„Lopnak, majd lelépnek, az újak pedig ellopják, ami megmaradt.”
Szerző: Dudinszky Nikolett
Az idézett mondat Vaszil Petrovics Goloborodkótól (Volodimir Zelenszkij), A nép szolgája című sorozat főhősétől származik. Az ukrán televíziós sorozatot, melyet az országban 2015 és 2019 között vetített a kijevi kereskedelmi televízió, Magyarországon március óta sugározza az RTL Klub. A Volodimir Zelenszkij főszereplésével készült vígjáték a kelet-európai groteszk hagyományába illeszkedve mutatja be a háború előtti Ukrajna politikai helyzetét.
A Nép szolgája című sorozat Európa egyik, ha nem a legkorruptabb országában készült, ahol a minimálbér összege a háború előtt is alacsonyabb volt, mint Koszovóban vagy Albániában. A sorozat egy több mint 44 millió fős (2014-es adat) népességű ország állampolgárainak mindennapjait ellehetetlenítő társadalmi és gazdasági problémát mutat be: a politikai elit korrupcióját. Nem egy könnyed téma, a sorozat műfaja szerint mégis vígjáték, politikai szatíra, s ezekhez a műfaji jegyekhez hűen szórakoztató babérokra tör.
Azok a nézők, akik nem kárvallottjai az ukrajnai politikai rendszernek, a sorozatot nézve talán vígabban, keserű szájíz nélkül tudnak nevetni, amikor olyan részekhez érnek, mint az elnöki rezidencia alkalmazottainak bemutatkozása.
Az elnök rendelkezésére állók között akad struccdoktor, vadász, hajóskapitány, sámán, pszichológus, akinek szintén jelen van a pszichológusa, külön masszőr a lábakra és külön a derékra, illetve számtalan olyan alkalmazott, akinek semmilyen feladata, funkciója nincs, azon kívül, hogy valakinek a valakije és szüksége van pénzre. Azt, hogy egy ilyen témán szabad és lehet-e nevetni, vagy inkább dühöt kellene éreznünk már a korrupció szó hallatán is, mindenki döntse el maga, számomra azonban a sorozat készítői érvényes választ adtak erre a kérdésre: szabad és kell is nevetni. Hozzáteszem, az én egyéni boldogulásom nem az ukrajnai gazdasági és politikai helyzeten múlik, így könnyen írhatom: szerintem vicces.
A főhős egy szüleivel élő, 37 éves középiskolai történelemtanár, aki kafkai módon egyik napról a másikra Ukrajna legújabb elnökévé válik. A főhősnek nem sok köze van a kialakult „elnöki” helyzethez, megválasztása éppen olyan abszurd, mint korábbi életkörülményei, melynek gyökere, mint az első részekből kiderül, a „kelet-európaiságban” rejlik (a tehetséges fiút gimnázium után csak apja közbenjárására veszik fel a jogi karra, amikor viszont kiderül a korrupt közbeavatkozás, a nagy igazságérzettel megáldott fiú szégyenében átiratkozik a történelem tanszékre).
Főhősünket egy igen emberi és őszinte dühkitörése vezeti az elnöki pozícióhoz:egyik gyenge pillanatában, tantermi körülmények között kendőzetlenül, szitkozódások közepette ecseteli kollégájának, hogy mi a véleménye az ország korrupt vezetőiről. Az egyik diák által videóra vett dühkitörés felkerül a YouTube-ra, s mindenki meglepetésére a 3 milliónál több megtekintésével felrobbantja az internetet. A kommentelők szerint a történelemtanárnak igaza van, a videónak elsöprő sikere lesz. A YouTube-videó megtekintői annyira díjazzák a tűpontos és szenvedélyes véleménynyilvánítást, hogy közösségi finanszírozás formájában összegyűjtik az elnökválasztáson jelöltként való induláshoz szükséges pénzt. Az ukrán népnek az elnökaspiránshoz hasonlóan elege van az olyan vezetőkből, akik az adófizetők pénzéből tizenhétféle fából készíttetik a parkettájukat, s gyermeküket nevezik ki a legfelsőbb bíróság elnökének.
Vaszilról egyébként nem mondható el, hogy magánéletében sikeres lenne, elvált, feleségével külön nevelik a kisfiúkat, s a szüleinél élve a családi hierarchia legalján helyezkedik el. Szükségleteire, kéréseire sem édesanyjától, sem a nála fiatalabb unokahúgától sem érkezik adekvát reakció, bármit mond, mintha az üres falnak beszélne. Édesapja mindemellett folyamatosan alázza és kötekedik vele tanári állása és alacsony jövedelme miatt. Az osztálya viszont szereti, és a nézők szívébe is gyorsan belopja magát a félszeg, gyermetegen naiv tanár, aki szenvedélyesen szereti a történelmet, szerény, szorgalmas, jóindulatú és kifejlett igazságérzete van. Innen szép nyerni egy korrupt ország elnökeként.
A sorozat nem operál mágikus vagy mesei szálakkal, arra a kérdésre, hogy egy mikrohullámú sütő vásárlásához banki hitelt igénylő történelemtanárt hogyan választhattak meg Ukrajna elnökévé, már az első részben választ kapunk: a politikai közegben hangadó, reggelire kaviárt fogyasztó oligarchák között feltehetően kommunikációs hiba miatt meglazult a figyelem és elmulasztottak saját bábjelöltet indítani a választáson, így történhetett meg a sorozat készítői szerint Ukrajna első demokratikus elnökválasztása. A nép akarata egy tisztességes, őszinte és jóra törekvő embert választott meg elnöknek. Hogy az elszabadult, évtizedes szabályok szerint működő korrupció elnyeli-e főhősünket, vagy megmarad igazságra törekvő, csetlő-botló bölcsésznek, az a sorozatból kiderül.
A nép szolgája olyan fájdalmasan pontosan rajzolja meg a helyi politikai valóságot, melyből az ország állampolgárai csak annyit látnak, amennyi egy jéghegy csúcsa, hogy talán nem túlzás azt állítani, a gogoli kritikai realizmus keveredik benne szitkom elemekkel. Komikus, szórakoztató stílusban, mégis kíméletlenül őszintén és pikírten mutatja be a korrupciót, s az urambátyám viszonyok organikusan működő, határokat nem ismerő arcátlanságát. A nép szolgája kulturális termékként bizonyítja számomra, hogy nemcsak vér komolyan, hanem szatirikus könnyedséggel is bele lehet nyúlni a társadalmi diskurzus „darázsfészkeibe”.
