„Mi csak élünk, ahogy tudunk, ahogy hagyják” – Alföldi az Átriumban

Németh Míra 2018. nov. 6. 0 0

Az Őrült nők ketrece sokkal több, mint egy humoros-szatirikus, obszcén darab. Nem abban rejlik a humora (illetve nem csak abban), hogy nőnek öltözött férfiak csücsörítenek a színpadon és poénkodnak a nemi hovatartozásukat illetően. Épp az a kontraszt adja a darab különlegességét, hogy egyik pillanatban a felszínes vicceken nevetünk, a másik pillanatban pedig villámcsapásszerűen áll be a néma csönd egy sokkoló tény hallatán. Elszégyelljük magunkat, hogy az előző pillanatban még könnycsordulásig röhögtünk.

Röhögtünk a buzis poénokon, hogy aztán megtudjuk: Oroszországban a transzvesztiták és sok egyéb szubkultúra tagjai nem kaphatnak jogosítványt, mert mentálisan betegnek vannak nyilvánítva. Miután ez elhangzik, még sokan nevetnek, mert azt hiszik, ez vicc. De nem, ez nem vicc.

Kapunk egy jó adagot tehát abból is, hogy milyen is ez a „szép új világ”; hogy a hagyomány a „jó polgári értékrend” szemében fontosabb, mint a tettek. Hiába lép le az anya a gyerek születése után, még mindig kevésbé elítélendő, mint az, aki anyjaként nevelte ezt a gyereket húsz éven át és megadott neki mindent – ha transzvesztita. Akkor (hiába nevelt fel egy embert teljes odaadással) csak gennyes fekély a társadalom szemében, undorító, beteg. Valahogy még mindig nem tudunk továbblépni azon, ha valaki “más” (bármilyen értelemben). Nem arról van szó, hogy a keblünkre kellene ölelnünk ezt a másmilyen valakit és a sajátjainktól gyökeresen eltérő szokásait, hanem egyszerűen csak elfogadni, hogy van és hagyni élni.

Jacob-Michel, a “szobalány” és a Madárkák Forrás: jegy.hu. Fotó: Mészáros Csaba

A szórakoztatáson túl ez az üzenete Alföldi darabjának, amiről állíthatom, hogy rég volt ilyen jó színházi élményem. Stohl András a lecsúszott, egykori transzicsillag Zaza szerepében felejthetetlen, nem lehet rá szavakat találni (a csodálatos rózsaszín zoknijáról nem is beszélve). Igaz ez még Jacob-Michelre is (Fehér Tibor), aki Zaza inasaként alkalmazott, de mivel “szobalány-komplexusban” szenved, a legabszurdabb szobalány öltözékekben mutatkozik és a saját maga által kialakított munkakörben tetszeleg. A Madárkák (a klub táncosai) pedig szintén imádni valóak, bár sejthetjük, hogy a sztereotípiában élő tipikus transzvesztita vonások jócskán fel vannak bennük erősítve, fokozva ezzel az ironikus hangvételt. A darab sok különlegessége közül az egyik az egyre gyakrabban alkalmazott kiszólási technika, ezzel bevonva a nézőket is a játékba; lehet viszont ezt gagyin is csinálni, amitől a néző inkább lecsúszik a székén, mert kellemetlen a szituáció és csak meg ne szólítsák.  Stohl és Hevér Gábor ezzel szemben úgy vonta be a nézőket, az „édes kis virágoskertjeit, pipikéit” hogy irultak-pirultak, könnyezve nevettek, egyszerűen nem hitték el, ami itt folyik, és szemérmességük mértékétől függően reagáltak. A színészek mindenesetre cseppet sem szemérmeskedtek, és ez a (minek nevezzem?) őszinteség zavarba ejtő volt, ugyanakkor percek alatt át lehetett rá állni nézőként is.

Hevér Gábor és Stohl András. Fotó: Dudás Ernő

Ez az őszinteség pedig, mint említettem, nem csupán a szemérmesség kiiktatásában testesült meg. Olyan társadalmi-politikai, és összességében emberi témák kerültek elő hol átvittebb, hol egész konkrét formában, hogy még a könnyfakasztó nevetés sem tudta kegyetlen felhangjukat elfedni. Érdekes például, hogy a képviselő úr (Mihályfi Balázs) a “haza érdekében” nem engedi, hogy összeházasodjon a lánya két meleg ember fiával (mit számít az, ha szereti, hisz a „társadalom gennyes fekélyei nevelték”), de ő gond nélkül elnyomja a saját feleségét, aki még megszólalni is csak engedéllyel szólalhat meg; kezet emel a saját lányára, akit aztán ki is tagad, nehogy megszólják a pártban, amiért a lánya „ilyesfajtákkal keveredik, akiktől a normális ember hány”. Mindezt szintén az igaz hazafik és a családfők mintapéldányaként teszi. Miközben pedig a képviselő úr a „társadalom gennyes fekélyei” iránti (hogy finoman fogalmazzak) nemtetszését a tudtunkra hozza vörösödő fejjel, káromkodva, ordítozva, magából kikelve, köpködve, senki nem tűnik aberráltnak, őrültnek, undorítónak, csak ő.

Mihályfi Balázs a képviselő szerepében. Fotó: Mészáros Csaba

És bár én sosem tartoztam sem a “pride-fanatikusok” csoportjához, sem a gyűlölködőkhöz, ezután a darab után mégis azt éreztem, hogy kell, hogy legyenek köztünk „ilyesfajták”. Megnehezíti a másságuk a saját életüket, de ha épp nem nyaggatja őket senki azzal, hogy ők tulajdonképpen “gennyes fekélyek, undorítóak, számkivetettek, akiknek hogy nem szárad le a bőr a pofájukról, hogy egyáltalán élnek”, akkor köszönik szépen, jól vannak, és egy nagyon ritkán látott módon felszabadult és magát kifejezni tudó társaságot láthatunk. Akik nem dörgölik az életüket más orra alá, csak élnek, ahogy tudnak. Ahogyan hagyják.

Kiemelt kép: hivatalos Facebook-oldal

Tags: Alföldi Róbert, átrium, Az Őrült nők ketrece, Budapest, Fehér Tibor, Hevér Gábor, kritika, Mihályfi Balázs, Stohl András, Színház Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts