Apám Lenin, anyám Sztálin, én meg nem tudom, ki vagyok – Secondhand a POSZT-on

Vincze Bence 2019. jún. 19. 0 0

Hogyan lehet megidézni nagyjából egytonnányi, színpadra szórt ruhával a történelem egyik roppant közeli, és a mi kultúránkat is máig velősen meghatározó korszakát? A posztszovjet emberek traumáit, személyes drámáit Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő könyvei alapján az Örkény Színház állította színpadra, nem csekély valóságérzékkel és fájdalmasan idézve azt a társadalmat és hagyományt, ami máig is körülvesz százmilliókat.

Szvetlana Alekszijevics 2015-ben Elhordott múltjaink (Secondhand Time) című művéért elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Ilyen típusú interjúkötet még soha nem került díjazásra nagyszabású irodalmi versenyen, ám mégsem számított meglepőnek, hogy a fehérorosz írónő érdemelte ki négy évvel ezelőtt. Több évtizedes utazás, kutatás és kitartó munka gyúrta össze a kötetet és a folytatásokat, amelyekben a szerző által készített interjúk szerepelnek. Ezek nem mindennapi szövegek és beszélgetések, ezek a Szovjetunió és annak utódállamainak az emberét mutatják be. Ha akarjuk korkép, ha máshogy nézzük kórkép. Attól függ, hogy milyen megközelítésbe helyezzük az elgondolást. A hatás, a hagyomány- és kultúraleírás pedig nem csak az utódállamokban, de bármely volt szocialista államban észlelhető, így egy magyar embernek sem idegen az, amit olvas és lát. Ha 20. századi, akkor azért, mert átélte, ha a 21. gyermeke, akkor azért, mert még mindig nem tudott túllépni rajta Magyarország. Nemcsak látványában és elemeiben, hanem a mindennapi beszédben is ott rejtőzik ez az atmoszféra, valóság, amit Szvetlana Alekszijevics próféta módjára fűz össze alkotásában, és amit az Örkény Színház társulata nem kevésbé precízen vitt színpadra.

Nyolc rendező, 21 színész, rideg érzelem és rengeteg használt ruha. Azt hiszem, a cím hallatán és az előadás első pillanataiban minden tekintetben az utóbbi dominál. Először nem értjük, aztán egyre jobban veszítjük el a fonalat, amikor is hirtelen összeér minden. Értjük, hogy mi miért történik és azt is, hogy ha valami nem kerül színpadra, az miért maradt ki. Az egész előadás számomra egyedülálló volt. Nem tapasztaltam még ilyen tempójú, kollázstechnikával kialakított színi előadást, aminek az alapját Szvetlana interjúköteteinek imitálása adta. Nem volt kényelmes a rohanás, a hirtelen sztereotipikus játék, ami magába szippantja a néző figyelmét, és el is nyeli. Próbálja azonosítani a karaktereket, igyekszik összeállítani a cselekményt, amit fél perc múlva teljesen eltüntetnek. Nem egyszerű az első tíz perc, de hatékony, mert a végére minden előfeltevését és színházi elvárását egy mozdulattal rázza le magáról az ember, és pusztán szemezget a neki tetsző és hozzá illő elemekből. Ennél a darabnál aktív szerepet kap a befogadó is, ő az, akinek folyamatosan azonosítani kell. Ahhoz, hogy értse, átélje, majd mindezek következtében élvezze a darabot elengedhetetlen, hogy megpróbálja magára, környezetére, emlékeire, hallott történeteire húzni azokat a mozaikdarabokat, amiket első látásra káoszként, első tudatos átgondolásra pedig már komoly felépítésként él meg.

Bevallom, amikor kiléptem a színházból az előadás végén, kisebb csalódottság vett erőt rajtam, nem azért, mert nem tetszett a darab, vagy mert nem értettem, egyszerűen mást vártam. Valami klasszikusabb értelemben vett cselekményt, de ahogy szépen emésztődött bennem az alkotás, rájöttem, hogy ennek az előadásnak legalább annyira van gondolati, mint színpadi ereje. Féltem, hogy el fogom felejteni az egymást futva követő jelenetek sokaságát, hogy ennek okán nem tudom érezni az előadás mondanivalóját, de a hatás napokkal később is csak érlelődik bennem. A momentumokat meg nem hogy nem lehet elfelejteni, de az idő egyre jobban bevési az ember gondolataiba azokat a jeleneteket, amiket látott.

Hogy miért is ilyen eleven ez a kollázstechnika? Mivel olyan precíz üteme van, mint egy jól megformált versnek. Kezdünk egy fantáziált, erősen túlzásba vitt sztereotipikus jelenettel, amiben hirtelen azt sem tudjuk, hova kapjuk a fejünket, majd rá egy pillanatra sorakozó, és hatalmas lendületű szovjet-figurázó humor vág arcon minket. És az ember azon kapja magát, hogy meg akarja jegyezni, mert ezt el akarja másnak mesélni, mert ismer egy ilyen embert, mert az ő nagyapja is sztálinista volt, mert vodka és Adidas melegítő. És kész a káosz, a jó káosz, amiben az ember egyszerre kacag és zokog attól a humortól, ami a mindennapjaink szerves része, csak nem vicc formájában, hanem a rideg valóságban.

Miután a színészeknek sikerült a közönség adrenalinszintjét teljesen felfokozni, következik egy lassabb, hosszabb és komplexebb jelenet, egy volt szovjet katona természetesen fiai nevelésében sem tűr el más módszert, mint amit ő is kapott feletteseitől. Ez a jelenet még a komikumba hajlik át az egyik fiú balettálmai okán, de ahogy haladunk előre az előadásban, egyre komorabb és közelibb dolgoknak lehetünk szemtanúi. Mindent megismerünk a sztereotípia és a valóság oldaláról is.

Fotó: Horváth Judit

Ez a kettősség legjobban a két Csernobil-jelenetnél ütközik ki. Az előadás elején még a tipikus kép, védőruha, lámpák, füst, eltorzult állatok, majd a végén Csuja Imre szerepében egy apa, akinek a drámaian valós és velőig vágó történetét ismerhetjük meg az atomkatasztrófa hatásáról. Pro és kontra, látjuk a populáris képet, amiből viccet csinálunk és sorozatokat készítünk, és átéljük a cseppet sem a közízlés humorérzékének tetsző, általában elhallgatott, vagy csak szóba nem kerülő drámákat, amikről mindannyian tudunk, vagy hallottunk. Az előadás csúcspontján egy katonacsapat életébe leshetünk bele, valami elképesztően szellemes díszlettel. (Az embernek eszébe sem jutna, hogy mennyire praktikus lehet egy WC csésze a színpadon.) De nem csak a díszlet, a színészi játék is hibátlan, egészen pontosan Znamenák István alakításában, aki ezredesből egy pillanat alatt vált át kesergő babuskává a fia sírja mellett. Átalakul, ahogy a fentebb említett kép is. Hiszen amíg katonai szerepe van, a komikumot, a katonai sztorikat látjuk, aztán szépen lassan halad a tragikum felé az emberölésről folytatott diskurzus során, amíg el nem ér a katonák halálához, a kis dobozban, darabokban hazatérő gyermekeket sirató anyukákhoz. És a legvégén az egyik legzseniálisabb eszközhasználat, amit valaha színházban volt szerencsém megtapasztalni, az, ahogy a ruhák egyszer csak összeállnak és kirajzolódni látjuk az acéllal futtatott, világító szemű, sarló-kalapács szívű Szovjetuniót antropomorf alakban. Színtisztán látni véljük azt a metaforikus, rengeteg összetevőből álló szót, hogy “PÁRT“. Hiszen mindenki tudja, hogy a pártot is emberek alkotják, de a szóbeszéd valami olyan módon emberivé tette, mintha egy emberről lenne szó – és ezt nem is hiába teszik/tették, vagy mondhatjuk úgy is: tettük.

Egyszóval a színpadon mi vagyunk, mi állunk ott és mi énekeljük hideg rázósan a szovjet himnuszt, mi mesélünk arról, hogy életünk első szerelmeslevelét Sztálin elvtársnak, Lenin atyának küldtük, mi gyűjtöttük a “kiváló dolgozó” rangjelvényeket, vagy nem? – Nem! Mégis mindenki úgy beszéli és hiszi, mintha átélte volna. Ez az, amit a darab magában hordoz, itt van a populáris és rideg kép is, benne áll minden megközelítés, és végül a szörnyű valóság. Azok az igazságok, amikről mindenki elfelejt beszélni, hiszen akkor már nem mi vagyunk a színpadon teremtett atmoszférában, amikor a hétéves lányunk meghal rákban, amikor a terhes feleségedet szöktetned kell, mert dróttal rángatják ki az örmény nőkből az otthonodnak nevezett területen a magzatokat, amikor a gyermekünket egy dobozban hozzák haza, mert szétrobbantotta a gránát, és amikor a gulágban háromévesen elszakítanak anyádtól és akkor látod legközelebb, amikor felbomlik a Szovjetunió. Ezeknek a szovjetűdöknek nem csak a közösségi oldalakon és a közbeszédben visszahallott humoros jelenségei vannak, mint látjuk. A legszörnyűbb az, amikor olyan embereket mutatnak be, akik hisznek/hittek mindebben. Pogány Judit egyik jelenetében láthatjuk ezt kiemelten, ami egyszerre megrázó, és ki is nyitja a szemünket. Nem ő tehet róla, hogy egész életében, onnantól kezdve, hogy az első betűt leírta, egészen öregkoráig egy olyan világban élt, ahol ezt minden lehetséges ponton belenevelték az elméjébe. Ez egy ilyen hatás volt, egy ilyen világ, és nem a kisemberek a hibásai, ők pusztán elszenvedők.

Fotó: Horváth Judit

A technikai felépítésen túl a fentebb többször említett díszlet érdemel még hatalmas dicséretet. A konkrét háttér feketeség, kopott falak és pusztán az egész színpadot beterítő ruhaáradat az, amivel a színészek élnek. És zseniálisan teszik. Pillanatok alatt vált át egy marék ruha állatokká, a Szovjetuniót megszemélyesítő emberré, hullaheggyé, csernobili tereppé és fagyos szibériai környezetté is. Játékos és egyszerűségében tökéletes. Az előadás egyetlen hibájaként a keretszerkezetet tudom említeni. A korábban tárgyalt precíz ritmus egésszé és hullámzóvá teszi az alkotást a populáris kép és a valóság között, ám ez a két egy-egy perces jelenet mégis átejti a ló túloldalára a lefestett légkört. Ezekben a jelenetekben isteni hangként, magyarul, orosz akcentussal szól a szerző a színpadon álló, tapsoló, ujjongó színészekhez. Úgy hiszem, hogy nyilván ez is a humor fokozására került bele, a sztereotipikus kép megerősítésére, de mégis, hatásában teljesen más érzetet kelt, és nem kifigurázó, inkább erőltetett humor, ami a játékszakaszban egy pillanatra sem tűnik fel. Azt gondolom, hogy olyan csodálatos eszközök, mint a kar beemelése mellett, ez egy kisebb és gyengébb mellékszálnak sikerült. Ennek ellenére a technika, a díszlet, a színészi játék és a mondanivaló komplexitása egyértelműen ellensúlyozza ezt a darab felépítését tekintve nem igazán releváns jelenetet is.


Secondhand – szovjetűdök

Szvetlana Alekszijevics írásai alapján

(Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban)

Fordították: Iván Ildikó, Pálfalvi Lajos, Enyedy György, M. Nagy Miklós, Földeák Iván

Szereplők: Bíró Kriszta, Csákányi Eszter, Csuja Imre, Dóra Béla, Epres Attila, Ficza István, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Koller Krisztián e.h., Kovács Máté e.h., Máthé Zsolt, Murányi Márta mv., Novkov Máté, Patkós Márton, Polgár Csaba, Pogány Judit, Szathmáry Judit mv., Takács Nóra Diána/Szilágyi Kata m.v., Vajda Milán, Znamenák István, Zsigmond Emőke

díszlet: Bagossy Levente
jelmez: Ignjatovic Kristina
dramaturg: Gábor Sára
zene: Kákonyi Árpád 
súgó: Kanizsay Zita 
ügyelő: Mózer Zsolt
a rendező munkatársa: Érdi Ariadne

rendező: Bagossy László és Kovács D. Dániel, valamint Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté,Vilmos Noémi, Walters Lili,
a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színházrendező osztályának hallgatói.

Kiemelt kép: Horváth Judit fotója

Tags: Csuja Imre, Elhordott múltjaink, kritika, kultúra, Örkény István Színház, Pécs, Pogány Judit, POSzT, Secondhand, Színház, Szvetlana Alekszijevics, Znamenák István Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts