Kezdőlap Blog Oldal 240

A robotika jelene és jövője – Erkölcsi és technológiai kihívások

A robotika és a Mesterséges Intelligencia kutatása ma már teljes mértékben átszivárgott a popkultúra terepére. Számos televíziós sorozat, egész estés film és szórakoztató irodalmi alkotás témája. Jelen cikkben ezeket megemlítve igyekszem kielemezni, mi is valójában a robotika, és milyen kihívásokkal kell számolnia az elkövetkezendő években.

A robotika mai helyzete még nehezen átlátható. A laikus szemek nem is igazán érthetik, hol is tart valójában a Mesterséges Intelligencia (továbbiakban: AI, mint Artificial Intelligence) fejlődése. Nem is olyan rég még arról olvashattunk, hogy Szaúd-Arábiában állampolgárságot kapott egy robot hölgy. Három éve az AlphaGo szoftver nem várt módon legyőzte a Go bajnokát, amely játékról azt jósolták, hogy túl intuitív ahhoz, hogy egy AI elsajátíthassa. Meghökkentő hírek születtek egy képfelismerő szoftverről, amely ~70%-os biztonsággal képes volt megmondani képen látott emberek szexuális orientációját. Mindeközben a keményvonalas kutatásokban a gépi tanulás legnagyobb áttöréseit láthatjuk, valamint olyan science-fictionbe illő találmányok valósulnak meg, mint a távolról irányítható robottestek (lásd: Avatar).

Vajon mindez azt jelenti, hogy a robotinvázió már a nyakunkon, és itt kopogtat a világvége? Korántsem. Az emberiség kultúrtörténete során mindig hajlamos volt túlbecsülni saját generációjának innovációit, és különös bűntudattal viszonyulni azokhoz. Mircea Eliade (2014) munkájában a világ vallásait hasonlította össze, évszázadokon át. Az ősi törzsek babonáiból az derült ki, hogy a gabona- és gyümölcstermesztés első megjelenései ezeknél az ősi civilizációknál különböző istenek ellen elkövetett bűnökkel és bűntudattal fonódtak össze. Később, mikor ez már bevett mesterség volt, az ércek bányászata és kályhában való hevítése jelentette az innovációt, mely szintén bűntudatot és a kovács faluból való kiközösítését eredményezte. Nem nehéz észrevenni a párhuzamot az AI kapcsán felmerülő bűntudattal és aggodalmakkal a „szent” élet lemásolhatatlanságának megszegése kapcsán. Persze, még ha a jövő igazolni is fogja a törekvéseket, ez nem mentesítheti a kutatókat a felelősség alól. Max Tegmark Life 3.0 című könyvében definiálja ezt a felelősséget, valamint az AI mai állását, és a legfőbb kihívásokat.

Forrás: ervelokritikus.blog.hu

Az AI-nak három fő típusa van fejlettsége szerint. Ez egy spektrumon helyezkedik el, ahol a gyenge, az erős és a szuperintelligens fokozatok szerepelnek. A „gyenge” AI az egyetlen, ami már megvalósult, a többi még csak potenciális lehetőség. Ezt a zártság jellemzi, képes specifikusan ellátni egy feladatot, amelyre be van programozva, azonban tudását nem képes kiterjeszteni és általánosítani. Az Ex Machina című filmben a robotot feltaláló tudós így fogalmaz: „A sakkgép nem tudja megmondani, hogy sakkozik, és nem is tudja mi az.”.  A sakkgépen kívül ilyen AI-nak minősülnek a keresési javaslatokat nyújtó algoritmusok vagy akár a képfelismerő neurális hálózatok, de még a szaúdi robotpolgár, Sophie sem képes kitörni keretei közül, csupán nagyon sokféle szociális helyzetet raktároz adatbázisban. Az algoritmusok és képfelismerő szoftverek kategóriájukon belül fejlettebbnek minősülnek, ugyanis képesek tanulni.

A gépi tanulás egy olyan folyamat, melynek során a gép bemeneti anyagokat kap (képek, szavak, hangok) és ezekben képes szabályszerűségek felismerésére pusztán a rengeteg adat statisztikai együttjárásainak megfigyeléséből. Ennek legdivatosabb ágazata jelenleg a neurális rendszerek fejlesztése, amelyek az emberi idegrendszer hálózatszerű elképzeléséből adódnak és próbálják lemodellezni azt. Sokan azt jósolják, hogy a gépi tanulás fejlődése juttat majd el ahhoz a szinthez, ami miatt az „erősebb” AI-ok jobbnak bizonyulnak, mégpedig, hogy a robot képes lesz általánosítani a tudását, az egyszerű szabályszerűségekből képes lesz analógiákat vonni és más szituációkban is használni e tudásokat. Tegmark és a többi kutató ezt AGI (Artificial Generalizd Intelligence, mint Mesterséges Általános Intelligencia) névvel illeti, és ennek megjelenésében látja a valódi perspektívát. A szuperintelligens gép innen már csak annyival fejlettebb, hogy önmaga képes újabb gépek gyártására és javítására, mindenben meghaladva az emberi tevékenységet, de erre még visszatérünk.

A jövő legnagyobb kihívása, azonban épp ezek miatt nem csak technológiai, hanem erkölcsi is. Tegmark elutasítja az szélsőségesen apokaliptikust (pl. Terminátor-filmek) vagy az idilli jövőképeket, szerinte a problémák sokkal pragmatikusabbak. A legfontosabb feladat, hogy a jövőben általánosítani képes intelligencia olyan külső, ember által programozott célokat kapjon, amelyekkel igazodni tud az igényeinkhez. Példájában Tegmark egy önvezető autónak parancsolja, hogy „Vigyél el a reptérre a leggyorsabb úton!”. Ha mindenfajta előzetes tudástól, erkölcsi paramétertől és céltól mentes robotot képzelünk el, akkor az AI hamarosan lehajt az útról, majd árkon-bokron, autópályán keresztül, helikopterekkel a nyomunkban visz el a reptérre. Ahhoz, hogy az AI értse, hogy a szó szerinti kifejezést úgy értettük, hogy „Vigyél el a reptérre, a szabályok, a törvények és az infrastruktúra által megszabott lehető leggyorsabb úton!”, olyan alapvető célokat és értékrendszereket kell meghatározni számára, amelyek az emberek számára evidensek, és a társadalmak fenntartásához elengedhetetlenek. Sokkal veszélyesebb helyzetek is születhetnek ugyanis, például a „Szerezd vissza az ellopott táskámat, bármi áron!”– utasítás kapcsán, amely nem szabadna, hogy implikálja például egy emberi élet kioltását.

Forrás: hu.ign.com

A fikcióban a science-fiction-géniusz, Isaac Asimov foglalkozott nagyon hangsúlyosan a robotok moralitásával. Az általa megalkotott, fiktív „Robotika Három Alaptörvénye” ma is etikai és robotikai kurzusok gyakori résztvevője. Ez három olyan szabályt tartalmaz, amely gondoskodik arról, hogy a robot engedelmeskedjen, ne ártson az embernek, és lehetőleg kerülje el, hogy ártalmat szenvedjen. Az utasítások egymásnak alá vannak rendelve, így az alsóbb törvények csak úgy teljesülhetnek, ha az előbbiek garantálva vannak. Asimov életművének jelentős részét szánta arra, hogy mintegy fiktív tudósként novellák és meghökkentő történetek mentén tesztelje a paramétereket. A valóságban kicsit másképp zajlanak a célállítások módszerei. Nemrégiben indultak el az önvezető autók fejlesztései a Szilícium-völgyben, és az MIT ennek megfelelően már létrehozott egy erkölcsi tesztelést és beállítást ellenőrizni hivatott programot és kutatást. A MoralMachine weboldalán bárki kitölthet a saját megítélései szerint egy olyan helyzetekből álló kérdőívet, amelyek kényszer-dilemmának minősülnek. Például, ha az önvezető autó két zebrát tud elérni, amelynek egyikén négy idős ember, a másikon két fiatal sétál, majd észleli, hogy elromlott a fékrendszere, és az ütközés elkerülhetetlen, melyik zebrára hajtson rá? Ilyen és ehhez hasonló példák szerepelnek, egyéb korosztályokkal, foglalkozásokkal, közúti lámpák piros vagy zöld jelzéseivel, illetve az irányváltoztatás lehetőségével.

Persze, ennél konkrétabb „veszélyek” is léteznek, ha a morális alapvetések megvalósulnak. Az AI térhódítása egyes iparokat már ma is behálózni látszik. Nincs weboldal engedélyezendő sütik nélkül, amely fájlokban a weboldalak információkat tárolnak el a számítógépen. Egyes oldalak, szolgáltatók és hirdetések algoritmusai aztán ezek alapján készítenek személyre szabott reklámokat, keresési javaslatokat, amelyek azonban nagyon kevéssé érzékenyek a valós implikációkra. Nem is olyan rég nagy port kavart, hogy egyes neonáci csoportok olyan célzott reklámokat kaptak, amelyek antiszemita és holokauszt-tagadó üzeneteket tartalmaztak, sőt még a Google top találatai között is felbukkantak holokauszt-tagadó tendenciák. Emellett az EU-ban tavaly fogadtak el egy Article 13 néven futó törvényjavaslatot (bővebben itt), mely szigorúbban fogja kezelni a szerzői jogok megsértését és a cégeknek előírja, hogy vállaljanak felelősséget a felhasználók tartalmaiért, szűrőprogramokkal szelektálva azt. Itt a legnagyobb probléma, hogy az ironikus, parodisztikus, humoros felhasználás eseteire nem lehet programot írni, hiszen azok még az emberi szemnek is olykor kétesen felismerhetőek. Éppen emiatt meg fog nőni a tartalmak téves elbírálása és törlése – jósolják a szakértők.

Ha pedig a robotika más területeire evezünk, nem csupán a szoftverek terén, egyéb aggályok is megfigyelhetőek a jelenlegi kutatások kapcsán. A bevezetőben szó esett például az agyi tevékenység által irányítható protézisekről. Tavaly az Upgrade című film, korábban a Ghost in the Shell foglalkozott azzal, hogy mi történik, ha az emberek elkezdik kicserélni végtagjaikat, szerveiket mechanikus, mesterséges utánzatokra. Elsőre úgy tűnhet az emberek tűrőképessége, fizikai lehetőségei megnövekszenek, ami az érzékeny populációnak nagyon hasznos, a többieknek pedig kényelmes. Azonban hosszútávon megnövekedne a társadalmi rétegezettség, átalakulna a bűnözés, valamint a fizikai munkavégzés is új szintre lépne – amit korábban két-három ember végzett, azt akár egy avatar is megcsinálja majd, növelve így a munkanélküliséget (hasonló implikációkról szól a Detroit című videojáték). Ráadásul ezzel az emberi evolúcióba is beleszólnánk, ugyanis a fajunk innentől kilépne a biológiai rátermettség megmérettetéseiből.

Forrás: youtube.com

Susan Schneider, filozófus könyvében a poszt-humán korról mereng, amikor az ember már teljes mértékben meghaladta magát. Ennek végső fázisa, mikor az agyunk működése és elektromos jelei áthelyezhetőek lesznek valamilyen mű, le nem bomló anyagba, amellyel aztán fényévek utazása és az örök élet is lehetségessé válik. Schenider szerint az emberiség e jövőkép megvalósulásakor egy átmeneti fajnak lesz majd tekinthető, amelynek küldetése az volt, hogy fejlett agyműködésével megfejtse és lemodellezze a biológiai, „romlandó” életet és átörökítse egy el nem pusztuló életformába. A Westworld és a Black Mirror, két olyan sorozat, amely már egészen közel gondolkozik ehhez a paradigmához. A Westworldben az átörökítés egy „új Teremtés-történetként” jelenik meg, ahol a robot elme sikeresen öntudatra ébred, úgy ahogyan azt egyes tudományos elméletek képzelik az ősember elméjéről (lásd: bikamerális tudat). A Black Mirror egyik visszatérő szála ezzel szemben a virtuális valóság és az ott leprogramozott „életek”. Több rész is annak gondolatával játszik, hogy életnek számít-e a leprogramozott emberi hasonmás, vagy a digitálisan feltöltött tudat és emlékezet, a végső döntést a nézőre bízva.

E két vízió mégis kérlelhetetlenül összefügg a „Technológiai Szingularitás” elmélettel is, amely a szuperintelligens gép önlegyártó aspektusából következik. A Szingularitás abból a megfigyelésből következik, hogy az emberi történet során az innovációk megjelenése gyorsuló tendenciát mutat. Míg a mezőgazdaság megreformálásáig több generációnyi idő telt el, addig az ipari fejlődés ennek már csak töredéke, míg a számítástechnika egy generáció alatt fejlődött annyit, mint bármi azelőtt. Ennek értelmében a tendencia spirál természetű, amelynek a legvégén egy ember nélküli jövő vár, hiszen egyetlen szuperintelligencia „erősebb lesz”, mint a teljes emberiség össz-intelligenciája.

Az igazságra természetesen még várni kell, azonban fontos ezeken merengeni, ezekről beszélni és az érdeklődést fenntartani. Bár a legvégén úgyis egy maréknyi kutató és a felelős bizottságok döntenek. Valószínűleg ezekben az években a teljes emberiség jövője körvonalazódik. Ezt a témát pedig nem szabad alábecsülni. A diskurzus fenntartása segíthet a megfelelő út kikövezésében, illetve abban, hogy a kutatók és fejlesztők valóban a kifejezett igényekhez igazítsák vízióikat. Az alábbiakban olyan popkulturális műveket ajánlunk, amik segíthetnek még jobban átlátni a felvázolt viszonylatokat, az eredményesebb tájékozódás jegyében. És ne feledjétek: amíg ezt a cikket elolvastátok, az AlphaGo megtanult egy teljesen új játékot, és le is győzte annak bajnokát!

Ajánlott művek:

Film: Ex Machina, Upgrade, Ghost in The Shell, Én, a robot, Szárnyas Fejvadász 1-2

Dokumentumfilmek: AlphaGo, Lo and Behold, Singularity or Bust

Sorozatok: Westworld, Black Mirror, Almost Human

Könyvek: Iscaac Asimov: Robot-novellák, Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?Max Tegmark: Life 3.0; Susan Schneider: Science-Fiction and Philosophy; Nick Boström: Szuperintelligencia

Videójátékok: Detroit: Become Human; Cyberpunk 2077 (még nem jelent meg)

Kiemelt kép: antivirus.blog.hu

Mörk koncert az Instantban

Múlthét pénteken az Instantban adott koncertet a Mörk zenekar. A legutóbbi EP megjelenése óta ez volt az első önálló koncertjük Budapesten. A srácok egyre több időt töltenek a stúdióban, és gőzerővel készülnek az április 21-én az A38-on tartandó lemezbemutatóra, ahol végre teljes egészében hallhatjuk a „The Death and Resurrection of Mörk” lemezt!


Szollár Zsófi galériája


Csendben hagyva – Csend a Kosztolányi Dezső Színházban

Forrás: Molnár Edvárd

Átlagos, normális(nak tűnő) család: Anya, Apa, Kisfiú, Kislány. Utóbbi éppen nyolc éves, mindannyian boldogan ünneplik a szülinapját: vidáman készülnek az ebédhez, nevetnek, játszanak. A Lány aludni készül, a ruhája, alsója, plüssmacija is fehér – akár csak ő: ártatlan, szelíd, tiszta. Addig, amíg Apa keze fel nem csúszik a szoknyája alá.  

Az átlagosnak tűnő boldog családban Apa néha szigorú és indulatos, de anyával mindketten megbüntetik a gyerekeket, ha azok valami rosszat csinálnak. Apa mégis mintha igazi, perverz örömöt lelne a fenyítésben, és néha ijesztőbb is tud lenni. Főleg éjszaka, amikor Anya dolgozni megy, ő pedig csendben várja a Lányt a kiságyon.

Forrás: Molnár Edvárd

Milyen könnyű elfordítani a tekintetünket, amikor egy kényelmetlen dologgal találkozunk. Milyen könnyű másfelé nézni, telefonba bújni vagy éppen beszélgetést szimulálni, nem beszélni a nyelvet, ha egy hajléktalan áll elénk. Milyen könnyű vállat rándítani egy távoli országban tomboló betegségre és a háborúkra. De a problémákra, tragédiákra is, amik a közvetlen közelünkben történnek – csak éppen nem velünk -, és amikre hisszük, hogy ez velünk majd biztosan soha. Vannak különösen kényes problémák, amik akár a szomszéd lakásban is lejátszódhatnak (szinte) észrevétlenül, s amikről szokás különösen mélyen hallgatni. A családon belüli erőszak és zaklatás, vagy ami még nagyobb tabu: amikor egy szülő, vagy közeli rokon a gyereket molesztálja. Ezt a nehéz, súlyos témát járja körül a Csend – de olyan módon és impulzussal, hogy ezzel az alkalommal egészen biztosan ne tudjuk elfordítani a tekintetünket.

Az egyik legerősebb és hatásosabb eszköz, amivel eléri ezt, az abszolút közelség érzetének keltése a színpadon kialakított kicsiny, szinte fojtogatóan szűk játékterek elhelyezésével. Minden jelenet új „szobában” játszódik, melyeket rövid, függönnyel határolt folyosók kötnek össze – ezeken kell a nézőknek végigsétálniuk, majd a színészektől kartávolságnyira figyelni az eseményeket. Tehát semmiképpen nem egy nyugodtan hátradőlős, kényelmesen élvezhető előadásról van szó – a darab annyira enged ellazulni, amennyire egy ilyen téma megérdemli: tehát minden elemével kiüldöz a komfortzónánkból. A történet előrehaladtával ez az érzés egyre fokozódik, majd az utolsó jelenetnél válik szinte húsba vágóvá. A végső, égetően vörös színben izzó folyosó legvégén – hogy semmiképpen ne tudjuk kerülni a tekintetét -, maga az Apa ül, sorban farkasszemet nézve mindenkivel. A Fiú el akar fordulni – és együtt mi is vele -, de az Apa rá(nk) kiált, hogy „Nézzed!”, és akkor már tényleg nem lehet félrenézni, nem lehet szemet hunyni, vállat rándítani, elmenekülni. És most nincs az az érzés, hogy ez milyen távoli, és ha behunyom a szemem, akkor megszűnik a probléma.

Forrás: Molnár Edvárd

Sokat hunyjuk be így a szemünket, remélve hasonló csodákban, és sokat hallgatunk a kényes, kellemetlen problémákról, amikről pedig igenis fontos lenne beszélni. Az előadás több síkon is reflektál erre a csendre: úgy a karakterek stilizált nyelvezetében, mint a történet fő kivirágzásának forrásaként. Mivel a Lány képtelen beszélni a történtekről – a szavak mindig a torkán akadnak és félúton elfulladnak-, mi is az elszórt részletekből, az Anyával együtt rakjuk össze a nagy képet. A dráma egyik csúcspontja, amikor a szörnyűséget felismerő Anya maga is némán, cserben hagyja a lányát, amikor az sivalkodva kéri, hogy ne menjen este dolgozni.
Rendhagyó módon az előadás végén nincs taps, és a színészek sem vonulnak meghajolni: mindenkit csendben hagyva távozni a színpadról.

RENDEZŐ, SZERZŐ: Andrej Boka
SZEREPLŐK:
Béres Márta
Mészáros Gábor
Mezei Kinga, m.v.
Mikes Imre Elek
DRAMATURG: Góli Kornélia, m.v.
JELMEZTERVEZŐ: Marina Sremac, m.v.
LÁTVÁNYTERVEZŐ: Darko Subotin, m.v.
ZENE: Milan Vejnović, m.v.
PLAKÁTTERV: Damir Lučić, m.v.

Részletek és további információ a színház honlapján.

Kiemelt kép: Molnár Edvárd

Elvesztette zenei jellegét – Ilyen volt a 61. Grammy-díjátadó

Zenei téren a messze legpatinásabb díjátadót idén különösen nagy érdeklődés övezte, hiszen a mostanában botrányoktól hemzsegő amerikai események közül egyrészt a Grammy-gála volt a soros, másrészt idén is lehetett reménykedni, hogy a kisebb jelölések megőrzik egyes régi műfajok maradék fényét.

A maradék fény alatt különösen a rockzene utolsó jajveszékelése volt feltűnő, hiszen a korábbi években olyan zenekaroknak adatott ez a díj, amely vagy a rockzenét alázza meg műfaji jelölés miatt, vagy pedig az átlagos, de kellően drasztikus megjelenéssel bíró csapatoknak járt, ilyen volt a Ghost is, amely idén is kapott bőven jelölést.

A társadalmi hangulat velejárója, mint a folyamatos elfogadás itt is előtérbe került, viszont ezzel a szervezői gárda egyáltalán nem tudott mit kezdeni. A teljesen inkompetens szervezésnek hála végül több emlékezetes momentum is történt, amely talán a kezdete lehet valaminek, ami a nagynevű díjátadók alól kalapálja ki az alappilléreket, majd később darabjaira szaggatja őket. A Super Bowl után különösen vártuk, hogy mi lesz az eseménnyel, hiszen ott Colin Kaepernick iránti tiszteletből több előadó mondta le fellépését, ugyanúgy itt is várható volt, hogy valaki tüntetőleg lép majd fel. A minden idők valószínűleg valaha volt legrosszabb Halftime Showjában Travis Scott lépett fel, aki a Grammyn is megjelent, viszont díjak nélkül távozott.

Forrás: zayzay.com

Az egyik legnagyobb fellépőnév mindenképpen Ariana Grande volt, akit korlátozni akartak, hogy melyik dalát adja majd elő a gálán (ez bevett szokás, ugyanezt korábban Lorde esetében is megcsinálták), a másik pedig Donald Glover. Ő az, aki az urbán legendák szerint a Halftime Showt is visszamondta, illetve a Grammyn sem jelent meg, noha egy rakás díjat bezsebelt. Viszont a jelenlévők is okoztak nehéz perceket a szervezőgárdának…

Az első ilyen megemlítendő név nem más, mint Drake, aki a legjobb rapdalért járó díj után köszönőbeszédét erősen kezdte: kijelentette, hogy semmilyen szükség nincsen ilyen díjakra, a hallgatókért csinálják, és azért, hogy minél többen meghallgassák a zenéjét. Végül nem derült ki, pontosan mire akart kilyukadni, illetve „hová fajult volna még” a beszéde, hiszen a helyi Lezsák Sándor lekeverte a mikrofon hangját, és bevágtak egy sehonnai bitang reklámblokkot.

Ez azért is bizonyulhat érdekesnek, mert már januárban felreppent a hír, hogy korábban kiszivárogtatták a nyerteseket, és minden előre el lett döntve. Később kiderült, van némi átfedés a predikciók és a nyertesek között, de ezt körülbelül egy 14 évesen elsőtippmixelő tinédzser is eltalálta volna.

https://www.youtube.com/watch?v=57AqIJLId-0

A megemlítendő momentumok között szerepel többek között, hogy Cardi B az ékszereiről énekelt, majd azok leestek a földre pontosan ezen dal alatt. Az amúgy is botrányos énekesnő ezek után valószínűleg váltott néhány szót az ékszerészével.

Aztán olyan interjút készítettek Lady Gagával, ahol egyetlen egy kérdést sem tettek fel neki, Ryan Seacrest, az E-News újságírója kijelentett valamit, amire reagálni sem lehetett, ezek után pedig odatartotta a mikrofont Gagának, aki az ilyen esetben várható reakcióval tekintett a riporterre.

Már-már teljes káoszba fulladt a show, mégis elő lett adva az esélyegyenlőségi, világbékéről álmodozó szövegek tömkelege, amit rengetegen már az Oscar-díjátadóhoz hasonlítottak, hiszen ott is effektíve egyenjogúsági kampány miatt kapott a Fekete Párduc jelölést, ami a Marvel-filmek halmazában talán egyedül áll a „gagyi” részlegben elkülönülve.

A díjazott előadók végül arányaiban fair módon oszlottak el, bár Dua Lipát kifejezetten nehéz új előadónak tekinteni (itt az NBA-ban Ben Simmonsszal lehetne párhuzamot vonni, ő az a kosaras, aki harmadik évében még mindig a Rising Stars Game-en lép pályára, ami kifejezetten rookie-knak szól ugye). Díjat kapott még a Greta Van Fleet, illetve Lady Gagához is eljutott a Shallow által kiérdemelt trófea.

https://www.youtube.com/watch?v=JW5jOt4COmM

Végezetül a meg nem érdemeltek sora érkezik: Kacey Musgraves Golden Hourje nyerte az év albumát, ami felveti a kérdést, hogy ugyan Drake és Post Malone mellett ez hogy fordulhatott elő. Aztán ezt követte a rockzene megalázása: James Hetfield valószínűleg álmatlanul forog az ágyában, hiszen többek között a 21 Pilots lett jelölve, aminek a rockzenéhez köze nincs, de még ennél is borzalmasabb, hogy St. Vincent Masseductionje nyerte a legjobb rockdal kategóriát. Nyilván nem érdemes belemenni a rockzene fejtegetésébe és definiálásába, viszont könnyű levonni a következtetést, hogy ilyen számokat Madonna írt erősebb drogok alatt, és persze ő sem rockzenész.

Ezek mellett a ruhákkal okoztak még meglepetést az előadók, ám ezen már igazán nehéz volt meglepődni. Katy Perry konkrétan egy atomjaira foszló pénisznek öltözött, és ez a látvány csak erősítette azt a véleményt, miszerint ez a show már rég nem a zenéről szól.

Forrás: gettyimages.com

Aki élőben követte végig az eseményeket a vörös szőnyegtől a végéig, attól zárszóként talán egy őszinte részvétemmel tudnék búcsúzni.

Teljes lista a nyertesekről itt található.

Kiemelt kép: eonline.com

Terror a Weöres Sándor Színházban

Eltérített repülőgép Németország felett. A célpont egy telt házas stadion. Egy vadászpilóta, aki minden parancsot megtagadva állítja meg a végzete felé tartó gépet – megfosztva a rajta utazókat életüktől.

Mindez akár egy újság szalagcímét is adhatná a terror sújtotta modern korban. Esetünkben egy hazánkban kevésbé ismert német író, Ferdinand von Schirach Terror című, rendhagyó művének alapkoncepcióját adja.

A történet érezhetően sokat merít a 2001-es terrortámadások eseményeiből, valamint az ennek következményeként megszülető jogi és biztonságvédelmi ellenlépésekből a nyugati világban – ezek rendkívüli lélektani hatásáról nem is beszélve. A terrorizmus elleni harc – legyen prevenció vagy reakció – továbbra is kulcsfontosságú kérdés valamennyi fejlődő és fejlett ország életében.

Az eskütétel pillanatai. Fotó: Mészáros Zsolt/WSSZ

A Terror rögtön a vadászpilóta tárgyalásával kezdődik. Az előtörténet folyamatosan kristályosodik ki a mű előrehaladtával. Egyetlen öngyilkos merénylő téríti el a már említett repülőgépet, hogy a pilótákat kényszerítve belevezesse azt a müncheni Olympia Stadionba, ahol egy angol-német válogatott meccsen nagyjából hetvenezer gyanútlan szurkoló tartózkodik. A gép leszorítására küldött vadászpilóták egyértelmű parancsot kapnak, hogy semmiképpen se lőjék le a gépet (miután képtelenek voltak kommunikálni az utasszállító pilótáival, s más opció nem maradt). Ilyen módon kénytelenek mérlegre helyezni a gép százhatvan utasának életét a mérkőzésen résztvevő hetvenezerével.

Az egyfelvonásos darab egyetlen helyszínen, a kissé dehumanizálónak tetsző tárgyalóteremben játszódik, a vád (Kiss Mari), a védelem (Kálmánchelyi Zoltán), a bíró (Kelemen Zoltán), valamint egy külső szakértő (Szabó Róbert Endre) képviseletében – nem megfeledkezve magáról a vádlottról, Lars Kochról. Balogh János zseniális alakítása nyomán egy végtelenül intelligens, hivatásához tökéletesen értő, tájékozott, a világról határozott véleménnyel rendelkező vádlott képe körvonalazódik.

Fotó: Mészáros Zsolt/WSSZ

Mellettük még egy tanú (Endrődy Krisztián) és egy magánvádló (Bálint Éva) perspektíváját is megismerhetjük, az utóbbi egy férjét a tragédiában elvesztő, kissé zavarodott nő, akinek vallomása inkább hat az érzelmekre, mintsem a racionalitásra. A kettő közötti érzékeny lavírozás végig meghatározó maradhat a nézők döntéshozatalának folyamatában.

Így érkezünk meg az előadás során kitüntetett szerephez jutó közönséghez; a mi feladatunk ugyanis a tények és vallomások meghallgatását követően az objektív ítélet meghozatala: bűnös vagy ártatlan? A színészek a megszokottnál többször teremtenek szemkontaktust a nézőkkel, több alkalommal élnek a (manapság egyre gyakrabban használt) közvetlen megszólítás lehetőségével. Megpróbálják őket a lehető legjobban bevonni a színjátékba, még ha ez egy kissé didaktikussá is válhat.

A színdarab végigvezet az igazságelmélet, a jogelmélet, az erkölcs és az etika néhány sarkalatos kérdésén, anekdotáin, ellentmondásain, mindezt közérthetően, alapos objektivitással, hogy az egymással ellentétes vélemények teljes tudatában alkothasson végső ítéletet a néző.

A Terror Jordán Tamás rendezésében kétségtelenül próbál szakítani a színházi konvenciókkal. A mű végkimenetele a nézők döntésjoga, ami egy szavazás formájában nyilvánul meg. Más kérdés, hogy a számtalan prekoncepcióval felruházott színházba látogatók mennyire képesek mindenfajta érzelemtől mentesen, racionálisan megvizsgálni a vád és a védelem mellett szóló számtalan nézőpontot és részletet. Ismét más kérdés, hogy mennyire számít ez egy olyan esetben, amikor a filozófia egymásnak eleve ellentmondó irányzatai csapnak össze, s a kérdés igazságelméleti szempontból nem eldönthető

Kiemelt kép: WSSZ

Doboz – Sárközi Balázs írása

Kérdések a létezésünkről
(Mellébeszélések)

Egyszer találtam egy üres cigis dobozt. Összegyűrve, egy iskola korlátján felejtve. A szokásos fekete gyászkeretben a dohányzás szót áthúzták. Az élet lassú, fájdalmas halálhoz vezet.

Paralel ösvények koncentrikus pályáján evalválódik minden egyes megadott úti cél, ahol nem tudhatod, hogy a besugárzott origó változott meg, vagy átdobott valami önkéntelen kiűzetés egy látható, de nem érzékelt, képmás meridiánra, haladj gyorsuló frekvenciák gerjesztette fekete térben, sötétben, hogy a szomszédos párhuzamot, és a végérvényes egyenletességet se érzékeld, sose érkezz meg, a vissza-nem-verődések mértékének univerzális állandójában, determinálva emelkedj és süllyedj az elrendelések kijelölte emeletek között. Mert szükségszerű.

Minden karcvonal kereszteződések összerohanásából vág hálók egyenleteibe, és a szimultanitásoknál mindig úgy tűnik, hogy kitárult valami, a párhuzamosság merőlegessége színképvonalként, effektusaiban mutatkozik meg, immár bizonyossággal áramolhatnak az energiák a tengelyek összeérő töveihez. Mint egy balladában. Csak azért: hogy hidd el.

Amikor felgyorsulva közölnek a chopini trillák lenyűgöző spektrumokat, mint a kemence belsejében felgyülemlett végtelen minőségű energiák képtelen elmélete, mindig visszahalkul egyre hosszabb és elnyújtottabb hullámhosszokba annulálódva a bejárt utak ismeretlensége.

Egyes pillanatokban, mintha reccsenne egyet, nem is a bolygó forgásának, hanem a folyton táguló és hűlő fekete anyagoknak a struktúrája. Bődületes robajjal és emésztő léghullámokkal övezve, olyan hangosan és hevesen, hogy nem is érzékelhető, aztán meg egyszerre csak másként vezérelt neuronok, axonok határozzák meg az egzisztenciális mindenséget, érzékelhetetlen ugrással, helyváltoztatás folyományaként, amely nem új axiómarendszerű identitást, vagy identitáshiányt gerjeszt, nem negligálja a megelőzőt, hanem az univerzum fájdalmasan és végérvényesen halk roppanásával úgy másítja el, hogy csak az új azonosságszisztéma létezése manifeszt, a megelőző, a világ hirtelen idegrángása előtti, még látens se, meg sem történt lesz.

És akkor nincsenek ilyen pillanatok. Sosem-volttá esnek szét. Őrületes eltörlő, semmit-teremtő energiájuk, magukba-összeomlásuk fénnyel és hővel kísért reakciója pedig űrt, vákuumteret üresít ott, ahol a már sosem-létezetté annulálódott oszthatatlanság középpontja volt valaha, és ez a hevesen kihűlt semmisség magába feszíti, öklendezi a volt-egész minden egyes szemcséjét, a valaha-meglét lehetőségét, és az egyes pillanatokat is, amelyek  közvetlen megelőznék vagy éppen generálnák a megszűnést, eltörlődést végérvényes jelentésességükkel.

Az önmagába-dekonstruáló omlásoknak azért valami apokrif nyoma idegenrendszerű pályákra kényszerülve, az elveszőn hűlő energiák kvantumfosszíliájaként kristályos alakban megmaradhat, és akkor valamilyen relatív ontlógiai nemlétezők anaforikus elfojtáslehetőségeként várhatatlanul és véletlenszerűen, törtrészként világra-vajúdva megjelenhet.

Egy nagyon hosszú nap után például, a REM-fázisban, amikor úgy a semmire, a mindenség mérhetetlen csendjére ébredünk fel, észre sem véve az ébrenlétet: akkor strukturálódhat. S hullámtermészetű létezésének röpke pillanataiban tényleg képes szimultán létezni és sosem-voltnak lenni, és egy olyan esszenciaként funkcionálni, amely egyszerre nincs és volt, és egyszerre materializálódott a nem-léte azzal, hogy valaha kellett legyen, csak valamikor és valamiért egy gigantikusnagy sóhajtás következményeként nem emlékké, vagy elmúlttá negligálta a jelen elrémisztő szürrealitása, hanem lényegiségének meztelenségében megmutatja azt is, hogy nem elmúlt, nem emlék lett, hanem önnön létezésének múltbeli valóságát szüntette meg értelmezhetetlen elmúlása.

Ez nagyon félelmetes. Reszketést hoz a paplan alá, legyen akár milyen meleg az összeérő végtagok felületi feszültségének erőterében, meglegyinti a perszonifikációk rétegekben egybefonódó, bizonyosságokkal át meg átitatott hagymahéjait, megrendíti az univerzalitások megkérdőjelezhetetlennek hitt szövedékeit. Valami természeti beavatás, olyan mementó, amely kozmológiailag mutatja meg, minek a részei vagyunk, és az a nagy befogadó egész, a saját maga történetiségének, egyik dimenziójának utólagos és visszamenőleges felülírásával miként védelmez minket, részeit az ő nagy súlyától, vagy azoktól a hibáitól, amelyeket a pillanatok lehetségességeként, megragadható jövőképként fel-felmutatott, villantott, mint egy impresszionista festő, anélkül, hogy a lehetőségek megvalósulásáról gondoskodott volna. Megvéd ezzel a törléssel, semmissé-tétellel.

Visszafelé generálódik elfelejtett jelentéstartomány, felfeslik vele az egyidejűség és virtuálissá, binárissá transzformált lesz általa az úti célként kijelölt koordináta, és benne befoghatatlan lesz az idő múlásának, az utak hátat-fordításának, a beteljesülések homályosságának iszonyata.

Azt hiszem, az ilyen pillanatok kivételesek. Tükröt mutatnak életünk tétjéről, GPS-koordinátákat utunk pillanatnyi helyzetéről a végcél elhomályosításával. Ezek, azt hiszem mérföldkövek, amelyek szegélyezik előre-haladásunkat, de tömegükkel mellkasunkat is nyomják kívülről, és légkörükkel feszítik belülről. Láttatják a pókhálók rendszerében vergődő ízelt testeinket, ürügyeinket és rángatózó létünket.

Az volt írva arra a dobozra. Fekete gyászkeretbe foglalva negyedik dimenziók, szingularitások, hurkok az esőreálló felhők atmoszférájának homlokra ülő súlyával terhelve. Csípős, koránsötét őszi délutánon, sokszor negyvenötpercek után, zománca-pattogzott zöld vaskerítés korlátján.

Kiemelt kép: Jaime Jasso

„Biztonságos környezetben mozoghatok, ismeretlen kihívásokkal” – Interjú Ónodi Eszterrel

Ónodi Eszter

Ónodi Eszter kapcsán talán nem túlzás kijelenteni, hogy minden kultúrakedvelő ember tud hozzá kötni valamilyen emlékezetes alakítást, akár a színpadon, akár a filmvásznon. Az Aranyélet című sorozat Jankája három évadon át tartotta izgalomban a sorozat rajongóit. Az HBO-széria véget ért, de nézzük, hogyan telnek Ónodi Eszter napjai a nagy forgatag óta.

A Katona József Színház kávézójában várom, kettő órára beszéltük meg a találkozót. Kettő óra után pár perccel, egy biciklivel gurul be a kávézóba, nagy mosollyal az arcán, elnézést kérve a késésért.

Elhúzódott a próba?

Igen, kicsivel kettő után lett vége, a Kamrában volt, onnan gurultam át ide.

Nem is tudtam, hogy biciklivel közlekedik a városban…

Mivel a színház is a belvárosban van, és az otthonom is, így adta magát a dolog. Ha csak nincs ítéletidő, a biciklit választom.

A Kamrában mit próbál épp?

Csehov Platonovját.

 

Hogy telik a próbafolyamat?

Most pont abban a fázisban vagyunk, amikor kezdjük elveszíteni a talajt, megyünk befelé a sűrűbe. Ezek nagyon hasznos próbák ahhoz, hogy majd a főpróbahét környékére kitisztuljon a dolog. Most éppen azt érzem, hogy homályos szakasz van, de ez így normális.

Elmeséli, hogy mivel telt a mai napja, egészen a próbáig?

Ma kivételes nap van, mert itthon van a párom, és a kisfiamnak nem volt iskolája. Nem kellett annyira korán kelni, fél kilencig aludtam, megkávéztam, elolvastam néhány emailt, aztán elindultam a színházba, és tíztől próbáltam idáig. Aztán átvágtattam ide, hogy ne késsek olyan sokat…

Észrevettem, hogy sok interjút ad, sok műsorban szerepel. Tudatosan figyel arra, hogy ne utasítson vissza felkéréseket?

Ha valamilyen konkrét munka kapcsán megkeresnek, vagy ha szakmai újdonságokról be tudok számolni, szívesen mondok igent. Szerencsére az utóbbi időben elég sok szakmai újdonság volt. Valóban sokat szerepeltem itt-ott, de képzelje el, mi lenne, ha minden felkérésre igent mondanék. Azért arra figyelni szoktam, hogy ne folyjak a csapból, de nem jellemző rám, hogy lemondok egy interjút, ha már valaki megtisztel a bizalmával és kíváncsi rám. Akkor inkább elhalasztom. Akár fél, vagy egy évvel is. Most is vannak levegőben lógó felkérések.

Egyébként szeret a szakmáról beszélni?

Nem különösebben. Alapvetően akkor szeretek, amikor egy hosszabb szünet után be tudok számolni valamiről. De amikor egy bemutató után már huszonhetedszerre kell ugyanarra válaszolni, az azért fárasztó. Nem szeretem, amikor már tudom, hogy mi lesz az első három kérdés.

Ónodi Eszter
Ónodi Eszter az Aranyélet c. sorozatban (forrás: 24.hu)

A hétköznapokban – akár a munka során – mennyire beszédes?

Nem mondanám magam csacsogósnak, de a közeli hozzátartozóimmal tudok beszédes lenni. Ma éppen kicsit nyugtalan vagyok, mert a Platonov próbáján is sok volt a fölösleges kör. A koncentrált munka helyett inkább a duma és a humorizálás ment.

Szóvá is tette?

Nem, jó hangulatú próba volt, talán én voltam ma egy kicsit indiszponált. Csak egy picit zavart, hogy minden megnyilvánulást véleményezni kellett, vagy poénba ágyazni. De lehet, hogy a következő próbán meg én leszek a legrosszabb „gyerek”.

Ilyen is van?

Persze, előfordul. Van, hogy rosszalkodunk. Azt érdemes tudni, hogy a próbák során lemegyünk gyerekekbe, és hát a gyerekek nem mindig jók. De a színház a játékról szól. Bizonyos korlátok között úgy játszunk, mint a gyerekek, csak nekünk adott a szövegünk.

Pályakezdése óta a Katonában van. Mit tud ez a színház?

Tulajdonképpen nagyon erős színészcsapata van, és nagyszerű dolog tehetséges kollégákkal játszani. Ígéretes és kiváló a rendezőgárda is. Egyszerűen nincs olyan ember ebben a színházban, akivel ha összeosztanak engem, akkor rossz érzésem van. Magas színvonalon tudja mindenki, amit tud. Van egyfajta közös nyelv, ami nem tanulható, de valahogy itt mindenki ugyanazt a színházi nyelvet beszéli. Félszavakból is megértjük egymást. Nem voltam más társulatban, nem tudom, milyen máshol.

A változást bírja?

Szerencsére minden szerepemet úgy élem meg, hogy a nulláról kezdem. Ilyen szempontból minden egyes szerepemnél változatosságot érzek, hiszen nincs két egyforma. Ami a változást illeti, az pont elég, hogy egy biztonságos környezetben mozoghatok, ismeretlen kihívásokkal.

Hogy érzi, lecsillapodott már az Aranyélet körül zajló felhajtás?

Mostanára már talán igen, bár még mindig kapok megkereséseket, meghívásokat a sorozat kapcsán, melyeknek sajnos nem tudok mindig eleget tenni. Őszintén, nagyon boldog vagyok, és tényleg nem gondoltam volna három évvel ezelőtt, hogy ekkorát fog szólni. Iszonyatosan büszke vagyok az egész stábra, az egész produkcióra, amit létrehoztunk. Képzelje, nemrég valamiért busszal jöttem be a színházba, begubózva, szemüvegben, sapkában ültem a buszon, és egy helyes gyerek odajött hozzám. Alig hitte el, hogy én vagyok „Janka”. Nem értette, mit keresek a hetes buszon, nyilván azt gondolta, hogy egy minimum hatlovas hintóval közlekedek.

Nem jelentett plusz nyomást a harmadik évad olyan tekintetben, hogy az első kettő már nagyon sikeres volt, és „mi van, ha a harmadikban csalódnak?”

Amikor elolvastam a harmadik évad forgatókönyvét, nagyon örültem, hogy ilyen kanyarokat vet majd a történet, és azt gondoltam, ebből lehet jót csinálni. Az írók nagyon magasra tették a lécet. Örültem, hogy olyanokat kellett megugranom, amiket még nem csináltam soha. Sok kihívás volt, de ezt nem mondanám görcsnek. Ráadásul a forgatókönyvet is nagyon meggyúrták, komoly írócsapat dolgozott rajta. Szerintem ez nagyon látszik a sorozaton.

Van itt egy másik sorozat is, a Bogaras szülők, amelyben egy tanárnőt alakít. Ennek kapcsán merült fel bennem a kérdés, hogy miként tud egy szülői munkaközösségben működni Ónodi Eszter? El tud vegyülni, vagy folyamatosan érzékeli, hogy Ön itt inkább „A művésznő”?

Nem vagyok túlbuzgó anyuka, bár eddig minden szülői értekezleten ott voltam. Azt már megszoktam, hogy sok ember előre gondol rólam valamit, és már valamilyen pozitív vagy negatív előítélettel van irántam. Nehéz megtalálni az egyensúlyt: vágódjak be, hogy „márpedig én jó fej vagyok”? Nem… De az sem jó, ha érzékeltetem velük, hogy nekem mi a foglalkozásom. Nem várom el azt sem, hogy bratyizzanak velem csak úgy. Megpróbálok természetes lenni, és önmagamat adom. Ha éppen fáradt vagyok, akkor úgy, ha éppen vidám, akkor úgy. Amikor ott tudok lenni a fiam barátainak az eseményein, ha például születésnap van, akkor nem az Aranyélet a fő téma. Ha pedig mégis kérdezgetnek róla a szülők, szívesen válaszolok.

Ónodi Eszter a Bogaras szülők premierjén (forrás: NlC.hu)

Biztosan sok fiatal pályakezdőnek a példaképe. Önnek volt nagy bálványa?

Amikor idejöttem a Katonába, akkor még Básti Juli és Udvaros Dorottya is itt volt. Ők számomra mindenképpen ikonikusak. És nyilván – mint mindenkinek – Törőcsik Mari is. De azt gondolom, hogy elég hamar önállósítottam magam a szakmában, úgy értve, hogy sohasem próbáltam meg senkit leutánozni.

Szokott megfogalmazni célokat a pályán? Most elég magasan van a léc.

Nem tudom, hogy a következő pár hónapban milyen kihívások lesznek, azt tudom, hogy az utóbbi években sok helyen ott volt az arcom és a nevem, tehát elképzelhető, hogy a következő években nem leszek filmekben, bár nagyon bánnám. Viszont ez is benne van, ezzel számolni kell. Addig is a színházi szerepeimre koncentrálok, jelenleg a már említett Platonov izgat, és hogy jól sikerüljön. Alapvetően úgy érzem, tudok mit csinálni: például a lakásomat fel kellene újítani. A mi pályánk sajnos nem a nagy kilátásokról híres.

Ez fáj Önnek?

Megszoktam már. Ebben élek húsz éve. Az az érdekes, hogy ha a Katonában csak egy új előadást vállalok, akkor is nagyon sűrűn telik el az évad.

Most elégedett?

Most elégedett vagyok, de azért már kezd bennem felpiszkálódni az éhség, hogy mi lesz a következő nagyobb dobás…

Kiemelt kép: Femina.hu

Bandaportrék 16. – Grand Club

2016-os alakulása óta hosszú utat járt be a Grand Club zenekar. A banda egy nagy baráti társaság néhány tagjából verődött össze, azóta megjártak már tehetségkutatókat, fesztiválokat, megjelent az első animációs klipjük és most nagylemezre készülnek. Hadik Ákossal, a zenekar frontemberével beszélgettünk.

Mesélj a Grand Club történetéről! Honnan indult a banda?

Egyetemen kialakult egy jó baráti társaságunk. Nem csak így öten, hanem sokszor húsz-harmincan is éjjel-nappal együtt voltunk. Gusztival pedig együtt nőttünk fel Törökbálinton, ezért tudtuk egymásról, hogy van közünk a zenéhez. Aztán egyszer egy sörözős este alatt kitaláltuk, hogy alakítunk egy zenekart. Az egyetemről kerestünk tagokat, akikkel jóban voltunk. Először feldolgozás-zenekarként játszottunk egyetemi bulikon egy-másfél órákat maximum, ami egyre jobban ment. Aztán történt egy tagcsere, az énekeslányunk kilépett, és akkor kábé fél évre csöndben maradtunk. Aztán én túlestem egy szakításon, és akkor gondoltam, hogy kiírom magamból a dolgokat. Arra jutottam, hogy tudunk mi magunk is számokat írni, megmutatjuk a világnak, mire vagyunk képesek. Úgy mentek a szövegírások, hogy helyzeteket és sztorikat dolgoztunk fel az életünkből, dobáltuk be az ötleteket. Utána szépen alakítgattuk a dalokat és jöttek az első fellépések.

Hol volt az első fellépésetek?

A Bem moziban Open Mic Nighton. Akkortájt a kezdő zenekarok ott tudtak bemutatkozni legjobban, mivel úgy zajlottak a koncertek, hogy mindig volt egy húzónév, vagy kettő, és több kisebb zenekar. A közönség lényegében fix volt, mindig 150-200 ember jött el az estekre és ilyen szempontból jó volt, mert nagyon be lehetett kerülni a köztudatba. És igazából onnantól számítjuk, kábé 2016-tól.

Fotó: Szollár Zsófi

Ez mind egy év alatt történt? Az első verzió megszületése, a tagkiesés és az átalakulás? Volt még változás az összetételben?

Igen, egy év alatt zajlott le minden, és később volt még annyi változás, hogy eleinte én énekeltem és billentyűztem egyszerre. Egy tehetségkutatón Sopronban pedig azt mondták, hogy gondolkodjunk el azon, hogy egy szintist lehet be kellene venni a csapatba, mert úgy jobban tudnék koncentrálni az éneklésre. Akkor találtunk rá Tomira, akit egyébként nem kellett igazán keresni, mert őt is ismertük már jó ideje. Ő is a társaság része volt, és mondta, hogy nagyon szívesen elvállalná. Onnantól kezdve van az az ötös felállásunk, amivel ma is zenélünk.


A zenekar tagjai:

Hadik Ákos (ének)
Szontagh Gusztáv (szólógitár)
Gergely-Kosza Zágon (basszusgitár)
Takács Szilárd (dob)
Falaty Tamás (billentyűk)


Hogyan kerültetek egy soproni tehetségkutatóba?

Ez az Öröm a zene tehetségkutató volt. Minden megyében és még határon túl is van ilyen. Eldöntöttük, hogy jelentkezünk rá, mert jók voltak a nyeremények és végre valami szakmai visszaigazolást is kaphattunk. Elmentünk, nem értünk el helyezést, de megismerkedtünk a Még Egy Cukorka nevű bandával, akik rohadt jó barátaink a mai napig. Meg azt is hozzá tudom tenni, hogy tényleg jó szakmai visszaigazolásokat kaptunk, és ez kellett. Ezután több tehetségkutatóra is elmentünk. Ennek szerintem egy kezdő zenekarnál manapság az első lépésnek kellene lennie, hogy egy ilyen szakmai tehetségkutatón részt vegyen.

Műfajilag mennyire van megegyezés a zenekaron belül? Hasonló karakterek vagytok?

Hát, igazából semennyire. Hogy őszinte legyek, amíg nem vettük fel az első kislemezt és nem vonultunk stúdióba, addig nem volt kiforrott stílusunk. Talán még a mai napig sem mondhatom el 100%-osan, hogy megvan. De mindenki más világból jött. Guszti teljesen blues vonal, Tomi retro, vintage, Szilárd HC és metál, Zaga meg főleg stoner/metál beállítottságú. Én leginkább az alter és indie vonalat képviselem. Tehát nem mondom, hogy teljesen elütnek egymástól, de nehéz volt a sok ötletet kiszelektálni, hogy mi az, ami illik, és mi az, ami nem illik a zenekarhoz. Amikor az első kislemezt felvettük, Lee Olivér és Balasi Ádám – akik az Ék zenekar tagjai – segítettek abban, hogy egy kiforrottabb stílusunk legyen. Olivér azt mondta az elején, hogy ő több világot lát ebbe a kislemezbe, meg a zenekarba, és hogy ez majd magától kikristályosodik.

Amikor létrejöttetek, akkor ez inkább ilyen haveri dolognak indult, vagy már akkor az volt a cél, hogy egy sikeres zenekart csináljatok ebből?

Az elején szerintem nem, földhözragadtan álltunk hozzá. Koncertről koncertre csináltuk, az volt a lényeg, hogy nyomjuk le jól, ne legyen hiba, legyen egy jó megjelenés, kiállás. És amikor az első sikerek jöttek, akkor gondoltuk, hogy ezzel megéri úgy is foglalkozni, hogy akár még nagyobb elismertség is lehet belőle. Ez az érzés szerintem minden koncert után egyre erősebbé vált.

Forrás: Grand Club Facebook-oldala

Mindig te írod a dalszövegeket?

Igazából igen. A legelején majdnem kizárólag én írtam a szöveget és Guszti segített. Például az Álmombant a buszon írtuk meg vele éjszaka. Az utóbbi három-négy hónapban Szilárd, a dobosunk is elkezdett velem együtt szövegeket írni. Most például írtunk új számokat, abból kettőnek a szövegét úgy raktuk össze, hogy leültünk borozni és elkezdtünk agyalni rajta. Hoztuk az ölteteket és ketten megírtuk. Mert van, ami úgy jön nekem, hogy bevillan és akkor azt mondom, hogy na ez zseni, ehhez nem is nyúlok, mert tetszik a többieknek is, de van, hogy kicsit agyalni kell, hogy ezt vagy azt a szót kicseréljem, szótagok üteme, meg ilyesmi.

Mi jön először, a ritmus áll össze a fejedben, vagy a szöveg és arra írod a zenét?

Hát ezt nehéz megmondani, ilyen és olyan is van. Engem leginkább történetek fognak meg. Ha valami olyan szituáció van, ami megihlet, akkor azon kezdek el gondolkodni. Van, hogy legelőször a téma jön. Egyszerű példa: egyszer éjszaka a Mekiben egy sajtburgert akartam venni és láttam, hogy a kiszolgálólány szalvétákra rajzolt képregényeket, és akkor innen jött, hogy írjunk erről is. Nagyon sok zenei ötlet van, és ahhoz igazítjuk a dolgokat.

És a próbákon ez hogy alakul? Beviszitek az ötletet és akkor jammeltek? Átéli mindenki a számokat?

Kétféle próbát szoktunk tartani. Van, ami csak repertoár, általában koncertek előtt, de mostanában egyre több számírós szokott lenni. Ilyenkor három-négy órára bemegyünk és a dalokon dolgozunk. Sokszor Zágon meg Guszti elég sok témát ír – mert együtt laknak -, tök jó gitárakkordokat és alapokat küldenek. Azok már készen jönnek próbára és tudunk rajtuk dolgozni, ami megkönnyíti a helyzetet. Szerencsére nem nagyon van olyan szám, amit nem bír mindenki. Jó, nyilván van egy-kettő, amire azt mondjuk, hogy „hmm, ezt nem is szoktuk játszani”. Ez olyan, mint egy kisgyereknél, ezek a tanuló időszakok.

Melyik szövegetekre vagy a legbüszkébb?

Én személy szerint az Ébresszen fel valakit szeretem a legjobban. Nekem az amúgy is közel áll a szívemhez, és még Beck Zoli is megdicsérte.

Mikor hallotta?

A B32 Galéria is csinált egyszer egy tehetségkutatót, ahol Novák Péter és Beck Zoli is zsűrizett többek között. Sose felejtem el, hogy lenyomtuk a számot és a Zoli mondta, hogy „Az Ébresszen fel valaki, az egy kurva jó szám. Akkora refrén van benne…”. Erre nagyon büszkék vagyunk. De nem tudom, nehéz egyet is kiemelni, főleg azért, mert közel állnak hozzánk a számok és mindegyik egy olyan történet, amit át tudunk élni. Ha meghalljuk a számot, az időben visszarepít minket oda, ahol ez történt.

Miből inspirálódtok dalszövegírásnál? Van példaképed, vagy akit nagyon szeretsz?

Dalszöveg terén akiről úgy érzem, hogy közel áll az én világomhoz, az Szabó Benedek. Nekem nagyon tetszik, ahogy megfogalmazza a generációnk minden apró szösszenetét. És nem általánosságokban és kiüresedett mondatokban, hanem ott van, és ugyanúgy át tudom élni. Én is igyekszem ilyen szövegeket írni, sokszor előfordul, hogy koncert után odajönnek, hogy „baszki, ugyanez történt velem”, vagy „ez nagyon sokat segített, mert kidobott a csajom”. És nekünk ez a legfontosabb, hogy a kortársaink gondjait, bajait próbáljuk megénekelni, ezzel közösséget teremtve.

Zenekarok terén kik azok, akikre példaképként tekintetek? Azért is kérdezem, mert a zenekari bemutatkozótokban rengeteg bandát felsoroltok, de egyik sem olyan, hogy kettőt kiveszek és el tudom őket képzelni egyazon koncerten. Teljesen más irányt képviselnek.

Igen, ez bennem is nagy kérdés, hogy egyszerűen nem tudom, kihez hasonlítunk. Azt tudom mondani, hogy rám nagy hatással van a 30Y és az Esti Kornél zeneileg, a dallamok terén, és az énektémákban is. Számomra mindenképp ez a kettő magyar zenekar emelhető ki. Külföldiek közül talán a Black Keys. De mindenkinek más. Próbálunk azért belevonni olyan dolgokat a zenénkbe, amik eltérők voltak az eddigiektől, mert nem szeretnénk, hogy ránk süssék azt a bélyeget, hogy mi utánozunk valakit. Ebben nyilván mostanában a Zágon nagy szerepet vállal; az ő hangzásvilágából emelünk be témákat, amit persze olyanra alakítunk, mint a többi számunk. De ez egy újabb ízt ad az egésznek. Szerintem ezért is jó, hogy egy zenekarban nem mindenki ugyanazt hallgatja.

Fotó: Szollár Zsófi

Tehát fő cél az egyediség?

Igen, szerintem nagyon nehéz ebben a szellemiségben megírni a számokat, de azért nagyon hálásak vagyunk Olivérnek, hogy ott van mellettünk, mert ő év közben is eljön a próbákra, meghallgatja a számokat, mond ötleteket, és mivel ő zeneileg egy eszméletlen képzett ember, hatalmas gitáros, hatalmas zeneszerző, olyan dolgokat is beemel a számokba, amikre mondjuk magunktól nem jöttünk volna rá.

Olivéren kívül van még olyan ember, aki próbál segíteni nektek?

Balasi Ádám dobosként nagyon nagy segítséget nyújt, mivel semelyikünk sem ért nagyon ahhoz, hogy milyen egy jó dobalap, csak a Szilárd. Így azért jó, ha ott van neki is egy másik fül, aki el tudja mondani, hogy mit gondol. Nekem személyesen Agócs Marci is szokott segíteni, neki is el szoktam küldeni az ötleteimet, és újabban a Marble Misteseknek is.

Hány koncertetek volt eddig? Mi volt a legnagyobb élmény?

Olyan negyven-ötven körül van. A legemlékezetesebbek között mindenképp az Akváriumot tudom kiemelni, amikor az Aurevoir meghívott előzenekarnak, nagyon hálásak voltunk és kicsit éreztük a felelősséget is, mert mégis egy Akvárium, meg azért teljesen más a két stílus is. De az szerintem az eddigi egyik legjobb élményünk. Meg például a mostani Dürer kertes koncert is nagyon jól sikerült, sokan voltak. Emellett ki tudnám emelni a vidéki fellépéseinket is, nagyon élveztük nyáron a kámi Nyolc Ág tábort, ami egy teljesen más közeg és úgy érzem, ott számomra nagyon fontos kérdés volt, hogy a közönség mit gondol. Olyan emberek voltak a táborban, akik zenében, vagy az irodalomban, művészi körökben mozognak, és kicsit féltem is, hogy ez a kultúrközeg mit fog mondani. De úgy láttam, hogy élvezte mindenki, szóval ez mindenképp egy gyümölcsöző fellépés volt.

Milyen eddig a 2019-es koncertrepertoárotok?

Már van hat-hét fix koncertdátumunk, csak még nincs esemény. Annyi biztos, hogy március 2-án az Analog Music Hallban lesz egy közös fellépésünk az Úrfi zenekarral, a többi viszont még nem nyilvános. Most örülök, mert eléggé beindult a szekér ilyen téren. Pedig tavaly év vége felé kicsit lankadt a kedv, mert nem hívtak olyan sokszor minket; felléptünk a Mika Tivadarban, a TRIP Hajón és Törökbálinton, de nem volt olyan sok. És megijedtem, hogy hoppá, nehogy elfelejtsenek minket. De aztán most elég jól mennek a dolgok.  

Mik a terveitek a jövőre nézve?

Most a legnagyobb projektünk, ami fut, az a nagylemezírás, szerintem jövő hónapban kezdjük el felvenni, most eddig ilyen kreatív fázis volt. Írtuk a számokat és szeretnénk tavasz végén, nyár elején kiadni. Ez egy nagy szintugrás lesz az eddigi számainkhoz képest. Úgy érzem, hogy sokkal több energiát fektettünk ezeknek a megírásába. Meg a világ is kicsit más, úgyhogy azt reméljük ettől a nagylemeztől, hogy a szakma is elismer minket. A számok nagy része megvan, így belecsapunk. Remélem, hogy esetleg több nagyobb zenekar is megismer minket, nagyobb közönségünk lesz, több emberhez eljut. Emiatt szeretnénk idén több fellépést. Összefoglalva: a cél az, hogy kiadjunk a kezünkből egy nagyon minőségi nagylemezt, aminek minden másodpercére büszkék vagyunk, aminél azt érezzük, hogy oda van téve. Szeretnénk majd legalább egy CD vagy kazetta formátumot is, de bakelitben is gondolkodtunk, csak az elég súlyos összeg.

Fesztiválok vannak kilátásban?

Most már két nyarat lenyomtunk úgy, hogy talán egy-két feszten léptünk fel. És idén már jó lenne, ha többön ott lehetnénk. Eddig a legnagyobb fesztiválos élményünk a békéscsabai Rongyoló Fesztivál és a körmendi Alterába volt. De szeretnénk idén olyanokra is eljutni, amik meglendítenék kicsit a szekeret. Gondolok itt a Woodstock az ugaronra, a Fishing on Orfűre, vagy a Művészetek Völgyére. Tudjuk, hogy nem könnyű bekerülni, de igyekezni fogunk. Reméljük egy erős év lesz az idei.

Koncert röntgenfelvételen – Interjú Chezan Andrással, a Montego zenekar frontemberével

Processed with VSCO with m3 preset


Még nem hallottál a Montego zenekarról? Könnyen lehet, hiszen az együttes néhány éve még The Adolescens néven volt ismert. A srácok sikert sikerre halmozva járták a hazai és külföldi színpadokat, de tavaly igazán merész lépésre szánták el magukat: a rock’n’roll világától eltávolodva egy sokkal poposabb, szintetizátor-központú hangzás felé vették az irányt. Megújult hangzással, kifejezetten egyedi stílussal, Montego néven jelentkeztek a Keret Kikeltető nevű tehetségkutatójába, mely verseny során a már Youtube-on is elérhető Rock it on című számukkal a legjobb harmincegy közé kerültek. Ellátogattunk a zenekar új felállás szerinti első demókoncertjére, majd többek között az új dalokról, a nagy váltásról, közös munkáról és jövőbeli tervekről beszélgettünk a banda frontemberével, Chezan Andrással. 

Koncertélmény

Az este helyszínéül a Toldi Mozi előterében működő Toldi Klub szolgált, mely némileg kicsi, nappal kávézóként működő tere kitűnő atmoszférateremtő erővel egészítette ki az igazán személyes hangvételű, családias jellegű koncertet. Ebben az érzetben talán az is közrejátszott, hogy teljes banda helyett csak az együttes énekes-gitárosa, Chezan András és dobosa, Békési Dávid lépett színpadra. Mint kiderült, Szász Tamás (gitár) külföldi útja miatt nem tudott részt venni az eseményen, Vidákovich János (basszusgitár) pedig a közönség soraiból buzdította zenekari társait, mert András és Dávid nagyon szeretett volna kipróbálni egy ilyen spéci felállást, mely egészen egyedi, valamivel akusztikusabb hatást, lassabb dinamikát kölcsönzött dalaiknak, ugyanakkor megmaradtak a ritmusos, mozgásra késztető dallamok. Ebben a felállásban talán még inkább érvényesült a srácok laza, őszinte közvetlenséget sugalló stílusa, amely a közönséggel való oldott hangulatú, humoros kommunikációban, kapcsolattartásban nyilvánult meg leginkább. Helyenként még interaktív énekeltetés is volt. A zenei hatás mellett emiatt is nagyon könnyű velük együtt haladni, a főként fiatal felnőttek mindennapi életére, problémáira koncentráló témákkal pedig mindenki könnyen azonosulhat. A látszólag egyszerű szövegek komoly, már-már költői mélységeket rejtenek, mégsem vesztenek szórakoztató jellegükből. A zenészeken is egyértelműen látszik egyfajta felszabadultság, átélik a saját zenéjüket; mind témáikban, mind megfogalmazásban és hangzásban belőlük táplálkozik, így nem csak élvezhető, de nagyon hiteles is a színpadon való működésük.

Forrás: Balsay Dorina

Interjú

Hogyan értékelnéd a fellépést? Az előzetes elvárásaitok szerint alakult az este?

András: Én azt hittem, rosszabb lesz. Persze csak azért, mert általában magasak az elvárásaim, és ha nem felelek meg azoknak, következik egy negatív hullám. De most egyáltalán nem éreztem ilyet, szerintem jól sikerült az este. Viszont hozzá kell tenni: demókoncert volt. Olyan szempontból volt érdekes, hogy sem Tomi, sem Jani nem volt velünk, csak Dávid és én léptünk színpadra. Így nem ugyanazzal a hangzással, ugyanazzal a koncepcióval adtuk elő a számokat, ahogy majd a lemezen lesz. Úgyhogy ez egy ilyen ízelítő volt nekünk is, meg a közönségnek is.

A dalaitok meglehetősen széles tematikus skálán mozognak. Mégis azt érzem, főként a fiatal felnőttek mindennapjai köré épülnek. Feltételezem saját tapasztalatokból az ihletettség.

A: Jól érzed. Sok dal erről szól. Van, aminek tényleg a popszám jellege a fontos, amire azt akarom, hogy táncoljanak és bulizzanak az emberek, de nem tudom kihagyni belőle azt a helyzetet, amiben benne vagyunk. Mindenki vár valamit a holnaptól. Talán leginkább erről szólnak a számok úgy általában.

Fotó: Balsay Dorina

Együtt írjátok a dalokat?

A: Nem. Én szoktam írni. De aztán lemegyünk próbálni, és együtt rakjuk össze. A szöveg és az alapötlet az enyém. Szerintem életérzés terén talán én viszem el a dalokat, megadom az alap feelinget. De rettentően fontos az a munka, amit a srácok beletesznek. Ott van Tomi gitárhangzása, Jani basszusszólója, Dávid csuklójátéka a dobok felett…

Jó ideje zenéltek együtt, már bizonyára kialakult köztetek egyfajta összhang. Van esetleg valamiféle rituálétok, bevett szokásotok a koncertek vagy felvételek előtt?

A: Régen a koncert előtt tapsoltunk: 1, 2, 3, taps. Mint a színházi emberek… Szerettük, mert összetartozást jelentett. De újabban – és azt hiszem, hogy egyre inkább – természetesebb, hogyha ez elmarad. Általában koncertek előtt hangulatba kell kerülnünk, és olyan erőltetett, ha egyszerre kell valamit csinálni. Persze sok olyan rituálénk van, amiről szerintem nem is tudunk. Gyakran megöleljük egymást, random pacsizunk. Eléggé családias a helyzet nálunk. Folyton vannak veszekedések, egyéni ügyek, de még nem oszlottunk fel. (nevet) És szerintem nem is fogunk soha.

Nyolc éve töretlenül a pályán. Hogyan látod a zenekar indulását és alakulását mai távlatból?

A: Hatalmas fejlődést látok. Az elején úgy kezdtünk bele, hogy azt sem tudtuk, milyen akkordot fogunk le. De emlékszem, az első próbánkon már írtunk egy számot. Megbeszéltük újévkor, hogy lesz egy zenekarunk, találkoztunk, lett egy zenekarunk, és rögtön írtunk is egy számot együtt. Mondjuk nagyon gyatra volt. (nevet) Azóta szerintem megtanultunk dalt írni. Persze, ez a dolog még mindig fejlődik, folyamatosan tanulmányozzuk a részek egymás mellé illesztésének technikáit, de mindenképpen fejlődésként élem meg ezt a néhány évet. Akármilyen szempontból is nézem, fejlődtünk, és az a legszebb benne, hogy kvázi egymást tanítottuk meg zenélni. Nyilván nagyon sok önképzés van mögötte, nagyon sok olyan energia, amit minden tag külön egyedül rakott bele, de együtt nőttünk egymáshoz, zeneileg.

Fotó: Balsay Dorina

A kezdeti new wave-indie-rock’n’roll stílusról olyan zenekarok nyomdokaiban lépkedve, mint az Arctic Monkeys, a Kasabian vagy a Muse – éles váltással átnyergeltetek a neon-pop vonalára. A gitárközpontú dalokat felváltotta a szintetizátor köré épülő zeneiség. Mi inspirálta ezt az új hangzásvilágot, honnan az ihletettség?

A: Az a baj ezzel a neon-pop meghatározással, hogy ezt a Keret adta nekünk, onnan is talán Sallai Laci. Hogy is írta? „Ragályosan táncolható neon-pop”? A ragályosan táncolható jelző, nagyon tetszik, mert imádok táncolni, és imádom, ha az emberek is táncolnak a zenénkre. De a neon-pop kifejezés… Olyan sokszor hallani, hogy „azért valahova pozícionálni kellene a zenéteket…” Én nem szeretném keretek közé szorítani. A srácokon gyakran nagy a feszültség amiatt, hogy az éppen alakuló számunk esetleg nem hasonlít az előzőre, nem tudjuk pontosan, milyen zenét is játszunk. Mindig mondom nekik, hogy szerintem ez teljesen lényegtelen. Benne van a kezünk munkája, benne van az erőnk, a mi zenénk, a többi nem számít. Mindig is tudtam, hogy popzenét szeretnék játszani, azt imádom. Fontos, hogy szórakoztasson, hogy élvezni tudjam, hiszen nem lehet úgy zenélni, hogy nem szeretem a műfajt, amiben alkotok. De nyilván nagyon sokat számít, hogy a többiek is magukénak érezzék a számokat. Egy idő után valahogy kitörtünk egy bizonyos burokból. Valamikor gimi után elkezdtünk más zenéket hallgatni, nagyon más zenéket (én például mostanában főként Bruno Marst, James Brownt), és ez a bennünk lezajló váltás valahogy mindent meghatározott. Ha most nem hallgatnék olyan sok James Brownt, vagy 1975-ot, akkor nem lennének olyanok a szövegek, amilyenek, vagy ha annak idején nem hallgattunk volna Arctic Monkeyst, vagy Rolling Stonest – amúgy az nagyon befolyásolta az Adolescenst –, nem lettek  volna olyan számaink, amilyenek. Nagyon fontos, hogy mennyire vagy te a zene, amit játszol. Úgyhogy a Montego igazából egyvelege mindennek, amit mi szeretünk.

Montego. Igazán hangzatos szó. Mi a története a névválasztásnak?

A: Szóval az Adolescens megszűnt. Tök jó volt, és általa rengeteg szép dolgot éltünk át, a teteje, a hamburgi koncert, isteni volt. De azt az időszakot lezártuk. Nem akartunk úgy új nevet találni, hogy ráfeszülünk. Elkezdtem csak filmeket nézni, zenéket hallgatni, és így találtam rá egy Yellowman nevű előadóra, aki a 70-es években volt nagy sztár, afféle dancehall zenét csinált. Nem tudom, ismered-e. Egy jamaikai albínó néger férfi, akit a társadalom egész életében – elég ironikus módon – kiközösített azért, mert egy betegségből adódóan fehér volt a feketék között, viszont ugyanolyan zenét játszott, mint a többiek. Hiába a fehér bőre, gondolom, identitásában ő sem különbözött. Valamiért nagyon megfogtak a számai. Annyira, hogy ennyire szerintem legutóbb talán az Arctic Monkeys fogott meg még gimiben, mikor 14 éves voltam. Szóval egyre többet hallgattam, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy azt énekli: Montego Bay. A kingstoni Montego Bayből származó szerelmét kereste. Az egész szám zseniális amúgy, a címe Lost my love, mert végre egy olyan reggae, ami a legtöbb „milyen jó az élet” feelingtől eltérően szomorú. Körülbelül Bob Marley-hoz hasonlóan: szerelmi bánatból írt reggae-t.

Szóval maga a téma is fehér a feketék között, nem?

A: Igen. Ezt jól érzed. Aztán egyre több helyen előjött ez a szó: Montego. Állítólag a leghíresebb dal, amiben benne van, az a The Beach Boysnak a Kokomo című száma. Aztán a legvége az volt, mikor az akkori barátnőmmel elmentünk vásárolni, és az első pulcsin, amit megfogtam, ott virított a Montego felirat. Ez már a harmadik jel volt, a többieknek is tetszett, szóval úgy érzem, nyert ügyünk van vele.  

Fot: Balsay Dorina

Meglehetősen merész vállalkozás ennyire merőben más útra lépni. Meséltél a fantasztikus hamburgi koncertről, 2016-ban olyan hazai bandákkal léptetek fel, mint az Ivan and The Parazol, vagy a 30Y, olyan külföldi előadók előtt játszottatok, mint Elepants from Neptune nevű ír zenekar, vagy a belga Triggerfinger, a Petőfi Rádió is játszotta az egyik dalotokat. Nem volt bennetek félelem a váltással kapcsolatban?

A: Nem. Legalábbis bennem egyáltalán nem volt. Úgy gondolom, a többiek nevében is mondhatom, hogy ez a zene még mindig a miénk, a mi produkciónk. Hiába a like-ok száma a Facebookon, nem szeretnénk olyan zenét csinálni, ami már nem működött. Ez valahogy magát adta, nem is nagyon gondolkodtunk rajta, csak nekiálltunk. Jött magától, és utána kezdtük el kitalálni a koncepciót. 

Milyen távlati célokat szeretnétek elérni a zenekarral? Milyen elképzeléseitek vannak a jövőre nézve?

A: Már megvan a koncepció, hogy hol szeretnénk megvalósítani egy koncertet, ami úgymond a születésünk lesz majd. Az előtte lezajló fellépések amolyan bemelegítések arra, hogy beinduljon a zenekar. A mostani koncertet is inkább nevezném mínusz egyedik koncertnek, vagy nulladiknak, mint elsőnek. Ez egy nagyon izgalmas dolog amúgy: még nem indultunk be igazán, de már kezdünk mozgolódni. Kicsit megfoghatatlan az egész. Szerintem körülbelül olyan a zenekar, mint a nővérem kisbabája a röntgenfelvételen.

Amolyan születés előtti fázis?

A: Igen, pontosan. De tudjuk, mit akarunk: zenélni. Szerintem sokban inspiráljuk, motiváljuk egymást arra, hogy ez a mi utunk. A többiekről is biztosan tudom, hogy hiába van meg a saját világuk, a mindennapi privát dolgaik, nagyon fontos a zenekar. Akármennyire sok munkával is jár, tagadhatatlan a vele járó szabadság oldala: hogy azzal foglalkozol, amit szeretsz. Nem tűnik munkának, hiába fáraszt el, szívesen teszed. Szerintem ezzel ők is így vannak. Sőt, biztos vagyok benne.

Tehát a cél a zenélés.

A: Igen. Persze nekünk is fontos a karrierépítés. Minél nívósabb színpadokon szeretnénk játszani, minél több tapasztalatot akarunk gyűjteni, és a legfontosabb, hogy minél nagyobb közönséget akarunk megszólítani. Mondanám, hogy a csillagos ég a cél, de lényegében mégis ez a helyzet. Nem akarom beskatulyázni magunkat azzal, hogy csak Magyarországon játszunk, mert érzem magunkban a potenciált.

Szóval gondolkodtatok rá, hogy külföldre tereljétek a zenekar útját?

A: Imádunk külföldön lenni. Nagyon jó dolog, úgyhogy abszolút. Reméljük, összejön. Persze sokat kell rajta dolgoznunk, nem úgy működik, hogy zenélsz, és majd jönnek a lehetőségek. Van egy kemény, melós oldala az egésznek, ami tényleg arról szól, hogy kapcsolatokat építesz.

Fotó: Balsay Dorina

Mit gondolsz a magyarországi viszonyokról? Szerinted az elmúlt években történő olyan kultikus koncerthelyek sorozatos bezárása, mint a Kuplung vagy a Gozsdu Manó Klub befolyásolja a feltörekvő zenekarok lehetőségeit?

A: Igen, de a művészet, és általában az, amit az emberek szeretnek, mindig megtalálja az útját arra, hogy érvényesüljön. Szóval én ezért nem vagyok elkeseredve. Persze bántuk, hogy bezárt a Kuplung, mert számunkra nagyon kedves hely volt. Sokat játszottunk és nagyon jó koncerteket adtunk ott. Legtöbbször telt házzal, alig fértek be az emberek. Életünk estéi voltak szerintem. Mármint az egész Kuplung-élet. Aztán vége lett. De emlékszem, visszamentünk a zárásra, és bementünk a backstage-be. Csak mi voltunk ott, mindenhova szabad volt a bejárás. Olyan volt, mint az iskola utolsó napja. Kár, hogy bezártak ezek a helyek, de a TRIP Hajó kezd feljönni… Hiába kezdenek fogyni a helyek, muszáj kitartani mindenkinek, nem adhatod fel a zenéd. Tehát mit akarsz tenni ebben a helyzetben? Fellépni az A38-on, nem? Az minden zenekarnak mérföldkő, hogy fellép a hajón. Az Budapesten A fellépő hely, meg az Akvárium. Ezeket a helyeket kell becélozni. Bezárt a Kuplung, én nem akarok alternatívákat keresni. Ha egy lehetőség megszűnik, akkor keresni kell egy másikat. Tegyük fel, hogy a Kuplung az A38-nál valamivel könnyebben beszerezhető étel, és ha az első nem elérhető, el kell érned a nehezen megszerezhető ételt, hogy ne halj éhen. A koncerthely a zenekarok számára olyan, mint az étel. Éhen halsz koncert nélkül.  

A koncert végén azt mondtad, hamarosan visszatértek a stúdióba, hogy új számokat vegyetek fel. Nem lassítotok… Miről fog szólni a következő év a zenekar életében?

A: Igen. Ez olyan, mint amikor focista vagy, és ott akarsz maradni a topligában. Nem működik az, hogy egy koncertet letudsz, és utána pihensz egyet. Dolgozni kell minden percben, mintha vállalkozásod lenne. Egyszerűen csak csinálni kell. Szóval, mikor azt mondom, hogy visszamegyünk a stúdióba, akkor tényleg munka van. Mondok egy példát: a koncert után átjött hozzánk néhány nagyon kedves barátom, és egész éjjel, hajnali 4-5-ig társasjátékoztunk. Aztán gondoltam, lefekszem, de jött az ihlet, bekapcsoltam a gépem, és elkezdtem hallgatni a számaimat, amiken most dolgozom. Körülbelül reggel 7-8-ig ezzel foglalkoztam, egyszerűen ébren tartott. Ilyenkor mindig elfelejtem, hogy van időm. Amúgy ez a jó és egyben a rossz is a zenélésben: ez az egyetlen olyan dolog, amiben el tudok veszni, és nem érzem, hogy telik az idő.

Hogyan fog kinézni ez az évetek?

A: Az biztos, hogy nagyon sokat fogunk stúdiózni, nagyon sok számot fogunk felvenni, új dalokat írni. Nagyon-nagyon szeretnénk, ha ősztől indulnának be a koncertek, de május környékén szeretnénk megvalósítani a „születési” koncertet.

Szeretnél még bármit hozzátenni? Valami, amit szívesen elmondanál?

A: Jövünk. És alig várom már, hogy eljussunk a közönséghez, mert elsősorban nekik játszunk. Olyan zenét szeretnénk csinálni, amitől jól érzik magukat – még ha nem is pont vidám a szám a témája –,  amit a magukénak éreznek az emberek. Azt szeretnénk, hogy táncoljanak, és jól érezzék magukat.

„Egyhangú döntésképtelenség” – 12 dühös ember kritika

https://atrium.hu

Mi történik, ha néhány órára összezárnak tizenkét végletekig különböző embert azzal a felszólítással, hogy mindaddig nem hagyhatják el a helyiséget, míg egyöntetű döntést nem hoznak egy olyan fajsúlyos üggyel kapcsolatban, mely élet és halál között határoz? Vajon mit kezdenek a rájuk nehezedő felelősség terhével, a helyzetüket nehezítő váratlan körülményekkel, társaik véleményével, valamint saját belső világuk problémáival?

A Kultúrbrigád és az Átrium együttes erővel, Császi Ádám rendezésében állítja színpadra Reginald Rose világhírű, számtalan filmes és színházi feldolgozást megért bírósági drámáját. Az eredeti mű és az előadás alaphelyzete megegyezik: az ’50-es évek Amerikájának egyik nagyvárosában a tizenkét teljesen hétköznapi férfiból álló esküdtszék a hatnapos tárgyalássorozat után összeül, hogy egyhangú döntést hozzon egy bevándorló kamaszfiú bűnösségét illetően. A vád: előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés, szűkebb értelemben apagyilkosság. A kivételesen szélsőséges döntéshelyzetbe került átlagpolgárok feladata, hogy a mérleg nyelvét a felmentés, vagy a halálbüntetés irányába billentse, nincs köztes út. A tét tehát nem kevesebb, mint egy ember élete. Tévedésük maga után vonhatja egy ártatlan fiatal halálát, vagy a vádlott bűnössége esetén, szabadon bocsátása további emberéleteket követelhet.

Eme igen kényes helyzet megoldására vállalkozó esküdtek bőrébe bújnak az előadás szereplői: Brasch Bence e.h., Debreczeny Csaba, Fehér Balázs Benő, Gyabronka József, Kovács Máté e.h., Lecső Péter, Lugosi György, Mihályfi Balázs, Mucsi Zoltán, Sütő András, Szatory Dávid és Varga Ádám.

Paradoxon

Az eredeti történet korát idéző díszlet az előzetes feltevésekkel ellentétben nem valamiféle hivalkodó tárgyalóterem, hanem egy félig kész, felújításra váró raktárszoba rendezetlen körvonalait rajzolja meg, mely, véleményem szerint, igazán kifejező párhuzamként ábrázolja a történet központi elemeként működő döntéshozatal befejezetlenségét. Ebbe a térbe érkeznek a szintén korhű öltözéket viselő esküdtek, akik ugyan mind jól szituált, tisztes állampolgárok, minden másban élesen elkülönülnek egymástól. Különféle embertípusok színes palettáját jelenítik meg: eltérő anyagi helyzet, életkor, foglalkozás, stílus, modor és gondolkodásmód jellemzi őket. Megtalálhatjuk közöttük a csendes megfigyelőt, a hevesen tiltakozót, a szkeptikust, a laza, nemtörődöm attitűd képviselőit, a jómódú, kifinomult úriembert, a már humorosan szélsőséges precizitásbajnokot, a nacionalistákat, a bevándorlókat, emellett a fiatal egyetemistától elkezdve a sokat tapasztalt, nyugdíjas öregemberig mindenféle életkori állapotot felvonultatnak.

Mindezek ellenére összeköti őket a megoldásra váró feladat, melyet a legtöbben igyekeznének minél gyorsabban letudni. Ki a focimeccsre siet, ki a légkondicionáló nélküli szoba hősége elől menekülne, megint más dohányzási vágyát csillapítaná – prioritási rendszerükben aktuális komfortérzetük, kicsinyes, személyes igényeik magasan az ügy megtárgyalása fölött állnak. A bíróságon elhangzott, egyértelmű bűnösség irányába mutató bizonyítékokra és tanúvallomásokra hivatkozva tizenegyen egy tollvonással véget is vetnének a procedúrának, egyikük azonban nem elégszik meg a kézhez kapott válaszokkal, és velük ellentétesen szavaz. Az ezt követő, borzasztóan éles, sajnos meglehetősen gyakori jelenség mindennapjaink szomorú realitását tárja elénk: azonnali támadás éri a tömegből kilógó, másként gondolkodni merészelő egyént.

Fotó: Mészáros Csaba

A tény, hogy korábban olyan apróságokkal kapcsolatban sem (vagy csak nagy sokára) tudtak megegyezésre jutni, mint az ablak becsukása vagy bizonyos szavak jelentése, előrevetítette az ezen a ponton beérő és a későbbi kommunikáció egészét meghatározó alapkonfliktust: a végtelenbe nyúló egyet nem értést. Eme notórius ütközés körülbelül az előadás felénél olyan abszurditásokba menő paradox helyzetet szül, hogy már abban sem tudnak dűlőre jutni, képesek-e egyáltalán bármi felől is határozni – beáll az egyhangú döntésképtelenség állapota.

Kérdésfelvetések

Az előadás számos különféle irányból, plasztikusan ábrázolja az általa központinak ítélt téma-, illetve problémakört, amely nem maga az egyet nem értés, inkább a különböző vélemények összeférhetetlenségét kezelni igyekvő emberi viselkedésmódok, útkeresési és megnyilvánulási formák lehetőségeit veszi górcső alá. Mindezek feltérképezése során olyan általános érvényű jogi és morális kérdések kerülnek elő, mint az ártatlanság védelme, mely kimondja: „mindenki ártatlan, míg be nem bizonyosodik az ellenkezője”, vagy a véleményformáláshoz való alapvető emberi jog, ami továbbgyűrűzik a másik meglátásainak elfogadásáról szóló fejezetre. Az esküdtek esetében a konszenzusra való törekvés olyan erkölcsi magaslatokba emelkedő témákat érint, mint a halálbüntetés mibenléte, és annak visszavonhatatlan jellege révén az egyéni felelősségvállalás súlya.

Ebből kifolyólag felvetődik a következő kérdés: lehetséges-e a korrekt, objektív véleményalkotás az esemény feltehetőleges háttérkörülményei és az ítélet következményei iránti teljes érdektelenség fényében, a különféle nézőpontokra és megoldási lehetőségekre való nyitottság vagy saját meglátásaink megkérdőjelezési szándéka nélkül? Tudunk-e előítéletektől mentesen, szubjektív benyomások bevonása nélkül, tárgyilagos érvek felsorakoztatása révén vitatkozni egymással?

Ez az előadás főként negatív precedensek felvonultatásával tükröt tart társas viselkedési formáink és ezen túl társadalmi berendezkedésünk elé. Bizonyos karakterek megnyilvánulási módjait látva ösztönösen számot vetünk életünk azon helyzeteivel, mikor hosszasabb mérlegelés nélkül, hirtelen érzelmi indíttatásból táplálkozva cselekedtünk. Szélesebb körben pedig egyértelmű társadalomkritikai gondolatok fogalmazódnak meg bennünk. A néző joggal érezheti úgy, hogy az előadás a magyarországi viszonyokra is reflektál. Az eredeti műben színes bőrű bevándorlóként jelölt elítélt megnevezésének migránsra való változtatása bizonyára nem véletlen. Így az előadás az aktuális európai helyzet révén a magyar közönséghez sokkal közelebbi vonatkozásokat generál. Ugyanakkor, úgy vélem, a kifejezés csak egy példa a sok közül, melyek mentén az előítéletes magatartásformákat, társalgási kultúrát, eszmerendszereket vizsgálhatjuk. A szereplők névtelensége is ezt a gondolatot erősíti: az átlagemberek, azok halmazán belül is bizonyos szereptípusok, gondolati irányok, viselkedési minták képviselői, akik egyfajta egyetemes helyzet közvetítésére hivatottak kontinenstől, országtól, államszervezettől függetlenül.

Fotó: Mészáros Csaba

Az előadás legfőképpen arra keresi a választ, miként működik a demokrácia a feltüntetett viszonyok között, miként valósul meg egy közösség akarata az egyéni meggyőződések útvesztőjében. A szereplők mind különböznek egymástól, mind saját stratégiáik mentén igyekeznek viszonyulási pontokat találni az üggyel kapcsolatban. A Gyabronka József által megformált Nyolcadik és a Mucsi Zoltán alakította Harmadik esküdt karaktere mégis megrajzol két fajsúlyos ellenpontot, melyek markáns egymásnak feszülése érzelem és ráció örökös harcát képezi le. Előbbi a logika híveként, örök kételkedőként a legkritikusabb, leginkább éles-látó, kinek legfőbb ismérve az igazságkeresés. Mérhetetlen higgadtságával hangsúlyosan szemben áll a Harmadik esküdt végletekig konok, sztereotípiákra és szubjektív tapasztalatokra támaszkodó, szűk látókörű alakja, aki érzelmi kirohanásai során sem a verbális, sem a fizikai erőszaktól nem riad vissza. Mentalitásbeli szélsőségek képviselésén túl a döntési helyzet szintjén is ellentétes erőket határoznak meg: Gyabronka karaktere az első, aki az újonnan megvizsgált bizonyítékok fényében úgy véli, a vádlott ártatlan, míg Mucsié a végsőkig kitart a fiú bűnössége mellett. A kettejük között húzódó vonalon mozognak a többiek, kik egyénileg hol egyik, hol másik végponthoz közelítenek, míg végül sikerül közös nevezőre jutniuk.

Rendezés

Az effajta ellensúlyozás az előadás egészén, jóformán minden részegységen megfigyelhető. A lélektani realizmus elvei mentén ábrázolt alakok meglehetősen speciális kommunikációs helyzete néhol egészen abszurd fordulatokat eredményez. Császi Ádám nagyon finoman, művészi pontossággal hangolja össze az egytől egyig zseniális alakítást nyújtó színészek karaktereit, miközben gondosan ügyel arra is, hogy egyéni világuk se veszítsen hangsúlyából. Akár egy festő, aki úgy alkot harmonikus kompozíciót, hogy minden szín élénk benyomást kelthessen a vásznon. Emellett az ’50-es években íródott mű alapparaméterei jelenkorunk nyelvezetével összefonódva, újszerű gondolatokkal, nézőpontokkal kiegészülve igazán hiteles, üdítően mai összhangot teremtenek. Kifejezetten bravúros, érzékletes a megszólalások ritmusával, a csendekkel és nagy volumenű kirohanásokkal játszó dinamika, ahogyan a főként iróniából építkező humor egyensúlyozása is, mely a kellő pillanatban, a kellő mennyiségben semmit sem vesz el a téma, a mondanivaló, vagy az adott pillanat mélységéből, fajsúlyából, inkább egyfajta oldásként kiegészíti azt.

A rendező által az egész előadáson végigfuttatott ellenpontozás annak képi világában is megmutatkozik. Legerőteljesebben talán az utolsó jelenetben, miután az esküdtek egyesével, egymás után elhagyták a szobát (mely egyébként igazán érzékletes párhuzam a döntéshozatal során fokozatosan a végkifejlet felé haladó mozgásukkal), és csak a Harmadik esküdt maradt a térben. A saját ideológiájának, érzelmi frusztrációiból töltekező mentalitásának bukásával szembesülni kényszerülő férfi képe, és a háttérben könnyelműen festegető alak mindennapiságának egymásra úsztatása véleményem szerint meghökkentően zseniális húzás. Számomra azt jelzi, az élet megy tovább. Bármi is történt a helyszínen az elmúlt néhány órában, az a külvilág számára érzékelhetetlen, csak a diskurzus során jelenlévők belső világában történhetett változás. Akár egy színházi előadás, melyből a nézők mindegyike magával visz valamit, de mindarra rajtuk kívül másnak nincs rálátása.

Kiemelt kép: atrium.hu

Forrás:

https://atrium.hu/eloadasok/12-duhos-ember
https://en.wikipedia.org/wiki/Twelve_Angry_Men_(play)

LEGUTÓBBI CIKKEK