Aki hallott valaha Woody Allen zaklatási botrányról, az most bizonytalan lehet abban, hogyan értelmezze az Apropó nélkült. Sokan azt állítják, ez csupán Woody Allen erőszakos védőbeszéde, a #metoo kampány aláásása. Ha felcímkéztek szexuális predátornak, lehet még véleményed? Ki hazudik, és ki mond igazat? Ebben a könyvben talán választ kaphatunk ezekre a kérdésekre, de ha csak egy kis botrányra vagyunk éhesek, bele se kezdjünk, mivel a mű írója sokkal több mindent rakott le az asztalra, mint gondolnánk.
A kezdetek
Woody Allen a New York-i pezsgéstől néhány lépésre, Brooklynban nőtt fel Allen Stewart Konigsberg néven egy szerető zsidó családban. Nem tesz nagyobb kitérőt családja múltjának bemutatására, inkább bizonyos eseményeket emel ki a születése előtti időkből, saját életének időterében mozog. Emiatt hiányosnak is érezhetjük a családtörténetének bemutatását, ám így nem válik vontatottá a szöveg. A szerző a lényegesebb szereplőkre helyezi a hangsúlyt, mint a szerencsejátékfüggő apjára, a gyakorlatias anyjára, vagy a szeretett unokanővérére. A családjának negatív tulajdonságait is körüljárja, egyes helyeken elég erős megjegyzésekkel, mint például amikor az édesanyját csúnyának nevezi, de a nagy egészét tekintve pozitívan szemléli a gyerekkorát.
„Emlékszem, azt hittem, hogy a világon mindenki, beleértve anyámat, apámat, nagybácsikáimat és nagynénikémet, más bolygóról érkezett ufó, egy adott pillanatban majd lerántják az álarcukat, megmutatják a valóságos, szörnyű pofájukat, azután darabokra tépnek. Nem tudom, miért képzeltem ilyen borzalmas dolgokat. A szüleim, a nagynénim meg nagybátyáim, ahogy említettem már, mind kedvesek voltak hozzám, és szerettek.” (33. o.)
Fiatalkorának története mozaikokból áll össze, kiemel egy-egy eseményt, vagy személyt, majd tovább is ugrik a következőre. A szöveg így kissé követhetetlenné válik egyes helyeken, koncentrálnunk kell, hogy ne veszítsük el a fonalat, viszont ha belejövünk, a szöveg már könnyedén olvasható. Megismerjük az esetlen tinédzser Woody-t, aki minden lányba beleszeret, majd minden lány vissza is utasítja. A képzeletében egy tetőtéri lakásban Martinit szürcsölgető nagyvárosinak képzeli magát, míg a valóságban egy iskolakerülő gimnazista, aki be sem léphet egy bárba. Imádja a mozit, a dzsesszt, a bűvészetet, viszont az utóbbi kettőben nem gondolja magát különösebben tehetségesnek. A dzsessz-karrier helyett már fiatalon belekerül a show-bizniszbe, és a New York-i humoristák világába, ahol a legtöbb fellépőnek előre megírják mások a vicceit, és csak a karizma számít. Eközben belesétál első házasságába egy értelmiségi lánnyal, akivel nem találják meg a közös hangot.
Szakmai sikerek, magánéleti válságok
Ahogy egyre elviselhetetlenebbé válik a házassága, annál nagyobb sikereket ér el a munkájában. Stílusa egyszerre önreflexív, szarkasztikus és szórakoztató, ahogy filmjeiben is megszokhattuk. Élete folyamán a legélvezetesebbek azok a kis részletek, amiket elmond a barátairól, New Yorkról, és ahogy kifigurázza saját szorongásait. Ahogy olvassuk az önéletrajzot, Woody fokozatosan változik át humoristából azzá a filmrendezővé, akit ma is ismerünk. Bevezet a kulisszákba, bemutatja, egy-egy filmje melyik elvetemült ötletéből keletkezett. Életének háttérzenéjeként a filmes karrierje mellett mindig jelen van a szerelem. Kapcsolatai szinte mind viharosak. Első felesége után egy lelkileg nem éppen stabil színésznőbe szeret bele (Loise Lasser), akivel szünetekkel megszakított nyolc év után össze is házasodnak. Ez egy nehéz szerelem, de olyan kedvesen esetlenül vall róla az író, hogy aki olvassa, sokszor abszurdnak gondolhatja, mégis megláthat benne valami szépet. Például amikor háromszor felhívja a hollywoodi szállodából, és mind a háromszor kínos csendben válnak el. Loise után a karrierjére legnagyobb hatást gyakorló, Diana Keatonnel való szerelmi kapcsolatáról nem sokat tudunk meg, viszont karrierje indulásáról, a nagy sikert arató Manhattenről és az Annie Hallról annál többet. Eközben olyan anekdotikus történetek ismerhetünk meg, mint a Woody Allen főzni tanul, vagy A rendező kifosztja pókerben a hírességeket.
Bár azt gondolhatnánk, négy Oscar után az ember ül a babérjain, Woody Allen csak megissza a kávéját, és visszaül az írógépe elé. Szimpatikus, hogy az író inkább közömbösen tekint sikereire.
„Nem szeretem, ha művészeti produktumokért díjakat osztogatnak, hiszen nem azért készültek, hogy versenyezzenek egymással, hanem azért, hogy kielégítsenek egy művészi igényt és közben remélhetőleg szórakoztassanak is.”
Művészete számára öncélú, ami miatt a sznobizmus gyanúja ébredhet az olvasóban, viszont a könyv során rájövünk, hogy nem erről van szó. Ahogy ír a filmjeiről és azoknak részleteiről, érezhető az alkotás iránti szeretet szavaiban, és talán pont az az igazi alkotó, akit nem érdekel mások véleménye.
Ezután következik el a kritikus pont, ahol sokakban kétség ébredhet. Az addigra már híres rendező összejön Mia Farrow-val, a nyolc gyerekes családanyával, ami elindít egy olyan folyamatot, amit nem képes megállítani.
„Azóta is akadnak bolondok, akik azt hiszik, hogy a lányomat vettem feleségül, a feleségem a gyerekem volt, és Mia a feleségem volt, valamint tudni vélik, hogy örökbe fogadtam Soon-Yit, és Obama nem amerikai.” (309. o.)
Apropó nélkül?
Még a botrány leírása előtt pár szót ejtenék a #metoo kampányról. Az a fellépés, hogy sok évszázad után a nők is kiállhatnak önmagukért a hatalmon lévő férfiak ellen, a 21. század egyik legszebb gesztusa, viszont ezekkel a vádaskodásokkal bizonyos szinten elindult egyfajta „boszorkányüldözés” a filmrendezők ellen. Attól függetlenül, hogy a hírességek életük során elkövettek a társadalom számára elfogadhatatlan tetteket, nem kellene elítélnünk addigi munkásságukat, és sikereiket. Persze ezzel a tudással állíthatjuk azt, hogy ezek a filmek/alkotások már nem ugyanazok, mint régen, de ettől függetlenül ugyanúgy élvezhetjük az Annie Hallt, vagy a Férjek és feleségeket, mivel semmilyen összefüggésben nem állnak a rendező később feltételezetten elkövetett tetteivel. Ahogy Woody Allen ír az átélt botrányról, azt vehetjük erős védekezésnek, de akár őszinte vallomásnak is. Mivel a molesztálással kapcsolatos ügyek mindig lelkileg erősen megterhelik az áldozatokat, így nem gondolunk bele a másik oldal szemszögébe. Woody Allen bár védekezik, nem kertel, csak azt próbálja leírni nekünk, hogy ő hogyan élte meg az eseményeket, mivel az ő oldalát nem sokan hajlandóak meghallgatni, ez is lehet a magyarázat rá, hogy sokan nem is akarták kiadni az Apropó nélkült.
„Az emberek abban hisznek, amiben hinni akarnak, és mindenkinek megvan rá a maga személyes oka, bár néha nem is tudja, mi az.” (445. o.)
A szerző hivatalos iratokat is próbál feltüntetni önmaga ártatlansága védelmében, de ahogy írja, aki el akarja hinni, az el is fogja. A botránytól függetlenül viszont mindenképp ajánlom a könyvet azoknak, akik kicsit is érdeklődnek a filmipar vagy a filmkészítés folyamata iránt. Allen sokat mesél az emberekről, akik segítettek neki, a színészekről, az operatőrökről, és szinte mindenkit megemlít, aki életének a része volt. New York-i csillogás, Broadway, európai forgatások, dzsessz, esetlen szerelmek, szorongások és élettapasztalatok kavalkádja ez a könyv. Érdemes átélni, kézbe venni.
Kiemelt kép: Könyves magazin
