„A boldogság nem mindig vidám” – A félelem megeszi a lelket az Átrium színpadán

Németh Míra 2018. dec. 3. 0 2

Fassbinder klasszikusa Alföldi rendezésében is leplezetlen, de nem szájbarágós, feszült, de nem pörgős, csendes, de szókimondó.

Alföldi ezúttal „visszafogta” magát, ami a harsány színeket illeti; ezek nagyon jól működnek a Chicagóban és az Őrült nők ketrecében, a Félelem megeszi a lelket viszont megköveteli a szolidságot. A híressé vált történet szerint a Németországban élő Emmi (Hernádi Judit), a középkorú, özvegy takarítónő egy véletlen folytán megismerkedik Alival (Bányai Kelemen Barna), a marokkói bevándorlóval. Mondanom sem kell, a hatvanas-hetvenes évek Németországának ez a kapcsolat (enyhén szólva) nem tetszik.

Hernádi Judit, Bányai Kelemen Barna, Parti Nóra. Fotó: Mészáros Csaba

Emmi és Ali története egyszerre indul váratlanul, hirtelen, ugyanakkor lassan kibontakozva. A kívülállók számára rettentően érthetetlen kapcsolat a két személy számára magától értetődő. A két lélek megérzi egymáson a magányosságot, és ezek után minden további éppoly természetesnek tűnik – legalábbis számukra. Az addig a lakóközösség szemében tiszteletnek örvendő Emmi egy csapásra közellenség lesz, amint a kukkoló, otthonkás szomszédasszonyok észreveszik a „mocskos bevándorlót” az ajtaja előtt.

Az események – és ezzel a „gyűlöletlánc” is – szép lassan, fokozatosan bontakoznak ki. Amint napvilágra kerül, hogy Ali nem csupán bérlője Emminek (bár már önmagában ez is kiverte a biztosítékot az otthonkások körében), a nőnek már nem is köszönnek, ráküldik a rendőrséget, munkatársai kizárják a beszélgetésből, gyerekei kitagadják az életükből, megköpködik, a sarki közért tulajdonosa nem engedi be többé a boltjába – és mindezek a száműzetések csupán azok, amelyek Emmit érintik, amiért érintkezni bír egy „ilyennel” (a szalonképesség jegyében nem idéznék a darab szaftos káromkodásválogatásából). Ali helyzete ennél is elviselhetetlenebb.

És bár Alföldi mestere annak, hogy tabutémákról, komoly társadalmi problémákról szóló darabokba is tudjon humort csempészni, itt láthatóan ez nem volt célja. Néhány könnyedebb elem volt csupán, amely kissé enyhített a tartalom feszültségén: ilyen például a férfiak által alakított két szomszédasszony, akik nevetséges megjelenése egy kis fellélegzést tett lehetővé a nézők számára. Alföldi szarkasztikus humorából kiindulva valószínűleg nem csupán arra alapozott, hogy jót röhögjünk a nőnek öltözött férfiakon, hanem ezzel önmaguk paródiájává is tette a két rosszindulatú és szűk látókörű, álszent nőt.

Mihályfi Balázs, Bercsényi Péter. Fotó: Mészáros Csaba

Érdemes még megemlíteni a színpadi eszközöket és a színészek nem hétköznapi szerepjátszását. Mindvégig ugyanazt a teret látjuk – de ez a tér egyik pillanatban még Emmi lakása, a következőben a pultosnőé, aztán hirtelen kocsma, majd egy étterem, aztán egy irodaház, vagy éppen egy közért. Gyakoriak az olyan jelenetek, amelyeknek végén mindenféle konkrét jelzés nélkül jutunk el egy másikba, miközben az adott szereplő el sem hagyja a színpadot, csak felkap magára egy másik ruhát, ezzel jelezve, hogy másik szerepbe bújik. Ez a módszer pedig folytonosságérzetet nyújt, ami jól is esik a nézőnek egy egyébként nem rövid (egyben 130 perces) darab esetében.

Számomra pedig a darab konklúziója: Ali és Emmi „hiába” teszik (vagy inkább tehetnék) egymást boldoggá, ha mégsem tudnak boldogok lenni. Nem tudnak, mert a külvilág képtelen kizárólag a saját ajtaja előtt sepregetni, képtelen elviselni, ha valaki másmilyen értékrendet képvisel, ha más véleménye van bizonyos dolgokról – vagy igazából bármiről. Valószínűleg nem kell hangsúlyozni, hogy ez a darab miért aktuális most, de abba is érdemes belegondolni, hogy máshol, máskor hogyan reagáltak erre a problémára az emberek, és hogy változott-e bármi a hozzáállásunkban évtizedekkel később.

Kiemelt kép: Mészáros Csaba

Tags: A félelem megeszi a lelket, Alföldi Róbert, átrium, Bányai Kelemen Barna, Budapest, Fassbinder, Hernádi Judit, kritika, Színház Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts