Szex, korrupció és csikágó az Átriumban

Viski Ádám 2018. nov. 18. 0 3

Már fél éve adják idehaza az Átrium és a Kultúbrigád közös produkcióját, John Kander-Fred Ebb-Bob Fosse Chicagoját, és most nekem is lehetőségem nyílt megtekinteni. Bár ez a kedvenc musicalem, mégis kétségek gyötörtek, hogy hogyan is fog szerepelni egy ekkora amerikai klasszikus egy magyar színpadon, elvégre más közönségnek, más kultúrkörnek íródott. Mondanom sem kell, az előadás után minden kétségem eloszlott: a darab Alföldinél jobb kezekbe nem is kerülhetett volna.

A történet a felszínen egyszerű: adott egy börtön, ahol két lány, Velma Kelly (Parti Nóra) és Roxie Hart (Sodró Eliza), na meg még pár bűnös életű nő tölti fogságát. Mindannyian férfigyilkosok és mindannyiuknak megvan az indokuk, miért, de persze senki sem szeretne bitófára kerülni, ezért a legelejétől egy motivációjuk van: kiszabadulni a rácsok mögül. Őket segíti Billy Flin (Fekete Ernő), a pénz- és szexéhes ügyvéd, akinek nagyobb a szája, mint a valódi szakmai tudása. A darab innen indul, aztán történik pár ilyen-olyan csavar, mindez színesítve kétórányi énekelgetéssel, táncolgatással, na meg jó pár kurvaanyáddal, mígnem happy enddel majdnem mindenki megmenekül.

De akkor mégis miért ilyen nagy sikerű a darab? A Chicago nem áll meg a könnyed szórakoztatás szintjén, hanem valahol mélyen megpróbál minden kor számára aktuális problémákat is feszegetni. Mindez egybeolvad a humoros, erotikától túlfűtött történettel, egy kerek egészet alkot vele. Ha megkóstoljuk a mázat, biztos megérezzük a valódi ízét is. Egyszerre valósul meg a felszíni szórakoztatás és a már-már filozófiai mélységbe hajló gondolkodás.

Fodor Annamária – Fotó: Lakatos Péter

Ahogy a darab elején hallhatjuk: „Ezen estén két lány történetét meséljük el, akik… Nem könnyű elmondani, de valami olyasmiről van szó, olyan egyszerű dologról, hogy ők boldogok szeretnének lenni. Persze rögtön felmerül a kérdés: mit is jelent az, hogy boldogság…” Hogy mi a boldogság a Chicago szerint? Erre nem biztos, hogy kapunk választ, legalábbis nem közvetlenül. A darab ezt a nézőkre bízza, mindenkinek magában kell megfogalmaznia, hogy számára mit is jelent ez a szó, hogyan, kivel és mikor élhető el. Roxie hírnévre vágyik, Billy a pénzbe szerelmes, Morton Mamának (Csarnóy Zsusa) a korrupt hatalom fenntartása a célja, és szerencsétlen Amosnak (Mihályfi Balázs) a boldogság a szerelmet és a családot jelenti. Ki így, ki úgy keresi a boldogságot.

A Chicago egy remek alkotás, de eredetileg nem magyar közönségnek íródott, ezért is voltak bennem óriási kérdőjelek, hogy mégis hogyan lehet mindezt “magyarosra” adoptálni. Alföldinek jár a vastaps; az ő rendezésében a Chicago új értelmet kap, ugyanis belecsempész olyan kortárs magyar problémákat, mint a hazai politikai helyzet, a korrupció, az igazságszolgáltatás mély gödre, újságírói elfogultság és a migráció, bár ebben a történetben pont a a magyar származású lány számít migránsnak Chicagoban. Mindezeket éles iróniával önti nyakon, így szinte feltűnés nélkül és kellően ízlésesen simul össze az eredeti történet könnyed, zenés revü jellegével. A börtönt Morton Mama uralja, aki egy kis pénzért bárkinek elintéz pár hívást. Az ügyvédet nem a gyilkosság megbüntetése, hanem a pénz motiválja. Az újságírók csak sztorihajhászok. Az igazságszolgáltatás megbukik. Pénz és szex irányítja a világot. A morális értékek eltűntek, inkább az számít, hogy ki kinek a farkát tartja a markában. Már-már megmosolyogtató, hogy Roxie férjét, Amos-t Billy, az ügyvéd eredeti neve helyett folyton Andynek hívja. Ezek azonban csak egy-egy odaszólások, nüansznyi részletek, amin persze a közönség jót nevet, de nem nyomják el a valódi történetszálat. Mégis magyarossá teszik – már ha nevezhetjük ezeket a jelzőket magyarosnak -, és mindenképpen segítik a nézők azonosulását az eredetileg Chicago bűnös életét bemutatni hivatott történettel.

Mihályfi Balázs – Fotó: Lakatos Péter

A színpadi kép is nagyon kifejezőre sikeredett, több funkciót is kiszolgál, könnyed asszociációval segíti a darab erotikus hangulatát beszippantani. A színpadon rácsszerű rudakat láthatunk, amelyek egyik oldalról előidézik a nézőkben a börtön kinézetét, de ha az erotika szintjén indulunk el, akkor nem nehéz őket rúdtáncos rudaknak tekinteni. Mindez kiegészül a zenekar remek játékával, változatos fénytechnikával és hanghatásokkal, és a színészek énektudása sem mindennapi. Az előadás alatt hallhattuk a legnagyobb Chicago dalok magyar változatát is felcsendülni, aminek magyarra fordítása órási piros pontot érdemel. A jelmeztervezőknek is jár a dicséret, bár Mary Sunshine gigapéniszének előrekerülése azért jó pár percig sokkban tartott. De hát “nem minden az, aminek látszik”.

Külön érdekes lehet a szereposztás, az Átrium két Roxieval, Billyvel és Morton Mamával is dolgozik. Míg a Velma Kelly szerepében játszó Parti Nóra számomra telitalálat volt, addig a Roxie szerepét játszó Sodró Elizában bizonytalan voltam. Mindez elmúlt az előadás előrehaladtával, ahogy egyre jobban kiforrotta magát a történet, annál jobban kezdtem megszeretni Elizát ebben a szerepben. Bár a fejemben nem egészet ilyen Roxie karaktert képzeltem el, Sodró Eliza mégis sajátosan egyedivé tette a főszereplőnő karakterét, ezért ez biztosan egy olyan játék volt, amire még sokáig fogok emlékezni. A történet legszerethetőbb karaktere egyébként egyértelműen Hámori Ildikó volt a konferanszié alakításában. Nem túlzás azt állítani, hogy ő az író szócsöve, mégis olyan hitelesen játszotta az ügyetlen és mély gondolatokba eső konferanszié szerepét, hogy az előadás végén ő kapta a legnagyobb tapsot.

Hámori Ildikó, Bercsényi Péter – Fotó: Mészáros Csaba

Összességben egy nagyon komplex előadásnak lehettem részese, amit mindenkinek csak ajánlani tudok, főleg azoknak, akik szeretnének egy kis ízelítőt kapni Alföldi humorából. Mert ez csak szex. Epilógusként még annyi, hogy a darab akkora hatással volt rám, hogy hazafele menet minden nőegyedtől legalább öt lépés távolságot tartottam, nehogy bárkinek eszébe jusson valamilyen múltbeli rossz tettem, és úgy végezzem, mint a darabban az “ártatlan” férfitársaim.

Kiemelt kép: Parti Nóra, Figeczky Bence, Sodró Eliza – Fotó:  Szilvás Zoltán

Tags: Alföldi Róbert, Amos Hart, átrium, Billy Flin, Bob Fosse, Budapest, Chicago, Csarnóy Zsuzsa, Fekete Ernő, Fred Ebb, Hámori Ildikó, kritika, Maurine Dallas Watkins, Mihályfi Balázs, Morton Mama, ohn Kander, Parti Nóra, Roxie Hart, Sodró Eliza, Színház, Velma Kelly Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts