Kezdőlap IRODALOM GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM Skandináv krimiíró, ha gyerekeknek (is) mesél – Jo Nesbø: Doktor Proktor pukipora

Skandináv krimiíró, ha gyerekeknek (is) mesél – Jo Nesbø: Doktor Proktor pukipora

Szerző:

Németh Míra

2021. júl. 17.

Legújabb sorozatunkban a POKET zsebkönyvek ifjúsági kiadványait vesszük górcső alá, hogy kicsit „felöltöztessük” az egyenborítóba csomagolt köteteket. Míg bizonyos kritikák a szövegekhez hajolnak közel, mások pedig a zsebkönyvkiadások (újra)kanonizáló gesztusát emelik ki, a fő kérdés minden esetben az, hogy a – sokszor egyáltalán nem is mai – szövegek tudnak-e még hatni ránk, fiatalokra.

A norvég Jo Nesbø díjakkal megszórt, vérbeli skandináv krimijeivel (Hóember, Vörösbegy, A birodalom) szerzett magának világhírnevet. A nem mellesleg dalszövegírásban és zeneszerzésben is jeleskedő, majdnem-focista Nesbø azonban épp olyan érdekes karakternek tűnik, mint amilyen érdekes az irodalmi munkássága is: vérfagyasztó bűnügyi kultregényei után 2007-ben ugyanis megjelent első gyerekkönyve (magyarul először 2012-ben a Kolibrinél), amely azóta sorozattá duzzadt, és eddig négy további részt élt meg. Nem csoda: a Doktor Proktor pukipora szürreális, szellemes és szerethető. Az a fajta alkotás, amely kapcsán joggal merül fel a kérdés: vajon ki fog jobban szórakozni, gyerek vagy felnőtt?

A könyv az Oslo egyik kis utcácskájában lakó és szép lassan szokatlan, de annál szorosabb barátságot kötő Lise, Bulle és Doktor Proktor története. Lise egy lelkiismeretes, eszes, ám bátorításra szoruló kislány, akinek mindennapjait megkeseríti a szintén a kis utcácskában lakó ikertestvérpár, Truls és Trym Thrane, akik lopásból és csalásból meggazdagodott apjuk nyomdokaiban haladva rettegésben tartják a környék gyerekeit.

A hatalmas fantáziával és apró termettel megáldott Bulle a valóság olykor zord körülményei ellenére is örökké optimista és kíváncsi, így nem is kívánhatna jobb szomszédot a bozontos, őrült tudós Doktor Proktornál, akinek ráadásként a mókás, de haszontalan találmányok a specialitásai. Ide tartozik természetesen a pukipor is (jóllehet a csapatnak szándékában áll annak továbbfejlesztett prototípusát, a fingonautaport a NASÁ-nak eladni, hogy olcsóbban és hatékonyabban juttathassák űrhajósaikat az űrbe).

Egy szépnek induló napon azonban a felfelé ívelő pukipor-biznisz veszélybe sodorja a csapatot, és Bulle Doktor Proktorral együtt a Szellemlyukba, Norvégia legszigorúbban őrzött börtönébe kerül. A történetben mindeközben az „alvilág” szintjén fontos szerepet kap Oslo szennyvízcsatornája is, benne egy vérmes, gyermekkori traumáktól szenvedő, Anna Konda nevű anakondával.

Magyarázni sem kell, az alaptörténet magasra dobott labda egy szürreális, őrült és vicces történethez, Jo Nesbø pedig tökéletes stílussal ki is aknáz belőle minden lehetőséget. Egyszerre épít egy olyan gyermeteg humorforrásra, mint a puki (bármennyire hülyén hangzik is ez), mégse nézi ostobának a potenciális olvasóit. A kötet tehát egyszerre játszik ezzel a jó értelemben vett gyermeteg eszközzel, másfelől viszont igenis egy intelligens és szellemes alkotásról van szó.

Ez a kettősség is annyira jellemzi a skandináv szellemiséget: egy abszurd, szürreális, első pillantásra komolytalannak ígérkező humorforrást vesz segítségül, hogy egy olyan történethez adjon vele apropót, aminek vannak mélységei, tanulságai, emellett jóízű, szellemes humora, és legfőképpen remek karakterei, akiktől szívesen tanulnánk el, hogyan érdemes szemlélni az életet. Ez igaz a tudósra és Lise-re is, elsősorban mégis Bulle-re gondolok. A kissé talán becsapós, ám hangzatossága miatt érthető címválasztás (a norvég eredeti sem akármi: Doktor Proktors prompepulver) ellenére számomra mindenképpen ő a valódi főszereplő és hős.

Bulle rengeteg olyan külső és belső jegyet birtokol, amelyek miatt sokan, főleg fiatal korban kirekesztve érzik magukat a legtöbb közösségből. Bulle nagyon apró (többször elveszett már a régen nyírt fűben), vörös hajú, szeplős, tudálékos és szószátyár kisfiú, akinek ráadásul újra és újra be kell illeszkednie, olyan gyakran költözködik egyik városból a másikba. A családtagjai e nehézségek mellé ráadásul nem teremtenek számára támogató otthoni légkört, hanem jól érezhetően csak nyűgnek találják a különös kisfiút, és ezt éreztetik is vele.

Bulle azt, hogy értékes gyerek és ember, annak ellenére is tudja, hogy ezt bárki az orrára kötné, sőt, annak ellenére is, hogy ezt a saját anyja és testvére sem gondolja róla így. Ha nem Nesbø és az örök optimista Bulle szemüvegén keresztül látnánk ezt a történetet, még akár el is szomorodhatnánk a kisfiú helyzetén, de a könyv nem hagyja az olvasót letargiába zuhanni, inkább a világba kiáltja egyik legfőbb üzeneteként és tanulságaként: hogy a hozzáálláson, az életfelfogáson rengeteg múlik, ezért ezeknek a képességeknek hatalmas erejük van.

jo nesbo — A norvég nyelvű eredeti (2007) és az első magyar nyelvű kiadás (Kolibri, 2012) borítója

Legyinthetnénk erre, mondván, sem Bulle letörhetetlen életszeretete, sem maga a történet nem életszagú. Azonban véleményem szerint nem is mindig fontos, hogy reális és valósághű legyen egy alkotás. Olykor nagyobb szükség lehet arra, hogy példát mutasson, valamilyen ideát támasszon elénk, amit – ha egyetértünk vele – igyekezhetünk beleépíteni a döntéseinkbe, szemléletünkbe. Elvégre jó lenne néhány olyan kis Bulle, akiknek életszeretete ragályos – miért ne igyekezhetnénk, hogy mi legyünk ezek a valakik? Legalább néhanapján. Számomra ez volt a könyv legfontosabb tanulsága, kíváncsi lennék, vajon egy 10 éves olvasó számára mi volna az. A kiadás kapcsán fontosnak tartom megjegyezni azt is, hogy Petrikovics Edit fordítása, még ha nem is olvastam a norvég eredetit, ki merem jelenteni, hogy remekül visszaadja az eredeti stílusát és humoros kifejezéseit.

Külön kiemelném még a kötet olyan, egyébként apróságnak tűnő, mégis roppant ötletes elemét, mint a könyv végén található kiejtésmutató. Több mint húsz évet éltem eddig le úgy, hogy rosszul ejtettem Jo Nesbø nevét (és szerintem így van ezzel majdnem minden magyar – mármint, aki nem beszél norvégul), és ezt egy gyerekkönyvből kellett megtudnom. De minden egyéb norvég, a könyvben felbukkanó név és helység helyes kiejtését megtaláljuk itt, ami egyrészt hasznos infómorzsaként szolgál, másrészt ad egy kis plusz bájt a történethez. Szintén igaz ez Mike Lowery jellegzetes illusztrációira, amelyek hangulatvilágában tökéletesen illeszkednek Doktor Proktor, Bulle és Lise feje tetejére állt, zűrös és ugyanennyire szívmelengető kalandjaihoz.

A kötet elsősorban szórakoztatásra született, és célközönsége, dacára a gyerekregény titulusnak, igencsak széles. Már csak abból adódóan is, hogy könnyen támadhat az az érzésünk, mintha Nesbø személyében ezúttal a skandináv Roald Dahlt üdvözölhetnénk, ám a hasonlat ellenére a Doktor Proktor-széria mégis saját hangon szólal meg. Abszurd humor keveredik benne csupa valóságtól elrugaszkodott elemmel, amelyek mögé nézve viszont valós, elsősorban a gyerekek életét érintő, őket foglalkoztató kérdésekkel és problémákkal találkozunk. De éppen emiatt lehet a könyv nem csupán gyerekek számára élvezhető és példaértékű, de a felnőtteknek szintén, amelynek köszönhetően egy kicsit újra gyerekfejjel gondolkodhatnak.

Érdekes módon, mikor már sokadik alkalommal nevettem fel hangosan egy őrült poénon, eszembe jutott, hogy vajon egy nálam 10-15 évvel fiatalabb olvasó is ugyanazokat az elemeket tartaná-e viccesnek vagy akár megindítónak, amelyeket én, 22 éves fejjel? Szerintem nem, és – ahogyan ez gyakran fontos összetevője a jól sikerült, elsősorban gyerekeket és fiatal kamaszokat belövő filmeknek, animációknak és könyveknek – a Doktor Proktor pukipora egyik legfőbb erénye is ebben rejlik: össze tud kacsintani bármely korosztállyal.