Immár másodjára kísérjük útjára J. K. Rowling varázsvilágának fiatal varázslény-kutatóját Göthe Salmandert, a Legendás Lények-filmsorozat újabb epizódjában. A film egyszerre folytatja az előzmény sorozatot, valamint egészíti ki a varázslók világát újabb adalékinformációkkal, beinvitálva így a moziba az egyszeri nézőt és a Harry Potter-rajongókat is. Kritikánkból kiderül, sikerült-e a laikus, becsábított nézőknek valami újszerűt és izgalmasat mutatni, és hogy vajon van-e a történetben még egy trilógiányi anyag.

A történet rögtön az első epizód végkifejlete után kezdődik. Miután Gellert Grindelwaldot (Johnny Depp), a félelmetes sötét varázslót őrizetbe vették, nem sokáig marad bilincsben, ugyanis belső segítséggel kiszabadul az éjszaka folyamán. Göthe (Eddie Redmayne) eközben megbízást és ajánlatot kap Albus Dumbledore-tól (Jude Law), valamint a Mágiaügyi Minisztériumtól, hogy segítsen megtalálni Credence-t (Ezra Miller), az előző rész kontrollálatlan varázslóját Párizsban. A nyomozás során felbukkannak az előző rész különös mellékszereplői, a Harry Potter-szériából megismert helyszínek és ikonikus szereplők, valamint Grindelwald terve is kiteljesedni látszik.

Talán a történet összefoglalójából is látható, Grindelwald bűntetteivel nagyon sokat szerettek volna markolni. Elsőként meg szerették volna ismételni az első epizód talányát, miszerint egy másik ország varázsvilágát bemutatva még több háttérinformációhoz, univerzumbővítéshez és magyarázatokhoz juttatja a nézőt. A történet ezen a szinten körülbelül úgy működik, mint egy utazó dokumentumfilm, de ténylegesen működik. Párizs arculata, a párizsi varázsépületek látványa, a párizsi varázslények és az ehhez kapcsolódó utcai karneválok ízlésesen kerülnek bemutatásra. A látvány izgalmas, a CGI nagyon szép, a kosztümök és a díszlet is korhű és kreatívan vannak belecsempészve a mágikus elemek, mint például egy mozgó szobor, vagy egy miniatűrré változó sátor. Emellett a címszereplő legendás lényeket is nagyon okosan szőtték bele a történetbe, például a francia folklórból átemelt Matagot-kat (démoni macskalény), vagy a kínai eredetű Zouwut (gigantikus, repülő szőrös lény).

Ahol a működési problémák kezdődnek, az a többi aspektus és az egyensúly elvesztése. Az első részben a történet sokszor leült, hagyott időt a nézőek megemészteni azt a sok csodát és varázsállatot, amit a szeme elé tárnak, például hosszabb beszélgetős jelenetekkel a mugli (varázstalan személy) karakterrel, aki azonosulási pontként is szolgálhatott a csodálkozó közönségnek. Ebben az epizódban ezek az idők teljesen kimaradtak, a legtöbb dolog teljesen evidensként van kezelve, és úgy épít például a Harry Potter-filmek ismereteire, hogy meg sem próbálja bevonni azokat, akiknek kimaradt az élmény. Ez valahol erénye is a filmnek, ugyanis a cselekmény így tud ténylegesen pörögni, az univerzum így tud nagyobbat növekedni, mégis hiányzik néha az a fellélegzés, ami az első részben megtalálható volt.

Ráadásul a történet nem csak gyors, és pörgős, hanem végtelenül kaotikus és defókuszált is. A karakterek néha teljesen következetlenek. A visszatérő szereplők közül legalább kettőnek a felbukkanása még több magyarázatra szorult volna az első rész végkifejletét számításba véve, hogy ne érződjön teljesen ad-hocnak. Ráadásul a karakterek és a történetszálak annyira túl voltak zsúfolva, hogy egy-egy nagyjelenetben néhány szereplő csak úgy álldogált háttérben percekig, mire végre helyzetbe tudta őket hozni a forgatókönyv, ekkor pedig teljesen úgy voltak kezelve, mintha mindig is fontos lett volna a jelenlétük. Ezek mellett folyamatos pálfordulások, átállások és teljesen értelmetlenül motivált döntések kísérték végig a kalandok sorát. A legfájóbb pedig, hogy csak egy kis plusz idő és beszélgetés kellett volna, hogy megágyazzanak ezeknek a pillanatoknak.

A legsarkalatosabb pont ebből a szempontból a Credence kilétét övező rejtélyek sora, amelyeknek leleplezése olyan körmönfont és rosszul tálalt volt, hogy az egyik kulcsjelenet teljesen érthetetlenül zajlott le. Credence-ről egyazon jelenetben tudjuk meg, hogy egy híres varázslócsalád leszármazottja, valamint, hogy valójában mégsem, ráadásul körülbelül öt perces időközökkel, amely kitérő után már sietünk is a következő helyszínre, hogy meg se tudjuk emészteni az imént elhangzottakat. Ugyanez a helyzet a szerelmi szálakkal. Göthe szerelmi háromszöge és egy másik szerelmi történet is helyet kap a filmben, és mindegyik teljesen ritmustalanul gombolyodik ki. A háromszög egyik elemét minden felvezetés nélkül megjelenő roxforti flashback-foszlányokban kapjuk meg, egy az egyben felidézve Piton és Lily történetét a Halál Ereklyéi második felvonásából, csak minden katarzistól és érzelmi töltettől mentesen. A másik részlet pedig az előző epizód romantikus beteljesedésének vehető, és a film mércéjéhez képest egészen fogyaszthatóra és aranyosra sikeredett, Redmayne-nek teret hagyva a kínos, visszahúzódó srác megformálásban.

Ha már színészi játék, a szereplőgárdára nem lehet semmilyen panaszunk, mindegyik nagy név beváltotta a hozzá fűzött ígéreteket. Göthe továbbra is karizmatikus, Jude Law nagyszerűen hozta a fiatal és elegáns Dumbledore-t, valamint Johnny Depp lubickolt a félőrült gonosztevő szerepében, kiállásával teljesen magához idomította a karaktert. Egyébiránt az ő karaktere volt a film egyik legizgalmasabb pontja is, rajta keresztül nagyszerűen bemutatták, mekkora politikai erő van egy karizmatikus vezetőben és a teljesen súlytalan, de jól hangzó frázisokban. Ötletes volt például a francia forradalom hármas jelszavának kiforgatása Grindelwald szájából, ami úgy hangzott „szabadság, igazság, szeretet”. Mennyivel általánosabb fogalmak ezek, és mennyivel közhelyesebbnek hangzanak, mégis mennyire könnyű a tömegeket irányítani általa – világított rá mindezekre a film a valódi jelszó hazájában, Párizs közepén. Emellett öröm volt látni, ahogyan a Grindelwalddal szembeni korrupt és bürokrata minisztériumot is árnyalták és rámutattak ezáltal, hogy olykor a történelemben nem minden fekete és fehér. Göthe dilemmáján keresztül megfogalmazódott, hogy néha csak úgy tudunk dönteni és oldalt választani, hogy nem minden tekintetben értünk egyet azzal, azonban egy belső erkölcsi mérleggel meg tudjuk találni azt az alaphangot, ami rezonál velünk.

Sajnos ebből a szálból nagyon keveset látunk csak, és annak ellenére, hogy Grindelwald a film címszereplője, a jelenetek nagy részében csak szobákban ül és malmozik. Ez pedig annak is betudható, hogy az összes felsorolt dolog mellett az alkotók annak tudatában készítették el a művet, hogy az biztosan trilógia lesz, így minden pillanatban ott lebeg a történetben a folytatólagosság érzete, mintha csak egy tv-sorozatot nézne az ember. Éppen ezért, az egész cselekményen érezhető, hogy csupán egy átvezető az első és harmadik rész között, aminek annyi a dolga, hogy minden karaktert egy olyan alapállásba rendezzen, ahonnan el lehet indítani a végső leszámolást. Ez a hozzáállás pedig minden tekintetben káros a filmkészítésre nézve, ugyanis nem a történet és a vízió domborodik ki, hanem azok a kötelező elemek, amiknek mindenképpen meg kell történniük a folytatás érdekében.

A Grindelwald bűntettei egy átlagos kalandfilm, és egy átlag alatti szegmens a Harry Potter-univerzumból. A rajongóknak főként azért fog tetszeni, mert nagyon sok kikacsintást rejteget a korábbiakkal kapcsolatban, és valóban elmésen mélyíti el az eddig megismert fantasy világot. Az egyszeri nézőnek már nehezebb dolga lehet, neki kevesebb kapaszkodót szán a film, és sokszor magyarázat nélkül hagyja a történéseket. Az üzenet és a vízió csak egyetlen szálon tűnik fel, a többit pedig felemésztik a kikacsintások, a kötelező átvezetések, az ehhez kapcsolódó teljesen ad-hoc fordulatok és leleplezések, valamint az unalomig ismételt szerelmi szálak és vicces mellékszereplők kusza özöne. Talán, ha nem gyártanának ennyire kényszeresen trilógiákat a producerek, élvezhető kis önálló epizódokat kaphattunk volna az amúgy sok potenciált rejtő alapötletből.

Kiemelt kép: widescreen.hu