150 éve született Vlagyimir Iljics Lenin, a bolsevizmus atyja

Hengszter Norbert 2020. ápr. 22. 0 1

1870. április 22-én Vlagyimir Iljics Uljanov néven látta meg a világot a bolsevik mozgalom létrehozója; „alkotása” jócskán túlélte őt. Az emberek többsége mind a mai napig pozitívan ítéli meg a szerepét az ideológia alakulásában, holott kevesen ismerik az igazi arcát.

A 20. század egyik legkiemelkedőbb alakjává vált a ma már mozgalmi nevén ismert Vlagyimir Iljics Lenin – nevét a Léna folyótól vette, jelentése lénai. Ha azt mondanánk, hogy Lenin nemesi családból származott, sokan igencsak fognák a fejüket, hogy hogyan találhatunk ki ilyet. Viszont ez úgy igaz, ahogy van. Édesapja, Nyikolajevics Uljanov 1874-ben tanfelügyelőből lett előléptetve a szimbirszki kormányzóság népiskoláinak igazgatójává, mellyel örökletes nemességet kapott, ugyanis Nagy Péter uralkodása óta a katonatisztek és a hivatalnokok is a ranglista bizonyos szintjeit elérve nemesi rangot kaptak. Szüleinek még vidéki birtokuk is volt Kokuskinóban, ahol nyaraikat tölthették, valamint a földeket bérlő parasztoktól jövedelemben is részesültek. Később Alakajevben is felvásároltak egy birtokot, melyet ugyanúgy bérbe adtak, mivel Lenin nem akart gazdálkodni. Így kijelenthetjük, hogy Lenin nemesi családba született, és bár nem luxusban, de kényelmesen élt birtokai jövedelméből. Cikkünkben további tévhitekről rántjuk le a leplet.

Több mémoldalt is megihletett az a legenda, miszerint Lenin német ügynök volt – Forrás: Habsburg Mémarchia

Német megbízatásban

Mind a mai napig él az az elképzelés az emberek fejében, hogy Lenin német ügynök volt, holott ő csak a segítségüket vette igénybe, de soha nem állt be a szolgálatukba. Ez a legenda több író fantáziáját is megmozgatta már, sőt, mémoldalakat is megihletett. Leninről ez a mítosz azzal alakulhatott ki, hogy összefüggésbe hozták Lvovics Parvusszal, egy igen sokszínű személlyel.

Parvusz svájci tanulmányai során lépett kapcsolatba a legkülönbözőbb marxista körökkel – ahogy Leninnel is. Belépett a Német Szociáldemokrata Pártba, így mondhatni egyfajta összekötő elem volt a német és orosz mozgalmak között. Az 1905-ös orosz forradalom után száműzték Szibériába, ahonnan megszökött. Ekkor jött rá, hogy csakis külföldi segítséggel lehet megdönteni a cár hatalmát. Az első világháború idején meggyőzte a német kormányt, hogy pénzügyileg támogassák az orosz forradalmárokat, ezzel tönkretéve az ellenség háborús gépezetét. II. Vilmos császár elismerte, hogy szükséges az egyik ellenséges ország kiválasztása a háborúból különbékével, viszont tartott az ottani belharcok hatásaitól a velük kötendő békére. Parvusz biztosította a németeket arról, hogy ha Lenint eljuttatják Oroszországba, akkor ott olyan viszályt fog szítani, amivel az orosz hadseregeket kivonja a hadszíntérről. Azt nem tudni, hogy ezzel az ajánlatával kit szeretett volna segíteni Parvusz, a németeket vagy a bolsevikokat, de azt tudjuk, hogy végül 1916-ban került kapcsolatba Leninnel, amikor az politikai irodalmat küldött a német hadifogságban lévő orosz katonáknak. A németek végül pénzzel támogatták a bolsevikokat, viszont Lenin ezt csak egyfajta szükséges rossznak tekintette, hisz cselekedeteit csakis a kapitalizmus megdöntése motiválta, amibe az is belefért, hogy az általa német imperialistáknak nevezett kormánytól kap pénzt.

Lenin az 1917-es februári forradalom idején Zürichben tartózkodott. Amikor meghallotta a történéseket, azon kezdett el gondolkozni, hogyan jusson oda. Egyik ötlete az volt, hogy süketnéma svédnek öltözik, azonban felesége lebeszélte róla, mondván, „álmában egész biztos motyogna valamit a mensevikekről, és akkor lelepleződne”. Végül tárgyalásokba kezdett a német konzullal, aminek folyományaként engedélyezték számára és több orosz emigránsnak, hogy két német tiszt felügyelete alatt átutazzanak az országon. Szó sincs arról azonban, hogy egy lezárt vagonban utaztak volna, sőt, az állomásokon még le is szállhattak újságot venni, valamint németek is felszálltak a vagonjukba. Egyesek szerint Parvusz is szerepet játszott az utaztatásukban.

Stockholmban aztán Parvusz személyes találkozót kért Lenintől, aki ezt nem csak hogy elutasította, de utána megkérte Haneckit – Parvusz alkalmazottját – és a svéd parlament tagjait, hogy igazolják írásban, hogy nem volt hajlandó találkozni a német ügynökkel, ezzel is leplezve azt, hogy bármilyen kapcsolata lenne velük. Miután megérkezett Szentpétervárra, bele is vetette magát a politikai küzdelembe. 1917. július 4-én az orosz kémelhárítás értesítette a pétervári szerkesztőket gyanújukról, miszerint a bolsevikokat a németek pénzelik. Ennek alapja az volt, hogy a rendőrség letartóztatta Haneckit illegális határátkelésért, majd úgy értesültek tőle, hogy pénzt szállított Leninhez. Ekkoriban köztudott volt, hogy Hanecki Parvusznak dolgozik, aki pedig a német külügyminisztérium ügynöke volt. Lenin persze mindent tagadott, de a biztonság kedvéért a helsingforsi rendőrfőnök házában bujkálva várta ki, míg lecsendesedik a helyzet.

Sokan azzal vádolják Lenint, hogy a bolsevik hatalomátvétel után a breszt-litovszki békével törlesztette a német segélyeket, azonban ez aligha hihető. Inkább arról van szó, hogy ezzel akarta elejét venni az újabb területi követeléseknek. A legtöbb történész egyetért abban, hogy Lenin bár kapott támogatást a németektől, de attól még nem volt az ügynökük, hisz a pénzből saját céljait teljesítette, amik részben megegyeztek az övékével is. Robert Payne szavaival élve: „Lenin jelleme azonban nem arra utal, hogy lelkesen eljátszotta volna a fizetett ügynök szerepét. Célja a világ társadalmának megváltoztatása volt, és senkinek sem volt hajlandó engedelmeskedni”.

Kisebbségként „többség”

Az oroszt tanult emberek tudják, hogy a bolsevik szó többséget jelent, holott kisebbséget alkottak az orosz szociáldemokrata párton belül. Nevüket az orosz szociáldemokraták 1903-as brüsszeli kongresszusán szerezték, amikor 19:17 arányban Leninék megnyerték a szavazást. Innentől kezdve a forradalmi balszárnyat bolsevikoknak (többségnek), a mérsékelteket pedig – akik vezetője Julik Oszipovics Martov volt – mensevikeknek (kisebbségnek) kezdték el nevezni. Kezdetben csupán csúfolásként használták egymásra ezeket a jelzőket, azonban idővel rájuk ragadtak a nevek. Az mindmáig rejtély, hogy Martov miért ragaszkodott ennyire ehhez a megnevezéshez, amivel azt a benyomást kelti, hogy mindig kisebbséget fognak alkotni. A bolsevikok későbbi sikeréhez Lenin személyisége is erősen hozzátett, amikor megragadta az alkalmat és a többség által támogatottként írta be a történelembe irányzatát, ezzel mintegy előrevetítve későbbi hatalomátvételüket. Bár egy pártként indultak, de 1912-ben kettéváltak útjaik. A két irányzat között többször is volt próbálkozás a kibékítésre, de erre sosem került sor.

Martov és Lenin is tagja volt egy, a munkások jogaiért létrejövő ligának; az ülő sor jobb szélén látható Martov, mellette Lenin – Forrás: wikipedia.org

Ahogy a szociáldemokrata párton belül, úgy az 1917. évi választásokon sem a többséget alkották, pedig ekkor voltak népszerűségük csúcsán; a szavazatok csupán 24%-át tudták megszerezni. Habár a néptömegek nem önszántukból, de mégis a bolsevikok kezére játszottak, amikor különböző mozgalmakba tömörültek, ezzel szétzilálva a fennálló rendszert – elég a katonákra gondolni, akik 1917-ben megtagadták a parancsokat és fegyveresen hazatértek, ezzel felbomlasztva a hadsereget. Ezek a tömegmozgalmak együttes erővel megbuktatták a cári hatalmat, amely minden állami szervezet és intézmény bukásához vezetett. Egyfajta hatalmi vákuum alakult ki, melyet a februári forradalom után létrejött ideiglenes kormány próbált kitölteni. Azonban ez a kormány ragaszkodva az elnevezéséhez, a nemzetgyűlési választásokig nem volt hajlandó döntéseket hozni a legfontosabb kérdésekben: a háború és a föld problémájában. Ebben a zűrzavarban sikerült Leninnek egyben tartania követőit, ezzel erejükhöz képest aránytalanul nagy tekintélyt vívtak ki maguknak. Végül ez segítette őket hozzá a hatalom magukhoz ragadásához, miközben hosszú távú céljaikat egyik tömegmozgalom se támogatta volna (már ha tudtak volna róla).

A csendes forradalom

Mindmáig az a tipikus kép él az emberek fejében a „nagy októberi szocialista forradalomról”, amikor a tömegek az Aurora cirkáló ágyúinak elsütésére megrohamozták a Téli Palotát, ahol a polgári kormány miniszterei tartózkodtak. Gyakran találkozni ezzel a jelenettel tankönyvekben és régebbi szakirodalmakban is mint 1917-ben készült portréként a dicsőséges forradalomról. Elgondolkodott már bárki is azon, hogyan készíthettek volna az akkori korszak technikai szintjén ilyen jó minőségű képet este 21.40 körül, vaksötétben? Ez a kép egyébként az 1927-es Október című filmből való, melyet Szergej Mihajlovics Eisenstein rendezett, mégse kerül ki a köztudatból a téves információ.

Híres rohamjelenet az 1927-es Október című filmből, ami megalapozta a „dicsőséges forradalom” képét – Forrás: Alper Üçok (Twitter)

Azóta a történészek bebizonyították, hogy semmiféle rohamra nem került sor. November 7-én a felkelők egy erőtlen kísérletet tettek az ostromra, azonban az első puska eldördülésére visszavonultak, és egész nap a Téli Palota körül rostokoltak, miközben a városban ugyanúgy zajlott az élet, mit se tudván az ottani eseményekről. Bár az Aurora leadott egy jelző lövést, viszont a fedélzetén nem volt éles lőszer, így csak vaktöltettel tehették meg. Lenin egész nap sürgette a forradalmi katonai bizottságot (sikertelenül), hogy vegyék őrizetbe a kormány tagjait. Kerenszkij elnök ekkoriban ment ki a frontra, hogy katonákat toborozzon kormánya védelmére, azonban kudarcot vallott. A miniszterek egészen estig várták a felmentő erőket, majd elkezdtek szétszéledni. Ezt kihasználva, a bolsevik párti csapatok elkezdtek beszivárogni az épületbe, majd később elözönlötték azt és fosztogatásba, rombolásba kezdtek. John Reed, amerikai kommunista újságíró – aki nevét annyira tisztelték a Szovjetunióban, hogy egyesek teljes nevét keresztnévként kezdték el használni – így írta le a forradalom eseményeit: „Úgy tizenegy óra tájban megtudtuk, hogy a Néva-parton már nincsenek tiszti iskolások. Akkor feltörtük a kapukat és behatoltunk egyenként vagy kis csoportokban. Amikor a lépcsőn felértünk, a tiszti iskolások feltartóztattak bennünket, és elvették a puskánkat. De a mieink egyre jöttek, és végül mi voltunk többségben. Akkor megfordult a helyzet, és mi vettük el a tiszti iskolások puskáit”. Reed egyébként maga is részt vett az eseményeken.

Az „ostromban” résztvevők számát illetően is van egy kisebb ferdítés. Többen Trockij azon kijelentését veszik alapul, hogy a forradalomban 25-30.000 ember vett részt, azonban ezek többsége a városban szétszórva teljesítette szolgálatait, a Téli Palotánál csupán 10-15.000 ember jelenhetett meg, de az se biztos, hogy mindegyik részt vett volna a „rohamban”. Érdekesség, hogy az 1930-as években a párt felmérést végzett a veterán vöröskatonák körében, ahol közel 46.000-en vallották azt, hogy fegyveresen harcoltak a Téli Palotánál. Orlandó Figes történész azt a szarkasztikus kijelentés fűzte hozzá, miszerint: „Érdekes lenne egy hasonló felmérést végezni a moszkvai értelmiség körében arról, hogy hányan vettek részt 1991-ben a parlament épületének védelmében. Valószínűleg százezrek állítanák magukról, hogy ott álltak Jelcin mellett a tankon”.

Lenin megítélése

Többen is úgy tartják, hogy Lenin humanista forradalmárként kezdte el kiépíteni a kommunista programját. Nyikita Hruscsov 1956-ban a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán nyilvánosan is elismerte a sztálini diktatúra bűnösségét. Ezután a mozgalom ideológusai ennek a kijelentésnek tettek eleget azzal, hogy megpróbálták elhitetni a világgal: Sztálin hatalomvágyó, erkölcstelen vezetése a hibás mindenért, aki letért a lenini útról, és nem maga a politikai rendszer. Innentől kezdve a mintát maga Lenin munkássága adta. Így vált – egy amerikai újságíró megfogalmazásában – egyszerre a rendszer megváltójává, alapító atyjává és a gyermekek barátjává. Valóban nem az alkotó, hanem a méltatlan utódok a hibásak, hogy a kommunista kísérlet félrement?

Sztálin a már járt utat folytatta – Forrás: history.com

Még ma is sokan ezt vallják, de ha alaposabban megvizsgáljuk a dolgokat, kiderülhet számunkra, hogy Lenin nem az a humanista kommunista alak volt, mint amilyennek az utókor tartja. Lenin bár nem hozott létre totális diktatúrát, viszont a modern kutatások kimutatták, hogy igenis megvolt benne a törekvés rá. Richard Pipes lengyel-amerikai történész szerint olyan egyén volt, aki mindent tudott, csak azt nem, amit az ember mondott neki; vagy egyetértett vele valaki, vagy harcolt ellene – ebből fakadt az egész totalitárius mentalitás.

Lenin megvolt róla győződve, hogy a marxizmus az egyetlen tudományos világnézet, melyet kizárólag csak ő képes megfelelően értelmezni. Azt vallotta, hogy egyedül a munkásosztály a haladó, a többi mind reakciós, így meg kell őket semmisíteni. Amennyiben ez a haladó osztály mégsem lenne képes arra, amit meg kéne tennie, akkor ez nem a világnézet hibája; pártot kell szervezni föléjük, amit az osztálytudat képviselőjévé nyilvánítanak majd, amelyik bármit megtehet, amit a forradalom érdekei megkívánnak. Viszont tudjuk azt is, hogy mindig sikerült saját akaratát a párt vezetőségére rákényszeríteni, a saját elképzeléseit véghez vinni. Robert Service így írt róla: „Külső szerénysége gyakran elbűvölő volt; a felszín alatt azonban egy olyan személyiség arroganciája tapintható ki, aki meg van győződve természet adta jogáról, hogy ő legyen a legfelső vezető”. Totalitárius gondolkodásmódját bizonyítja az a tény is, hogy kezdettől fogva azt hirdette, hogy csak az ő követőit illeti meg az ideológia, a szervezkedés és a hatalom monopóliuma.

Nagyravágyásánál már csak érzelemmentessége volt meghatározóbb. Amennyiben a pártnak pénzre volt szüksége, attól se riadt vissza, hogy postai szállítmányokat raboljanak ki, vagy a megbízottai tehetős örökösnőket csábítsanak el. „Az ártatlan egyének halálát a történelmi haladás mocskának tudta be” – írta Robert Service a Lenin címet viselő könyvében. Még az se zavarta, ha egy hozzátartozója az áldozat. Amennyiben a nép ellenállt a forradalomnak, keményen lépett fel velük szemben légitámadások és mérges gáz formájában. Többen is azzal védik, hogy a cári kormányzat se volt épp kíméletes, holott ha jobban utánajárunk, láthatjuk: 1825 és 1917 között az uralkodói hatalom 6321 személyt ítélt halálra, míg a bolsevikok 15.000 ember haláláért voltak felelősek az első évükben. (Lenin teljes kormányzása alatt a szakértők hatmillióra becsülik az áldozatok számát.)

Igaz, akkoriban polgárháború dúlt az országban, amiben nem a leninisták bizonyultak a legkegyetlenebbnek, azonban ne feledjük, hogy tudatosan törekedett a kirobbantására – 1914-15-ben kiadta a jelszót: „Változtassuk polgárháborúvá az imperialista háborút!”. Ezt a helyzetet kihasználva kerülhetett csupán hatalomra, amit nagyon is jól tudott. Minden eszközt felhasznált célja eléréséhez.

Nehéz megállapítani, hogy pontosan mennyi is az orosz polgárháború áldozatainak száma – Forrás: Russia Insider (Twitter)

Annak ellenére, hogy élesen bíráljuk a sztálini rendszert, mégis rá kell világítanunk, hogy tulajdonképpen csak Lenin munkáját folytatta, hisz „minden elemét Lenintől tanulta; azokat is, amelyeket legsúlyosabb bűneinek tartunk: a kollektivizálást és a tömegterrort”, ahogy Richard Pipes írta róla. Érdekesség még, hogy egyszer megkérdezték Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet külügyminisztert, aki Sztálin legközelebbi kollégája volt, hogy melyikük volt a kegyetlenebb: Sztálin vagy Lenin? Ő gondolkodás nélkül rávágta, hogy Lenin sokkal keményebb volt. Az utód csupán tökélyre fejlesztette és kiterjesztette mindazt, melyet az alapító bevezetett: a titkosrendőrség terrorját, a gulágrendszert (igaz, már a cári időben is működtek), a szellemi élet megbénítását és több emberi jog semmibevételét. A számok is ezt bizonyítják: 1920-ban még „csak” 84 gulágtábor működött, míg 1923-ra már 315-re nőtt a számuk – vagyis még Lenin életében majdnem megnégyszereződtek. Már ekkor tudatosan terveztek irtásokat társadalmi és etnikai csoportok ellen, amit Lenin 1922. március 19-i feljegyzése is bizonyít: „Most és csakis most, amikor az éhínségtől sújtott területeken felütötte a fejét a kannibalizmus és az utcákon holttestek százai vagy inkább ezrei hevernek, csakis most tudjuk folytatni – ennél fogva kell is folytatnunk – a legvadabbul és legkíméletlenebbül az egyházi értéktárgyak gyűjtését!”.

Lenin betiltatta a párt X. kongresszusán a párton belüli frakciókat, majd főtitkári székbe ültette Sztálint még 1922-ben, ezzel teljes támogatásáról biztosította őt a politikai karrierjében. Mihail Heller és Alekszandr Nyekrics így írtak róluk: „Sztálin nem csupán törvényes, de egyetlen utódja volt Leninnek. Az, hogy az atya élete végén megsértődik gyermekére és megpróbálja megfosztani örökségétől, nem oly ritka eset!”. Ezzel is cáfolhatjuk azt az állítást, miszerint Sztálin önálló úton kezdett el járni, hiszen Lenin életének utolsó éveiben több konfliktusuk is volt.

Kiemelt kép: amiidonk.hu

Tags: bolsevizmus, évforduló, kommunizmus, Lenin, marxizmus, politika, szocializmus, Sztálin, Történelem, Vlagyimir Iljics Lenin Categories: VILÁG
Related Posts