„A cél az út, amin járunk” – Vörös Emillel, az Ataru Taiko vezetőjével beszélgettünk

Iszak Martin 2018. nov. 25. 0 7

A kőszegi zeneiskola előtt állva vidám kis csapat érkezésének lehettünk tanúi. Az Ataru Taiko japán dobszínházat látogattuk meg a Budaker Gusztáv Zeneiskolában tartott próbájuk alkalmával, ahol Vörös Emil, az együttes alapítója és vezetője fogadott minket.

A korai szombat reggelen nagy lelkesedéstől telve, hamar hozzáláttak a munkához, hiszen ottlétük minden egyes percét ki szerették volna használni. Beszélgetésünknek is a dobok ritmikus hangja adott végig háttérzenét. Vörös Emiltől megtudtuk, hogy a próbaidőszak szeptemberben el szokott kezdődni, de mivel jelenleg az együttes pár tagja Budapesten él, így ez most egy késő őszi napra került.

„Nem tudom, ti hogy élitek meg a nyarat, de nekünk majdnem minden hétvégén van koncertünk, és azért ezt végigcsinálni nem egyszerű dolog. Ha pedig vége a koncertidőszaknak, kezdődik a próbaidőszak, és minden szombaton reggel itt vagyunk. Teljesen mindegy, mi volt pénteken, milyen bulizás, jönnek.” – mondta Emil a próbákról és hangjában érződött a büszkeség, amikor a többiek lelkesedéséről beszélt. „Az, hogy ez a csapat így összetart és még egyáltalán létezünk, ez talán azt jelenti, hogy ők is olyan elszántak mint én. Én család mellet csinálom, és rengeteg sok időt igényel mindez, már csak ha azt vesszük, hogy a hangszereket is én készítettem. Tehát ezt látják rajtam, ezt tapasztalják és én úgy veszem észre, hogy ettől talán még lelkesebbek.”

Fotó: Lutor Katalin

Mikor átmentünk egy másik terembe, hogy nyugodtan beszélgethessünk, fél füllel az ajtón áthaladva hallhattam, ahogy máris az egyik koreográfia összeállításának és gyakorlásának álltak neki. Emil elárulta, hogy csak magát a dalt, azaz a ritmust szokta feljegyezni, a koreográfiát a csapat teszi hozzá. Mindig vannak konkrét elképzelések, de ez közös munka.

A zeneírással kapcsolatban humorosan úgy fogalmazott, hogy “a legnagyobb tanítómestere az internet”, és erről egy izgalmas történetet is megosztott velünk: „2009-ben volt a második Sakura koncertünk itt a kőszegi várban, és meghívtuk a japán nagykövetet. Sajnos ő nem tudott eljönni, de a kulturális attasét elküldte maga helyett. Már az is nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy eljött a koncertünkre, de ezen felül ellátogatott a próbánkra is. Délután érkezett meg, majd bejött a terembe és elkezdte keresni a japán mestert, hogy hol van az, aki ezt nekünk tanítja. Miután megkérdezte tőlem, megmondtam, hogy az internet a mesterünk.”

Fotó: Lutor Katalin

Talán még ennél is érdekesebb az, hogy ezeknek a doboknak az elkészítését is autodidakta módon sajátította el. „Nyilván mint ütős, tudtam mi az, hogy taiko-dob. Mikor meghallja ezt az ember, az a kép ugrik be neki, hogy hatalmas nagy dobokról van szó, amelyet lapátnyél vastagságú ütővel ütnek. Annak idején én is ennyit tudtam erről az egész műfajról, és elkezdtem utánanézni, hogy mégis hogyan gyártják ezt, mit is jelent szélesebb spektrumban az, hogy taiko, mert ez csupán a dobok átfogó neve. Azon belül is van mindegyik hangszernek egy külön elnevezése. Találtam eredeti, több száz, több ezer éves fametszeteket, ahol a gyártásnak a folyamata le van rajzolva, meg van örökítve, hogy hogyan csinálták ezeket a hangszereket és ezeket kellet átültetni a mai szerszámokra. Tehát, ahol faékeket ütögettek alá, most én olajemelővel emelem, és így feszítjük rá, így feszítem rá a bőrt.”

Bár maga a hangszer több ezer éves, és mint kiderült, vannak “régészeti leletek is, amik azt bizonyítják, hogy időszámításunk előtt négyezerrel már voltak ilyen hangszerek”, a műfajt magát, ezt a csoportos dobolást nem nevezhetjük tradicionális japán zenének, mert még nincs százéves. Az 1950-es években a sokrétű felhasználtság, és a távolba visszatekintő tradicionális múlt indította meg Oguchi Daihachi japán zenész gondolatát, és alakította meg az első modern Taiko-zenekart. Daihachi bár jazz-zenész volt, Emil szavait idézve, egy ilyen előadás során “szaxofon szólót nem fogsz hallani”. Felvilágosított, hogy „a Taiko-stílusban kétféle irányzatot szoktak megkülönböztetni. Míg az egyikben kötött keretek között mozgó dobolás zajlik, addig a másik, bár nem szeretem ezt a szót, europizált, vagyis show-szerű előadás jellemzi. Ha a jazz-hez szeretnék visszatérni, akkor annyiban mutatkozik meg annak hatása, hogy a dobolásnak vannak olyan részei, ahol vicces, könnyűzenei ritmusok köszönnek vissza a zenélés közben.”

Fotó: Lutor Katalin

Bár az ataru, az ütni mellett a célt is jelenti, de ahogy Emil elmondta: „Nincs konkrét célunk. A cél az út, amin járunk”. Ha valakit mégis érdekel, milyen újdonságokat terveznek jövőre, annak áprilisban, a SAKURA koncerten személyesen kell megtapasztalnia. A formáció életében fontos szerepet tölt be ez az esemény, ugyanis itt az évente teljesen megújuló színpadi produkciót kínálják a közönségnek.


Lutor Katalin galériája


Tags: Ataru Taiko, dob, dobszínház, interjú, Kőszeg, Oguchi Daihachi, taiko, Vörös Emil, zene Categories: DOB+BASSZUS
Related Posts