„Egyáltalán nem fog fájni” – Dolgok, amikért érdemes élni a Centrál Színházban

Kovács Viktória 2018. nov. 5. 0 0

Fagyi, madárcsicsergés, zene, álmok és Bud Spencer? Látszólag értelmetlen összeállítás. Mégis van bennük valami közös: mind egy hétköznapi nő korántsem hétköznapi listájának pontjait teszik ki; kézen fog minket, és kedélyes körutazásra invitál önmaga és saját lelkünk legmélyére, hogy megmutassa azokat a dolgokat, amikért érdemes élni.

Duncan MacMillan, kortárs angol drámaíró kivételesen egyedülálló darabja, a Dolgok, amikért érdemes élni Pokorny Lia főszereplésével, Horgas Ádám rendezésében és a Lepkegyűjtő Produkció közreműködésében látható a Centrál Színház kisszínpadán. Az eredeti monodráma lényegében egy rendkívül interaktív monológot vonultat fel, amelyben egy felnőtté válási folyamaton keresztül beleláthatunk a depresszió különféle stációiba és megismerkedhetünk egy gyermek ösztönös, mégis igen kreatív ellen-stratégiájával: a listával, amit édesanyja első öngyilkossági kísérlete után, hétévesen kezd el írni, és ami húsz év alatt 1.000.000 pontból álló emlékgyűjteménnyé növi ki magát. A hagyományos színházi formáktól eltérő darab nagyban támaszkodik a közönség aktivitására, hiszen történetmesélése során néhányukat színészi pozícióba emeli, akik szó szerint részesei lesznek az előadásnak.

Ezt a hihetetlenül szórakoztató, mégis komoly érzelmi mélységgel rendelkező improvizációs előadást mintha csak Pokorny Lia számára írták volna. Bereczki Zoltán társproducer is megfogalmazza, hogy kifejezetten olyan darabot kerestek, ami illik a színésznő személyiségéhez. Bizton állíthatom: megtalálták. Az előadás előtti készülődés szinte észrevétlenül csúszik át preformanszba. Lia civilben is ugyanazzal az élettel teli, energikus habitussal lépked a sorok között, diskurál a nézőkkel, ültet és szervezkedik, amely a következő másfél órában karakterének is hajtómotorként szolgál. Farmerban, hosszú, bő ingben suhan a nézőtéren, meg-megigazgatja a kihelyezett táblák sárga cetlijeit, miközben védjegyévé vált göndör tincsei repülnek utána. Aztán egyszer csak kedves, közvetlen mosolyán mit sem változtatva, a maga könnyed lazaságával közli, hogy ő biza kikapcsolja a telefonját, mert hiszen itt előadás lesz, és ha gondoljuk, tegyünk mi is így.

Forrás: Centrál Színház

Ez a nézővel közvetlen párbeszédet folytató, rögtönzésekkel teletűzdelt forma igazán színészt próbáló feladat, hiszen a karakter megformálásán túl az előadó koordinátori szerepet is vállal. Ki kell alakítania egy olyan biztonságos közeget, melybe a szereplővé avanzsált néző könnyedén belehelyezkedhet; instrukciók révén úgy kell terelgetnie játékukat, hogy azok segítsék az előadás előmenetelét, és mindenekelőtt meg kell birkóznia a legváratlanabb szituációkkal is. A Beugróban edzett színésznő már hosszú ideje bizonyítja rátermettségét ebben a rendkívüli összeszedettséget és koncentrációt igénylő, kihívásokkal teli műfajban. Ezúttal sem okozott csalódást. Alaptermészetéből és a darab szövegéből adódó humor feszültségoldó funkcióját felhasználva, folyamatos segítségnyújtások révén eléri, hogy a közönség egyetlen tagja se mondjon nemet a felkérésre. Így az előadás során az adott karakter paramétereinek megfelelő nézők érkeznek a színpadra, hogy eljátsszák a főhősnő apját, pszichológusát, tanárát, vagy éppen szerelmét. Sőt, egy idő után már azon sem rökönyödnek meg, ha a színésznő az üléseken keresztülmászva mellettük foglal helyet, és úgy folytat párbeszédet velük. Igazán üdítő látvány a közönség ilyen szintű felszabadultsága és aktív bevonása.

Persze, mindez egyáltalán nem meglepő reakció, hiszen az előadás stabil talapzatot épített ennek elérése érdekében. A főhősnő története egyszerű, kissé szentimentális, néhol kiszámítható fordulatokkal operáló, de mindezek ellenére nagyon hatásos és szívmelengető. Könnyű elveszni ebben a hétköznapi forgatagban, amelynek eseményei olyannyira ismerősek a mindennapi ember számára, hogy önkéntelenül is nagyon hamar azonosul velük. A főbb karakterek nevei ismeretlenek, ez hiányosság szintén azt jelzi, hogy az elmeséltek jóformán bárkire vonatkozhatnak. A külföldi alapsztorit olyan magyar vonatkozásokkal egészítették ki, mint a Balaton, Kovács Kati vagy Sinkovits Imre hangjának említése, ezek közelebb hozzák a közönséghez a darabot, az elmúlt évtizedek slágereinek beépítése pedig nosztalgikus hangulatot kelt a jelenlévőkben.

Forrás: Centrál Színház

A főszereplő lineárisan építkező visszaemlékezéseivel együtt haladva jókat mosolygunk gyermekkori önmagunk most már jelentéktelennek tűnő vágyálmain, nagyokat bólogatunk az érzékeny kamaszkor tipikus megnyilvánulásain, és magunkénak érezzük a felnőtt léttel együtt járó nehézségeket. Ezen folyamatot egy olyan nő szemüvegén keresztül látjuk, akinek az a bizonyos pohár mindig félig tele van. Humoros, önironizáló beszédmódja – mely leginkább egy-egy jelenetből kiszólva, kommentárok formájában jelenik meg – és az igazán mély letargiát idéző perctöredékek érzelmi hullámvasútra ültetik a nézőt. Pokorny Lia egyetlen arcvonásával megteremti A CSENDET. Jelenlétének minden rezdülésével átéli és átadja a pillanatot, majd megrázza magát, és tovaszárnyal azzal a kacagással, amit éppen megszakított vele.

Ez az előadás egészen abszurd, eddig talán még sosem látott színházi formanyelven beszél a manapság már egyre inkább kortünetté váló depresszióról. Tisztán klisékre építő direkt üzenete laza poénba csomagolva hangzik el már az előadás elején: “aki öngyilkosságot fontolgat, ne tegye!” A szerző is azt vallja darabjáról, hogy az emberekkel való kommunikáció céljából született. Az anya-lánya szálon bemutatja, hogy ez a letargikus sötétség nem válogat, és legtöbbször váratlanul, gyakran minden ok nélkül ránt le magával a mélybe. A főszereplő szomszédlány típusú karaktere mintha csak azt súgná a fülekbe: „Nem vagy egyedül. Nem vagy fura.” Mert, ha a depresszív hajlam nem is érint mindenkit, nincs olyan ember a Földön, akinek ne kellett volna megbirkóznia egy-egy rossz nappal, időszakkal. Ez az előadás nyílt őszinteséggel a humor irányába nyúl anélkül, hogy azzal elvenné a téma élét, komolyságát. Egy kislány fontos dolgokból álló listáján keresztül a fény felé tör, és élete boldog-keserű perceiben bővülő, életkori sajátosságaiból táplálkozó gyűjteményén keresztül rávilágít arra, milyen sok olyan apróság vesz körül bennünket, amiket nem értékelünk igazán. Összeállításában szerepelnek elvont fogalmak, általánosítások és konkrét elemek, olyan mindennapi örömök, mint a kávé, de olyan alapvető emberi lelket mozgató erők is, mint a szeretet.

A nézők által felolvasott listadarabkákat hallgatva az ember ösztönösen azon gondolkodik, vajon milyen mondatok, elemek kerülnének saját sárga cetlijeire. Személy szerint csak a hazafele tartó húsz perces utazás során gyűjtöttem harminc pontot a listámra, mára már háromszáz fölött járok. Talán nem kezd mindenki saját jegyzékbe, és nem cseng fülükben még napokig az előadás Máté Péter ikonikus slágerének „Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld” sorait felvonultató záró dallama, de a produkciót követő vastaps és néhány elejtett könnycsepp arról árulkodik, hogy mindenki hazavisz belőle valamit. Legyen az plusz energia, némi motiváció, vagy gondolatfilozófiai katalizátor, egy valami biztos: mindenképpen érdemes megnézni. Ha pedig bárkit kétség fogna el, gondoljon Pokorny Lia biztató szavaira: „Egyáltalán nem fog fájni.”

Kiemelt kép: Centrál Színház

Tags: Centál Színház, Dolgok amikért érdemes élni, Duncan MacMillan, Horgas Ádám, interakítv színház, Lepkegyűjtő Produkció, Pokorny Lia Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts