A nem cselekvő hatalom – Caligula helytartója a POSZT-on

Vincze Bence 2019. jún. 13. 0 1

A Caligula helytartója című előadást egy évvel ezelőtt, 2018. június 26-án mutatták be a Nemzeti Színházban Szász János rendezésében. Székely János 1972-ben írt, már sokadszor újragondolt, ám aktualitásából semmit sem vesztő drámáját a Pécsi Országos Színházi Találkozó 10. versenyelőadásaként tekinthette meg újra a közönség.  

Azt hiszem, vannak olyan színházi előadások, amiket akármennyire is szeretne megfejteni a befogadó, a darab célja nem feltétlenül az, hogy kielégítő heuréka érzést keltsen a közönségben. Így voltam Szász János tavalyi rendezésével is, amit idén, június 11-én tekinthetett meg a közönség a POSZT versenyprogramjában. A színházból kilépve nehezen tudtam levetkőzni magamról a megfejtési vágyat, ami egészen a másnapi szakmai beszélgetésig üldözött. Noha különösebb megfejteni való nem volt benne, hiszen magától értetődő az, amit közölni és színpadra állítani kíván, inkább az a sokkhatás nehezen levetkőzhető, amit az „ahoggyal” okoz a darab. Aztán a beszélgetésen elhangzott a gondolat: nem lehet mindig, mindent megfejteni, van, aminek az a célja, hogy átéljük. Egy ilyen alkotásnál az átélésen van a hangsúly, és a lelkes befogadó sajnos hajlamos ezen túllőni, keresi az utalásrendszereket, a filozófiai hátteret, majd még mindig elégedetlenül teszi ölbe a kezét. Viszont ahogy az idő telik, egy ilyen alkotás nemhogy dühöt nem vált ki az emberből, egyenesen úgy érzi, minden végtelenül egyszerű, és minden végtelenül nehéz, és az ember, a dráma embere, a közönség embere, tehát AZ ember e között a kettősség között mozog, ahonnan mozdulni nem lehet, elfogadni és együtt élni vele viszont igen.

 „hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban”

A cselekmény Petroniusról (Trill Zsolt), Szíria helytartójáról szól, aki nem éppen könnyű helyzetbe kerül Caligula egyik parancsa miatt. Császára azt követeli tőle, hogy egy róla készült szobrot állítson fel a jeruzsálemi zsinagógába. Természetesen a felesküdött helytartó ezt kérdés nélkül vinné végbe, ám a főpap és a zsidó tanács hatására hezitálni kezd. Pontosabban ez a hezitálás egy várakozás, amiben a jobb megoldás lehetőségének érkezésére számít. És állandó vitát folytat Barakiással (Horváth Lajos Ottó), a főpappal vallásról, államvezetésről és érveik ütköztetéséről. Miért lehetetlen a zsidók szerint az, hogy az általuk tisztelt isten – aki nem fogadja el a bálványimádást – engedjen egy szobrot a templomába. És miért muszáj megtennie Petroniusnak azt, amit a császára, a hatalom megkérdőjelezhetetlen tulajdonosa parancsol neki? A lehetetlen és a muszáj száll harcba itt, de a darab folyamatos hármasságra épül, és bár ez nincs kimondva a diskurzusokban, e kettő csatázó kifejezés mellett ott a harmadik: az emberség, ami ugyanolyan szinten meghatározza a tetteket. Vagy a nem-tetteket is. Ha nem lenne emberség, Petronius bármelyik irányba cselekedhetne. Kiirthatná a zsidók népét, vagy polgárháborút szíthatna az amúgy is egyre inkább kettős megítélésűvé váló császára ellen. És valamiért az egész úgy tűnik, hogy addig teszi a legjobbat, és addig nyújt mindkét oldalra megfelelőt, amíg kivár és egyfajta nem cselekvő hatalmat alakít ki, ezzel magát téve a satu két foga közé, amik az idő előrehaladtával folyamatosan összenyomják a helytartót. De milyen is az a hatalom, amiben csak olyat tehet meg az ember, amit a felette álló parancsol, és amiért az alattvalók könyörögnek.

A dráma rámutat erre: ahogy felfele haladunk egy ranglétrán a hatalom teljessége felé, folyamatosan növekszik az esély, hogy rabszolgákká váljunk. A kérdés egyszerű: ez az ember észreveszi-e magán, hogy mennyire rabszolga a képzelt hatalmában? A hierarchia csúcsán a teljes teljhatalom áll. Ott ez a gond már nem forog fent, de még a második ember is szenved utána. A hatalomnak nem minden oldala jó. Petroniusnak nincsenek saját döntései, mindent úgy tesz, ahogy a császára parancsolja. Holott vannak alattvalói, ami hatalom, mégsem érzi ennek erejét. A helytartó jólelkű ember, okos vezető, egyszerű gondolkodó, és erős, ha tehetné seregekkel szállhatna szembe a császárral, de hűsége és az ilyen gondolatok közötti ingázás széttépi. Mindeközben a zsidó tanácson – akik végig támogatják, és igyekeznek éreztetni vele, hogy ő egy jó vezető – érezni, hogy ők is csak szórakoznak vele, ahogy Caligula. Ők is önzésből mondják neki ezt, hiszen az ő városuknak a legjobb lenne, ha polgárháború törne ki és kivonulnának a római légiók. Ezért szítják a tüzet Petroniusban, aki viszont végtelenül becsületes és hű az eskütételéhez. Valójában azt láthatjuk, ahogy egy alapvetően egyszerű ember, de jó katona, aki helytartói rangba tudott lépni, hogyan küzd meg a hatalom filozófiájával, hogyan küzd a vallás gondolatával, és miként világosul meg. Egy hosszú és nehéz folyamat ez, a nézőnek első körben igazából unszimpatikusnak is tűnhet a karakter, majd a végére olyan elképesztő jellemfejlődést és gondolatiságot láthatunk, amitől a hideg rázza a befogadót.

Petronius mellett két ember áll ki folyamatosan, Lucius (Kristán Attila) és Probus (Bordás Roland), akik a helytartó szerepének egyfajta kiegészítőiként kapnak helyet. Ahogy már említettem, erős a hármasság, és valójában a darab főszereplője nem is Petronius maga, hanem úgy áll ő elől, hogy mellette folyamatosan ott van a két segédtiszt. Egy kimozdíthatatlan hármasságban vannak, egészen addig, amíg egy vélt árulás okán mindkettőjüket meg kell öletnie. Valójában Petronius itt indul el a lejtőn. Megbomlik a rendszere, elveszti őket és onnantól kezdve már nem tud uralkodni azon a súlyon, ami összeszorítja. A hatalmas embernek, akinek nincs önálló döntése, csak két valódi katonája (választott fiaiként), és mégis ő adja a parancsot megölésükre. Nem is meglepő, hogy a darab ennél a határpontnál értéket vált, és sokkal filozofikusabba alakul. Tisztán kirajzolódni látszik a cselekmény célja: megmutatni, hogy milyen utak várnak azokra, akiknek ebben a diktatúrában szerepet kell betölteniük.

„ahogy rég istened sem”

Az előadás nem csak politika, hanem valláskritika is egyben, végig ez a lüktető erő, ez az a dolog, amit megkérdőjeleznek az események. Van-e az az Isten, aki nem engedi a szobrot betenni templomába, és, ha van, akkor miért nem tesz ellene. A válasz tökéletesen kidolgozott, egy köztest találunk, ami egyszerre tud kritikaként hatni a hívőre, és világnyitásként is használni annak, aki nem vallásos. „Lakatlan terem a lakatlan ég alatt”- Mondja Petronius, aki a cselekmény végére érthetően nem hisz már semmiben, a zsidó főpap pedig kifejti válaszában, hogy az az isten, akit ők tisztelnek, nem azért van, mert megteremtette az embert és a teremtmény követi, hanem mert az ember megteremtette, és az az eszme, az, amit ez a társadalomból kivált, na az az isteni jelenség. Egy állam-összetartó erő, egy világ-összetartó erő, egy olyan dolog, amiben a legnagyobb titok az, hogy végül ki teremtett kit. És bár ez a legnagyobb, ez a legkevésbé fontos kérdés is egyben. A lényeg egy: az ember hit és akarat nélkül semmivé lesz. A vallás nem azért van, hogy transzcendensben higgyünk, hanem azért, hogy megfelelően cselekedjünk, az állam szintén nem azért, hogy higgyünk benne, hanem azért, hogy legyen, ami irányít a megfelelő út felé. Utóbbi ezáltal használatba veszi az előbbit és, ha jól forgatja eszközként, a leghatékonyabb fegyver lehet. Ha ilyen értelemben közelítjük meg, valójában a lefestett isten egy nem cselekvő hatalom, aki maximálisan párhuzamba hozható Petroniussal. Petronius szenved az emberiség tetteiért és a végtelennek tűnő, de elenyésző hatalmáért. Szenved, és közben ad azzal, hogy hagyja történni a dolgokat, hiszen tehetetlen, és, ha tehetne sem biztos, hogy elősegítené a dolgok menetét. Másrészről megközelítve az Isten-metaforát, Caligulára is vonatkoztatható ez, hiszen a darabban nem jelenik meg, pusztán a rendeleteiben és a róla szóló hírekben jelenik meg. Ezzel ő is, a hatalom megkérdőjelezhetetlen ura egyfajta láthatatlan jelenségként öleli körbe a cselekményt és a színpadot.

Érdemes még kitérni két fontos tényezőre is. Az első Szász János vizuális technikáinak a precíz összhangja, ami rengeteget adott a darabhoz. Az előadásban érezhetően ott volt a rendező filmes tapasztalata és előélete is. Aminek hangosnak kell lennie, az tényleg hangos és ijesztő volt. Emellett hatalmas elismerést érdemel a darab díszlet és jelmeztervezője, Vereckei Rita is, akinek a munkája nagyban hozzátett az alkotás látványvilágához és komplexitásához.

Pusztán néhány, a színpadon megjelenő katonával egy az egyben tudja érzékeltetni a rendezés egy egész római légió erejét és azt, hogy milyen félelmet élhet át az a nép, akiket lerohanni készülnek. Az egész szerepét betölti a rész a sötétben. Minden dübörög, az ajtó, az épület acélrácsból készült, hogy ha neki csapódnak, még hangosabb legyen. A padló plexi, amin a légiósok katonai bakancsban rohannak, hogy hangosabb legyen, a terem pedig kétoldalú, hogy ha kell, minden halkabb is lehessen. Viszont a díszlet csúcsa a teljes mértékben eltakart, fóliákkal betekert, a szereplők feje fölött lógó monumentális szobor. Korábban már sokan feldolgozták ezt a drámát, és valamiért a szobor méretét az idő előrehaladtával egyre csak kicsinyítették, a formáját pedig elvették, jellemzően doboz szimbolizálta. Szász János pedig úgy gondolhatta, ha a lehető legkisebb Caligula szobrot nem tudja beemelni a darabba – hiszen ezt már elsütötték – akkor egyenesen akkora szobrot fog belerakni az általa rendezett drámába, hogy az a fizikai képtelenség határát súrolja. Látjuk, érzékeljük, és halljuk is: a templomba a szobor nem fér be. Nagyobb, mint a befogadásra szánt létesítmény. Ezzel egy teljesen új értelmezést is bevezetett a történetbe, ami meglátásom szerint csak jobban hangsúlyozza a kérdések és viták erejét. Ha ez a szobor bekerülne a templomba, nem csak a zsidók istene költözne ki belőle, hanem fizikailag is megszűnne létezni templomként. Fizikai térbe helyezi azt a transzcendenst, ami eddig csak gondolatiságban jelent meg a színpadon.

A színészi alakítás mellett sem szabad szó nélkül elmenni. A Petroniust játszó Trill Zsoltot a közönség soraiban ülve egyenesen féltettem attól a felszabaduló energiától, amit a szerepében alakítania kellett. A darab végére lábából folyik a vér, az izzadtság dől róla, kezét összeveri az acélrácsban, ráadásul olajban is megfürdeti magát, a színész és a játszott karakter is szenved, és ez látványos. Folyamatosan mozgásban van, az erő, amit sugároz magából az öltözködésben, a megszólalásokban, a mozzanatokban, úgy ül át a befogadóba, hogy már ő is érzi, Petronius nála sokkal több, erősebb és hatalmasabb. Ezért is csodás Trill Zsolt alakítása, hiszen az a fokozatos leépülés, ami a cselekményben folyamatosan jelen van, a befogadó számára is egyre inkább átérezhető, és teljes őszinteséggel kezdi sajnálni a helytartót.


Székely János – Caligula helytartója

1 óra 40 perc, szünet nélkül.

Petronius, római patrícius, Caligula szíriai helytartója – Trill Zsolt

Barakiás, a jeruzsálemi templom főpapja – Horváth Lajos Ottó

Decius, római lovag, caligula állandó követe – Rácz József

Lucius, fiatal római nemes, Petronius segédtisztje –  Kristán Attila

Probus, egy másik segédtiszt – Bordás Roland

I. Agrippa, Palesztina királya – Bodrogi Gyula

Júdás, zsidó politikus, az államtanács tagja – Bölkény Balázs e.h.

Római katonák:

A Kaposvári  Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának IV. éves színész hallgatói: Karácsony Gergely, Kisari Zalán, Kocsis Gábor, Kovács S.József, Szurcsík Ádám

Zsidó előkelőségek: Borbély Sándor, Dégi János, Kaló Kristóf, Korcsmáros András, Rékai Nándor

Rendező: Szász János

Kiemelt kép: Nemzeti Színház

Tags: Baranya megye, Bordás Roland, Horváth Lajos Ottó, Kristán Attila, Pécs, Pécsi Országos Színházi Találkozó, POSzT, Szász János, Székely János, Színház, Trill Zsolt Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts