Nyár, termálfürdő. Fotoszintetizálunk a haverokkal a pléden. Matyi egy videót mutogat, amiben egy csajszi ül a reptéri padon, egy srác pedig közelít hátulról, előrebukik, és a pad támláján átlendülve, elegáns szaltóval a lány mellé huppan.
A hölggyel ellentétben mi elismerő hümmögéssel díjaztuk a csajozós figurát. Kivéve Norbit, aki fitymáló horkantás kíséretében kijelenti: – Há’ ezt én is megcsinálom. Fogd meg a söröm! – Dehogy csinálod, baromarcú, meg ne próbáld, megint mehetünk miattad az ügyeletre… – Dee mer’ én voltam má’ párszor abba a felnőtt ugriparkba, ahol trambulinok meg szivacsok vannak. – De itt egyik sincs te szerencsétlen… – mintha a falnak pofáznánk, Norbi már ott is volt a legközelebbi padnál. Nekitámaszkodik, rugózik párat, méricskél, lelki szemei előtt vadul pörögnek a matek egyenletek, g=9,81 m/s, miegymás. Végül hátra sétál, nekiiramodik, és… ragyogóan kivitelezi a mutatványt. – AZ APÁD FASZÁT, SZERENCSÉD VOLT – üvölti Tomi hitetlenkedve. – Adok egy ezrest, ha megcsinálod még kétszer. Norbinak több se kellett, nekilendül másodszorra, meg harmadszorra is, végül vigyorogva, kissé sajgó gerinccel veszi át az idegbeteg Tomitól az ezrest. – Na jólvan Norbikám – próbálkozik tovább a lúzer – kapsz egy ötezrest, ha megcsinálod csajjal is.
Azonnal nekiálltunk padon magányosan ücsörgő lányokat keresni. Nyilván nem volt egy se, ki a tököm megy egyedül üldögélni a strandra, fél óra után csalódottan indulunk vissza a plédünkhöz. Ám ekkor megpillantjuk: a wc előtti padon egy lányka vár valakire két lángossal a kezében. Szólnánk Norbinak, hogy megvan a target, de ő már félúton van a pad felé. Hogy a fű volt csúszós, vagy Norbi balfasz, már nem tudjuk meg. A lengőbordáival találja el a támlát. Arccal előre, a teste közben oldalra dől, aminek következtében nemes egyszerűséggel tarkón rúgja a lányt, aki belefejel a gőzölgő lángosába, majd mindketten lehömpölögnek a járdára. Három fuldokló embert találunk a pad előtt: Norbit, aki magzatpózban nyüszít a földön a bordáit ölelve, a lányt, aki köhögi fel a sajtot meg a tejfölt, és a lány fetrengve röhögő barátnőjét, aki a wc-ből kijövet premier plánban nézte végig a mutatványt. Norbi végül felajánlotta, hogy fizeti az ebédjüket fagyival együtt, ha a csajszi úgy tesz, mintha soha nem találkoztak volna.
Befejeződött Felméri Cecília első nagyjátékfilmjének forgatása. A négy évszakon átívelő Spirál helyszínéül a sződligeti horgásztó szolgált. Az időjárás nagyban segítette a február végi munkát azzal, hogy a tó befagyott és így lehetővé vált az eredeti elképzeléseknek megfelelően felvenni a történetet.
A Spirál egy thriller elemeket tartalmazó, humorral finoman átszőtt lélektani dráma, melyben egy furcsa háromszögtörténet bontakozik ki egy férfi és két nő között. Főszereplői az Oscar-jelölt, Arany Medve-díjas Testről és lélekről Európai Filmdíjas főszereplőnője, Borbély Alexandra, az Arany Medve-díjas Bogdan Dumitrache, román művész és Kiss Diána Magdolna, aki számos jelentős színházi szerep után egyre több magyar filmben is feltűnik. A film az Inforg-M&M Film és a Hai Hui Entertainment koprodukciójában, a FocusFox gyártásában, a Filmalap, a Román Filmközpont (CNC) és az Eurimages támogatásával készül, vezető producere Muhi András. A film a tervek szerint 2020-ban kerül a hazai mozikba.
A forgatás összesen 28 napig tartott. Első szakasza 2018 májusában történt, a nyári képeket júniusban rögzítették, októberben zajlott az őszi forgatás, február végén pedig a téli jelenetek felvétele történt.
A történetben egy furcsa háromszögtörténet bontakozik ki egy férfi és két nő között. A film az emberi kapcsolatokról, konfliktusokról, a változás nehézségeiről és az elengedésről szól. A Spirál rendezőnője, Felméri Cecília elmondta, hogy elégedett az eddigi munkával és nagyon hálás a stáb minden tagjának, mert nélkülük nem lehetett volna tartani azt a gyors tempót, amit a kevés forgatási nap megkövetelt.
A film egyik női főszereplője, Kiss Diána Magdolna – akit az Örök tél, A nagy füzet és a Szelíd teremtés című alkotásokból ismerheti a közönség – a forgatással kapcsolatban így nyilatkozott: „Színészileg életem egyik legnagyobb kihívása volt egy éven keresztül hordozni magamban ezt a nagyívű szerepet. Gyakran fizikailag is nagyon megterhelő volt a munka, hisz hol nagy hidegben, hol nagy melegben, hol pedig állatokkal kellett együtt dolgozni. Mélyen hiszek ebben a filmben, mert a Spirál egy nagyon személyes alkotás, melyben a lelkemnek egy olyan legbenső részét kellett megmutatnom, amit csak kevésszer és keveseknek szoktam.”
Felméri Cecília és Kiss Diána Magdolna
A film férfi főszereplője pedig Bogdan Dumitrache román művész, aki 2011-ben legjobb férfi főszereplő díjat nyert a Locarnói Filmfesztiválon a Legjobb szándék című filmmel, a Pororoca című alkotásban nyújtott alakításáért pedig 2017-ben elnyerte a San Sebastian-i Nemzetközi Filmfesztiválon, valamint tavaly a Titanicon és a Moszkvai Filmfesztiválon a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat.
Felméri Cecília a kolozsvári Sapientia Egyetem Filmművészet, fotóművészet, média szakán adjunktus. Korábbi alkotásai Boldogságpasztilla (rövidfilm, 2012), Végtelen percek (rövidfilm, 2011), Mátyás, Mátyás (animációs dokumentumfilm, 2010), Kakukk (rövidfilm, 2008), számos rangos nemzetközi fesztiválra voltak hivatalosak, többek között Locarnóba, az Amerikai Filmintézet (AFI) fesztiváljára, Varsóba, Mar del Platára és Lipcsébe. Filmjeivel már több, mint harminc díjat nyert világszerte, köztük a Canal+ díját a Cinemeden, a Legjobb román animáció díját az Animesten, A jövő reménysége díjat a CineFesten, a Legígéretesebb fiatal tehetség díját a Magyar Filmszemlén és a Zsűri különdíját a Transilvania Filmfesztiválon Kolozsváron. Rendezéseit többször is jelölték a román filmdíjakra (Gopo). Felméri Cecília az első erdélyi magyar alkotó, aki a Román Filmközpont támogatásával készíthet mozifilmet.
A Spirál látványtervezője Cseh Renátó. A filmet Réder György fényképezte (Brazilok, Lajkó, cigány az űrben), a jelmeztervező Ferencz Zsófi. Vezető producere Muhi András, producerei Mécs Mónika, Mesterházy Ernő, koproducere Ferenczy Gábor, valamint román részről a neves rendező és a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál igazgatója, Tudor Giurgiu és Oana Giurgiu, akik az Inforg által gyártott Aglaja koproducerei is voltak.
Tavaly novemberben jelent meg a kaliforniai rapper, Vince Staples legfrissebb, izgalmas koncepció köré épülő FM! című lemeze. Az album, Staples korábbi anyagaihoz hasonlóan nem kerüli meg azt, hogy nagyon radikális kijelentéseket tegyen arról, milyen ma feketének lenni Amerikában, azon belül a nyugati part legveszélyesebb városaiban.
Vince szövegei nyelvileg nem nevezhetők különösebben komplexnek, de ki lehet jelenteni, hogy ennek ellenére is új perspektívát nyitott a dalszövegírás blackness diskurzusában. Az FM! megjelenésével egy időben jelent meg a FUN! című kulcsdalhoz készült videoklip, amely egy kiváló alapötletet megjátszva olyat mond, amiről érdemes beszélni.
(A cikk egy részlete a KultAgorával folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.) Szerző: Maier Péter
A 25 éves Vince Jamal Staples a kaliforniai North Long Beach-en nőtt fel. Olyan település ez a nyugati parton, ahol nem éled le úgy a gyerekkorod, hogy holttesteket ne látnál az utcán, vagy lövöldözések elől ne kellene bujkálnod: ennek a szociokulturális környezetnek a hatása magától értetődően a fiatal rapper művészetét nagyban meghatározza. A szövegeinek visszatérő témája az utcai lövöldözések világa, a gettókban élő feketék helyzete –mondhatni, állandó látleletet ad arról a világról, amiben felnőtt.
Mindez erős, olykor provokatív fehérgyűlölettel itatódik át, ami persze – ha eltekintünk a művészi eszközöktől –, a valóságra lefordítva azt hivatott jelezni, hogy a fennálló problémáknak (még a feketék és feketék közti bűnözésnek is) kiváltó oka az évszázados hagyományra visszatekintő rasszizmus, a fehér Amerika fekete közösséggel kapcsolatos politikai ignoranciája. Vince esetében ez kevésbé globális, kevésbé szól az egész USA társadalmában fennálló rasszizmusról. A Staples-szövegek alapélménye az, hogy az utcán bármikor lelőhetnek, de ha engem nem is, egy pár barátomat meggyilkolták már valami jelentéktelen ügy miatt. A felelősség ugyanakkor terheli a teljes fehér társadalmat az ezzel kapcsolatos nemtörődömsége és felszínes ítélkezése miatt.
Vince egyébként attól is kiemelkedő a hiphopban, hogy mindezek mellett táncolható bulizenét csinál, szürreálisan pozitív csengésű, nyilván fekete humorral átitatott dalokat, amelyeket olyan raptechnikával ad elő, ami kétségkívül a műfaj elitjébe emeli. A legfontosabb sor, legalábbis amit én mindenképp kiemelnék ezen a lemezen, a Feels Like Summer című nyitódalban hangzik el: „Summertime in the LB wild / We gon’ party til the sun or the guns come out” (“Nyár a Long Beach-en / Bulizunk amíg elő nem jön a nap vagy a fegyverek”). Tulajdonképpen az album felütése ez a két sor, és máris megteremti azt az ambivalens, egyszerre magával ragadó és mégis fura érzést a hallgatóban, ami végigkíséri az egész anyagon.
Február 25-én, a Budapest Táncfesztivál tizedik napján a MüPa adott otthont a Magyar Nemzeti Balett Threestyle című előadásának. Az est során (ismét) bebizonyosodott, hogy a balett hihetetlenül sokoldalú, rendelkezik rengeteg különböző arccal, hangulattal, mozdulattal és hatással. Mi pedig csak ámulunk: ez mind-mind balett?
Három, egymástól nagyon eltérő stílus elevenedett meg a színpadon az est folyamán: balett és tangó érzéki, szenvedélyes keveredése, a modern és kortárs balett elegyének ösztönös, zsigerből jövő, a (táncosokból és nézőkből is) lúdbőrzést kiváltó mozdulatai és a klasszikus balett feszes, energikus, erőteljes, lélegzetelállító ugrásai, forgásai, amelyeket mintha nem is emberek, hanem valamiféle természetfeletti erők produkálnának.
5 tangó
Az este első balettjében két műfaj ötvözését láthattuk: a balett felkérte a tangót egy táncra – pontosabban öt táncra. A balerinák és partnereik a klasszikus balett kecsességét olvasztották össze a tangó szenvedélyességével. A spicc cipőben való tangózás látványa – még ha valójában az 5 tangó elsősorban mégiscsak a balett műfaját képviselte is – merőben új élmény volt. Ahogyan a látvány, úgy a zene is egy érdekes és szokatlan, de lelket simogató elegyét alkotta e két műfajnak. Az öt kisebb tangó felállásában és hangulatában is változatos volt: szemtanúi lehettünk például egy klasszikus női-férfi felállás táncának, egy szokatlanabb, ám nem kevésbé szenvedélyes férfi páros tangójának, valamint egy harsányabb, látványos produkciónak is, amely során egyszerre hat pár „balett-tangózott”, hol gyönyörű szinkronban, hol pedig „zűrzavart” keltve, elszakadva a többiektől, és csak páron belül, egymásra figyelve.
Forrás: thefotosgratis.eu
Bedroom Folk
A Bedroom Folk olyasvalami, amit nagyon nehéz szavakba önteni. A nyolc táncos mozdulatai nem is igazán táncosokat, hanem ösztönöket, érzéseket és belső feszültséget idéznek. A táncosok teste végig együtt mozog, egy tömegben, szinte masszává olvadva. Egyszerre gyönyörű, ijesztő és nagyon furcsa mindaz, ami a színpadon a táncosok jelenlétével, kisugárzásával, mozdulataival és a szívdobogást idéző, lüktető zenével megelevenedik a színpadon. A fényekkel-árnyékokkal való játék pedig még tovább fokozta a hatást. Nem szeretem az olyan közhelyeket, mint a „mai rohanó világunkban egyre nehezebb megállni és kiszakadni kicsit”, ezt a semmihez sem fogható csodát mégis úgy néztem, mint akit kiszakítottak a földi világból, semmire másra nem tud figyelni, csakis arra, ami a színpadon történik. Kizárólagos, szinte fárasztó koncentrációval figyeltem ezt a már-már veszélyesen beszippantó mesterművet. Amit tényleg nem lehet elmagyarázni – ezt látni kell.
Forrás: Hírolvasó
A tökéletesség szédítő ereje
Olyan energikus, erőteljes mozdulatok, ugrások, feszes, kitartott pózok, végtelenségbe nyúló ugrások tarkították a Tökéletesség szédítő erejét, hogy felmerül bennünk: a balett-táncosok nem is emberek. Emelések, ugrások és forgások olyan tökéletes kivitelezését szedte csokorba ez a darab, mintha az lett volna a célja, hogy garantáltan mindenki álla leessen és még pislogni is elfelejtsen. Nem voltak üresjáratok, „pihenők”, megállás nélkül zúdult elejétől a végéig – valójában minden: az energia, a lendület. A balerinák kecsessége sem a könnyedséget vagy a légiességet fejezte ki, sokkal inkább az erőt, a feszességet, a dinamikát. Akárcsak a Bedroom Folksnál, itt is sodródtunk mindvégig, csak egészen másképpen; míg az előző tánc inkább zsigerileg, a bensőnkre hatott, addig a Tökéletesség szédítő ereje a mozdulatok fizikai tökéletessége által volt elkápráztató.
Forrás: Budapest Táncfesztivál 2019
A három produkció bemutatta azt, hogy mennyi minden rejlik a balettban. Mennyi különböző érzést és hangulatot képes kiváltani, mennyi különböző technikát tud felmutatni, milyen sokféle módon lehetséges kiteljesedni benne. És ez még mindig nem minden, amire a balett képes.
Olykor ez is megtörténhet: az ember a koncerten veszi észre, milyen koncerten is van. Péterffy Lili energikus színpadi jelenléte ehhez csak hozzátett: úgy énekelt, mintha a stúdióból szólt volna, miközben ugrált, tombolt, pörgött, kiélvezett minden színpadon töltött pillanatot és kottajegyet. Körülötte a szövegek ámulatba ejtő tempóval pörögtek, szóval részünkről: „ment a lol”. A Cloud 9+ Szivák Zsoltija pedig még fel sem lépett a színpadra, szinte rögtön mászott is a közönség közé, megteremtve ezzel az igazi közösségi hangulatot. Még a színpadot védő rácsot is megdicsérte – legalább könnyű rajta átmászni. És nem mehetünk el amellett sem, hogy a szövegcentrikus dalokhoz megfelelő hangosítást is kaptunk: nem kellett füldugó, nem üvöltött a zene, hanem úgy szólt, ahogy ezeknek a daloknak szólniuk kell.
Az embereket mindig is foglalkoztatta, hogy hogyan is fog kinézni a világ néhány tíz, száz, ezer év múlva. Mi lesz a környezettel? Hogyan fog kinézni a társadalom? Mi lesz, ha kitör még egy háború? Egy pusztító járvány hogyan hat majd az emberiség sorsára? Milyen lenne a tökéleteshez közel álló társadalom? Rengeteg író alkotott meg az emberiségnek lehetséges jövőt. Ki szebben, ki annál borzalmasabban festette le a sorsunkat. Vajon létezik tökéletes társadalom, és annak mi az ára? Hogyan működhet egy teljes konformitást követelő rendszer? Mi lesz, ha a feministák átveszik az uralmat, vagy ha éppen szolga lesz minden nőből?
Az utópia szó jelentése nem létező hely. A kifejezést Thomas More alkotta meg 1516-ban Utópia [1] című írásának kiadásával, ezzel lerakva a műfaj alapjait. A klasszikus utópia úti beszámoló, ahol az eltévedt utazó valamilyen, a hétköznapitól eltérő szigeten, bolygón, vidéken egy utópisztikus világra bukkan. Ilyen például Jonathan Swift 1726-ban megjelent Gulliver utazásai [2] című regénye, ahol a főszereplőt, Gullivert négy utazása során követheti végig az olvasó, ahol a törpék és óriások világa mutat torz képet a korabeli Anglia társadalmi és politikai életéről, de bemutatja a filozófia, a történelem és a tudomány ferdeségeit, valamint az emberi nem lealacsonyodását. Híres utópisztikus világképű utazó még Voltaire Candide-ja [3], aki arra keresi a választ, hogy vajon tényleg ez a világ „a lehetséges világok legjobbika”, és ha igen, mire való a háború, a nyomor, a vakhit, és mit tehetünk ellenük. Habár More volt az, aki először használta az utópia szót, már korábban is léteztek hasonló jellegű írások. Már Platón is megfogalmazta az ideális államról alkotott elképzeléseit az Állam [4] című dialógusában, ez az elmélet is utópiának tekinthető. Ebben az írásban az elképzelt világ jobb, mint a létező – ez a pozitív utópia. A gyakoribb azonban az, hogy az író negatívan festi le a jövőt – ez az antiutópia, vagy más néven disztópia. A műfaj segítségével az író általában görbe tükröt mutat az olvasónak, ahol az elképzelt világon keresztül a saját társadalmának jellemzőit, hibáit mutatja meg. Sokszor a fiktív jövőben egy aktuális társadalmi, politikai tendencia valósul meg, és a saját lehetséges jövőjét tárja az olvasó elé. Szinte minden későbbi utópia vagy disztópia Platón elképzeléseihez tér vissza, ahol a társadalmi berendezkedés kasztrendszerre épül, melynek élén bölcs, filozófus királyok állnak, a katonák gondoskodnak az állam védelméről, a harmadik kasztot alkotó polgár pedig földműves, iparűző vagy kézműves. A társadalom ilyen felosztása ezek után szinte minden utópisztikus társadalom alapja lesz. Általában a különböző kasztok életszínvonala között hatalmas a különbség, ami később konfliktust szül. Ez megjelenik a népszerű, modern disztópiákban is, mint például Azéhezők viadala [5], ahol az éhező, nyomorban élő körzetek fellázadnak a fényűzésben élő Kapitólium ellen, de a klasszikus regényeknek is fontos eleme a társadalmi felosztás. Ilyen például Orwell1984 [6] című műve is, ahol a Belső Párt, a Külső Párt és a „prolik” alkotják a kasztokat.
Orwell világhírű regénye 1948-ban jelent meg, de azóta sem veszített az aktualitásából. A műben lefestett társadalom párhuzamba állítható a totalitárius államokkal, elsősorban a sztálinista Szovjetunióval, és szemléletesen jeleníti meg a diktatúra jellemzőit. A kasztrendszerre épülő társadalmi felosztás mellett megjelenik a mindent uraló felső hatalom, a Nagy Testvér, aki mindent lát és mindent irányít. Sok utópisztikus történetre jellemző, hogy a nép élén egy engedelmességet követelő nagyhatalomáll, aki korlátozza az embereket. Megszabja nekik mit viseljenek, mikor mit csinálhatnak, még azt is, hogy mit gondolhatnak. Természetesen a kihágások büntetést vonnak maguk után. Orwell regényében a Gondolatrendőrség tesz arról, hogy az emberek a párt ideológiájának megfelelően éljenek, gondolkozzanak. Az 1984 világában Óceánia, Eurázsia és Keletázsia, a három nagyhatalom folyamatosan háborúban áll, az emberek nem szabadok, tudatlanok, elveszik tőlük a forradalom és a véleménykülönbség lehetőségét is.
Anthony Burgess: Gépnarancs (forrás: konyves.blog.hu)
A gondolat nélküli, gépies, konformitást az emberekre kényszerítő Állam jelen van Anthony Burgess 1962-ban megjelent utópiaregényében, a Gépnarancsban [7] is. A főszereplő, Alex, egy bűnöző fiatal, akinek a szemén keresztül látja az olvasó a világot, ahol az erőszakot kondicionálással próbálják kiölni a fiatalokból, negatív reflexek kialakításával akar belőlük törvénytisztelő polgárt nevelni, holott paradox módon ebben a társadalomban az állati ösztönök előtörése az egyetlen mód arra, hogy az embertelenségben emberek maradjanak, és megőrizzék a méltóságukat. Aldous Huxley 1932-es regényének, a Szép új világnak [8] a társadalma is jó példa a korlátozó hatalomra és a kasztrendszerekbe sorolásra. Ebben a világban az emberek társadalmi rang szerint vannak beosztva kasztokba, és a kasztjuknak megfelelő színű ruhában kell járniuk. Az emberiség gondtalan, fejlett a technológia, nincs többé háború és szegénység, mindenki boldog, de ennek ára van. Elveszett a család, a kulturális sokszínűség, az irodalom, a filozófia és a vallás is. Ez felveti a kérdést, hogy vajon a „tökéletes” társadalom mennyire tökéletes, vajon elég-e az, hogy minden óramű pontossággal működik, az emberek boldogok, vajon mekkora ár ez az igazi, mély érzésekért és a művészetekért?
Vajon hogyan alakulna a társadalom akkor, ha az emberiség fennmaradását veszélyeztető vírus, vagy káros környezeti hatások fenyegetnék, hogyan alakulnának a nemi szerepek, a szexualitásról alakított kép? Amikor Robert Merle 1962-ben megírta a Védett férfiakat [9], nem tudhatta, hogy mekkora létjogosultsága lesz a regényének ötven évvel később. A történetben egy vírus hatására, amely csak és kizárólag a férfiakra nézve halálos, és a férfinépesség nagy részét el is pusztítja, a társadalom berendezkedése gyökeresen átalakul. Egy radikális feminista vezető kerül az Egyesült Államok élére, és szélsőségesen férfiellenes filozófiáját terjeszti, megtorolja a nők évszázados elnyomását. Férfinak lenni bűn, üldöztetésben, lenézésben részesülnek, szinte állatokként bánnak velük. Bűn a férfi és nő között a szexualitás is, akinek ilyen vágyai vannak, azt átnevelő intézetekbe küldik, és azon dolgoznak, hogy a férfiakat teljesen nélkülözhetővé tegyék. Nem mindenki gondolkodik azonban ennyire szélsőségesen a férfiakról, a liberális feministák a háttérben egy kevésbé radikális társadalmi berendezkedésen dolgoznak, de a nemi szerepek véglegesen átalakulnak.
Hogyan alakulnának a nemi szerepek akkor, ha nem a férfiakat, hanem a nőket fenyegetné veszély, ha a termékenységük drasztikusan lecsökkenne, az emberi faj fennmaradását sodorva ezzel veszélybe? Margaret Atwood 1986-ban megjelent regénye, A szolgálólány meséje [10] a belőle készült sorozatnak köszönhetően lett széles körben ismert. A történet egy brutális Amerikát fest le, ahol a még termékeny nőknek rabszolgaként kell élniük, és egyetlen feladatuk, hogy utódokat nemzenek annak a háznak az urának, ahol szolgálnak, az emberi kapcsolatokból pedig kihal az intimitás. A nők jogait folyamatosan elveszik, az ez ellen tiltakozókat leverik, míg végül kialakul a fundamentalista teokratikus diktatúra, amelyben mindenki köteles alkalmazkodni a hatalomhoz, mert ha valaki szembeszáll velük, vagy hibát vét, annak kegyetlen megtorlás a következménye.
Az írók által megálmodott lehetséges jövőképek sora végtelen. Zombitámadás, roboturalom, pusztító apokalipszis, amelyekhez egy új, alternatív társadalmi berendezkedéssel kell alkalmazkodni, de hogy hogyan, arról minden írónak megvan a saját teóriája. Minden teória mögött ott van a lehetséges jövőtől való félelem. Történtek már meg olyan borzalmak, amikről azt hitte az emberiség, hogy soha nem fognak megtörténni; soha nem tudhatjuk, hogy melyik lesz a következő lehetetlennek hitt disztópia, ami mégis valósággá válik.
Irodalomjegyzék:
[1] More, Thomas (1910): Utópia. Franklin-Társulat, Budapest
[2] Swift, Jonathan (1914): Gulliver utazásai. Révai, Budapest
[3] Voltaire (1907): Candide vagy az optimizmus. Franklin-Társulat, Budapest
[4] Platón (1968): Az állam. Gondolat, Budapest
[5] Collins, Suzanne (2009): Az éhezők viadala. Agave Könyvek, Budapest
[6] Orwell, George (1989): 1984. Európa, Budapest
[7] Burgess, Anthony (1990): Gépnarancs. Európa, Budapest
[8] Huxley, Aldous (1982): Szép új világ. Kozmosz Könyvek, Budapest
[9] Merle, Robert (1979): Védett férfiak. Európa, Budapest
[10] Atwood, Margaret (2006): A szolgálólány meséje. Lazi, Szeged
A 9. Frankofón Filmnapok és Fesztivál keretében nézhettük meg a Claire Darling utolsó húzása című francia drámát, alább erről olvashattok kritikát.
A történet Párizs egyik külvárosában játszódik, ahol a jómódúnak látszó, magányos idős asszony, Claire Darling (Catherine Deneuve) rémülten, hangokat hallva riad föl álmából. A láthatóan zavart nő reggelre az összes mozdítható értéktárgyát kihordatja az udvarra és egy garázsvásár keretei között fillérekért ad tovább rajtuk. Erre lesz figyelmes lányának egyik gyermekkori barátja, aki próbál tenni az ügy ellen, de mikor nem jár sikerrel, értesíti Marie Darlingot (Chiara Mastroianni), hogy jöjjön azonnal, az édesanyjának szüksége van rá. A történet ezután kezd érdekes fordulatot venni, a karakterek visszaemlékezéseiből tudunk meg egyre többet és többet a család sötét múltjából, és még akár egy elefántos óra, vagy egy fel nem tűnő fiútestvér is kérdéseket vethet fel bennünk.
A film középpontjában a Darling család drámája áll, amely a két női főszereplőn keresztül tárul elénk. Anya és lánya között a kezdetektől fogva feszült a viszony, a félvállról vett szülői kötelezettségek, a ki nem mutatott, elfojtott érzelmek és több családi tragédia miatt. Claire Darling egy tipikus, konzervatív, huszadik században ragadt gazdag polgári családból származó nő, aki különös vonzalmat mutat a különböző dísztárgyak, különösen az órák iránt. Több konfliktusa is volt Marie-vel, mivel a lány már kiskora óta úgy érezte, hogy az édesanyja jobban foglalkozik a szenvedélyével, mint vele.
A film több idősík váltakozásával meséli el nekünk a történetet, amit egy különösen érdekes és finom megoldás használatával nem kell snittekkel megszakítania. A karakterek, amikor visszaemlékeznek valamire, látják a saját fiatalabb énjüket átélni az adott szituációt, tulajdonképpen olyan, mintha színházi előadás keretében újraélnének egy emléket. Az első ilyen szituációban Marie gyermekkori barátnője megrökönyödve figyeli, ahogy ismeretlenek marakodnak Claire műkincsein, majd a szeme sarkából egy kislányt lát elszaladni az udvaron. Követi a ház egyik szobájába, és a néző számára csak azután tudatosul, hogy ő a nő gyermekkori énje, miután az már elhelyezkedett a kanapén és a kamera fókuszt váltva egy másik idősík történéseit mutatja be.
Az operatőri munka is kiemelkedő. Számos alkalommal láthatjuk a gyönyörű francia külvárost és vidéket. A színek és fények játéka a különböző történelmi városrészekben, vagy természeti tájakon, hozzáad a film művészeti értékéhez és el tudja kápráztatni az arra fogékonyabb nézőket. Mikor Marie rájön, hogy az anyja soha nem olvasta el a leveleit, amit húsz éven keresztül küldött, gyalog indul vissza a városba egy réten keresztül. A lenyugvó nap fénye, különböző színekben pompázó virágok és a megtört nő olyan kontrasztos hatást fejt ki, hogy hirtelen az ember azt se tudja, mit érezzen.
A színészi játék is a helyén volt. Catherine Deneuve különösen jól játszotta a zavart öregasszonyt, az ember teljesen elhitte róla, hogy szinte beleőrült a többéves magányba és elzártságba. A film vége felé, mikor egy köntösben az éjszaka közepén egyedül vág végig Párizs utcáin, meg tudott volna szakadni érte az ember szíve. Emellett Chiara Mastroianni is fantasztikusan alakította az identitásválsággal küzdő középkorú nőt, aki bár elmenekült az anyja elől, de még így is emészti, nyomasztja a lelkiismeret-furdalás és a megfelelési kényszer.
A film azonban közel sem nevezhető hibátlannak. Túl sok fölösleges történetszálat vonultatott fel, amely elvitte a fókuszt a központi drámáról. A papos és az elefánt órás vonalról egyáltalán nem derült ki, hogy miért volt fontos. Hosszú perceken keresztül tárták föl számunkra Claire és a papja történetét, de végül egy holtágba futott az egész. Pont emiatt a sok szál miatt pedig a mellékkarakterekről, vagy akár csak Marie-ről alig tudtunk meg valamit. Hol élt miután elszökött? Mit csinált húsz évig? Nagyon nehéz volt együttérezni olyan szereplőkkel, akikről körülbelül a nevükön kívül semmit nem tudtunk, legjobb esetben talán csak azt, hogy mit dolgoznak. Ami még fontosabb, hogy Claire Darlingot is igen nehéz volt sajnálni, mivel minél inkább fokozta a drámát a film, és minél többet tudtunk meg a család hátteréről, az idős asszony annál negatívabb színben tűnt föl. Miután kiderültek az apa halálának körülményei, már elég kevesen lehettünk a teremben, akik együtt tudtak érezni a nővel. Nehéz megmondani, hogy ez egy szándékos rendezői fogás volt-e, vagy véletlenül sikerült így, azonban számomra elég kontraproduktív hatást keltett.
Összességében, a Claire Darling utolsó húzása egy jó francia dráma, gyönyörű képekkel, tehetséges színészekkel és kisebb-nagyobb hibákkal. A műfajra fogékonyaknak bátran merem ajánlani, de mindenki tehet vele egy próbát, mivel könnyedén befogadható a nagyközönség számára is.
Kiemelt képek: Claire Darling utolsó húzása hivatalos
Budapest belvárosának közepén bújik meg egy igazán különleges, kicsi színház, ahol a színészek egy, már egyáltalán nem különleges, meglehetősen agyonjátszott darabot próbálnak új életre kelteni Jeles András vezérletével.
Ibsen Babaház, vagy Nóra címen is ismert darabját jelenleg is legalább három színházban játsszák a fővárosban, a legkülönlegesebb formában mégis talán a pici, de otthonos hangulatú Stúdió K Színházban adják elő. Már akkor tudom, hogy különleges helyen járok, amikor belépek a lakásszerű, otthonos kis épületbe, ahol magam akasztom egy régi, fa vállfára a kabátom, fillérekért vehetek valami rágcsálnivalót a kezdésig vagy a szünetben, és mindenfelé régi, néhol furcsa tárgyak hevernek, a falra pedig egy rövid Bertold Brecht idézetet festettek.
A színpad is különleges, hiszen stúdiószínház lévén alig pár sornyi szék van, nincsenek óriási hézagok a színészek és a nézők között, mindenki ugyanolyan jól lát mindent. Egyetlen hátulütője a helyiségnek az, ami talán minden színházban jelen van, de egy ilyen apró helyen még fokozottabban: a levegőtlenség, ami hajlamos elbódítani.
Forrás: Stúdió K Színház
A sejtelmes, lidérces sötétségből, hangulatfokozó zenékkel kísérve előtopog Lukin Zsuzsanna, aki kötögetve helyet foglal a színpad szélén, és nemes egyszerűséggel felolvassa az első felvonást. Ő a narrátor és egyben a súgó, aki az eredeti Ibsen műben nem szerepel, és bár a jelenléte sokszor üdítő jelleggel hat a darabra, sajnos sokszor el is vesz valamit. Felolvassa, hogy miket csinálnak, hogyan mozognak a szereplők, míg a színpadon az őket megjelenítő színészek többnyire csak egy helyben állnak, és ez néha túlságosan elidegenítő, és olykor sokkal jobban leköt Pallagi Melitta játéka, aki szintén olyan szerepet játszik, ami az eredeti darabban egyáltalán nem tűnik fel.
A Babaház szereplői tulajdonképpen egyáltalán nem babák vagy bábuk, hanem olyan emberek, akik valamilyen felvett szerepet játszanak, a Stúdió K Színház színpadán viszont tényleg egy babaházat láthatunk, amiben Lovas Dániel irányítja a bábuit, helyreteszi és sokszor döbbenetes módon fegyelmezi is őket.
Meglehetősen groteszk hatást nyújtanak a szereplők jelmezei (Bánki Róza munkája) és az ehhez párosuló arcfestés, nem beszélve a darabot állandó jelleggel kísérő, néhol horrorisztikus zenéről (Lukin Zsuzsanna), különböző zajokról és baljós fényekről, árnyakról (Eőry Zoltán). A nézőnek szó szerint feláll a szőr a hátán, amikor ebben a közegben megjelennek a szereplők, főként a rémülten pislogó Nóra, a szakadt ruhájú, csupasz lábú Kristine, és az a névtelen, tönkrement, megbolondult baba, Pallagi Melitta, akit mozgatója saját hátán cipel be a színpadra, és dob le az egyik sarokba.
Ő a legérdekesebb karakter számomra, aki folyton magára vonzza a tekintetem. Ott ül a sarokban, és a többi szereplővel ellentétben folyamatosan játszik az arcával, rángatózik, nyögdécsel, csörög a hozzáláncolt bilivel, obszcén dolgokat ordít be, miközben megismertet minket a saját drámai történetével is. Képtelen vagyok nem őt bámulni, sajnálatra méltóbb és érdekesebb, mint az egész előadás, pedig mellette folyamatosan zajlanak a történések, váltakoznak a szereplők, lassanként fejlődik Nóra karaktere, akit Nyakó Júlia testesít meg.
Ha nem Pallagi Melittát nézem, akkor a háttérben lassan mozgó, gyönyörű, leginkább porcelánbabára hasonlító cselédlányt, Tóth Noémit, aki a darab háromnegyedében maga elé mered, és alig-alig szólal meg, ha pedig igen, akkor artikulálatlanul, zokogva közli a mondanivalóját. Kissé „gyomorforgató” az ebben a közegben néhol felhangzó nevetés a közönség soraiból, mert ugyan szomorújáték lévén a mű bővelkedik komikus jelenetekben, amik itt-ott lazítanak a komoly, már-már rémisztő hangulaton, ugyanakkor a művet nem teszik kevésbé groteszkké.
Forrás: Stúdió K Színház
Mi sem bizonyítja jobban, hogy Nóra nem csak a cím, hanem a férje (aki így bábmesterré avanzsál) üresfejű babája is, mint az, hogy az otthonukban jelmezbált szerveznek, melyen Nórának a férje parancsára muszáj táncolnia. Állandóan felbukkanó karakter a család barátja, a mindenféle betegséggel küzdő Rank doktor (Nagypál Gábor), akinek a funkciója kevésbé érthető, de meglehetősen idegesítő, ahogy ripacskodó előadásmódban folyton a saját nyomorúságáról beszél és beharangozza a saját halálát, ami úgy következik be, mintha a bábuk mozgatója bedobná a raktárba, mert megunta a vele való játékot.
A mű csúcspontja az lenne, amikor Helmer tudomást szerez Nóra addig titokban tartott tettéről, és nem hajlandó magára vállalni a következményeket; Nóra végre kilép a babaszerepből és élete első önálló döntéseként úgy határoz, elhagyja a férjét és családját, hogy felnevelje saját magát és igazán éljen. Katarzist vártam volna ettől a jelenettől, ehelyett viszont szinte arra sem emlékszem, hogy megtörtént, mert sokkal megdöbbentőbb élmény volt az előtte néhány perccel elhangzott intenzív, istentagadó, káromló monológ Pallagi Melittától, aki az utolsó jelenet alatt már tényleg csak úgy ül a sarokban, mint egy odadobott játék.
Remek színészi játék párosul egy néhol talán túlontúl tekervényes rendezői koncepcióval. Nyakó Júlia már csak a szemének mozgásával és jellegtelen arcjátékával is olyan hatást kelt, mint egy életre kelt baba, Lukin Zsuzsanna túlzottan részletes narrálása miatt viszont alig van mozgás a darabban, és bár érthető ennek a távolságképző funkciója, mégis nagyon hiányzik, hogy a szereplők ne csak egy helyben állva nézzenek egymásra, miközben mögöttük kvázi felolvassák a szöveget.
Február 26-án hamisítatlan skandináv hangulatba öltöztették a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtár földszinti előadótermét, ahol kiállítás nyílt Misztikus Izland címen Zergi Borbála és Garai Antal fotóiból. A kiállítás koncepciója pedig dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész előadásával vált teljessé, amelyben bepillantást nyerhettünk az elmúlt években egyre népszerűbbé váló skandináv krimik világába.
Ha Izlandra gondolunk, akkor feltehetően nekünk is igencsak színes képek juthatnak eszünkbe erről a különleges országról. Roppant egyedi atmoszféráját számos fotóművész igyekezett már átadni. Egy hasonló kalandra vállalkozott Zergi Bori és Garai Antal is, akik bejárhatták ezt az érdekes világot és valami teljesen új képet (képeket) hoztak magukkal a szombathelyi könyvtár előadótermébe. A kiállítás címének első szavából sejteni lehetett, hogy egy egészen más megközelítésbe helyezték az eddigi általános képet. A fotók egytől egyig fekete-fehérek, és mégis egy elképesztő „színkavalkád” tárul elénk az alkotásokat nézve, mégpedig olyan impressziókra, érzelmi hatásokra épülő kompozíciók, amik vagy hidegrázást, vagy fanatikus részletkeresést váltanak ki az emberből. Ezek a fotók összetettek, izgalmasak és végtelenül új világot nyitnak meg a közép-európai szemnek. És azt, hogy minden kép elmond valami csodásat, a két művész is tisztán tudta, bemutatásukat követően tisztelettel jelezték, hogy helyettük inkább a képek beszéljenek. Azt hiszem, ezzel hagyták meg a befogadók számára a legjobb lehetőséget fantáziaviláguk kiélésére. Ez egy olyan élmény, ami kiáll magáért.
A megnyitó után, a képekkel való aktív gondolati kommunikációt követően egy másik, ámde igencsak a témához kapcsolódó jelenséget ismerhettünk meg Fűzfa Balázs közlésében, mégpedig a világszerte a bestseller listák legjobb pozícióiból letaszíthatatlan Skandináv Krimit. Hogy miért is jegyzem ezt nagybetűvel? Mivel az elmúlt néhány évtizedben ez a földrajzi jelzés betöltötte a műfajjelölő szerepet is. Bár ez puszta etimológia, a márkává válás folyamata igencsak érdekes. Igazából nem is lenne merész kijelentés, ha azt mondanánk, hogy a Föld bármely országában hozzájuthatunk egy-egy norvég, finn vagy svéd író vérfagyasztóan izgalmas krimijéhez.
Fűzfa Balázst még az elmúlt évben kereste meg a Berzsenyi Dániel Könyvtár, hogy egy előadás-sorozat érdekében foglalkozzon a Skandináv Krimi műfajával. A szombathelyi irodalomtörténész pedig örömmel fogadta a felkérést, és azóta a megye több helységében is láthatták, hallhatták előadását a témában. Személyes élményeinek megismeréséből is következtetve írhatom, hogy aki már találkozott „északiakkal”, egytől egyig pozitív véleménnyel van róluk. A skandináv országok lakosain kifejezetten erős emberi megértést és szolidaritást figyelhetünk meg, ami az elmúlt évek politikai kérdéseiben is erősen kiütközött. De ez csak egy köztudatba ékelődő példa a sok közül. Ennek ellenére mégiscsak érdekes dolog, hogy pont egy ilyen terület önti magából a véresebbnél véresebb gyilkosságok szöveteit.
Az előadás mottójaként elkönyvelhető kérdés is erre vonatkozott: Az erőszak miért köti le az embereket?–Steven Prinker, kanadai kognitív pszichológus Az erőszak alkonya című kötetében is ezt fejtegeti, hiszen szerinte – és a statisztikák szerint is –az emberiség határozottan megszelídült. Egyre kevesebb háború lesz, de ami még vitathatatlanabb statisztika, hogy míg 1820 körül százezer lakosra jutott legalább tíz-húsz gyilkosság, addig ma ugyanekkora embertömegre kevesebb, mint egy jut. De ide sorolhatjuk azt is, hogy a világháborúk óta nem vetettek be mérges gázokat (egy kivétellel, amikor Saddam Hussein adott ki ilyen parancsot) és atombombát sem. Az irodalomtörténész közlésében eljuthattunk addig a gondolatig, hogy lényegében szalonképtelenné vált az erőszak. De az ember ennek ellenére, ha az evolúciót nézzük, nem veszthette el ösztönlény jellegét. És bár ez megmaradt, egy békésebb módon elégíti ki eredendő agresszivitását, ösztöneit, mégpedig olyan eszközöket is beleértve, mint a szórakoztatásért szolgáló krimi. Hiszen feltehetjük a kérdést: miért nem szép virágos rétről olvasunk az erőszak helyett? Miért élvezet nem csak a krimi műfajában, de a szépirodalmi, fantasy körökben is megízlelgetni az erőszak mibenlétét? Hozzuk csak fel példaként TolsztojHáború és békéjét, Janne TellerSemmijét, vagy akár Móricz, Kosztolányi, esetleg egy George R.R. Martin regényt. Valahol mindig megtaláljuk azt az erőszaknyelvet, amit valós társadalmi berendezkedésben hatalmas tabuként élünk meg, de ha az egy könyv hasábjain van, akár különös élvezetforrást is biztosít a befogadónak.
Fotó: Lutor Katalin
Fűzfa tanár úr a krimi történelmében kutatva felismerte, hogy nem is egy szépirodalmilag nagy hatású mű hordozza a modern gyilkosság-nyomozás sztoriszerkezetet. Szerinte az első krimi egyértelműen az Oidipusz király, de Shakespeare is igencsak nagy bestseller író lehetne a mai világban mint Skandináv Krimista. Edgar Allan Poe neve is kikerülhetetlen, ahogy a magyar irodalomban Arany János, mint az Ágnes asszony szerzője mellett sem mehetünk el megjegyzés nélkül. Ebből is láthatjuk, ha minden szüzsét lecsupaszítunk a szövegekről, egy, már az irodalomtörténet kezdetétől megfigyelhető formanyelv mutatja meg magát.
Nagy kérdés persze, hogy a kortárs krimik beleférnek-e a szépirodalmi kánonba. Kellene-e tanítani ilyen alkotásokat az iskolákban, vagy jobb ezt kerülni és maradjon meg a maga szórakoztató irodalmi közegében. Mindenesetre a népszerűsége egy olyan fogódzkodó lehetne az irodalomtanításban, amivel meg lehetne szerettetni a gyerekekkel az olvasást. Ezek a művek, mint például Jo NesbøHóembere, vagy Håkan NesserA borkmann elv című alkotása egytől egyig a tipikus hőseivel tud kapcsolódni egy, már az irodalmi közegben rögzült formációhoz. Hagyományt teremt és őriz egyszerre. Hiszen ennek ellenére nyelvezetük könnyedebb, köznapibb, problémarendszere is a rejtély ellenére megfejthető, ezzel nagy befogadói közönség elé szánt alkotásoknak nevezhetjük őket, és cselekményükben is a felfokozott izgalom, az olvasó figyelmének fenntartása a fő cél. Ez az, amitől egyszerre tudnak a krimik, főleg a Skandináv Krimi elképesztően népszerű lenni, de mégis egy irodalmi rendszerbe igazodni. Alapvetően megosztó műfajról beszélünk, hiszen azzal, hogy több esztétikai, poétikai szempontból is könnyűnek nevezhetjük, és már-már tömeggyártásba hajlanak át, nem mehetünk el a populáris, marketingcentrumú berendezkedésük mellett szó nélkül. Hiszen mégiscsak egy műfajnevet, de ha pontosabban akarunk fogalmazni, inkább egy szlogennevet alkottak belőle, ami a piacon nagyon jól tud mutatni. Ennek nagyobb bizonyítéka nem is lehetne, mint hogy más nemzetek írói, alkotói is használják már ezt a megnevezést műveikre, ezzel jobban kirakva azokat a piacvilágnak.
Fotó: Lutor Katalin
Ettől függetlenül az attribútumai elvitathatatlanok, amik mégis egy egyedi világot mutatnak be, néhol fejfájdítóan életszerű aktualitásokkal fűszerezve. Mindenesetre azt kijelenthetjük, hogy az olyan alkotások, mint a kiállításra került képek és Fűzfa Balázs előadásából megismert Skandináv Krimi egytől egyig személyünktől borzasztóan idegen, de mégis egyedi világba repítettek minket, aminek a felderítése igencsak izgalmas vállalkozásnak bizonyulhat mindenki számára.
Manapság egyre több animét néznek az emberek, következményeként pedig számos lehetőségük kínálkozik arra, hogy ennek hangot is adjanak, megmutassák a műfaj iránti rajongásukat. De mi is ez a műfaj és miért hódít ekkora teret Magyarországon (is)?
Először is, hogy beszélhessünk magáról a kultúráról, tisztában kell lennünk az anime fogalmával. Az anime Japánban a rajzfilm általános elnevezése, valamint az összes japán stílusú, rajzolt filmek összefoglaló neve. Az animéket általában mangából, azaz képregényekből készítik. Összefoglalva tehát, az anime a képregények megrajzolt változata. Maga a műfaj viszonylag későn, csupán a második világháború után ütötte fel a fejét a Felkelő Nap országában. A társadalom zaklatott volt az atomtámadások miatt. Az első japán animékben, mint például az Akirában, szinte kézzel fogható a feszültség, a sötét jövőkép, az elkeseredettség. Miután az ország felocsúdott a háborús sokkból, egyre több és nagyobb hatású animéket alkottak.
Forrás: nerdbastards.com
Miért ennyire népszerű Magyarországon ez a műfaj?
A japán kultúra már önmagában különleges, nem csoda, hogy egyre több országban hódít teret, hiszen az animék mögött mindig valami háttértörténet, egy mögöttes tartalom áll, nevezhetjük ezeket tanulságnak is.Úgyis tekinthetünk rájuk, mint az európai irodalomban a tanmesékre.
Nagyon sokféle anime létezik, mindenki megtalálhatja a személyiségéhez, érdeklődési köréhez illőt: van sportos, romantikus, komikus, harcos anime. Tévhit, hogy az animék csak gyermekeknek és tinédzsereknek szólnak, vannak nagyon mély mondanivalóval rendelkezők is. Az alkotások egyik fontos megkülönböztető jegye a narratív keret, amely szerves része a történetmesélésnek, de ne feledkezzünk meg a kizárólag az animékre jellemző hatáselemekről, a mozgás illúzióját vagy a drámaiságot megteremtő megoldásokról sem. Az igazi népszerűségét viszont az a tulajdonsága hozhatta meg, hogy míg más amerikai sorozatok a főszereplőre és egy-egy mellékszereplőre koncentrálnak, addig az animékben minden karakter alaposan ki van dolgozva, mindegyiküknek saját személyiségük, életútjuk, céljaik, álmaik vannak.
Ki ne emlékezne akár a Pokémonra vagy a Dragon Ballra, talán kevesen tudják, hogy ezek is animék. Összegyűjtöttünk pár híresebb animét, ami talán azoknak is felkelti a figyelmét, akik nem a sokszínű műfaj kedvelői.
Egy egész generáció nőtt fel ezen a shonen (harcos) animén, aminek a Naruto nevet adták. Ez az anime 2007-től egészen 2017-ig sokak nagy kedvence lett. A történet egy Naruto nevű fiú életét kíséri végig, egészen felnőtt koráig. Megtudhatjuk, hogyan lesz egy elhagyatott, magányos kisfiúból egy erős férfi, aki soha nem adja fel a küzdést céljai elérésében. Sokat tanulhatunk a szereplőktől is, akik izgalmas kalandokon keresztül jutnak el az önmegvalósításig. Izgalmas, lenyűgöző és sokszor megható történetek tárulnak elénk ebben a szórakoztató animében. Ha megkedveltük Narutót, tovább folytatódnak kalandjai, a Boruto – Naruto Next Generations című sorozatban, ahol a következő ninja generáció kalandjait kísérhetjük végig.
Forrás: gamechannel.hu
A romantika kedvelőinek is sokféle és sokszínű sorozatot tudnék ajánlani, de ami mostanában megdobogtatja az emberi szíveket, azt talán nem is hívnám romantikusnak, sokkal inkább művészi animének. A Your Lie in April egy fiúról szól, aki édesanyja halála után egyszerűen képtelen volt zongora mögé ülni és játszani, nem hallotta a zenét, egyfajta tompa szürkeségben tartotta ez a tragédia. A zongoraművész találkozik egy hegedűn játszó lánnyal, aki visszahozza életébe a zenét és elmulasztja ezáltal a szorongását is. Közben persze sokat sírunk, a stressztől összeszorul a gyomrunk és rettegünk, hogy főhőseinket elveszítjük. De nevetünk is, és a barátokkal közösen küzdünk, hogy a kemény és fárasztó munka után csak még nagyobb tapsvihar koronázza a sikert.
Az emberiség maradéka állandó rettegésben él az emberevő óriásoktól, és kénytelen falak mögé bújni a túlélés érdekében. Az utóbbi évek talán legnagyobb anime-szenzációja egy sötét, kegyetlen világot tár elénk. Az Attack on Titan Isayame Hajime mangájából készült anime, amely egy nem mindennapi világot mutat meg. Főszereplőnk, Eren Jaeger és társai küzdelmeit láthatjuk a titokzatos óriások ellen, akik az emberiséget fenyegetik. Mi az, amitől ez az anime megtudta mozgatni a műfajtól közömbös nézőket is? Egyrészt maga a világ, amit bemutat, hiszen kellően egyedi, átmenet a középkor és az ipari forradalom között, de ami ennél is lényegesebb, hogy a sorozat nagyon is ért a hangulat megteremtéséhez. Szinte átérezzük a szereplők fájdalmát, a kilátástalanságot és az egyenlőtlen erőviszonyokat. Az Attack on Titanneknemrég mutatták be a harmadik évadát, aminek óriási sikere volt.
Hol találkozhatunk olyan emberekkel, akik elkötelezettek az anime iránt?
A közösségi hálónak köszönhetően rengeteg csoport, klub elérhető manapság, ahol lehet beszélgetni, élményeket megosztani egymás között. Sőt, már Magyarországon is van lehetőség anime szeretetünk kimutatására, hiszen Budapesten sokadik alkalommal rendezték meg a MondoCont, ahol akár kedvenc karakterünknek öltözve is részt vehetünk. Ezen az eseményen az anime, a manga kedvelői gyűlnek össze egy hétvégére (több, mint tízezer ember), hogy rajongásuknak éljenek. Színes programok várják a látogatókat minden évszakban. A következőMondoCon május 4-5. között kerül megrendezésre a Budapest-Hungexpo központban.
