Koncert röntgenfelvételen – Interjú Chezan Andrással, a Montego zenekar frontemberével

Kovács Viktória 2019. feb. 10. 0 1


Még nem hallottál a Montego zenekarról? Könnyen lehet, hiszen az együttes néhány éve még The Adolescens néven volt ismert. A srácok sikert sikerre halmozva járták a hazai és külföldi színpadokat, de tavaly igazán merész lépésre szánták el magukat: a rock’n’roll világától eltávolodva egy sokkal poposabb, szintetizátor-központú hangzás felé vették az irányt. Megújult hangzással, kifejezetten egyedi stílussal, Montego néven jelentkeztek a Keret Kikeltető nevű tehetségkutatójába, mely verseny során a már Youtube-on is elérhető Rock it on című számukkal a legjobb harmincegy közé kerültek. Ellátogattunk a zenekar új felállás szerinti első demókoncertjére, majd többek között az új dalokról, a nagy váltásról, közös munkáról és jövőbeli tervekről beszélgettünk a banda frontemberével, Chezan Andrással. 

Koncertélmény

Az este helyszínéül a Toldi Mozi előterében működő Toldi Klub szolgált, mely némileg kicsi, nappal kávézóként működő tere kitűnő atmoszférateremtő erővel egészítette ki az igazán személyes hangvételű, családias jellegű koncertet. Ebben az érzetben talán az is közrejátszott, hogy teljes banda helyett csak az együttes énekes-gitárosa, Chezan András és dobosa, Békési Dávid lépett színpadra. Mint kiderült, Szász Tamás (gitár) külföldi útja miatt nem tudott részt venni az eseményen, Vidákovich János (basszusgitár) pedig a közönség soraiból buzdította zenekari társait, mert András és Dávid nagyon szeretett volna kipróbálni egy ilyen spéci felállást, mely egészen egyedi, valamivel akusztikusabb hatást, lassabb dinamikát kölcsönzött dalaiknak, ugyanakkor megmaradtak a ritmusos, mozgásra késztető dallamok. Ebben a felállásban talán még inkább érvényesült a srácok laza, őszinte közvetlenséget sugalló stílusa, amely a közönséggel való oldott hangulatú, humoros kommunikációban, kapcsolattartásban nyilvánult meg leginkább. Helyenként még interaktív énekeltetés is volt. A zenei hatás mellett emiatt is nagyon könnyű velük együtt haladni, a főként fiatal felnőttek mindennapi életére, problémáira koncentráló témákkal pedig mindenki könnyen azonosulhat. A látszólag egyszerű szövegek komoly, már-már költői mélységeket rejtenek, mégsem vesztenek szórakoztató jellegükből. A zenészeken is egyértelműen látszik egyfajta felszabadultság, átélik a saját zenéjüket; mind témáikban, mind megfogalmazásban és hangzásban belőlük táplálkozik, így nem csak élvezhető, de nagyon hiteles is a színpadon való működésük.

Forrás: Balsay Dorina

Interjú

Hogyan értékelnéd a fellépést? Az előzetes elvárásaitok szerint alakult az este?

András: Én azt hittem, rosszabb lesz. Persze csak azért, mert általában magasak az elvárásaim, és ha nem felelek meg azoknak, következik egy negatív hullám. De most egyáltalán nem éreztem ilyet, szerintem jól sikerült az este. Viszont hozzá kell tenni: demókoncert volt. Olyan szempontból volt érdekes, hogy sem Tomi, sem Jani nem volt velünk, csak Dávid és én léptünk színpadra. Így nem ugyanazzal a hangzással, ugyanazzal a koncepcióval adtuk elő a számokat, ahogy majd a lemezen lesz. Úgyhogy ez egy ilyen ízelítő volt nekünk is, meg a közönségnek is.

A dalaitok meglehetősen széles tematikus skálán mozognak. Mégis azt érzem, főként a fiatal felnőttek mindennapjai köré épülnek. Feltételezem saját tapasztalatokból az ihletettség.

A: Jól érzed. Sok dal erről szól. Van, aminek tényleg a popszám jellege a fontos, amire azt akarom, hogy táncoljanak és bulizzanak az emberek, de nem tudom kihagyni belőle azt a helyzetet, amiben benne vagyunk. Mindenki vár valamit a holnaptól. Talán leginkább erről szólnak a számok úgy általában.

Fotó: Balsay Dorina

Együtt írjátok a dalokat?

A: Nem. Én szoktam írni. De aztán lemegyünk próbálni, és együtt rakjuk össze. A szöveg és az alapötlet az enyém. Szerintem életérzés terén talán én viszem el a dalokat, megadom az alap feelinget. De rettentően fontos az a munka, amit a srácok beletesznek. Ott van Tomi gitárhangzása, Jani basszusszólója, Dávid csuklójátéka a dobok felett…

Jó ideje zenéltek együtt, már bizonyára kialakult köztetek egyfajta összhang. Van esetleg valamiféle rituálétok, bevett szokásotok a koncertek vagy felvételek előtt?

A: Régen a koncert előtt tapsoltunk: 1, 2, 3, taps. Mint a színházi emberek… Szerettük, mert összetartozást jelentett. De újabban – és azt hiszem, hogy egyre inkább – természetesebb, hogyha ez elmarad. Általában koncertek előtt hangulatba kell kerülnünk, és olyan erőltetett, ha egyszerre kell valamit csinálni. Persze sok olyan rituálénk van, amiről szerintem nem is tudunk. Gyakran megöleljük egymást, random pacsizunk. Eléggé családias a helyzet nálunk. Folyton vannak veszekedések, egyéni ügyek, de még nem oszlottunk fel. (nevet) És szerintem nem is fogunk soha.

Nyolc éve töretlenül a pályán. Hogyan látod a zenekar indulását és alakulását mai távlatból?

A: Hatalmas fejlődést látok. Az elején úgy kezdtünk bele, hogy azt sem tudtuk, milyen akkordot fogunk le. De emlékszem, az első próbánkon már írtunk egy számot. Megbeszéltük újévkor, hogy lesz egy zenekarunk, találkoztunk, lett egy zenekarunk, és rögtön írtunk is egy számot együtt. Mondjuk nagyon gyatra volt. (nevet) Azóta szerintem megtanultunk dalt írni. Persze, ez a dolog még mindig fejlődik, folyamatosan tanulmányozzuk a részek egymás mellé illesztésének technikáit, de mindenképpen fejlődésként élem meg ezt a néhány évet. Akármilyen szempontból is nézem, fejlődtünk, és az a legszebb benne, hogy kvázi egymást tanítottuk meg zenélni. Nyilván nagyon sok önképzés van mögötte, nagyon sok olyan energia, amit minden tag külön egyedül rakott bele, de együtt nőttünk egymáshoz, zeneileg.

Fotó: Balsay Dorina

A kezdeti new wave-indie-rock’n’roll stílusról olyan zenekarok nyomdokaiban lépkedve, mint az Arctic Monkeys, a Kasabian vagy a Muse – éles váltással átnyergeltetek a neon-pop vonalára. A gitárközpontú dalokat felváltotta a szintetizátor köré épülő zeneiség. Mi inspirálta ezt az új hangzásvilágot, honnan az ihletettség?

A: Az a baj ezzel a neon-pop meghatározással, hogy ezt a Keret adta nekünk, onnan is talán Sallai Laci. Hogy is írta? „Ragályosan táncolható neon-pop”? A ragályosan táncolható jelző, nagyon tetszik, mert imádok táncolni, és imádom, ha az emberek is táncolnak a zenénkre. De a neon-pop kifejezés… Olyan sokszor hallani, hogy „azért valahova pozícionálni kellene a zenéteket…” Én nem szeretném keretek közé szorítani. A srácokon gyakran nagy a feszültség amiatt, hogy az éppen alakuló számunk esetleg nem hasonlít az előzőre, nem tudjuk pontosan, milyen zenét is játszunk. Mindig mondom nekik, hogy szerintem ez teljesen lényegtelen. Benne van a kezünk munkája, benne van az erőnk, a mi zenénk, a többi nem számít. Mindig is tudtam, hogy popzenét szeretnék játszani, azt imádom. Fontos, hogy szórakoztasson, hogy élvezni tudjam, hiszen nem lehet úgy zenélni, hogy nem szeretem a műfajt, amiben alkotok. De nyilván nagyon sokat számít, hogy a többiek is magukénak érezzék a számokat. Egy idő után valahogy kitörtünk egy bizonyos burokból. Valamikor gimi után elkezdtünk más zenéket hallgatni, nagyon más zenéket (én például mostanában főként Bruno Marst, James Brownt), és ez a bennünk lezajló váltás valahogy mindent meghatározott. Ha most nem hallgatnék olyan sok James Brownt, vagy 1975-ot, akkor nem lennének olyanok a szövegek, amilyenek, vagy ha annak idején nem hallgattunk volna Arctic Monkeyst, vagy Rolling Stonest – amúgy az nagyon befolyásolta az Adolescenst –, nem lettek  volna olyan számaink, amilyenek. Nagyon fontos, hogy mennyire vagy te a zene, amit játszol. Úgyhogy a Montego igazából egyvelege mindennek, amit mi szeretünk.

Montego. Igazán hangzatos szó. Mi a története a névválasztásnak?

A: Szóval az Adolescens megszűnt. Tök jó volt, és általa rengeteg szép dolgot éltünk át, a teteje, a hamburgi koncert, isteni volt. De azt az időszakot lezártuk. Nem akartunk úgy új nevet találni, hogy ráfeszülünk. Elkezdtem csak filmeket nézni, zenéket hallgatni, és így találtam rá egy Yellowman nevű előadóra, aki a 70-es években volt nagy sztár, afféle dancehall zenét csinált. Nem tudom, ismered-e. Egy jamaikai albínó néger férfi, akit a társadalom egész életében – elég ironikus módon – kiközösített azért, mert egy betegségből adódóan fehér volt a feketék között, viszont ugyanolyan zenét játszott, mint a többiek. Hiába a fehér bőre, gondolom, identitásában ő sem különbözött. Valamiért nagyon megfogtak a számai. Annyira, hogy ennyire szerintem legutóbb talán az Arctic Monkeys fogott meg még gimiben, mikor 14 éves voltam. Szóval egyre többet hallgattam, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy azt énekli: Montego Bay. A kingstoni Montego Bayből származó szerelmét kereste. Az egész szám zseniális amúgy, a címe Lost my love, mert végre egy olyan reggae, ami a legtöbb „milyen jó az élet” feelingtől eltérően szomorú. Körülbelül Bob Marley-hoz hasonlóan: szerelmi bánatból írt reggae-t.

Szóval maga a téma is fehér a feketék között, nem?

A: Igen. Ezt jól érzed. Aztán egyre több helyen előjött ez a szó: Montego. Állítólag a leghíresebb dal, amiben benne van, az a The Beach Boysnak a Kokomo című száma. Aztán a legvége az volt, mikor az akkori barátnőmmel elmentünk vásárolni, és az első pulcsin, amit megfogtam, ott virított a Montego felirat. Ez már a harmadik jel volt, a többieknek is tetszett, szóval úgy érzem, nyert ügyünk van vele.  

Fot: Balsay Dorina

Meglehetősen merész vállalkozás ennyire merőben más útra lépni. Meséltél a fantasztikus hamburgi koncertről, 2016-ban olyan hazai bandákkal léptetek fel, mint az Ivan and The Parazol, vagy a 30Y, olyan külföldi előadók előtt játszottatok, mint Elepants from Neptune nevű ír zenekar, vagy a belga Triggerfinger, a Petőfi Rádió is játszotta az egyik dalotokat. Nem volt bennetek félelem a váltással kapcsolatban?

A: Nem. Legalábbis bennem egyáltalán nem volt. Úgy gondolom, a többiek nevében is mondhatom, hogy ez a zene még mindig a miénk, a mi produkciónk. Hiába a like-ok száma a Facebookon, nem szeretnénk olyan zenét csinálni, ami már nem működött. Ez valahogy magát adta, nem is nagyon gondolkodtunk rajta, csak nekiálltunk. Jött magától, és utána kezdtük el kitalálni a koncepciót. 

Milyen távlati célokat szeretnétek elérni a zenekarral? Milyen elképzeléseitek vannak a jövőre nézve?

A: Már megvan a koncepció, hogy hol szeretnénk megvalósítani egy koncertet, ami úgymond a születésünk lesz majd. Az előtte lezajló fellépések amolyan bemelegítések arra, hogy beinduljon a zenekar. A mostani koncertet is inkább nevezném mínusz egyedik koncertnek, vagy nulladiknak, mint elsőnek. Ez egy nagyon izgalmas dolog amúgy: még nem indultunk be igazán, de már kezdünk mozgolódni. Kicsit megfoghatatlan az egész. Szerintem körülbelül olyan a zenekar, mint a nővérem kisbabája a röntgenfelvételen.

Amolyan születés előtti fázis?

A: Igen, pontosan. De tudjuk, mit akarunk: zenélni. Szerintem sokban inspiráljuk, motiváljuk egymást arra, hogy ez a mi utunk. A többiekről is biztosan tudom, hogy hiába van meg a saját világuk, a mindennapi privát dolgaik, nagyon fontos a zenekar. Akármennyire sok munkával is jár, tagadhatatlan a vele járó szabadság oldala: hogy azzal foglalkozol, amit szeretsz. Nem tűnik munkának, hiába fáraszt el, szívesen teszed. Szerintem ezzel ők is így vannak. Sőt, biztos vagyok benne.

Tehát a cél a zenélés.

A: Igen. Persze nekünk is fontos a karrierépítés. Minél nívósabb színpadokon szeretnénk játszani, minél több tapasztalatot akarunk gyűjteni, és a legfontosabb, hogy minél nagyobb közönséget akarunk megszólítani. Mondanám, hogy a csillagos ég a cél, de lényegében mégis ez a helyzet. Nem akarom beskatulyázni magunkat azzal, hogy csak Magyarországon játszunk, mert érzem magunkban a potenciált.

Szóval gondolkodtatok rá, hogy külföldre tereljétek a zenekar útját?

A: Imádunk külföldön lenni. Nagyon jó dolog, úgyhogy abszolút. Reméljük, összejön. Persze sokat kell rajta dolgoznunk, nem úgy működik, hogy zenélsz, és majd jönnek a lehetőségek. Van egy kemény, melós oldala az egésznek, ami tényleg arról szól, hogy kapcsolatokat építesz.

Fotó: Balsay Dorina

Mit gondolsz a magyarországi viszonyokról? Szerinted az elmúlt években történő olyan kultikus koncerthelyek sorozatos bezárása, mint a Kuplung vagy a Gozsdu Manó Klub befolyásolja a feltörekvő zenekarok lehetőségeit?

A: Igen, de a művészet, és általában az, amit az emberek szeretnek, mindig megtalálja az útját arra, hogy érvényesüljön. Szóval én ezért nem vagyok elkeseredve. Persze bántuk, hogy bezárt a Kuplung, mert számunkra nagyon kedves hely volt. Sokat játszottunk és nagyon jó koncerteket adtunk ott. Legtöbbször telt házzal, alig fértek be az emberek. Életünk estéi voltak szerintem. Mármint az egész Kuplung-élet. Aztán vége lett. De emlékszem, visszamentünk a zárásra, és bementünk a backstage-be. Csak mi voltunk ott, mindenhova szabad volt a bejárás. Olyan volt, mint az iskola utolsó napja. Kár, hogy bezártak ezek a helyek, de a TRIP Hajó kezd feljönni… Hiába kezdenek fogyni a helyek, muszáj kitartani mindenkinek, nem adhatod fel a zenéd. Tehát mit akarsz tenni ebben a helyzetben? Fellépni az A38-on, nem? Az minden zenekarnak mérföldkő, hogy fellép a hajón. Az Budapesten A fellépő hely, meg az Akvárium. Ezeket a helyeket kell becélozni. Bezárt a Kuplung, én nem akarok alternatívákat keresni. Ha egy lehetőség megszűnik, akkor keresni kell egy másikat. Tegyük fel, hogy a Kuplung az A38-nál valamivel könnyebben beszerezhető étel, és ha az első nem elérhető, el kell érned a nehezen megszerezhető ételt, hogy ne halj éhen. A koncerthely a zenekarok számára olyan, mint az étel. Éhen halsz koncert nélkül.  

A koncert végén azt mondtad, hamarosan visszatértek a stúdióba, hogy új számokat vegyetek fel. Nem lassítotok… Miről fog szólni a következő év a zenekar életében?

A: Igen. Ez olyan, mint amikor focista vagy, és ott akarsz maradni a topligában. Nem működik az, hogy egy koncertet letudsz, és utána pihensz egyet. Dolgozni kell minden percben, mintha vállalkozásod lenne. Egyszerűen csak csinálni kell. Szóval, mikor azt mondom, hogy visszamegyünk a stúdióba, akkor tényleg munka van. Mondok egy példát: a koncert után átjött hozzánk néhány nagyon kedves barátom, és egész éjjel, hajnali 4-5-ig társasjátékoztunk. Aztán gondoltam, lefekszem, de jött az ihlet, bekapcsoltam a gépem, és elkezdtem hallgatni a számaimat, amiken most dolgozom. Körülbelül reggel 7-8-ig ezzel foglalkoztam, egyszerűen ébren tartott. Ilyenkor mindig elfelejtem, hogy van időm. Amúgy ez a jó és egyben a rossz is a zenélésben: ez az egyetlen olyan dolog, amiben el tudok veszni, és nem érzem, hogy telik az idő.

Hogyan fog kinézni ez az évetek?

A: Az biztos, hogy nagyon sokat fogunk stúdiózni, nagyon sok számot fogunk felvenni, új dalokat írni. Nagyon-nagyon szeretnénk, ha ősztől indulnának be a koncertek, de május környékén szeretnénk megvalósítani a „születési” koncertet.

Szeretnél még bármit hozzátenni? Valami, amit szívesen elmondanál?

A: Jövünk. És alig várom már, hogy eljussunk a közönséghez, mert elsősorban nekik játszunk. Olyan zenét szeretnénk csinálni, amitől jól érzik magukat – még ha nem is pont vidám a szám a témája –,  amit a magukénak éreznek az emberek. Azt szeretnénk, hogy táncoljanak, és jól érezzék magukat.

Tags: Békési Dávid, Chezan András, indie, interjú, Keret, Kikeltető, koncert, külföld, Montego, new wave, rock'n'roll, Szász Tamás, The Adolescens, Toldi Klub, Toldi Mozi, Vidákovich János, zene Categories: ZENE
Related Posts