Metamodernizmus az erdélyi fiatal lírában – Öt vers a címtelen föld antológiából

f21.hu 2020. okt. 16. 0 2

Mărcuțiu-Rácz Dóra, Borbély András, Kulcsár Árpád, Ozsváth Zsuzsa és Varga László Edgár verseivel ajánljuk az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában idén ősszel megjelenő címtelen föld: fiatal erdélyi metamodern líra című antológiát.

Kolozsváron 2008-ban jelent meg a Korunk és a Komp-Press Kiadó gondozásában A meghajlás művészete címmel az erdélyi fiatal, akkor még kezdő szerzők antológiája, majd ezt követte hat évvel később, 2014-ben az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája.

Azóta felnőtt egy nemzedék, az említett antológiák szerzői közül néhány már ismert, több kötetes szerzővé érett, ugyanakkor a Mozdonytűz óta eltelt újabb hat év, közben színre lépett egy teljesen új generáció is, velük együtt pedig egy újfajta költészet van kibontakozóban. Kevésbé jellemző a posztmodern cinizmus, paródia és pasztiché, helyét egy reflexívebb irónia, fokozott őszinteség és újfajta érzékenység vette át. Ezt az átalakult érzelmi struktúrát sokan kísérelték meg leírni, ezek közül a legintegratívabbnak a metamodernizmus javaslata bizonyult. Robin van den Akker és Timotheus Vermeulen szerint a metamodern érzelmi struktúra a modern naivitás, elhivatottság és autenticizmus, valamint a posztmodern eltávolodás, irónia és dekonstrukció közötti oszcillációban tételeződik. A címtelen föld antológia az erdélyi költészet új irányait és kísérleteit gyűjti össze, amelyeken tetten érhető a metamodern érzékenység. 

Ide tartozik az utóbbi időben sokat vitatott “újkomolyság” fogalma, az ökológiai- és társadalmi tudatosság és reflexió, testiség és testtudat kérdései az információ korában, a popkultúra vs. magaskultúra, de szűkebb értelemben a kisebbségi lét, az ellentmondásos kelet-európai realitás problémakörei a 21. századi globalizált világban.

Mit jelenthet a hitelesség az azonnaliság és avulás korában? Hogyan kell viszonyulnom a környezetemhez a közösségi média és a fake news sűrűjében? Hogyan és mivé alakultak át emberi kapcsolataim? Mik a kilátásaim a túlnépesedett világban erdélyiként és kisebbségiként, nőként és férfiként? Mi az, amiért felelősséget kell vállalnom? Hogyan kell egyszerre lépést tartanom a világgal, döntéseket hoznom, és valamilyen módon viszonyulnom kultúrához, hagyományhoz, valláshoz, családhoz? Valóban közeleg a világvége? Ha igen, mi lesz utána? Ha meg nem, akkor mi jön még?

Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatják a fiatal erdélyi költőket, akik a legkülönbözőbb versnyelveken alkotnak a vallomásos költészettől a formai játékon át a poszt-apokaliptikus- és biopunk víziókig. A kisebbségi tapasztalaton túl – vagy épp abból adódóan – érzékelhető egyfajta, “otthonról hozott” (poszt)irónia, ami nem funkciója, hanem inkább előfeltétele versbeszédüknek. Szintén felfedezhető egy, ezt erősítő, komplex kulturális- és társadalmi háttér, illetve az ezeket ellenpontozó nyers őszinteség és lelki realizmus.

Elsősorban a legfiatalabbak sorolhatók ide, akik az elmúlt években kezdtek publikálni, mint Gál Hunor, Gothár Tamás, György Alida, Juhász-Boylan Kincső, Kali Ágnes, Kemenes Henriette, Kulcsár Edmond, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Ozsváth Zsuzsa, Sánta Miriám, Sárkány Tímea, Sztercey Szabolcs és Vass Csaba; majd azok, akik Mozdonytűz körül bukkantak fel, mint André Ferenc, Győrfi Kata, Kulcsár Árpád, Serestély Zalán, Székely Örs és Varga László Edgár; de itt a helye azoknak az is, akik már jó ideje alkotnak, de mostanában új hangokon szólaltak meg, mint Benke András, Borbély András, Fischer Botond és Gondos Mária Magdolna; valamint a Meghajlás művészetében is helyet kapó Horváth Benji, Láng Orsolya és Visky Zsolt.

Az antológia teljes előszava itt olvasható: 

https://www.helikon.ro/metamodernizmus-az-erdelyi-fiatal-liraban/


Öt vers az antológiából:

Mărcuțiu-Rácz Dóramár minden nő hazament

amikor az asztaltársaságból
már minden nő hazamegy,
joggal merül fel, hogy
talán megint túl sokat maradtál.
kuriózum vagy, új vendég,
te sem érted, miért vagy
még itt, meglep, hogy még bírod,
otthon nem tanítottak meg inni,
csak nemet mondani.

melyik vagy, kérdi,
aki úgy pasizik, hogy
mindig kéreti magát,
aki elmeséli a traumáit, majd
hirtelen megfeledkezik róluk,
aki first base-ért szimpátiát
kér és hazakísérteti magát,
vagy aki nem hisz
a kategóriákban, ha
rá vonatkoznak.

melyik vagy, kérdi,
aki addig erősködik, hogy
fizeti a saját italát, amíg
elfogy a pénze, aki
gyalog megy haza,
ha elfogy a pénze,
aki nem ül taxiba
részegen, akkor sem, ha
maradt még pénze,
aki csak rávágja
az összes kérdésre,
hogy a másik vagyok,
mindig és minden
helyzetben
a lehető legmásikabb.

a lehető legmásikabb
sosem érzi magát egyedül
az alkoholtól, csak paranoid,
ha már minden nő hazament,
akarata ellenére is kérdezni kezd,
a budiajtón keresztül hallgatózik,
hogy épp ki fogja kihasználni.

ha már minden nő hazament,
miért akarnál folyton kilógni a sorból?
nem vagy feminista, épp
ezt szeretik benned, mégis úgy
vitatkozol, mintha az lennél.
rájöttél, hogy senki se hallja,
mit mondasz, ha közben az
asztalt csapkodod.
nem vagy büszke magadra,
soha nem is voltál:
elítélhető vagy, nem fog
ikonná avatni egy nőszervezet sem,
pedig neked is vannak
traumáid, te is voltál
áldozat, túlélő, asztalt
csapkodó, dühös, csalódott,
cinikus, tettre kész,
paranoid,
tehetetlen,
cinkos.
összerezzensz minden
hirtelen érintéstől,
elmondanád nekik,
miért van ez így, megtaláltad
a megfelelő kifogásokat;
elmondanád, de csak
ha már biztos vagy
abban, hogy másnap
nem kérdez vissza senki.

amikor a jelzőlámpák
sárgára váltanak, és már
csak a patikazöld jelzi, hogy szabad,
amikor már minden nő hazament,
csak a ribancok maradnak kint –
ezt tanította neked az
öngyűlölet –, akkor
érzed magad sebezhetőnek.
de kinövöd ezt is,
a sötéttel sincs már
bajod,
nem szólhat minden
rólad,
nem akarhat mindenki
téged,
ez paranoia,
ez önteltség,
ez kompromisszum,
ez önvédelem,
ezt minden nő megtanulta,
aki már előtted hazament.

Borbély AndrásSzórványgazdálkodás

Proliváros,
kazettaöntvények közt korhadt rókaalom,
kazánfűtő, sofőr, eladó, tanár
agyát nyelvrács, szemrács, fülrács
feszíti a vasbeton szegélyű nagy könyv pereméhez.
A földhöz csapott róka agyalni próbál,
de a szívcellákban lakó vad nem jut eledeléhez.
A szó elavult szerszám, kirabolt sírbolt,
s a munkás nem szerzetes, sem a munkanélküli,
hogy katakombákba vonuljon:
mohón kap a főtt hús, a szesz, a pina után,
s nem él ám lencsén a pina sem.
A gerjedelmet így mégis szentté avatja a tiltás:
lányoknak faszokról beszélni tilos az iskolában,
a lelkész úr kardja a Bibliája,
a bejárat előtt elhagyott bugyi hever kétrét tűrődve a porban,
jeleként a roncsok közé szorult szemérmetlen életnek.
A kulisszák előtt viszont a fiúk,
a tantermekből a tornaterembe terelődve,
végre athéni férfiak, előnyük behozhatatlan,
ahogy saját combjukat maguk előtt fitogtatják,
még a kollektív depresszióról is megfeledkeznek,
és úgy rúgják nyakon a labdát, amikor a szórványmisszió
és az igazgatótanács seregszemlét tart a nyáj felett,
hogy az kész gyönyörűség.
Diszkurzív ellenpont sehogy sem lehetséges.
A maradék gyönyöre ez,
áradás után mit partra sodort a hullám,
végül beépül a talajszerkezetbe,
a szép szülőföld neogén faunája így lesz fölismerhetetlen,
így lesz egy ösztön és szuperegó,
szerv- és emberkereskedők álma zavartalan,
félelem s vágy tárgya a fekete mentő.

A harmadrangú élet is kábító, mint a kék szesz,
s az átváltozás végül elkerülhetetlen:
a város fölött, hol turulszobor vigyázza a tájat,
a dombon a vén pap s az ifjú lelkész állnak,
alszik lent a katakomba-város,
lobog a szűrt fény, s a sorfalban
mosolyognak a szép fasiszta lányok.

Kulcsár Árpád a hívás

felhívott anyám és mondta hogy apámnak nem
jósolnak már időt az orvosok
hogy az orvosok eztán az időt már nem apám légzésében akarják mérni
na jó anyám nem így mondta hanem hogy
fiam apád meg fog halni
mondtam anyámnak anyám az élet az nem légzés és mozgás
nem a tekintet fókusza a még működő orgánumok zenéje
hanem nyelv is és mint ilyen (milyen?) apám már rég halott
na jó ezt nem így mondtam hanem hogy anyám most nem alkalmas nekem beszélni
aztán egész este egy lány kezét fogtam és ő nem sejtette a szorításokat
mondtam neki hogy mint chagall úgy fess újjá hogy aközben
kaparod a festéket és rá se bassz ha a vászont felszakítja a spakli
na jó nem így mondtam hanem mit tudom én talán
hogy szabad-e jósolni időt.

Ozsváth ZsuzsaInnuendo

A vendégház sárga kislámpája kacsint,
aztán csak a tücskök ciripelése.
Magas fenyves bólint szemben,
a szomszéd szobában épp kefélnek,
halk motyogás, de nincs mentség.
Legalább erre ne kelljen mentség.

Aztán reggel lesz, madarak visítják szét
az erdei tisztást, ott áll középen a ház,
a tűzhely,
a hinta,
és a mindenen megtapadt nyugalom ígérete.
De ígérni emberi dolog.

A házban, az udvaron kamerák és szenzoros
fényforrások. Lépten-nyomon megvilágosodás.
Legalább a hegy elnéző ma.
Reggelihez pálinka, ebédhez pálinka, vacsorához pálinka.
Jó emésztés, gyógyszerek,
könnyített, szenzoros figyelem.

Orromat a karomhoz emelem, érzem a bőröm
szabad ég-szagát, aztán a tekintetlopás egy
széltől megragadott, kivágódó ablak tükrén:
a kizökkent arc és a behabart ráncok
vízmosások a völgy átlóján. Állok az erdő szélén,
valaki hátulról belök a sűrűjébe.

Varga László Edgár saigon

hétfőn láttam monszunt kolozsváron
porzott a víz a háztetőkön
úgy esett mint az apokalipszis mostban
fel is raktam hát azt a doors-számot és elképzeltem
ahogy willard százados kinéz a hotelszoba
redőnyének résein és az mondja:
„saigon
a rohadt életbe
még mindig csak saigon”
valami építkezésről méteres habszivacsdarabokat
sodort el a szél
az egyik felakadt a balkonunk előtti hársra
„románia” – mondtad erre dühösen
nem is mondtad inkább csak kiesett a szó a szádon
ahogyan azok a dolgok szoktak mindenhonnan kiesni
amik az istennek sem találják a helyüket:
egy emlékbe megtartott csapágygolyó
amelyről lekopott már az esésgátló emlék
s így a gravitáció is jobban hat rá
egy rég nem használt búgócsiga
nyakkendőjevesztett nyakkendőtű
fagyöngy-karkötő mely nem őrzi már
az egykori szerető illatát
mert megbánta biztos régi bűnét ő (is)
gyermekei s férje boldogok
ő pedig elégedett – a családanyák beérik ennyivel
lemondani az egóról a nőknek mindig könnyebb
s hogy férfi szentből mégis több van
ez is a férfiegóról mond el túl sokat

a „boszorkányok” kiknek azért kellett halni
mert nem az inkvizítort ölelte bársonybőrű karjuk
mert fekete macskát etettek s hajuk is illatos volt
vagy mert éhínség idején egy darab kenyérért
leszopták a pohos apáturat:
ők a szentek – mondom ezt megkésve kissé
anno domini kétezertizenhétben
és bocsánatot kérek egyúttal
az anyaszentegyház nevében

más: augusztus 1-től ismét munkába állok
ideje lesz most hogy már egy éve nem fizettem tébét
és csak kolonc voltam a társadalom nyakában
az nem mentség hogy közben megírtam ezt-azt
munkának csak az tekinthető
ami anyagi hasznot is hajt
ergo csontváry lusta volt akár a föld
picasso meg szorgos mint a hangya

kukorelly szokta mondani
hogy írjon mindenki naplót
az önmegismerésben elengedhetetlen
és hát most amúgy is írnom kéne
muszáj is meg kell is
(ezt meg ugye csak az értheti
akit pont egy ösztöndíjas időszakban
harap tökön az ihlet)
szóval önmegismerés – rohadjon meg
minél többet önmegismerek
annál inkább félreértem magam
szeretem a fákat a nőket a napot meg a tengert
ebben nincs semmi bonyolult – gondoltam
aztán rá kellett jönnöm hogy ennél bonyolultabb mégis
csak a félelem ne lenne
meg az a sötét és jéghideg – de hagyjuk
egyszerű a képlet: néha magasan szárnyalok
máskor meg nagyon mélyen
rossz napok jönnek 74-es évek
és lehet használni gyógyszerként
a szexet meg többféle lassú mérget
lehet is meg kell is
hisz a költészet is rock and roll
csak rosszabb a hangosítás
és nem futja belőle kokainra

szánom korom – de magamat jobban
bár éhezni fázni azt legalább nem kell
az meg az ő bajuk
hogy harmincévesen az anyjuknál laknak
mert saját házuk csak akkor lesz
ha örökölnek egyet
annak meg éppenséggel
egyelőre még az anyu nem örülne
és a szomszédok (megint) elhíresztelték
hogy jenőt (megint) kirúgták az egyetemről
nem lehet azoknak se az orrukat
szaros karóval felérni
de mindegy hagyjuk ezt is
azért mennek a dolgok rendben
az ösztöndíj ha majd végre megjön
vissza lehet adni az adósságokat
és talán még marad pénz elutazni egy hétvégére
talán nem – kiderül – vagy mindegy
közben azt a papírfecnit keresem
amire ennek a versnek a végét már az elején leírtam
nem fog ide passzolni de ideírom azért is
rím is van benne pedig:

van levegő csak nem ott ahol épp kell
belülről lassan fojt meg mint a légmell
csak kiesnek a szavak a számon
még mindig saigon

Tags: Borbély András, Kulcsár Árpád, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Ozsváth Zsuzsa, Varga László Edgár Categories: IRODALOM
Related Posts