A 5SOS ezúttal Milánóban, a Mediolanum Forumban mutatta meg, hogy milyen az, amikor egy zenekar több ezer tinilányt és őrült rajongót hoz extázisba. Élménybeszámoló. 

Már egészen kislányként is folyton olyan kérésekkel nyaggattam a szüleimet, hogy menjünk ide, meg oda, így a „színvonalas” kis falu-, városnapi SP koncerteket és társait elég gyorsan kinőttem, és tizennégy évesen ott találtam magam a Papp László Budapest Sportarénában Bruno Marst nézve, egy évvel később pedig már a londoni Wembley Stadionban. Azóta évente többször is külföldre utazom a kedvenc előadóim miatt, ezzel összekötve a két legnagyobb szenvedélyem, hiszen a koncertek mellett több napot szánok városnézésre, valamint folyton új országokat, városokat fedezek fel.

Először járok Milánóban, viszont a 5 Seconds Of Summert, akik miatt idejöttem, már harmadjára látom. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy láttam ezeket a fiúkat felnőni, miközben én magam is kislányból nő lettem. Amikor először láttam és hallottam őket élőben, még előzenekarként játszottak fél órát. 17-18 éves gyerekek voltak, de százezreket ragadtattak el minden este, épp emiatt idén már a harmadik önálló turnéjukat kezdték meg. Ennek az utolsó előtti állomására érkeztem meg én október 17-én már a délelőtti órákban, közel 10 órával a kezdés előtt.

Hamar kitapasztaltam, hogy ülőjeggyel sokkal kevésbé tudok kibontakozni egy ekkora rendezvényen, mint állóval, és bár ez olyan tortúrákkal jár együtt a jó hely érdekében, mint az, hogy órákat töltök el a helyszín előtt a többi hozzám hasonlóan elvetemült rajongó társaságában, sosem bánom meg, mert ez is óriási élmény. Ilyenkor magunkban valószínűleg többször is elátkozzuk az előadót/előadókat és saját magunkat is, főleg ha elered az eső, hideg van vagy éppen forróság. Mégis van egyfajta varázsa annak, hogy rengeteg különböző nemzetiségű, vallású, bőrszínű ember összegyűlik, közös bennük a szeretet valaki zenéje iránt, és együtt várakoznak, énekelnek, barátságokat kötnek.

Gimnáziumban öt évig tanultam olaszul, így figyelmesen hallgatok minden körülöttem zajló párbeszédet, elcsípek információkat arról, hogy a fiúk már megérkeztek, így a sorból kiugorva az épület háta mögé rohanok, és négyből két tagot látok bemenni.  Felhangzik néhány izgatott sikkantás, és mindenki a telefonjával hadonászik, hogy megörökítse a különleges pillanatot, de a kerítésre csimpaszkodva csak boldogan integetünk, ők pedig lehajtott fejjel, sunyin mosolyogva visszaintegetnek.

Eltelnek az órák, és a tömeg beözönlik az arénába, megérkeznek az ülőjegyesek is, nem marad egyetlen üres centiméter sem. Szinte már örülök annak, hogy ezúttal nem tetszik az előzenekar, mert a végén még velük is úgy járnék, ahogy a 5SOS-szal, és hónapokon belül értük is országokat repülnék át.

Amikor leoltják a fényeket, elhallgat a zene, és felcsendülnek az első akkordok, bekapcsolnak a reflektorok, fülsüketítő morajlás száguld végig a tömegen, tapinthatóvá válik az izgatottság, vibrál a levegőben, és mindez szinte felrobban, amikor Ashton beül a dobok mögé, majd gitárral a nyakukban berobban a színpadra Calum, Luke és Michael.

A Wikipédia szerint ők egy pop-rock, pop-punk együttes, én sosem tudtam meghatározni ezeket a műfajokat, és nem is hiszek abban, hogy egy igazán változatos zenekar beszorítható ilyen keretek közé, de az kétségtelen, hogy van valami igazán rockos abban, ahogy játszanak. Harmadjára is pont akkora élmény hallani és látni őket, mint amilyen először volt, főként talán azért, mert az összes kiadott lemezük közül a Youngblood a legprofibb, aminek a megírására és felvételére két évet szántak, és már nem gyerekek kezei alatt született.

Az olaszok híresen jó közönség, ezúttal pedig a saját bőrömön tapasztalom, hogy valóban igaz az állítás. Az egyik szám alatt az ülőjegyesek színes lapokat világítanak át a telefonjaikkal, ezzel kirajzolva az olasz zászlót, a következőnél színes szívecskéket tartunk fel, a Valentine alatt műanyag rózsákkal hadonászik az egész állószekció. Mindenki mosolyog és táncol, a banda a színpadon, mi a küzdőtéren vagy az ülőszektorokban.

Az utóbbi időben rengeteg régi zenekart és énekest vesznek elő újra. Folyton azt hallom, hogy kritizálják a mai zenét, mert „nem olyan már, mint amilyen régen volt”, „a mostani előadók nem maradnak majd úgy fönt, mint ahogy Freddie Mercury, Michael Jackson, vagy a The Beatles”, és „csak a tinilányok szeretik őket”. Hogy mi a véleményem erről?

A múlt nagy, befutott előadói sem jutottak volna oda ahová, ha nincsenek abban a korban is ragaszkodó tinilányok. Korunk legnagyobb előadóit láttam már élőben játszani többször is, és alig várom, hogy a jövő generációját halljam majd azért nyafogni, hogy bárcsak ebben a korban éltek volna ilyen zenészekkel, én pedig mindvégig csak mosolyogni fogok, mert nem csak hogy egy korban éltem velük, de láttam is őket, és a 5SOS egy közülük. Számomra mindenképp.

Kiemelt kép: Mediolanom Forum FB