Kezdőlap Blog Oldal 252

Magyar zeneszerző nyerte az idei Bartók Világversenyt

Fotó: Mudra László - Zeneakadémia

Dobos Dániel zongoradarabja lett a legjobb a több mint kétszáz komponistát megmozgató nemzetközi mezőnyben.

Dobos Dániel Drumul Dracului című műve érdemelte ki az I. helyezést a Bartók Világverseny és Fesztivál zeneszerzői fordulójában, amelyet kiemelt nemzetközi népszerűség övezett. A II. helyen Sang Un Kang dél-koreai komponista zongoradarabja végzett, a III. helyezettnek járó díjat pedig egy dél-koreai és egy magyar pályázónak megosztva ítélte oda a világ élvonalába tartozó zeneszerzőket, előadókat felsorakoztató zsűri: Dongryul Lee mellett Stark János Mátyás pályaműve is elismerésben részesült. A díjakat november 25-én Bartók Béla levelezésének részleteivel tarkított ünnepi esten adták át a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. A legjobb művek olyan kiemelkedő zongoraművészek tolmácsolásában hangzottak el, mint Balázs János, Fülei Balázs és Kálvin Balázs.

Több mint kétszáz – a kiírásnak megfelelően 40 év alatti – komponista írt darabot a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem által meghirdetett Bartók Verseny 2018-es zeneszerzés fordulójára. A 25 magyar jelentkezővel együtt 53 országból összesen 214 pályamű – 5-6 perces szóló zongoradarab – érkezett. A legtöbb jelentkező olasz, amerikai vagy dél-koreai volt, de neveztek darabot Üzbegisztánból, Mexikóból és Iránból is. A Thomas Adés brit zeneszerző, zongoraművész, karmester által vezetett nemzetközi zsűri Dobos Dániel Drumul Dracului című zongoradarabját ítélte a legjobbnak. A rangos nemzetközi zsűri többi tagja:

Unsuk Chin, a Szöulban született, ma Berlinben élő Gravemeyer- és Arnold Schoenberg-díjas zeneszerzőnő, aki Ligeti György tanítványa volt; Chaya Czernowin professzorasszony, a Schloss Solitude zeneszerzőknek szóló nyári akadémiájának megalapítója; Andrej Korobejnyikov, a különleges tehetségű zongoraművész, aki 19 évesen végzett a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban, és a világ számos országában koncertezett már; illetve Fekete Gyula, a Zeneakadémia rektorhelyettese, a verseny művészeti vezetője.

Fotó: Mudra László – Zeneakadémia

Dobos Dániel 1994-ben született, a Zeneakadémia II. éves zeneszerzés mesterszakos hallgatója. 2010 óta több országos és nemzetközi zeneszerzői versenyen ért el helyezést. A VI. Bartók Béla Országos Zeneszerzés Versenyen 2014-ben II. díjat, a Zeneakadémiai Zeneszerzés Versenyén 2016-ban I. díjat kapott, a Kodály Zoltán születésének 135. évfordulója alkalmából a Magyar Zeneszerzők Egyesülete által kiírt pályázaton pedig II. helyezést ért el a magyar népzene által inspirált művével 2017-ben.

A Magyar Zeneművészeti Társaság a legjobb helyezést elérő magyar versenyzőnek szóló különdíját Dobos Dániel kapta. A díj a szerző munkájának elhangzása a 2019-es évi MINI Fesztiválon. Kiss Péter Artisjus- és Junior Príma díjas zongoraművész, a Bartók Verseny Zeneszerzés fordulója előválogató zsűrijének tagja szintén különdíjat ajánlott fel: a 2019-es hangversenyszezonban műsorára tűzi Stark János Mátyás: Toccata című darabját.

A Bartók Világverseny és Fesztivál hatéves ciklusra és a Bartók életmű legjellemzőbb vonulataira épül: a zongorára, a hegedűre és a kamarazenére, valamint a zeneszerzésre összpontosít, és a hegedűsök versenyével kezdődött 2017-ben, idén pedig a zeneszerzők versenyével folytatódott. Mindkét eddig lezajlott fordulóra olyan külföldi zsűritagok – zeneszerzők és előadók – fogadták el a Zeneakadémia felkérését, akik nemzetközi rangjuk, életművük által a világ élvonalába tartoznak. A Bartók Világverseny és Fesztivál szabálya szerint a döntően Bartók műveire épülő  repertoár mellett a most lezajlott zeneszerzés forduló két kiválasztott műve a 2019-es zongora forduló kötelező kortárs anyaga lesz.

A kiemelkedő sikerrel zárult 2017-es hegedű és a 2018-as zeneszerzés forduló szemléletesen igazolta a magyar világverseny szakmai koncepciójának megalapozottságát, illetve bizonyította Bartók mai is mozgósító erejét. A nemzetközi zenei közvélemény egyértelműen bízik a megmérettetés folytatásában, amely által Magyarország a középpontba kerül a bartóki hagyományok, az egyedülálló versenyszerkezet, valamint a lebonyolítás megszervezése okán.

A különdíjak sorában az EMB felajánlotta, hogy kiadja Dobos Dániel és Stark János Mátyás darabjait, a STUDIO 5 elismerését pedig Alberto Alessio kapta, akinek így Bembe című szóló zongoraműve 2019. március 9-én hangozhat el az alkotócsoport Kritikán felül című koncertjén a Zeneakadémia Solti-termében.

Kiemelt kép: Zeneakadémia/Mudra László

Hiba a Paradicsomban – The Good Place sorozatajánló

Vajon mi lesz velünk, miután meghalunk? Vajon egy jobb helyre kerülünk, vagy a legsötétebb félelmeink közepette kell szenvednünk a túlvilágon? Mi, vagy ki határozza ezt meg? Ezek a kérdések adják a keretet Michael Schur 2016 óta futó fantázia-komédiájának, a The Good Place-nek.

Az amerikai Michael Schur olyan sikeres tévésorozatokat tudhat magáénak, mint az The Office, Parks and Recreation vagy az újonnan megmentett Brooklyn Nine-Nine – ilyen felvezetés után pedig nem is várhatott mást a nagyközönség, mint egy újabb sikeres komédiát – amit Michael Schur és csapata talán a vártnál is jobban teljesített és a kezdetektől belopta magát a nézők szívébe.

A történet középpontjában Eleanor Schellstrop (Kristen Bell) áll, aki egy váratlan bevásárlási baleset következtében a túlvilágon ébred. Itt találkozik Michaellel (Ted Danson), aki körbevezeti Eleanort a „Jó helyen”, ami a túlvilág boldog és fagyasztott joghurtokkal ízesített oldala. Elenaor azonban rájön, hogy tévedésből került ide, hiszen a földi élete és viselkedése alapján mindenhol lennie kéne csak a mennyben nem, amelynek következtében a Jó hely gördülékeny és boldog mindennapjait hirtelen rendszerhibák és fekete lyukak zavarják meg. Annak ellenében, hogy elkerülje a lebukást és továbbra is a Jó helyen maradhasson, a rendszer által mellé rendelt lelki társa, az etikaprofesszor Chidi (William Jackson Harper) segítségét kéri, hogy jobb emberré válhasson.

The Good Place nem egyszerű kérdéseket és gondolatokat fejteget, de közben vicces és szerethető marad – nem válik egyszerű filozófiai és etikai tanórává. Sokat ad a műsorhoz Ben Harris és Allison Jones remek castingos munkája, hiszen miattuk és az általuk választott színészek miatt tarthat a sorozat mára már a harmadik évadnál.

Forrás: wall.alphacoders.com

Kristen Bell Elenanorja a való életben nem lenne a legjobb barátunk, hiszen ami a szívén az a száján és mindent szeretne, csak nem segíteni másoknak. Ennek ellenére mégis megszeretjük, hiszen Bell és az írók megmutatják a „bunkó amerikai” karakter mögött rejlő érzelmeket és értékeket. Nagy támogató és fontos szerepeket képviselnek a további mellékkarakterek is: Tahanai (Jameela Jamil) a brit, kissé elkényeztetett milliárdos, Jason (Manny Jacinto), a jacksonville-i és D’Arcy Carden mindenki kedvenc robot segítőjeként, Janetként nyújtanak remek alakítást.

Michael Schur a 2018-as San Diego-i Comic Conon elmondta, szerintük az eredeti történet és a mögötte rejlő komoly etikai értékeknek köszönhetik, hogy családok gyűlnek össze hetente a televízió előtt, hogy megnézzék ezt a közel harminc perces epizódot, ami azért nem jellemző ilyen rövid műsoroknál.

A The Good Place tehát még mindig képes volt valami újat és jót hozni a képernyőre, meglepve a nagyközönséget, így mindenkinek csak ajánlani lehetne, aki egy kényelmes kikapcsolódásra vágyik; és ajánljuk is.

A sorozat jelenleg a magyarországi Netflix kínálatában is megtekinthető.

Kiemelt kép: nme.com

Felrobbant a moziaula – KIES és Supernem Szombathelyen

Közös őszi turnéjuk alkalmával a vasi megyeszékhelyet is meglátogatta a KIES és a Supernem. És ha már itt voltak, jól fel is rázták a didergő közönséget. A Cinema Café által szervezett koncerten a lelkes rajongók megtöltötték az AGORA-Savaria Filmszínház auláját. A tömegben aztán strandlabdák, majd a pogó során az emberek is csak úgy röpködtek az euforikus hangulattól. Aki lemaradt a koncertről, legközelebb Székesfehérváron és Izsákon kaphatja el a két bandát december elején. 


Herczeg Orsolya galériája


„A cél az út, amin járunk” – Vörös Emillel, az Ataru Taiko vezetőjével beszélgettünk

A kőszegi zeneiskola előtt állva vidám kis csapat érkezésének lehettünk tanúi. Az Ataru Taiko japán dobszínházat látogattuk meg a Budaker Gusztáv Zeneiskolában tartott próbájuk alkalmával, ahol Vörös Emil, az együttes alapítója és vezetője fogadott minket.

A korai szombat reggelen nagy lelkesedéstől telve, hamar hozzáláttak a munkához, hiszen ottlétük minden egyes percét ki szerették volna használni. Beszélgetésünknek is a dobok ritmikus hangja adott végig háttérzenét. Vörös Emiltől megtudtuk, hogy a próbaidőszak szeptemberben el szokott kezdődni, de mivel jelenleg az együttes pár tagja Budapesten él, így ez most egy késő őszi napra került.

„Nem tudom, ti hogy élitek meg a nyarat, de nekünk majdnem minden hétvégén van koncertünk, és azért ezt végigcsinálni nem egyszerű dolog. Ha pedig vége a koncertidőszaknak, kezdődik a próbaidőszak, és minden szombaton reggel itt vagyunk. Teljesen mindegy, mi volt pénteken, milyen bulizás, jönnek.” – mondta Emil a próbákról és hangjában érződött a büszkeség, amikor a többiek lelkesedéséről beszélt. „Az, hogy ez a csapat így összetart és még egyáltalán létezünk, ez talán azt jelenti, hogy ők is olyan elszántak mint én. Én család mellet csinálom, és rengeteg sok időt igényel mindez, már csak ha azt vesszük, hogy a hangszereket is én készítettem. Tehát ezt látják rajtam, ezt tapasztalják és én úgy veszem észre, hogy ettől talán még lelkesebbek.”

Fotó: Lutor Katalin

Mikor átmentünk egy másik terembe, hogy nyugodtan beszélgethessünk, fél füllel az ajtón áthaladva hallhattam, ahogy máris az egyik koreográfia összeállításának és gyakorlásának álltak neki. Emil elárulta, hogy csak magát a dalt, azaz a ritmust szokta feljegyezni, a koreográfiát a csapat teszi hozzá. Mindig vannak konkrét elképzelések, de ez közös munka.

A zeneírással kapcsolatban humorosan úgy fogalmazott, hogy „a legnagyobb tanítómestere az internet”, és erről egy izgalmas történetet is megosztott velünk: „2009-ben volt a második Sakura koncertünk itt a kőszegi várban, és meghívtuk a japán nagykövetet. Sajnos ő nem tudott eljönni, de a kulturális attasét elküldte maga helyett. Már az is nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy eljött a koncertünkre, de ezen felül ellátogatott a próbánkra is. Délután érkezett meg, majd bejött a terembe és elkezdte keresni a japán mestert, hogy hol van az, aki ezt nekünk tanítja. Miután megkérdezte tőlem, megmondtam, hogy az internet a mesterünk.”

Fotó: Lutor Katalin

Talán még ennél is érdekesebb az, hogy ezeknek a doboknak az elkészítését is autodidakta módon sajátította el. „Nyilván mint ütős, tudtam mi az, hogy taiko-dob. Mikor meghallja ezt az ember, az a kép ugrik be neki, hogy hatalmas nagy dobokról van szó, amelyet lapátnyél vastagságú ütővel ütnek. Annak idején én is ennyit tudtam erről az egész műfajról, és elkezdtem utánanézni, hogy mégis hogyan gyártják ezt, mit is jelent szélesebb spektrumban az, hogy taiko, mert ez csupán a dobok átfogó neve. Azon belül is van mindegyik hangszernek egy külön elnevezése. Találtam eredeti, több száz, több ezer éves fametszeteket, ahol a gyártásnak a folyamata le van rajzolva, meg van örökítve, hogy hogyan csinálták ezeket a hangszereket és ezeket kellet átültetni a mai szerszámokra. Tehát, ahol faékeket ütögettek alá, most én olajemelővel emelem, és így feszítjük rá, így feszítem rá a bőrt.”

Bár maga a hangszer több ezer éves, és mint kiderült, vannak „régészeti leletek is, amik azt bizonyítják, hogy időszámításunk előtt négyezerrel már voltak ilyen hangszerek”, a műfajt magát, ezt a csoportos dobolást nem nevezhetjük tradicionális japán zenének, mert még nincs százéves. Az 1950-es években a sokrétű felhasználtság, és a távolba visszatekintő tradicionális múlt indította meg Oguchi Daihachi japán zenész gondolatát, és alakította meg az első modern Taiko-zenekart. Daihachi bár jazz-zenész volt, Emil szavait idézve, egy ilyen előadás során „szaxofon szólót nem fogsz hallani”. Felvilágosított, hogy „a Taiko-stílusban kétféle irányzatot szoktak megkülönböztetni. Míg az egyikben kötött keretek között mozgó dobolás zajlik, addig a másik, bár nem szeretem ezt a szót, europizált, vagyis show-szerű előadás jellemzi. Ha a jazz-hez szeretnék visszatérni, akkor annyiban mutatkozik meg annak hatása, hogy a dobolásnak vannak olyan részei, ahol vicces, könnyűzenei ritmusok köszönnek vissza a zenélés közben.”

Fotó: Lutor Katalin

Bár az ataru, az ütni mellett a célt is jelenti, de ahogy Emil elmondta: „Nincs konkrét célunk. A cél az út, amin járunk”. Ha valakit mégis érdekel, milyen újdonságokat terveznek jövőre, annak áprilisban, a SAKURA koncerten személyesen kell megtapasztalnia. A formáció életében fontos szerepet tölt be ez az esemény, ugyanis itt az évente teljesen megújuló színpadi produkciót kínálják a közönségnek.


Lutor Katalin galériája


Otthontalanság otthona – Ilyen volt a harmadik SSP est

Hogy mi kell egy jó otthonhoz? Elsősorban babzsák, az nem maradhat ki. Aztán, ha már a szerelem is beköltözik a kuckóba, elengedhetetlenek a színek: néhány király függöny (jelen esetben legyen mondjuk vörös és sárga). Aztán képek a falra, plazma TV, növények és végül a legfontosabb: olyan emberek, akik mindezt megérdemlik és élettel töltik meg az otthont.

A Savaria Slam Poetry esetében ebből minden megvalósult, mióta az AGORA Művelődési- és Sportház befogadta őket. Az, hogy még mindig meglepődést és csodálkozást vált ki minden szombathelyi vezető slammerből megérkezéskor a „jó hazajönni” életérzés, az tisztán mutatja csapat helyzetét. És mivel is lehetne legjobban megerősíteni egy ilyen impressziót, ha nem az „otthontalanság” versenytémával?

Idén ősszel egy igazán felfelé ívelő tendenciát figyelhetünk meg a szombathelyi szóbajnokok estjein. Előző alkalommal a nézők töltötték meg az egész aulát, ezúttal pedig fellépők tekintetében volt igen csak kimagasló a létszám. A több, mint másfél órás open mic-ot követően összesen 15 versenyző lépett a színpadra. Hogy ezt a versenytéma által felvetett számtalan lehetőségnek, vagy az SSP egyre növekvő hírnevének és rangjának köszönhetik-e, azt nehéz megfejteni, ám személyes tapasztalataim alapján az utóbbi mellett tenném le a voksomat. Ennek a közösségnek van egy olyan vonala, amit kevés helyen tapasztal meg az ember. Az ide érkező újoncok egyből megtalálhatják a helyüket, a vezetők pedig készségesen segítenek, bátorságra nevelik őket. Ennek nyoma volt talán az, hogy az este során több slamszűznek is járt az elmaradhatatlan duplataps.

Fotó: Lutor Katalin

De mint már említettem, az otthontalanság téma alapvetően egy millió oldalról megfogható dolognak tűnt számomra, ennek hitében pedig már izgatottan vártam, hogy mit hoznak ki belőle a versenyzők. Természetesen a kérdéskör magával hozta a politikai aktualitást is, várható volt, hogy többen a hajléktalan témával foglalkoznak, és ezek a szövegek rendre kreatív kivitelezést hoztak magukkal. Öröm volt hallani a különböző megközelítéseket, de emellett a közönség hallgathatott szentimentális szerelmi gondolatokat, önkeresést és még egy, a kisebbségek elnyomásával foglalkozó szöveget is. A verseny végül roppant szorosra sikeredett, de csak egy szöveg volt, ami az egész zsűrit levette a lábáról. Ez a slam Antal Dánielé volt, bár én azóta hallottam legendákat, hogy úgy emlegetik, mint az első teamslam, amit egyszemélyben adtak elő.

Végeredmény:

I.: Antal Dániel
II.: Székely Zoárd
III.: Csendes Máté


Lutor Katalin galériája


A kiemelt kép Lutor Katalin fotója

A pátoszban bújó közlés – III. Veszprémi Egyetemi Színpadi Találkozó (II. rész)

Izgalmas tréningekkel, diákszínjátszó csoportok előadásaival, felnőtt színi produkciókkal és koncerttel töltötték meg a napot a Veszprémi Egyetemi Színpad társulatának tagjai, akik fáradtságot nem tűrve már harmadik alkalommal vágtak bele, hogy megszervezzék a találkozót, ahová az ország minden pontjáról hívtak előadókat, vendégeket. Ezúttal a fesztivál szombati (november 17.) napjáról mesélünk.

Végtagok az égtájak felé – Góbi-tánctréning

Akár egy csodamanó, úgy libben be Góbi Rita a hajópadló lakkján csillanó sávokba, amit szinte még a felkelő nap fest oda. Tanácsai igazán egyediek, az ember azt gondolná, ezt nem lehet megcsinálni, a testi korlátok nem engedik, amiket kér. Aztán rájövök: tévedés. Aztán hirtelen úgy érzem, hogy az egész csíkosra fényezett terem hirtelen valami instabil pályára kerül. A résztvevők dőlnek, amerre a lábuk, amerre a kezük lendül, ahová a csípőjük húzza őket. Mintha minden testrész mágnesekkel lenne kitapétázva. És most húzza őket égtájak felé.

Fotó: Lutor Katalin

A narráció mindenkié – A mezők fehér lovagja a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium előadásában

Katarzis – ez jut eszembe. A gimnazisták tökéletes belső ritmussal működnek a darabban, annyi szólamban énekelve, hogy megszámlálni sem lehet. A hibátlan harmóniák azonban nem csak a zenében, de a játékban is ott bújnak. A szereplők minden karakterre könnyedén váltanak: egyszer a narrációt vezetik, utána a rémes rém hangját adják, ők a fák az erdőben és hihetetlen állatok a mezőkön. Csak miért nem tartott az érzés és a látvány örökké?

Fotó: Lutor Katalin

A darabban is sok volt a féreg – Kafka paródia a Szegedi Egyetemi Színház szerint

Ritkán érzi azt az ember, hogy egy előadás közben egyszerűen felkelne és minden illemet felrúgva otthagyná az egészet. Ez ilyen volt. De egyszer csak megtette valaki más. Azt hittük tényleg megkönnyebbülhetünk, mert mindenki helyett, a tömeg közös érzelmeit magán hordozva feláll és kisétál egyetlen ember a közönségből. Aztán ezzel is átver minket a darab. És rájövünk, hogy az egyetlen jó dolog az lett volna, ha mind felállhatunk kicsit azzal az eggyel, de ezt is elveszi tőlünk. Hibák sorát éreztem, olyan hibákét, amelyeket már sem színpad, sem közönség nem tud befogadni. Így azóta is meg nem értés kínos sorával elmélkedem: vajon az átirat lett ennyire gyenge, vagy tényleg így le lehet gyilkolni a kafkai-öröket?

Fotó: Lutor Katalin

Egy futballista faszverése csupán – Übü FC a DESZínház előadásában

Elvárásokkal érkeztem az előadásra: előtte többen mondták, hogy ez tényleg fantasztikus, meg hogy élvezni fogom, ha kicsit is követem a sajtót. Nos, gondoltam, ezzel akkor nem lesz gond. És tényleg. Régen szórakoztam ennyire önfeledten és talán a közönség nagy százalékáról elmondhatom ugyanezt. Marokszám kaptuk a szotyit, szurkolókká mázoltak minket, teljesen a része voltunk, már azon gondolkodtam, felállok ugrálni én is. A demizsonban tényleg pálinka volt, betöltötte a termet a maró szag. Egy focista az egész előadás alatt a nadrágjában nyúlkált. Káosz volt. Konkrét, de helytálló káosz. A rengeteg impulzusból emelkedett ki mindig egy-egy olyan pillanat, ami a történet alakulásában fontosnak volt betudható. És talán egy ilyen információ-sokasággal itatott generációnak egyáltalán nem volt nehéz, fárasztó ez az igazán finom görbetükör egy elrontott focistatársadalomról.

Fotó: Lutor Katalin

Nem csak horizontális színház – Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium SAGA című előadása

A gimnáziumi osztály két előadással is készült, hiszen a sok tanulónak köszönhetően ketté tudták venni az osztályt. Így a késő esti produkcióban is sikerült öregbíteni az iskola hírnevét. A csodálatos belső ritmus mint mozgatórugó itt sem maradt el. Külön kihívás volt a szereplők számára a színpad függőleges megosztottsága. Hihetetlen koncentráltság kísérte a színpadi elemek megmászását, a kötélmászást, a kötélhintát. A történet egy komoly legendát dolgozott fel, ami a skandináv világba repített minket – Odinhoz, Lokihoz és Thorhoz. Láttunk születést és fájdalmas halált, repedt szívvel néztünk családi tragédiát. S bár úgy tűnik, egy-egy ilyen történet azzal ér véget, hogy átadja magát az örök körforgásnak, azért feldereng egy mondat Marqueztől: egy olyan nemzetségnek, ami száz év magányra van ítélve, nem jár több, csak egy esély.

Fotó: Lutor Katalin

A hétköznapokhoz is fel kell emelkedni – III. Veszprémi Egyetemi Színpadi Találkozó (I. rész)

„A lélek gondjaihoz a művészet a kulcs” – Ruben Brandt, a gyűjtő filmkritika

ruben brandt

Azt álmodtam, hogy egy zakatoló vonat elől éppen megmenekülő csiga vagyok. Egy eltemetett emlék fizikai testet öltve, szürreális látomásokkal kísérve egy szürreális valóságban. Azt álmodtam, hogy én vagyok Ruben Brandt: a világhírű pszichológus, aki mindenkit meg tud gyógyítani, csak önmagát nem.  

Dr. Ruben Brandt, a művészetterápia neves képviselője különleges módszert alkalmaz páciensein: a világtól elvonulva, egymással és a problémáikkal összezárva, szituációs gyakorlatokkal töltik rehabilitációs időszakukat. Ám mint kiderül, a doktor maga is segítségre szorul: gyerekkorától kezdve borzalmas, szürreális rémálmok és hallucinációk kísértik, a skizofrénia korai stádiumának jeleit sejtetve. A borzalmas jelenések témája furcsamód a művészettörténet híresebb festményei köré fonódnak, így hol Botticelli Milói Vénusza rántja magával a mélybe Rubent, hol Andy Warhol Elvisei hívják kísérteties párbajra.

Forrás: www.facebook.com/RubenBrandtagyujto/

Egy sorsszerű alkalommal különleges társaság verődik össze Brandt páciensei között, akiknek, mint kiderül, minden tehetségük megvan rá, hogy egy tökéletes bűnbandává álljanak össze. Hogy segítsenek a doktornak saját félelmei legyőzésében, betörnek a világ nagy múzeumaiba, és ellopják Rubennek a rémálmaiban kísértő festményeket.

Birtokold a problémát, hogy leküzdhesd!”

Az akció kezdetben izgalmas szórakozás a csapat számára, sőt, látszólag mindenkinek gyógyító hatással van a lelki sebeire: viszont felforrósodik a talaj, amikor óriási vérdíjat tűznek ki a titokzatos Gyűjtő és bandája fejére, így a rendőrségen kívül a világ alvilági alakjai is felfigyelnek rájuk. Egy amerikai nyomozó – Kowalski – veszélyesen közel kerül a tolvajbandához, mit sem sejtve, hogy mekkora titkot fedez majd fel saját magáról is…

A Ruben Brandt már az egészen egyedi történetével is lebilincselő, intellektuális és szórakoztató síkon is kielégítő, emellett egy olyan izgalmas, még mindig kevéssé ismert témát jár körül, amely nemcsak a pszichológusok fantáziáját ingerli: az álmok és a tudatalatti kérdéskörét. Az egyetlen hiányérzet a film lezáratlan vége alatt érezhető, amely bár megadja a szabad asszociáció lehetőségét, valahogy egy elvarratlan szál, egy nagy következtetés levonásának beteljesítetlen ígéreteként hat.

A Ruben Brandt esetében vizuális téren is egy igazi csemegével van dolgunk: legyen szó az egészen sajátos, kissé szürrealista stílusáról, vagy a végletekig kidolgozott apró részletek sokaságáról. Hiszen az animáció szinte minden képkockája zsúfolásig tele van művészettörténeti utalásokkal, amelyeknek még az edzettebb szemek is csak a töredékét ismeri fel. A jelenetek túlnyomó többsége történelmi festmények helyszíneit és karaktereit eleveníti fel, de számtalan filmes utalásba is ütközhetünk, valamint számos történelmi, ikonikus plakát is felsejlik a háttérben.

Forrás: https://www.facebook.com/RubenBrandtagyujto/

Már a film legelején, egy üldözési jelenetnél is több száz ilyen utalást fedezhet fel a néző: hol Degas Abszintivója mellett rohannak el hőseink, hol Eizenstein Rettegett Ivánjának egyik kultikus jelenetén futnak keresztül. Ezek mellett még számos kulturális, politikai és egyéb apró utalás van elrejtve a képekben, ilyen a Danielle Steel könyvborítókról ismert, jellegzetes betűtípussal írt Deep Sleep, de még a Kétfarkú Kutya Párt logójának sajátos variációja is felcsillan egy laptop matricáján. Külön élvezet az egyes érzések, tulajdonságok és állapotok remekül kigondolt vizuális reprezentációjának felismerése: ilyen például a skizofréniára dupla nyakkendővel és páratlan cipővel való utalás.

Az animáció további erősségének írható fel a zeneválasztás is, amely roppant hatásosan erősíti fel a megjelenített hangulatokat, legjobban talán a meditatív jelenetek érzelmi töltetében. Kiemelést illet még az alkotás szinte lírai nyelvezete: érdekesség, hogy bár a film magyar, a dialógusok eredetileg angol nyelven íródtak, a fordítás pedig az egyik legnépszerűbb magyar kortárs költő és műfordító, Závada Péter keze alatt született.

Összességében a Ruben Brandt egy kellemes csalódás lehet majd sok nézőnek, hiszen egy mélyen rétegelt, izgalmas, remek műről van szó; Milorad Krstic, a film rendezője pedig jogosan lehet büszke rá, hogy egy újabb kiváló alkotással gazdagította az elmúlt évek kiemelkedő magyar mozifilmjeinek, és a nagy múltú animációinak sorát.

Hivatalos Facebook-oldal.

Kiemelt kép: www.facebook.com/RubenBrandtagyujto/

Egy csámpás törpéről – SzínházSzerda Hartai Petrával

Két héttel ezelőtt még Vlahovics Edit faggatta Kálmánchelyi Zoltánt arról, hogy milyen is volt az elmúlt tíz év. A novemberi SzínházSzerdán pedig az interjúalany lépett elő a riporter szerepébe, így Zoli kérdezte kolléganőjét, Hartai Petrát.

Petrának van egy beceneve a társulatnál – ezt Kálmánchelyi Zoltán már felütésként elárulja – , ami nem más, mint a Csörpe. Ezek után máris könnyedén meséli el a színésznő két nevetés között, hogy ezt a nevet még Jámbor Nándor akasztotta rá, és nem jelent mást, mint hogy csámpás törpe.

Életének alakulásában meghatározóak voltak a gyermeki játékok, hiszen már akkor megmutatkozott, hogy ebből a kislányból lesz még valaki. Kisgyerekként is színésznő akart lenni, és harisnyával a fején rohangált otthon – sosem volt igazán hosszú haja és ennek pótlására szolgált a harisnya. Mosollyal az arcán idézi fel, hogy amikor megnézte a Titanic című filmet, ugyanígy harisnyában ült a kádban és kiabálta órákon át: „Jack, Jack!”. 

Fotó: Lutor Katalin

Petra szeret játszani, lételeme a csalás, árulta el huncut tekintettel, így hát Zoli néhány cetlit húzott elő. Rajtuk Petra életéhez kapcsolódó személyek, fogalmak, események. A játékszabály egyszerű: kérdezni kell, akár csak a barkochbában. Az első megfejtés az éneklés volt. Nagy lelkesedéssel mesélte a színésznő, mennyire meghatározó szerep jutott ennek a fogalomnak az életében, ugyanis utál egyedül énekelni, még az egyetemen is felmentették alóla, annyira fél tőle, ráadásul mind a mai napig hatalmas küzdelmet vív ezzel a furcsa kis démonnal.

A következő papírocskán a beugrás szó állt. Petra ugyanis színésztársaival ellentétben kifejezetten szereti az olyasfajta kihívás, amikor a többhetes próbafolyamat helyett csupán néhány nap áll rendelkezésére, hogy a szöveget és a teljes karaktert elsajátítsa. Igaz, gyakoriak tudnak lenni a bakik, ő például a „Hogy fogok egy egész életen át érezni és szeretni? ” mondatot „Hogy fogok egy egész életen át érezni és szerelni? „-re cserélte.

Fotó: Lutor Katalin

Zoli kifogyhatatlan cetlijei között a forgatás is előkerült. Hiszen Petra Erdész Hajnalka karakterébe bújt egy telenovella, az Oltári Csajok forgatásának idejére; 100 nap koránkelés. Bár az igazi szerelem a színház, azért mégiscsak egy egyedülálló élmény, hogy kitanulhatta, hogyan is kell kamerába nézni, milyen nagyszerű barátságok szövődtek, rengeteg élmény, tapasztalat került a birtokába – mesélte hadarva. Nevek, arcok bújtak még az apró papírokon. Előkerült Kocsis Pál – Petra egyetemi osztályfőnöke is, és Jordán Tamásnak is járt egy hatalmas köszönet, egyszerűen a nagyszerű színházért. Szombathely színházáért.


Lutor Katalin galériája


Motoros rendőr vagy színész? – SzínházSzerda a Café Freiben

5SOS Milánóban – Koncertbeszámoló

A 5SOS ezúttal Milánóban, a Mediolanum Forumban mutatta meg, hogy milyen az, amikor egy zenekar több ezer tinilányt és őrült rajongót hoz extázisba. Élménybeszámoló. 

Már egészen kislányként is folyton olyan kérésekkel nyaggattam a szüleimet, hogy menjünk ide, meg oda, így a „színvonalas” kis falu-, városnapi SP koncerteket és társait elég gyorsan kinőttem, és tizennégy évesen ott találtam magam a Papp László Budapest Sportarénában Bruno Marst nézve, egy évvel később pedig már a londoni Wembley Stadionban. Azóta évente többször is külföldre utazom a kedvenc előadóim miatt, ezzel összekötve a két legnagyobb szenvedélyem, hiszen a koncertek mellett több napot szánok városnézésre, valamint folyton új országokat, városokat fedezek fel.

Először járok Milánóban, viszont a 5 Seconds Of Summert, akik miatt idejöttem, már harmadjára látom. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy láttam ezeket a fiúkat felnőni, miközben én magam is kislányból nő lettem. Amikor először láttam és hallottam őket élőben, még előzenekarként játszottak fél órát. 17-18 éves gyerekek voltak, de százezreket ragadtattak el minden este, épp emiatt idén már a harmadik önálló turnéjukat kezdték meg. Ennek az utolsó előtti állomására érkeztem meg én október 17-én már a délelőtti órákban, közel 10 órával a kezdés előtt.

Forrás: Mediolanum Forum FB

Hamar kitapasztaltam, hogy ülőjeggyel sokkal kevésbé tudok kibontakozni egy ekkora rendezvényen, mint állóval, és bár ez olyan tortúrákkal jár együtt a jó hely érdekében, mint az, hogy órákat töltök el a helyszín előtt a többi hozzám hasonlóan elvetemült rajongó társaságában, sosem bánom meg, mert ez is óriási élmény. Ilyenkor magunkban valószínűleg többször is elátkozzuk az előadót/előadókat és saját magunkat is, főleg ha elered az eső, hideg van vagy éppen forróság. Mégis van egyfajta varázsa annak, hogy rengeteg különböző nemzetiségű, vallású, bőrszínű ember összegyűlik, közös bennük a szeretet valaki zenéje iránt, és együtt várakoznak, énekelnek, barátságokat kötnek.

Gimnáziumban öt évig tanultam olaszul, így figyelmesen hallgatok minden körülöttem zajló párbeszédet, elcsípek információkat arról, hogy a fiúk már megérkeztek, így a sorból kiugorva az épület háta mögé rohanok, és négyből két tagot látok bemenni.  Felhangzik néhány izgatott sikkantás, és mindenki a telefonjával hadonászik, hogy megörökítse a különleges pillanatot, de a kerítésre csimpaszkodva csak boldogan integetünk, ők pedig lehajtott fejjel, sunyin mosolyogva visszaintegetnek.

Eltelnek az órák, és a tömeg beözönlik az arénába, megérkeznek az ülőjegyesek is, nem marad egyetlen üres centiméter sem. Szinte már örülök annak, hogy ezúttal nem tetszik az előzenekar, mert a végén még velük is úgy járnék, ahogy a 5SOS-szal, és hónapokon belül értük is országokat repülnék át.

Forrás: Mediolanum Forum FB

Amikor leoltják a fényeket, elhallgat a zene, és felcsendülnek az első akkordok, bekapcsolnak a reflektorok, fülsüketítő morajlás száguld végig a tömegen, tapinthatóvá válik az izgatottság, vibrál a levegőben, és mindez szinte felrobban, amikor Ashton beül a dobok mögé, majd gitárral a nyakukban berobban a színpadra Calum, Luke és Michael.

A Wikipédia szerint ők egy pop-rock, pop-punk együttes, én sosem tudtam meghatározni ezeket a műfajokat, és nem is hiszek abban, hogy egy igazán változatos zenekar beszorítható ilyen keretek közé, de az kétségtelen, hogy van valami igazán rockos abban, ahogy játszanak. Harmadjára is pont akkora élmény hallani és látni őket, mint amilyen először volt, főként talán azért, mert az összes kiadott lemezük közül a Youngblood a legprofibb, aminek a megírására és felvételére két évet szántak, és már nem gyerekek kezei alatt született.

Az olaszok híresen jó közönség, ezúttal pedig a saját bőrömön tapasztalom, hogy valóban igaz az állítás. Az egyik szám alatt az ülőjegyesek színes lapokat világítanak át a telefonjaikkal, ezzel kirajzolva az olasz zászlót, a következőnél színes szívecskéket tartunk fel, a Valentine alatt műanyag rózsákkal hadonászik az egész állószekció. Mindenki mosolyog és táncol, a banda a színpadon, mi a küzdőtéren vagy az ülőszektorokban.

Forrás: Mediolanum Forum FB

Az utóbbi időben rengeteg régi zenekart és énekest vesznek elő újra. Folyton azt hallom, hogy kritizálják a mai zenét, mert „nem olyan már, mint amilyen régen volt”, „a mostani előadók nem maradnak majd úgy fönt, mint ahogy Freddie Mercury, Michael Jackson, vagy a The Beatles”, és „csak a tinilányok szeretik őket”. Hogy mi a véleményem erről?

A múlt nagy, befutott előadói sem jutottak volna oda ahová, ha nincsenek abban a korban is ragaszkodó tinilányok. Korunk legnagyobb előadóit láttam már élőben játszani többször is, és alig várom, hogy a jövő generációját halljam majd azért nyafogni, hogy bárcsak ebben a korban éltek volna ilyen zenészekkel, én pedig mindvégig csak mosolyogni fogok, mert nem csak hogy egy korban éltem velük, de láttam is őket, és a 5SOS egy közülük. Számomra mindenképp.

Kiemelt kép: Mediolanom Forum FB

A hétköznapokhoz is fel kell emelkedni – III. Veszprémi Egyetemi Színpadi Találkozó (I. rész)

Izgalmas tréningekkel, diákszínjátszó csoportok előadásaival, felnőtt színi produkciókkal és koncerttel töltötték meg a napot a Veszprémi Egyetemi Színpad társulatának tagjai, akik fáradtságot nem tűrve már harmadik alkalommal vágtak bele, hogy megszervezzék a találkozót, ahová az ország minden pontjáról hívtak előadókat, vendégeket. Ezúttal a fesztivál pénteki (november 16.) napjáról mesélünk.

Aranybogaraim – Balázs Zoltán tréningje

Nem mindennapi szervezés: maroknyi egyetemista korát meghazudtoló hozzáértéssel és lelkesedéssel válogatta az előadásokat és a különböző szakterületen érdekelt trénereket. A pénteki napon Balázs Zoltánnal, a Maladype Színház igazgatójával kezdődött a Dráma Műhely, aki az Aranybogár-módszert mutatta be, amelynek alapja Edgar Allan Poe hasonló című írása, amelynek főhősei tudásalapú elemző és értékelő készségeik használatával jutnak el céljaikhoz. A tréningre érkező drámások sokáig azt várták, hogy mindenüket átmozgató, intenzív gyakorlatra érkeztek, azonban a színigazgató zavarba ejtően hirtelen kérdésekkel töltötte ki a tréning idejét.

Fotó: Lutor Katalin

A papírmadár hová repül? – A PTAH Theathre előadása

Nem volt idő kipihenni a faggatásszerű három órát, kezdődött a PTAH Theatre A madarak nem alszanak című előadása. Nem hangzott el szó. Mégis többet mondtak ők ketten a színen, mint akármennyi verbális kifejezés. Pina Bausch koreográfiáit idézte meg az a mozgáskultúra, amelyet Domonkos Ágnes és Mykola Bondarchuk párosa hoz létre a rendelkezésre álló térben. Két bőröndből bontakozik ki minden, de vajon hova érkezik meg? A csomagokban élet és halál, születés és fáradalmak, kibontakozás és bezárkózás. Olyan egyszerű és letisztult – sokkal jobban kiemeli a valódi összetettséget.

Fotó: Lutor Katalin

Végül felvesszük a sítalpakat – A KB35 Inárcs produkciója

Családi jeleneteket mutatnak nekünk a Tökéletességen innen – mintha vallatáson lennénk, olyan a fény. A színpad felosztottsága egészen a nézőtérig eltart, közénk is ülnek, hiszen ezek a történetek köztünk is történnek. Életszerűnek kellene lennie, sokszor talán mégsem az. A csapat azonban csak egy vázat kapott meg, a szöveg most keletkezik, improvizálnak. Ettől mégis emberközelibb, jobban érezni a feszült rezgéseket, ha éppen Hugi haláláról van szó, minden vita úgy alakul, ahogyan a négy fal között is elakad olykor a szó, elcsuklik a hang. Még olykor szájbarágós mindennek ellenére is, de befogadjuk. Aztán hirtelen történik valami. Szőke táncolni kezd. A hétköznapiba pillantottunk be eddig és most nem értjük: mi történik? Aztán mindenki a színre lép és táncol, mozog, érintkezik. Ismét Pina Bausch jut eszembe, úgy tűnik ez a fajta mozgásszínház különös szikrával érintette meg a kísérletezőket. Aztán vágás és visszaesünk oda, ahonnan jöttünk: hétköznapi problémák, kihűlt húsleves, apró vágyak: síelni végre egyszer valahol messze.

Fotó: Lutor Katalin

Bazd meg a tortádat! – PHSZ-Berze Színjátszók Születésnap című előadása

Azt mondják, vonulni kell a tömeggel – terelnek minket sötét folyosókon, akárcsak a birkákat. Elől hangos zene szól, azután kell menni. A közeli gimnáziumban kezdődik minden, családi jelenet: apa, anya, két kamasz lány. Se a történetet, se a játékot nem érezni életszerűnek, így hát kinevetjük, amin sírni kéne, szomorkodni és fájlalni, hogy valójában velünk is volt hasonló. De nem állunk meg, a pincébe megyünk. Mocsok van, szemét mindenhol és nagyon fázunk. A terem közepén szivacson fekszik egy lány. Nem tudunk nem aktuálpolitikára gondolni, felszisszenünk, mert láttunk már ilyet, így hát bevon, magáévá tesz minden gondolata. Neki adnám a sálam, de ez mégiscsak egy előadás, de látom, hogy fázik. Papucsban van, pedig hánykolódik a földön egy cipő. Felvehetné, fel fog fázni – csak erre tudok gondolni. De születésnapja van. Miért nem tud hát kegyelmezni rajta az élet? Most már kifacsartak, de azt mondják indulunk tovább, és átfázva megyünk az udvarra, ahol tinilányok tinigondokról vitáznak, szingli triumvirátus, ugye. A kortárs elnyomás, a megfelelni vágyás tökéletes ábrázolása. Miért is nem szeretünk nemet mondani? Végül mindenki együtt van, szürreális az egész, aminek egyébként szórakozóhelynek kellene lennie. Aztán csend, halk gitárdallamok. Az együttes erő mind ugyanarra koncentrál és még sokáig visszhangzik a fejünkben: változtass!

Fotó: Lutor Katalin
Kiemelt kép: Lutor Katalin

LEGUTÓBBI CIKKEK