A diktátor – A Vígszínház feldolgozása

Székács Linda 2019. máj. 2. 0 2

Charlie Chaplin diktátora igencsak érzékeny témát feszeget egy igencsak érzékeny korban. Az 1940-ben bemutatott film színpadra állítását Magyarországon elsőként a Vígszínháznak, azon belül is Eszenyi Enikő rendezőnőnek engedélyezték, Chaplin szerepében ifj. Vidnyánszky Attila remekel.

Talán ez az egyetlen igazán egyedi eleme a Vígszínház színpadára állított A diktátornak. Ifj. Vidnyányszky Attila pont úgy kacsázik a kis borbély szerepében, ahogy Chaplin, és pont úgy szónokol, mint a Chaplin által megformált Hynkel, mégis képes valami egészen egyedit nyújtani a nézőknek.

Eszenyi Enikő rendezése kifogástalan, az általa színpadra állított mű egy az egyben lemásolja az eredeti Chaplin-filmet, így ha valakit nem érdekel a színészi játék, a díszlet és a színpadi bravúrok, annak tulajdonképpen “felesleges” jegyet váltania a vígszínházi darabra és szépen felöltözve kimozdulni otthonról, mert a foteljában ülve is ugyanazt a történetet láthatja fekete-fehérben, mint amit a színházban élő szereplőkkel látna. Talán épp ezért jó a színpadi változat, vagy talán csak azért nem válik egy idő után unalmassá, főként, ha már láttuk az eredeti filmet, mert egyszerre meghökkentő és néha vicces, hogy hogyan képesek a színészek egy egész háborút, vagy egy egész országot színpadra vinni, illetve hogy hogyan tudnak repülőgép-balesetet bravúrosan produkálni. Gránátok robbannak, repülőgépet vezetnek, zsidó gettóvá, de még hitleri (vagy hynkeli?) náci Németországgá is alakul a színpad, amely Antal Csaba díszlettervező szakértelmének köszönhető.

A diktátor egy kis zsidó borbély és az egyre inkább felemelkedő Hynkel vezér életét mutatja be, akik veszélyesen hasonlítanak egymásra, mégis két teljesen eltérő személyiség két teljesen eltérő világban, melyek közül az egyik könyörtelenül felzabálja a másikat.

A mű Chaplin saját bevallása szerint is némileg tudatlanul és naivan áll hozzá a két világháború közötti időszakhoz és a második világháború kirobbanásához, de főként a zsidóság sorsához és Hitler személyéhez. Nyíltan kifigurázza a Führert, akit az eredeti mű keletkezésekor (1940) Chaplin talán valóban nem vett komolyan, később viszont majdnem kiirtott egy teljes népcsoportot, és feldolgozhatatlan traumát okozott nemcsak a zsidóságnak, de a saját népének is. A 2018-ban bemutatott színpadi verzióban pont emiatt néha rendkívül groteszk, hogy Hynkel éppen olyan agyalágyultnak tűnik, amilyennek Chaplin megformálta, és akinek feltűnés nélkül képes a helyébe lépni egy valóban kissé agyalágyult, kétballábas, de jószívű borbély.

A Vígszínház színpadára állított művet a színészi játék teszi nagymértékben egyedivé, Király Dániel fergetegesen plasztikusan formálja meg Napaloni, az az Mussolini alakját, és a színészek rendkívül szórakoztatóan figurázzák ki a korabeli Német- és Olaszországot.

A komikum fő forrása a karakterek mellett a rengeteg nyelvi bravúr, a német és olasz nyelvvel való játszadozás, a rögtönzések, a gúnyolódás, a beszédekbe közbeszúrt „spaghetti”, „wiener schnitzel” és hasonló közismert szavak. Ifj. Vidnyánszky Attila egyszerre két, mégis tulajdonképpen egy szerepben tündököl, melyekben nemcsak hogy Charlie Chaplin nyomába ér, de talán egyes pillanatokban le is körözi a némafilmek koronázatlan királyát.

A diktátor görbe tükröt tartott az 1940-es évek nézői és a mai nézők elé is, és bár 2019-ben sokszor zavaróan naivnak tűnik a hozzáállása, a félelmetesen valósághű díszletével és a magyar színészek páratlan alakításával amellett hogy szórakoztat, mégiscsak emlékeztet minket arra, hogy mit ne hagyjunk újra megtörténni.

Képek: Dömölky Dániel

Tags: A diktátor, Adolf Hitler, Antal Csaba, Budapest, Charlie Chaplin, Eszenyi Enikő, ifj. Vidnyánszky Attila, Király Dániel, kritika, Színház, Vígszínház Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts