Az élet kiszámíthatatlan forgatagában – Szabó Tamás filmforgatókönyve

Szerző:

-

2018. dec. 8.

Szabó Tamás 1995-ben született Szegeden. Jelenleg az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának hallgatója logopédia-hallássérültek pedagógiája szakirányokon. Tamás szabadidejében igyekszik minél többet olvasni, valamint lelkes színházlátogató is. Fontosnak tartja az írást, mert így sokkal közvetlenebb módon tudja megosztani az emberekkel azt, amit gondol, ami foglalkoztatja. A szövegeire leginkább az abszurd humor és az irónia jellemző. Szeret viccelődni, nevettetni, de azért mindig meghúzódik a háttérben valami más is, valami komolyabb, valami őszinte.

1. Jelenet- Prológus

A kamera lassan kijön egy vakondtúrásból és közeledik egy táblához, amelyen a „VÁROSUNKBAN ILLEGÁLIS SZESZFŐZDE MŰKÖDIK” felirat olvasható. Ez alatt a dán himnusz hallatszik úgy, mintha egy mély verem alján dúdolná valaki.

2. Jelenet- Könyvtár

Gyéren berendezett könyvtár körben a falak mellett polcokkal. Középen egy asztal, emellett ül Stanley (irodalomtanár, túl a negyvenen, kopaszodik, cigarettát szív). Mellette Harvey (ötvenkét éves, pocakos, könyvtáros). Stanley nagyot szív a cigiből, majd elnyomja és rágyújt a következőre.

Stanley: Én már nem bírom ideggel ezt a tanítást! A gyerekek el vannak hülyülve, és azt veszem észre magamon, hogy lassan én is megbolondulok. Múltkor a Bűn és bűnhődést olvastam, és nem bírtam abbahagyni a röhögést. Ez már a vég.

Harvey: Az én apám a Karamazov testvérek hatására döntötte el, hogy gyerekeket akar. Nem volt felhőtlen a gyerekkorom.

Stanley: Múltkor már azt számítgattam, vajon elég súlyos-e a Nyomorultak díszkötésben ahhoz, hogy agyonverjem vele az anyósomat. Ez már a vég!

Harvey: (dühösen Stanley-hez) Szerinted ez a vég? Apám egy fogadáson halt meg Chicagoban, miután összeveszett egy csapat pszichológussal!

Stanley: Mi lett vele?

Harvey: Egy Atkinson-kötettel a torkában találtak rá egy Michigan-környéki erdőben. Ez a vég! Pedig csak be akarta bizonyítani, hogy a dinamikus mezőelmélet nem érvényes arra, aki nyáron kötött kesztyűt visel. Így buknak el a nagy emberek!

Stanley: Én angolra akartam fordítani a Lear királyt, de aztán kioktattak, hogy Shakespeare már megtette. Így buknak el a nagy ötletek.

Gyors váltás egy napfényes mezőre, ahol Shakespeare éppen skót whiskyt locsol egy tehénre, miközben a Machbeth egy esetleges folytatásán töri a fejét. Belép a képbe I. Erzsébet egy tálcával a kezében.

Shakespeare: (álmodozva) Én szeretem a nőket, de ők nem szeretnek. Pedig micsoda vircsaftot tarthatnánk…

1.Erzsébet: (Shakespeare vállára teszi a kezét) Az élet olyan, mint a kifli. Hol jobbra, hol meg balra görbül.

Közelít a kamera: a tálcán angolszalonna és kifli.

3.Jelenet -Női szoba

Ízlésesen berendezett női szoba nagy falitükörrel, kényelmes fotelokkal, kanapéval, állólámpával. Az ajtóban Carol áll. Az egész szobát látjuk Carol szemszögéből. Carol-t nem látjuk. (Logikus.) A nyitott ablakon át belép Jim (fiatal, jóképű értelmiségi barna sportzakóban, kezében egy brokkoli).

Jim: Ezt önnek hoztam, Pluchette, virágot a virágnak! Meg hoztam még valamit, hisz megígértem.

Egy könyvet vesz elő a zakója zsebéből, majd Carol-nak dobja. Látjuk Carol kezeit, amint elkapja, de továbbra is Jim-et figyeli, a kamera nem mozdul.

Jim: Sok szép történet van benne az eddigi életemből. Az is például, mikor Kanadában elfogott egy indián törzs, és megskalpoltak. Volt ám ott „ereszd el a hajam”. (Hosszú nevetés) Meg benne van az is, mikor bepereltem Melville-t, mert tőlem lopta a Moby Dick történetét. Csak az én változatomban egy részeg lovat üldöz hat napon át egy általános iskolai osztály, majd végül feladják. Sokkal eredetibb. Meg benne van a kedvence is, Pluchette, az, amiben leírom találkozásomat Freuddal. Még integettem is neki, csak ő épp elfordult. A kritikusok imádják.

Carol hirtelen ránéz a kezében tartott könyvre, a kamera követi tekintetét. A könyv címe jól olvasható: Az élet kiszámíthatatlan forgatagában. A borítón egy spanyolfal előtt álló meztelen nő egy szájharmonikával a kezében feltehetően jódlizik. A kép elsötétül, ahogy Carol végre pislog egyet.

4. Jelenet- Csúcspont

Ködös táj. Egy erdei tisztás. Megszólal a How do you Do? Blues Band száma, a Nem kellett vóna hadititkot kifecsegni, csak három mérfölddel odébb, szóval itt ebből nem hallatszik semmi. Csak a madarak csiripelnek. A ködből kibontakozik két alak. Jim-et látjuk közeledni, amint egy rövid, fekete hajú, vagy fekete hajú, rövid, netán fekete, rövid, esetleg rövid, fekete, hajas nővel beszélget. A nőt Mary-nek hívják a háta mögött. Eredetileg Susan. Megállnak a kamerától pár méterre. A távolba merednek.

Jim: (szenvedélyesen) Madame, mondja, hogy maga megért engem! Hisz maga is volt már ennyire nagyon szerelmes!

Susan: Persze, Jim! Node egy kanócba?

Jim: Úgy érzem, ő az igazi számomra! Minden megvan benne, amit kerestem: elegancia, báj, kecsesség, harmónia, odaadás. Úgy érzem, mintha repülnék! Egy méterrel a föld fölött! Képzelje, múltkor elvittem az operába, és a szünetben megfogta a kezem! Szólni se bírtam a gyönyörtől! Ahogy hozzám simult a taxiban hazafelé! Abban minden benne volt! Abban a simulásban! Óh, Istenem! Azok a szemek, az a csábos tekintet!

Susan: (továbbra is a semmibe mered) Az ózonlyuk egyre szélesebb, és a férjem is terebélyesedik. A világegyetem tágul, viszont én az ágyamat is csak térképpel tudom megtalálni. A globális felmelegedés jéghegyeket olvaszt el, a szeretőm mégis elhidegült tőlem, mert szeretkezés közben én mindig apám hobbikertjére gondolok. Tegnap kiderült, hogy Mozart két nő volt, holnap pedig majd rájönnek, hogy Kipling unokatestvére szintén Kipling volt, csak jól titkolta haláláig. A szó elszáll, a gyógyszer elgurul, csak ez a nyavalyás szerelem szedi még mindig az áldozatait.

Jim: Annyira szeretem őt! Szinte csak rá tudok gondolni! Imádom! Beleőrülök, ha nem lesz az enyém! Össze akarok költözni vele! Gyereket akarok tőle! Feleségül akarom venni!

Susan: Ez már a vég!

Végefőcím, taps, éljenzés, katarzis

A kiemelt kép Lutor Katalin fotója

Pornófilm cselekménnyel megtűzdelve – A nimfomániás I-II. filmkritika

Szerző:

Nagypál Levente

-

2018. dec. 7.

Mielőtt megnéznénk Lars von Trier legújabb filmjét, egy régebbi darabját poroltuk le. Vigyázat, erős lesz!

Lars von Trier nem egy népszerű rendező, vagy fogalmazhatnánk úgy is, eléggé megosztó. Nézőinek érdeklődését rendhagyó témáival, sokkoló és lebilincselő képsoraival vívta ki az évek alatt. A bűn lélektana óta hosszú utat járt be, jelen alanyunkat megelőző két filmje pedig (az Antikrisztus és a Melankólia) valósággal letaglózta a nézőket. Ám az általa elnevezett „Depresszió trilógia” jelen filmünkkel záróakkordjához érkezett, és a két, már említett művel együtt megpróbáljuk felfedezni a kohéziót az alkotások között és külön is vizsgálat alá helyezzük azt.

A nimfomániás nem árul zsákbamacskát, pontosan olyan „élményt” nyújt, amit az előzetes kínál: erőszakot, féktelenséget és végtelen szexjeleneteket. A film rendelkezik egy bővített, „vágatlan” verzióval is, de a mozis verzió is tartogat bőven elég polgárpukkasztást a maga 117 és 124 percével.

A film lényegében egy pornófilm, cselekménnyel megtűzdelve. A kezdőképsorok egy földön fekvő nőt ábrázolnak, akit rendesen helybenhagytak. Arra halad Saligman (Stellan Skarsgard), a bölcsész, aki megsajnálja és hazaviszi a hölgyet. Később kiderül, hogy Joe-nak (Charlotte Gainsbourg) hívják, aki szexfüggőségben „szenved”, tehát nimfomániás, és emiatt rossz embernek hiszi magát. Hogy erről meggyőzze beszélgetőpartnerét, elmeséli az élete történetét fejezetekre bontva, a gyermekkortól kezdve egészen addig a pillanatig míg Saligman rátalált. A történetet a visszaemlékezésből ismerjük meg, melyet maga Joe mond el. A mesélés közben, a könnyebb interpretáció érdekében, a férfi lefordítja a saját rendszerére az elhangzottakat (mivel később kiderül, hogy „nem egy nyelvet beszélnek”). Az első rész hihetetlen feszülten indul, ez egyrészt a kiváló dalválasztásnak (hallhatunk egy erős Rammstein dalt is), másrészt pedig a már megszokott kameramunkának köszönhető. A cselekmény igen erős kezdőlökés után sem laposodik el, csupán a fizikális történetvezetés lélektani tragédiába csap át. Cenzúrázatlanul levezeti egy fiatal lány útját (akit Stacy Martin játszik) egészen addig a pillanatig, mikor a szex többé nem vált ki belőle érzéseket.

Az első rész is rengeteg pornográf tartalommal operál. Az ilyesfajta eszközök nem idegenek a rendezőtől, de mindig volt egy művészeti késztetése a naturalista ábrázolásnak, legyen az egy hatalmas lelki trauma (Antikrisztus) feldolgozása, vagy egy erős hangulat és érzés átadása (Melankólia). Általában a cselekményesség mindig átvált szimbolikus jelentőségre mindegyik film esetében és a lezárásnál már soha nem rágja a szánkba a történetet (általános megítélés szerint is feláldozza a cselekményt a művészi érték közlésének oltárán). Érdekes, ha valaki azt mondja: „nekem az XY film Lars von Triertől tetszett”. Az élmény ugyanis, amelyet a filmek átadnak (főleg az említett trilógia), az nem tetszhet. Az alkotások célja a sokkolás, vagy egy szélsőséges érzelem kiváltása, ezért nem lehet közömbösen viszonyulni hozzájuk.

A második rész sok tekintetben megpróbál az első fölé kerekedni. Minden sokkal brutálisabb, nyersebb, vadabb. Nehéz volt követni a szálakat, a végkifejlet rejtelmes maradt, de a koncepcióval a rendező/író nem tudta ezeket megfelelően összehangolni, így az egész nem fut ki sehova. Persze, tudja jól a néző, hogy mit kellene érezni a stáblista alatt, de a film lezárása és annak fantáziátlansága ezt nem teszi lehetővé. Az egész alkotásban, mint egy idegen test, úgy különül el az a pár kulcsfontosságú jelenet. Ennek fényében, ha az első nem is, de a második rész minimum öncélúnak és eltúlzottnak tekinthető.

Színészek szempontjából nehéz ítéletet mondani a film felett, hiszen rettentő áldozatos munkával tudták eljátszani a szerepüket. Nem tudom, hogy a jeleneteknél használtak-e dublőrt vagy sem, de nem tudom elképzelni, hogy Stacy Martin hogy vállalhatta el egyáltalán ezt a szerepet. Másik főszereplők, Charlotte Gainsbourg és Stellan Skarsgard még nem is kerültek annyi kompromittáló helyzetbe, mint a fiatal hölgy, de ők is meglepő merészséggel vágtak bele a filmbe. Charlotte már-már a rendező múzsájának számít, hisz a trilógia minden darabjában szerepel, kettőben főszerepet kapott. Az alkotásban fontos szerepet kapott Shia LaBeouf, aki otthon készített szexfelvételekkel házalt a rendezőnél a szerep kedvéért, továbbá Willem Dafoe is.

A film minden képkocája tartalmaz utalásokat. Ez legtöbbször társadalom- illetve valláskritikában nyilvánul meg, de irodalmiakat is felfedezhetünk. Ez konkrétan két novellára utal, melyek Edgar Allan Poe tollából származnak (akinek haláláról szó is esik a filmben). Ez a két novella Az ovális arckép (festmény a házban) és egy Saligman által felolvasott rész Az Usher-ház vége című művéből (ami az író megőrüléséről szól). Ezek a kikacsintások mind hozzájárulnak a film lehetséges értelmezéséhez, így művészeti szempontból is igen sokrétűnek tekinthető A nimfomániás.

Az Antikrisztussal teljes mértékben szinkronban van a film (annak mindkét főszerepet játszó színésze szerepel ebben is), mind mondanivaló, mind filmesztétikai szempontból. Sőt, egy jelenet, zenével és mindennel együtt a 2009-es művét idézi. A Melankóliával más a helyzet, azt az előbb említett filmmel is nehéz összevetni, nemhogy a jelen alanyunkkal. A Melankólia egy erős érzést és életszemléletet képvisel és próbál átadni (mely végeredményben nem kifejezetten negatív érzést kelt a nézőben), és a szimbolikus ábrázolásra helyezi a hangsúlyt, míg a másik kettő egy olyan dolgot mutat, amely nagyon messze áll az emberektől, és ezt kivételes brutalitással teszi.

A nimfomániás egy nehezen befogadható, megdöbbentő film, nagyon erős idegzetűek számára; sajnos érdekes koncepcióból egy csúfos befejezést tudott produkálni.

Ha bővebben szeretnél olvasni az Antikriszusról, az alábbi linken elérheted a róla szóló kritikát:

Egy film, ami elvette a lelkem – Antikrisztus kritika

A rendező legújabb filmje, A ház, amit Jack épített november 29-i premierrel jelenleg is fut a mozikban.

Kiemelt kép: movie.hu

Színpadtól szívig – Beck Zoli szerzői estje Szombathelyen

Szerző:

Vincze Bence

-

2018. dec. 7.

Szombathelyen mindig különleges, ha Beck Zoli, vagy a komplett 30Y a városba érkezik. Legyen szó akár előadásról, koncertről, vagy egy szerzői estről, tömegeket mozgatnak meg a legfiatalabbaktól a legidősebbekig. És egy ilyen rendezvény mindig érzelmekkel teli; személyes kapcsolatok, kötődések, rajongások találkoznak egy térben, majd szabadulnak fel a vasi városemberek világában.

Szerdán, az AGORA Művelődési és Sportházba Beck Zoli ezúttal egyedül érkezett. Vagyis ez nem teljesen igaz: hozott magával egy gitárt, egy szintetizátort és rengeteg érzelmet. És amikor ez a csupaszív ember mindezt egy kétórás létismertetés során a közönség ölébe önti, az katartikus élménynek bizonyul.

Több dolog is roppant furcsa volt számomra a koncert legelején. Egyrészt elképzelhetetlennek láttam, hogy egy 30Y számokból összeállított élő zenélést hogyan is lehetne ülve kibírni, másrészt a hatalmas tér első pillantásra egy mesélős, dalolgatós esemény számára – a távolságok miatt – nem bizonyult jó előjelnek. Szerencsémre, és a közönség szerencséjére, ezek a dolgok nem változtattak semmit azon a tényen, hogy ki is lesz ennek az estének a középpontjában. Hiszen, amint ő előlépett, félelmeimnek minden gyökere elsorvadt.

A nagyszínpad előtt elhelyezett apró pódium volt a centrum, a körülötte félkörösen elhelyezett székek pedig a teátrum-hangulat maximális kivitelezését eredményezték. A nézőtéri fény leoltott, a reflektor középre fókuszált, a hangok, érzelmek közelebb kerülnek, ezzel a monumentális tér megszűnt. Innentől kezdve a néző nehezen dönthette el – már, ha egyáltalán tudott a műsoron kívül másra figyelni -, hogy jelenleg egy romkocsmában, egy színházban, vagy egy koncerten foglal-e helyet. Az egyszálgitáros kompozíció és a számok közti felvezetők igazán bensőséges hangulatot hoznak létre, és bár frusztráló volt, hogy a legnagyobb klasszikus Beck-dalok alatt nem táncolva szellemülhetünk át, a már-már stand upot igéző blokkok a földre fektetett hangszeres időszakokban mégis visszazökkentették a hallgatóságot a székbe, és néhol nevetve, néhol pedig döbbent tekintettel követték a fellépő minden történetének minden szavát, a szavakat kísérő mozdulatokat és bazdmegeket.

Annak definiálását, hogy mégis milyen típusú rendezvényen is vettünk részt, a dalok rendszere sem segítette elő; amit persze a közönség egy másodpercig sem bánt meg. Egyik pillanatban még a Csönded vagyok hangulatába borsózik bele a rajongó, a másikban könnyek szöknek a szemébe, amikor Zoli elmeséli, hogyan találkozott majdnem háromszor is Cseh Tamással, majd rá öt percre alig bír ülve maradni egy, a szentimentálé lemezből kiválogatott kevésbé ismert dal hallatán. Aztán jön a bandasztori szakasz, amelyből megtudhatjuk, hogy a Bogozd ki című számot Zoli százszor vitte a banda elé, mire végre azt mondták rá: „Te, ez már így nem is olyan szar…”.

Az előbb felsorolt elemek pusztán egy negyed órás blokkot töltöttek ki, ez mutatja, hogy a kétórás szerzői zenés est milyen precízen megkomponált alapokon is nyugodott. A különböző szakaszok ritmikusan egymásra voltak építve, a beszélgetésből pedig bepillantást nyerhettünk a Háy Come Beck formációba, és a Háy Jánossal régóta tartó és szoros barátság legkomikusabb elemeibe is. De a hétköznapokról, egyetemi évekről és még a divatról is esett szó.

Az est egyik tetőpontján, hogy az esemény még interaktívabbá váljon, Zoli felkért három embert a közönségből, hogy segítsenek neki színpadot építeni. Ehhez rendelkezésükre bocsátott egy szennyestartó-állványt, egy polifón darabot, egy gumipókot, egy ponyvát, egy kartont és egy leselejtezett koncertfényt. Ebből pedig aktív csapatmunkával egy csináld magad varázsdobozt készítettek, ami a szintetizátor-állvány szerepét volt hivatott betölteni.

Zoliban annyira intenzíven ott volt a játékkedv, hogy koncert végén még három számot is ráhúzott az eltervezett kompozícióra, a kis pódiumon ekkor egy igazán játékszerető, boldog kisgyermeket láthattunk. Ez a szerep rengeteget hullámzott az este folyamán, érzelemtől, szituációtól függően egy professzort, egy szórakozott kamaszt, vagy akár egy világutazót is vélhettünk felfedezni a gitár mögött. És ez az, ami mégis, minden alkalommal el tudja varázsolni a közönséget, Zoli ezt mind olyan őszinteséggel hordozza magában, hogy azzal a lehető legközvetlenebb érzést váltja ki az emberből, miközben csodálja egy nézőtér távoli sarkából. Igazi varázslat, igazi létmegismerés volt ez.

Végezetül Zoli örök érvényű szavaival zárnám a beszámolót: „Soha ne ragassz tetkót a karórád alá, mert kurva gyorsan le fog kopni!”

Herczeg Orsolya galériája

Boldogtalanul éltek, amíg meg nem haltak – Jeff Hong képei

Szerző:

Viski Ádám

-

2018. dec. 6.

Nemrég találtam rá Jeff Hong rendkívül ötletes Tumblr-oldalára, és rögtön megfogott képeinek szellemessége. Jeff egy New York-i művész, aki kedvelt témáját, a Disney-meséket öltözteti kortárs köntösbe, úgy, hogy azok valami többletjelentést és a mai korra nézve társadalomkritikát fogalmaznak meg. A magát animációs storyboard-művésznek nevező Jeff a mindannyiunk számára jól ismert, híres meseszereplőket korunk világába importálja, a mese és a modern világ közt meglévő valóságrésre építve.

Jeff munkáiban talán az a legzseniálisabb, hogy a mesék világából merít. Ez miért érdekes? A mesék a kisgyermeki fantáziához fűződnek, a kisgyermeki fantázia azonban még erősen idealizál; számára jók és rosszak vannak. Felnőtt fejjel nézve azonban ezek az animációs alkotások görbe tükröt mutatnak a nézők számára, és már-már kínosan nevetünk, milyen jól is mutatják be a meseszereplők azt a világot, amiben élünk. Mert ők sem élhetnek teljesen boldogan, főleg akkor nem, ha ma élnének.

Hong világában Jázmin hercegnő a szíriai háborús övezetben él, Pinokkió utcai graffitiművésszé vált, Villám McQueen kifogta a csúcsforgalmi dugót, Jégvarázs Elzája a globális felmelegedés hatására egy olvadó jégtömbön szomorkodik, Tarzan a zsúfolt metrókocsi utasává válik, Csipkerózsika és Fülöp herceg egy kocsmában táncolnak, a 101 kiskutya rácsok mögé kerül, Bell pedig a szépítő plasztikai műtétéért aggódik. Hát nem ironikus?

Képek forrása: Tumblr/disneyunhappilyeverafter

Albérletnézésből apokalipszis – Vinnai András hangjátéka

Szerző:

Hézer Luca

-

2018. dec. 5.

A lassan tíz éve bemutatott rádiójáték műfajának egyik legmeghatározóbb modern darabja, mind technikáját, mind rendezői megoldásait tekintve. Aktualitásából a mai napig semmit sem vesztett a fiatalok körében – és valószínűleg a következő tíz évben sem fog.

A Vinnai András által írt és rendezett A Másikember című kétrészes hangjáték már az első pár másodpercben érezteti a hallgatókkal, hogy itt valami nem stimmel. Nem a történet helyszínén, hanem egy rádióstúdióban találjuk magunkat, ahol a férfi főszereplő, Alvin (Elek Ferenc) éppen azon fáradozik, hogy felkonferálja magát, miközben partnerével, Nórával (Pálos Hanna) veszekszik. Az alkotást akár hangjátékparódiának is tekinthetjük, hiszen ironikusan vonultatja fel a klasszikus műfaj minden elemét. Van felkonferálás, narrátor, sztori, zenei betétek, majd végül a szereplők lekonferálják magukat. Ez az a szerkezet, amit az író-rendező kiparodizál groteszk és humoros stílusával.

A felkonferálás okozta sokk után elindul a történet. Egy intelligens, humorral átitatott, modern nyelvezetű, meglepően realisztikus effektekkel és igényes kortárs klasszikus zenei betétekkel ellátott hangjátékot kapunk. A szereplők mozgása, egymáshoz viszonyított helyzete, a tér nagysága és milyensége rendkívül tudatosan és hitelesen jelenik meg a hallott hangban. A távolságokat leginkább a hangerővel és az adott szobatípusra jellemző akusztikai hanghatásokkal érzékeltették. A szereplők így kerülnek valódi térbe annak ellenére, hogy ha jobban megfigyeljük, szinte mindenhol ugyanarról az oldalról halljuk a szereplőket. A hangjátékban az is meglepő pozitívum, hogy a szereplők állandó ordibálását még éppen elfogadható hangerővel és hangmagassággal valósították meg, így cseppet sem kelt zavaró hatást a fülünkben.

A technikai megoldások mellett a szövegkönyv humora és iróniája a hangjáték nagy erőssége. A nyelvezet rendkívül hiteles, teljes mértékben a mai köznyelvet tükrözi, a fiatal hallgatók így könnyen azonosulhatnak a szereplőkkel. A két fő karakter, Alvin és Nóra olyan negatív tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyeket minden ember gyűlöl, mégis szinte mindenkire jellemzőek. A szerelmespár folyamatosan veszekszik, ordít, lelkileg és fizikailag is bántják egymást. Az unottság, fásultság és az unalomból fakadó konfliktusgenerálás mindkét karakter személyiségét uralja, de talán mégis a nő az, akit ellenszenvesebbnek érzünk, a hangjáték inkább a férfi felé húz minket. A színészek egytől egyig kiváló alakítást nyújtottak hangszín, intonáció és karakterformálás szempontjából is, nélkülük az egész jól felépített rendezői koncepció elveszett volna.

A cselekmény követése azzal vált bonyolulttá, hogy az eddigi száz százalékosan reális történet hirtelen egy futurisztikus apokalipszisbe csap át, ahol már azt sem tudjuk, ki álmodik és mit. A már megismert karakterek viszont a régiek maradnak, így az albérletnézés után észrevétlenül szippant be minket egy földönkívüliekkel, Noé bárkájával, szexualitáskereséssel tarkított képtelen világ, amiből a hangjáték végén sem szabadulunk. A valóságból indultunk, de a bizonytalan, elpusztult jövőképben hagy minket magára a rendező, amit még a felkonferáláshoz kapcsolódó befejezés sem tud feloldani. A hangjáték zavarodottságával és abszurditásával azonban mégiscsak felfed nekünk valamit: a saját zavarodottságunkat és abszurditásunkat.

Írta: Vinnai András
Rendezte: Vinnai András
Dramaturg: Turai Tamás
Zene: Keresztes Tamás

Szereplők:

Alvin –Elek Ferenc
Nóra – Pálos Hanna
Tulaj – Csuja Imre
Szomszéd – Thúróczy Szabolcs
Fiú – Borbiczky Ferenc
Riporter – Bodó Viktor
Ügyintéző – Turai Tamás
Richárd – Liszkai Károly
Narrátor – Végvári Tamás
Űrlény, Telefonhang – Vinnai András

Bemutató: 2007, szeptember 16. 22:26. Késő esti rádiószínház, Kossuth Rádió.

Kiemelt kép: flickr.com

„A boldogság nem mindig vidám” – A félelem megeszi a lelket az Átrium színpadán

Szerző:

Németh Míra

-

2018. dec. 3.

Fassbinder klasszikusa Alföldi rendezésében is leplezetlen, de nem szájbarágós, feszült, de nem pörgős, csendes, de szókimondó.

Alföldi ezúttal „visszafogta” magát, ami a harsány színeket illeti; ezek nagyon jól működnek a Chicagóban és az Őrült nők ketrecében, a Félelem megeszi a lelket viszont megköveteli a szolidságot. A híressé vált történet szerint a Németországban élő Emmi (Hernádi Judit), a középkorú, özvegy takarítónő egy véletlen folytán megismerkedik Alival (Bányai Kelemen Barna), a marokkói bevándorlóval. Mondanom sem kell, a hatvanas-hetvenes évek Németországának ez a kapcsolat (enyhén szólva) nem tetszik.

Hernádi Judit, Bányai Kelemen Barna, Parti Nóra. Fotó: Mészáros Csaba

Emmi és Ali története egyszerre indul váratlanul, hirtelen, ugyanakkor lassan kibontakozva. A kívülállók számára rettentően érthetetlen kapcsolat a két személy számára magától értetődő. A két lélek megérzi egymáson a magányosságot, és ezek után minden további éppoly természetesnek tűnik – legalábbis számukra. Az addig a lakóközösség szemében tiszteletnek örvendő Emmi egy csapásra közellenség lesz, amint a kukkoló, otthonkás szomszédasszonyok észreveszik a „mocskos bevándorlót” az ajtaja előtt.

Az események – és ezzel a „gyűlöletlánc” is – szép lassan, fokozatosan bontakoznak ki. Amint napvilágra kerül, hogy Ali nem csupán bérlője Emminek (bár már önmagában ez is kiverte a biztosítékot az otthonkások körében), a nőnek már nem is köszönnek, ráküldik a rendőrséget, munkatársai kizárják a beszélgetésből, gyerekei kitagadják az életükből, megköpködik, a sarki közért tulajdonosa nem engedi be többé a boltjába – és mindezek a száműzetések csupán azok, amelyek Emmit érintik, amiért érintkezni bír egy „ilyennel” (a szalonképesség jegyében nem idéznék a darab szaftos káromkodásválogatásából). Ali helyzete ennél is elviselhetetlenebb.

És bár Alföldi mestere annak, hogy tabutémákról, komoly társadalmi problémákról szóló darabokba is tudjon humort csempészni, itt láthatóan ez nem volt célja. Néhány könnyedebb elem volt csupán, amely kissé enyhített a tartalom feszültségén: ilyen például a férfiak által alakított két szomszédasszony, akik nevetséges megjelenése egy kis fellélegzést tett lehetővé a nézők számára. Alföldi szarkasztikus humorából kiindulva valószínűleg nem csupán arra alapozott, hogy jót röhögjünk a nőnek öltözött férfiakon, hanem ezzel önmaguk paródiájává is tette a két rosszindulatú és szűk látókörű, álszent nőt.

Mihályfi Balázs, Bercsényi Péter. Fotó: Mészáros Csaba

Érdemes még megemlíteni a színpadi eszközöket és a színészek nem hétköznapi szerepjátszását. Mindvégig ugyanazt a teret látjuk – de ez a tér egyik pillanatban még Emmi lakása, a következőben a pultosnőé, aztán hirtelen kocsma, majd egy étterem, aztán egy irodaház, vagy éppen egy közért. Gyakoriak az olyan jelenetek, amelyeknek végén mindenféle konkrét jelzés nélkül jutunk el egy másikba, miközben az adott szereplő el sem hagyja a színpadot, csak felkap magára egy másik ruhát, ezzel jelezve, hogy másik szerepbe bújik. Ez a módszer pedig folytonosságérzetet nyújt, ami jól is esik a nézőnek egy egyébként nem rövid (egyben 130 perces) darab esetében.

Számomra pedig a darab konklúziója: Ali és Emmi „hiába” teszik (vagy inkább tehetnék) egymást boldoggá, ha mégsem tudnak boldogok lenni. Nem tudnak, mert a külvilág képtelen kizárólag a saját ajtaja előtt sepregetni, képtelen elviselni, ha valaki másmilyen értékrendet képvisel, ha más véleménye van bizonyos dolgokról – vagy igazából bármiről. Valószínűleg nem kell hangsúlyozni, hogy ez a darab miért aktuális most, de abba is érdemes belegondolni, hogy máshol, máskor hogyan reagáltak erre a problémára az emberek, és hogy változott-e bármi a hozzáállásunkban évtizedekkel később.

Kiemelt kép: Mészáros Csaba

“Ez a nap is az olvadástól, a hóesésig tart”- Margaret Island koncert a Cinema Caféban

Szerző:

Pap Melinda

-

2018. dec. 2.

A Margaret Island 2013 őszén indult alternatív popegyüttes, akiknek idén szeptemberben jelent meg harmadik lemezük, egész egyszerűen III címmel. Alakulásuk óta pedig hamar belopták magukat a zenekedvelők szívébe, néhány év alatt az egész ország megismerhette őket. A lemezen közreműködött Áron Andris “Apey” (Apey & the Pea), valamint Monkeyneck, de újra jelen van Bródy János kéznyoma is. A közönség pedig egyre vegyesebb a fellépéseiken, nemcsak nemileg, de korban is.

A hatévestől a negyvenkét évesig mindenki képes megtalálni a magának legkedvesebb dallamokat. Fiatal férfiak/nők hozzák el kedvesüket, szülők a gyermekeiket, vagy esetleg gyermekek a szüleiket. A Margaret Island zenéje, teljes valója mindenkié. A szombathelyiek már nem először örülhetnek a zenekarnak, hiszen 2016-os akusztikus koncertjük óta, évente legalább egyszer ellátogatnak a vasi megyeszékhelyre. Most harmadik lemezüket hozták el népszerűsíteni, de nem maradhattak ki a régi, minden rajongó szívének kedves dallamok sem. A Veled minden, Engedd, hogy szabad legyek és Eső tengelyen haladva hallhattuk az új dalokat, precízen és stílusosan beillesztve, amiben a zenekar nagy segítségére volt a koncert előtti szavazás, amelyen a rajongók kiválaszthatták, miket is hallanának szívesen.

Ez persze csak a közönség iránti közvetlen, hatalmas szeretetet jelképezi, ami a tagok talán legfőbb célja: átadni a kimeríthetetlen, feltétel nélküli gyűlölet- és irigységmentes boldogságot a zenén keresztül. Hiszen ez az örömzene lényege. Sok újdonságot rejtett minden dal, hiszen valamennyire eltértek a rájuk jellemző folk-popzene stílusától, néhol indiai, keleties hangzás is felütötte a fejét, máshol még poposabb volt. Összességében mégis ugyanazt a páratlan pozitívumot és életigenlést hozták, amit már megszokhattunk.

Fültanúi lehettünk elég izgalmas különlegességeknek is, vagyis hallhattuk Törőcsik Kristófot és Verok Tamást egyaránt szólózni, részesei lehettünk annak a meghitt, csodálatos jelenetnek, amint Lábas Viki a földön ülve, – ami tőle teljesen szokatlan a páratlan, önálló aerobik óráját tekintve – csak a szintetizátor által kísérve énekelt. Az énekesnő – tőle lassan már elvárhatóan – kiemelt egy-egy teljesen hétköznapinak tűnő, mégis nagyon fontos dolgot. Megköszönte, hogy olyan sokan támogatjuk a magyar zenekarokat és ezzel a magyar zene ügyét, valamint felhívta a figyelmet az emberi jóságra, amiben, hiába gondolják naivnak, ő még 2018-ban is hisz és hinni akar. Ez a pozitívum és ez a boldogság az, amit minden embernek minden pillanatban éreznie kéne. Ez az, amit a Margaret Island örömzenéje átad a közönségnek és mi hálásan köszönjük ezt nekik!

Lutor Katalin galériája

Lehet izgalmas a szombati suli – Filmvetítés és közönségtalálkozó a szombathelyi Zrínyiben

Szerző:

Lutor Katalin

-

2018. dec. 2.

A hatnapos iskolahét könnyen elrettentőnek tűnhet, de nem akkor, ha az ember gyereke a szombathelyi Zrínyi Ilona Általános Iskola diákja. Szombat reggel közönségtalálkozóval egybekötött filmvetítéssel kezdték a napot Várnainé Balogh Beáta, az iskola egyik történelem tanárnője szervezésének köszönhetően.

December elsején sokan az adventi naptárak első kis ablakait, csomagjait bontogatják, így hát a Zrínyisek is kaptak egy nagy ajándékot, csomagolás nélkül, de annál nagyobb szívvel. A reggeli órákban a Barakkváros foglyai című filmet tekintették meg, majd a film készítőivel hallgattak meg egy beszélgetést mind a tartalom, mind pedig a szerkesztés, operatőri munka kapcsán. A beszélgetőpartnerek Boros Ferenc, a film egyik készítője, Tóth Kálmán múzeumpedagógus, a film közreműködője és Tóth Róbert hagyományőrző vettek részt, akiket Várnainé Balogh Beáta kérdezett.

Tóth Kálmántól először azt tudhattuk meg, hogyan is találtak rá erre a témára, melyből végül elkészítették a dokumentumfilmet. „Ostffyasszonyfa itt van a város közelében és a legtöbben azt tudjuk róla, hogy ott készült a Pannónia-Ring. Azt már kevesebben, én sem tudtam sokáig, hogy hadifogolytábor is van. Aztán Boros Ferenc és Horváth Zoltán párosa is találkozott a témával, így végül egyszer csak összeértek ezek a pontok.”

„Mi Zolival egy padban ültünk a középiskolában – emlékszik vissza Feri, amikor a filmezés kezdeteiről kérdezik – „Biológia meg kémia órán a pad alatt írtuk a forgatókönyveket. Ekkor már kamerát is ragadtunk és nem sokkal később elkészítettük az első kisfilmjeinket.” A dokumentumfilmezés világának hangulata hamar elérte a párost, hiszen, ahogy Feri fogalmaz: „A dokumentumfilm maga az ember”. Igazán őszintén, tisztán megnyilvánulni úgy érzik, csak ezen keresztül tudnak. „Mi amatőr filmesek vagyunk” – határozza meg magukat Feri – „hiszen körülöttünk nincsen stáb.” Alapvetően ketten dolgoznak minden alkotáson, de segítők mindig akadnak, valamint a filmzene már sok éve Puskás Mátyás keze munkája.

Egy film alkotófolyamatához mindent át kell gondolni: mikor hova utazzon a csapat forgatni, melyik ismeretanyag hova kerüljön, ki mondja el azokat, egyáltalán mi kerüljön bele ezekből a végső alkotásba. A Barakkváros foglyai című filmhez közel tíz órás nyersanyagból dolgoztak, hogy végül egy kicsit hosszabb, mint egy tanórányi filmet készítsenek az alkotók, hogy iskolákban is bemutathassák, mint ahogyan ez alkalommal is tették.

Hogy a diákoknak még életszerűbbé tegyék az élményt, Tóth Róbert egyenruhában érkezett és bemutatta annak előnyeit, hátrányait egyaránt. Kiemelte a lábszártekercset, amely, hogy jobban láttassuk csupán szavakkal, fáslihoz tudnánk hasonlítani. Ez nyáron a portól, télen a hótól véd. Azonban felvétele ránézésre is időigényesnek tűnik – ezt Róbert is nehezményezte a ruhaneművel kapcsolatban.

A diákokra biztosan nagy hatással voltak mind a képkockák, mind pedig az elhangzott információk – végig csendben, figyelmesen ültek a teremben. Ha már szombaton iskolába kell jönni, úgy gondolom, így érdemes, hogy ilyen élményekkel – filmélménnyel, alkotókkal való találkozással – indulnak haza a hosszú hét végén a rövid hétvégére.

A film az osffyasszonyfai hadifogolytábor történetét mutatja be – a Vasi Múzeumbarát Egylet Örökségpedagógiai Programjának részeként, az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság támogatásával készült.

Lutor Katalin galériája

1 a 23

Boszorkányok és emberek szimbiózisban – Chilling Adventures of Sabrina sorozatkritika

Szerző:

Fűtő Zsófi

-

2018. dec. 2.

2018 többek között a remake-ek, vagy éppen a rebootok évének is nevezhető, ha az elmúlt év hollywoodi kínálatát nézzük, esetleg a jövőév filmes naptárát. A mozik plakátjain újra sikerfilmek címei mutatkoznak, mint a Robin Hood, a Mary Poppins vagy a Csillag születik. Talán ezért nem okozott akkora meglepetést az sem, hogy a jelenleg világszerte nagy sikert arató Riverdale sorozat producerei a Netflixszel karöltve újra képernyőre hozták nekünk a kétezres évek egyik kedvencét, Sabrinát, a tiniboszorkányt.

Az NBC hozta először tévéképernyőre Sabrina Spellman történetét 1996 és 2003 között szituációs komédia formájában, hét évadon keresztül többek között Melissa Joan Hart, Beth Broderick és Caroline Rhea főszereplésével. Mindeközben egyetlen évad erejéig animációs sorozat is készült belőle 1999-ben Sabrina címmel, amit később 2006-ban magyar nyelvre is lefordítottak, így a fiatal boszorkány története a magyar nézők számára sem ismeretlen.

Az eredeti történet azonban egészen 1971-ig vezethető vissza, amikor az Archie Comics forgalmazásában megjelent az első képregény Sabrina Spellmen történetét bemutatva. Ez azért érdekes, mert így mai szemmel még érdekesebbé válik a kérdés: vajon a készítők miért most gondolták újra és hozták képernyőre a történetet? A válasz talán mindennél egyszerűbb: jelenleg a CW-n futó Riverdale című sorozat hatalmas sikernek örvend a fiatal sorozatkedvelők körében, és mi fokozhatná ezt a sikert még inkább? Egy társsorozat. A Riverdale ugyanis azt az Archie Andrews-történetet dolgozza fel, amelynek alapja az Archie Comics leghíresebb képregénysorozata, az Archie, amely azonos univerzumban játszódik, mint Spellman története.

Emiatt talán kicsit tartottam a Chilling Adventures of Sabrinától; nem tudtam, mire számíthatok. A számomra kedves és ismert lány az animációs sorozatból ugyanis közel sem tűnt azonosnak azzal, mint akit a szeptemberben megjelent első teaserben láttunk. Ezek a boszorkányok már nem csillámokat szórnak a kezükből, ha varázsolnak, és egy ráolvasást sem egy egyszerű „Hókuszpókusszal” intéznek el.

A sorozat Netflixen való debütálását pár nappal halloween elé tették, november huszonhatodikára, ezzel is hangulatot teremtve a történethez, hiszen a halloween éjszakája fontos szerepet tölt be a tizenhat éves Sabrina Spellman (Kiernan Shipka) életében: fél ember-fél boszorkány mivolta miatt ugyanis döntenie kell születésnapja estéjén, hogy melyik világhoz csatlakozzon élete végéig. Sabrina döntését nem könnyíti meg helyzete, hogy az emberek világában szerelme, Harvey Kinkle (Ross Lynch) és legjobb barátai várják, míg a boszorkányok oldalán az őt felnevelő nagynénjei, Hilda (Lucy Davis) és Zelda (Miranda Otto) számítanak rá. A lánynak komoly dilemmája, hogy feladja-e összes erejét vagy örökre a Dark Lord, avagy a Sötétség Urának szolgálatába álljon.

A történet tehát már az alapszituációt ismerők számára is hordoz újdonságot, miközben azokat is ugyanúgy elragadja majd, akik először találkoznak Spellmanék történetével. Sabrina és Harvey szerelme magában hordozza a fiatal tinédzserek boldogságának báját és naivitását, de az akadályokat is ugyanúgy bemutatja. Shipka és Lynch kamera előtti kémiája pedig még inkább megszeretteti velünk őket.

Mindamellett persze, hogy egy fiatalokról szóló történetet látunk, a Chilling Adventures of Sabrina komoly társadalmi kérdésekkel is foglalkozik. Ilyen a diszkrimináció vagy a másság elfogadásának fontossága. A készítők nagy lépést tettek azáltal is, hogy egy új karaktert hoztak be történetbe: Susie Putnamet, aki genderqueer (nem bináris identitású) karakter, nem mellesleg Sabrina egyik legjobb barátja a Bexter High-ban – megszemélyesítője pedig Lachlan Watson, aki szintén nem bináris nemű színész. Susie-val való első találkozásunk alkalmával éppen azt látjuk, ahogy a futballcsapat pár tagja a folyosón bántalmazzák őt, de Sabrina kiáll érte. Watson különös érzelmiséggel és tehetséggel mutatja be Susie vívódásait és identitáskeresését – mindezt teszi anélkül, hogy próbálna ránk erőltetni bármit.

Kiernan Shipka Sabrinája igazi feminista harcos ikon lett a rajongók szemében, sokan ezáltal Emma Watson Hermione Granger-éhez hasonlítják, nem is alaptalanul. Sabrina erős és eltökélt lány, aki bár néha elbizonytalanodik, de tudja, mit akar – vagy legalábbis azt, mit nem. A Netflix tehát újra megmutatta, megéri időt és pénzt fektetni egy újabb misztikus-fantázia sorozat elkészítésébe. A Chilling Adventures of Sabrina ugyanis kifejezetten jóra sikeredett. Néhol már megkockáztatja a horror kategóriáját is súrolni, de ez csak javít a sorozat hitelességén, vagy ha más nem, a boszorkányokén.

A nagy sikernek köszönhetően a sorozat második évadát is behívták. Addig a jelenlegi első évad a magyarországi Netflix kínálatában érhető el.

https://www.youtube.com/watch?v=ybKUX6thF8Q

Kiemelt kép: purefandom.com

Rudán Joe 55 – Képgaléria a jubileumi koncertről

Szerző:

Pál Zsombor

-

2018. dec. 1.

November 23-án, a pécsi Kodály Központ adott helyet a híres rockénekes, Rudán Joe jubileumi, 55. születésnapja alkalmából megrendezett nagykoncertnek. A Codát, a Pokolgépet, a P.Mobilt és a Dinamitot is megjárt magyar rocklegenda egy egyedülálló akusztikus koncertet adott a Szívhúrosok zenekarral, és brass banddel kétszer 55 percben. Rudán Joe a New York-i klasszisokkal kezdve, igazi rocktörténeti dalokon át, a saját, mostani albumairól („Még egy tárral”) ismert friss számokig mindent felvonultatott a színpadon. Vendégként érkeztek a jubileumot maximálisan „életmű estté” varázsolva Kalapács Józsi, Makovics Dénes (Bikini), Tóth László, Gyenes Attila, Matus Péter, Gyenes Máté a Rudán Joe bandből, a Kormorán zenekar tagjai és az Atilla Fiai Társulat is.

Pál Zsombor galériája