára osztották, továbbá a díjazás két kategóriával bővült: idén az Év Ismeretterjesztő Könyvét és az Év Illusztrátorát is kiválasztják – ez utóbbi kategória jelöltjeit tartalmazza a HUBBY legújabb shortlistje.
Csatlós Judit, muzeológus, a Kassák Múzeum munkatársa Győrei Zsolt, író, fordító, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, a Károli Gáspár Református Egyetem óraadó tanára Hansági Ágnes, irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem tanára, a HUBBY elnökségi tagja Halupa-Tiba Gabriella, könyvtárostanár, a Könyvtárostanárok Egyesületének kitüntetett tagja Péterfy Gergely, író Sándor Enikő, a HUBBY elnökségi tagja.
Az Év Illusztrátora kategória shortlistje:
Nincs itt semmi látnivaló, írta és illusztrálta Dániel András, Pozsonyi Pagony Kiadó
forrás: pagony.hu
A vakok és az elefánt, hindu népmese, szerkesztette: Csányi Dóra, illusztrálta: Grela Alexandra, Csimota Kiadó
Az elmúlt egy évben szembesült csak igazán a kulturális szféra azzal a ténnyel, hogy mennyire nehéz és egyben milyen fontos az online térben teremteni és ezzel egyben archiválni is a kultúrát. Legyen szó a művészeti produktumok digitalizálásáról, beszélgetések közvetítéséről vagy a kultúra területeinek népszerűsítéséről, a lassú és nehézkes átállás egyben elérhetőbbé is tette ezeket a témákat, ágazatokat. Az f21.hu fiatal csapata már a pandémai előtt céljául tűzte ki a Youtube-csatorna megteremtését, amin már korábban is találkozhattatok videókkal, de mostantól már nem csak archivumként fog szolgálni, hiszen rendszeresen találkozhattok majd különböző sorozatokkal, videókkal, témákkal és projektekkel a csatornánkon.
Első nagykaliberű tartalomként a három költészet napi videónk került fel, melyekben meghívott vendégeinkkel beszélgettünk az erdélyi líra jelenéről, a kortárs magyar költészet elmúlt öt évéről és a gyerekköltészet megítéléséről, helyzetéről. Emellett az április 13-án bemutatott Polc előtt című, kötet előtt álló szerzőket fél órában bemutató videósorozatunk első része is megtekinthető már a felületen.
A következő tartalom a Szemmérték című videosorozatunk első beszélgetése lesz, amiben a kulturális szféra meghatározó szereplőivel beszélgetünk munkáik üdvözlendő vagy épp kártékony vetületeit egyaránt tematizálva. A Szemmérték debütáló részében Demeter Szilárd lesz Bándi Máté (az f21.hu Kortárs rovatának vezetője) vendége, akivel többek között a Petőfi Irodalmi Múzeum szerepéről, az állami ösztöndíjak és a kultúratámogatás mentén kialakult vitákról, illetve az irodalom és politika kapcsolatáról beszélgetnek.
A Szemmérték első része Youtube-premierben lesz megtekinthető április 24-én, 17 órakor.
A kötészet napja alkalmából André Ferenccel, Codău Annamáriával, Horváth Benjivel, Kemenes Henriette-tel, valamint Mărcuțiu-Rácz Dórával beszélgettünk az erdélyi líra jelenéről.
A beszélgetést moderátorai: György Alida és Nagy Zalán.
,,Amikor kortárs magyar líráról akarunk beszélni, akkor kihagyhatatlan, hogy a határon túli magyar líráról is beszéljünk. Erdélyben van egy nagyon erős mag, amire érdemes odafigyelni. A nemrég szerkesztett Címtelen föld antológia is erre erősít rá, ahová huszonhat fiatal szerző versei kerültek be. Ezeknél a szerzőknél egyedi kísérletező jelleg figyelhető meg, amely eltér a magyarországi líranyelv fősodrától. A másféle szocializációs közeg által a kérdésfelvetések egy eltérő nézőpontból születnek meg. A kétezres évek közepén jelenlevő hiány után az elmúlt fél évtizedben több mint tíz tehetséges fiatal alkotó jelentkezett kötettel. A digitális világ miatt azt hinnénk, hogy kisebbek lettek a távolságok, de mégis méltatlanul kevés figyelem irányul a határon túli szerzőkre. Arról mindig érdemes beszélni, ami jó” — vallja a romániai magyar irodalomról György Alida író, a beszélgetés egyik moderátora.
A beszélgetés moderátorai: Eszenyi Fanni és Vincze Bence
Milyen szempontok alapján választja ki és értékeli a versesköteteket a mai irodalomkedvelő? Milyen változásokat figyelhetünk meg az irodalomnépszerűtési tendenciák terén? Fontos-e a közösségépítés? Lehet-e költészetből brandet építeni? Miben változott és merre tart a kortárs magyar líra? Emellett szó lesz az Általatok választott top 10 verseskötetről, a fiatalok költészethez való közeledési lehetőségeiről, a kritika és a kritikai nyelv szerepéről, a hagyományos irodalmi platformokról és koncepciókról, az elmúlt öt év legfontosabb irodalmi eseményeiről és persze a kortárs magyar líra jövőjéről. Röviden: megpróbáljuk körbejárni, hol is állunk most.
Miben különbözik a gyerekköltészet a „rendes” költészettől? Milyen a kortárs gyereklíra, egyáltalán hol van a helye a klasszikusok uralta kánonban? Milyen utakon juthat el egy szöveg a gyerekekhez? És a gyerekversek tényleg csak gyerekeknek szólnak? – ilyen és ehhez hasonló kérdéseket járunk körül a magyar költészet napja alkalmából rendezett beszélgetéssorozatunk harmadik részében.
Az f21.hu és a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum közös szervezésében megvalósuló kerekasztalbeszélgetés során a kortárs gyereklíra helyzetét szerzői, szerkesztői, kutatói, kritikusi és pedagógiai nézőpontból térképezzük fel, miközben igyekszünk mindenkit arra sarkallni, hogy ne higgyen annak, ha valami komolytalanul hangzik, hiszen a legkomolyabb dolgokról is lehet – sőt, kell – néha komolytalanul beszélni.
Résztvevők: Kollár Árpád, Szekeres Nikoletta, Vojnics-Rogics Réka, Katona Alexandra
Az f21 költészet napi programsorozatának utolsó eseménye debütáló interjúsorozatunk első epizódja, a Polc előtt, ahol megjelenés előtt álló kötetek szerzőivel beszélgetünk fél órában.
A Polc előtt debütáló részében Vida Kamillával beszélgetünk első kötete, a Konstruktív bizalmatlansági indítvány (Magvető, 2021) kapcsán generációzásról, közéletiségről, zenéről és iróniáról.
Idén a Nemzetközi Booker-díj rövidlistájára 6 regényt választott ki a zsűri.
Szűkült a kör
A március 30-án kihirdetett hosszúlistán szereplő szerzők közül ma többeknek el kellett búcsúzniuk a Nemzetközi Booker-díj további fordulóitól.
Az örökös Nobel-esélyesnek tartott kenyai író, Ngũgĩ wa Thiong’o B a várakozások ellenére még a rövidlistára sem fért fel a zsűri döntése alapján.
Helyette viszont olyan szerzők kaptak helyet a shortlisten, mint David Diop vagy Éric Vuillard.
