Kérdések a létezésünkről
(Mellébeszélések)
Egyszer találtam egy üres cigis dobozt. Összegyűrve, egy iskola korlátján felejtve. A szokásos fekete gyászkeretben a dohányzás szót áthúzták. Az élet lassú, fájdalmas halálhoz vezet.
Paralel ösvények koncentrikus pályáján evalválódik minden egyes megadott úti cél, ahol nem tudhatod, hogy a besugárzott origó változott meg, vagy átdobott valami önkéntelen kiűzetés egy látható, de nem érzékelt, képmás meridiánra, haladj gyorsuló frekvenciák gerjesztette fekete térben, sötétben, hogy a szomszédos párhuzamot, és a végérvényes egyenletességet se érzékeld, sose érkezz meg, a vissza-nem-verődések mértékének univerzális állandójában, determinálva emelkedj és süllyedj az elrendelések kijelölte emeletek között. Mert szükségszerű.
Minden karcvonal kereszteződések összerohanásából vág hálók egyenleteibe, és a szimultanitásoknál mindig úgy tűnik, hogy kitárult valami, a párhuzamosság merőlegessége színképvonalként, effektusaiban mutatkozik meg, immár bizonyossággal áramolhatnak az energiák a tengelyek összeérő töveihez. Mint egy balladában. Csak azért: hogy hidd el.
Amikor felgyorsulva közölnek a chopini trillák lenyűgöző spektrumokat, mint a kemence belsejében felgyülemlett végtelen minőségű energiák képtelen elmélete, mindig visszahalkul egyre hosszabb és elnyújtottabb hullámhosszokba annulálódva a bejárt utak ismeretlensége.
Egyes pillanatokban, mintha reccsenne egyet, nem is a bolygó forgásának, hanem a folyton táguló és hűlő fekete anyagoknak a struktúrája. Bődületes robajjal és emésztő léghullámokkal övezve, olyan hangosan és hevesen, hogy nem is érzékelhető, aztán meg egyszerre csak másként vezérelt neuronok, axonok határozzák meg az egzisztenciális mindenséget, érzékelhetetlen ugrással, helyváltoztatás folyományaként, amely nem új axiómarendszerű identitást, vagy identitáshiányt gerjeszt, nem negligálja a megelőzőt, hanem az univerzum fájdalmasan és végérvényesen halk roppanásával úgy másítja el, hogy csak az új azonosságszisztéma létezése manifeszt, a megelőző, a világ hirtelen idegrángása előtti, még látens se, meg sem történt lesz.
És akkor nincsenek ilyen pillanatok. Sosem-volttá esnek szét. Őrületes eltörlő, semmit-teremtő energiájuk, magukba-összeomlásuk fénnyel és hővel kísért reakciója pedig űrt, vákuumteret üresít ott, ahol a már sosem-létezetté annulálódott oszthatatlanság középpontja volt valaha, és ez a hevesen kihűlt semmisség magába feszíti, öklendezi a volt-egész minden egyes szemcséjét, a valaha-meglét lehetőségét, és az egyes pillanatokat is, amelyek közvetlen megelőznék vagy éppen generálnák a megszűnést, eltörlődést végérvényes jelentésességükkel.
Az önmagába-dekonstruáló omlásoknak azért valami apokrif nyoma idegenrendszerű pályákra kényszerülve, az elveszőn hűlő energiák kvantumfosszíliájaként kristályos alakban megmaradhat, és akkor valamilyen relatív ontlógiai nemlétezők anaforikus elfojtáslehetőségeként várhatatlanul és véletlenszerűen, törtrészként világra-vajúdva megjelenhet.
Egy nagyon hosszú nap után például, a REM-fázisban, amikor úgy a semmire, a mindenség mérhetetlen csendjére ébredünk fel, észre sem véve az ébrenlétet: akkor strukturálódhat. S hullámtermészetű létezésének röpke pillanataiban tényleg képes szimultán létezni és sosem-voltnak lenni, és egy olyan esszenciaként funkcionálni, amely egyszerre nincs és volt, és egyszerre materializálódott a nem-léte azzal, hogy valaha kellett legyen, csak valamikor és valamiért egy gigantikusnagy sóhajtás következményeként nem emlékké, vagy elmúlttá negligálta a jelen elrémisztő szürrealitása, hanem lényegiségének meztelenségében megmutatja azt is, hogy nem elmúlt, nem emlék lett, hanem önnön létezésének múltbeli valóságát szüntette meg értelmezhetetlen elmúlása.
Ez nagyon félelmetes. Reszketést hoz a paplan alá, legyen akár milyen meleg az összeérő végtagok felületi feszültségének erőterében, meglegyinti a perszonifikációk rétegekben egybefonódó, bizonyosságokkal át meg átitatott hagymahéjait, megrendíti az univerzalitások megkérdőjelezhetetlennek hitt szövedékeit. Valami természeti beavatás, olyan mementó, amely kozmológiailag mutatja meg, minek a részei vagyunk, és az a nagy befogadó egész, a saját maga történetiségének, egyik dimenziójának utólagos és visszamenőleges felülírásával miként védelmez minket, részeit az ő nagy súlyától, vagy azoktól a hibáitól, amelyeket a pillanatok lehetségességeként, megragadható jövőképként fel-felmutatott, villantott, mint egy impresszionista festő, anélkül, hogy a lehetőségek megvalósulásáról gondoskodott volna. Megvéd ezzel a törléssel, semmissé-tétellel.
Visszafelé generálódik elfelejtett jelentéstartomány, felfeslik vele az egyidejűség és virtuálissá, binárissá transzformált lesz általa az úti célként kijelölt koordináta, és benne befoghatatlan lesz az idő múlásának, az utak hátat-fordításának, a beteljesülések homályosságának iszonyata.
Azt hiszem, az ilyen pillanatok kivételesek. Tükröt mutatnak életünk tétjéről, GPS-koordinátákat utunk pillanatnyi helyzetéről a végcél elhomályosításával. Ezek, azt hiszem mérföldkövek, amelyek szegélyezik előre-haladásunkat, de tömegükkel mellkasunkat is nyomják kívülről, és légkörükkel feszítik belülről. Láttatják a pókhálók rendszerében vergődő ízelt testeinket, ürügyeinket és rángatózó létünket.
Az volt írva arra a dobozra. Fekete gyászkeretbe foglalva negyedik dimenziók, szingularitások, hurkok az esőreálló felhők atmoszférájának homlokra ülő súlyával terhelve. Csípős, koránsötét őszi délutánon, sokszor negyvenötpercek után, zománca-pattogzott zöld vaskerítés korlátján.
Kiemelt kép: Jaime Jasso
