Az embereket mindig is foglalkoztatta, hogy hogyan is fog kinézni a világ néhány tíz, száz, ezer év múlva. Mi lesz a környezettel? Hogyan fog kinézni a társadalom? Mi lesz, ha kitör még egy háború? Egy pusztító járvány hogyan hat majd az emberiség sorsára? Milyen lenne a tökéleteshez közel álló társadalom? Rengeteg író alkotott meg az emberiségnek lehetséges jövőt. Ki szebben, ki annál borzalmasabban festette le a sorsunkat. Vajon létezik tökéletes társadalom, és annak mi az ára? Hogyan működhet egy teljes konformitást követelő rendszer? Mi lesz, ha a feministák átveszik az uralmat, vagy ha éppen szolga lesz minden nőből?  

Az utópia szó jelentése nem létező hely. A kifejezést Thomas More alkotta meg 1516-ban Utópia [1] című írásának kiadásával, ezzel lerakva a műfaj alapjait. A klasszikus utópia úti beszámoló, ahol  az eltévedt utazó valamilyen, a hétköznapitól eltérő szigeten, bolygón, vidéken egy utópisztikus világra bukkan. Ilyen például Jonathan Swift 1726-ban megjelent Gulliver utazásai [2] című regénye, ahol a főszereplőt, Gullivert négy utazása során követheti végig az olvasó, ahol a törpék és óriások világa mutat torz képet a korabeli Anglia társadalmi és politikai életéről, de bemutatja a filozófia, a történelem és a tudomány ferdeségeit, valamint az emberi nem lealacsonyodását. Híres utópisztikus világképű utazó még Voltaire Candide-ja [3], aki arra keresi a választ, hogy vajon tényleg ez a világ „a lehetséges világok legjobbika”, és ha igen, mire való a háború, a nyomor, a vakhit, és mit tehetünk ellenük. Habár More volt az, aki először használta az utópia szót, már korábban is léteztek hasonló jellegű írások. Már Platón is megfogalmazta az ideális államról alkotott elképzeléseit az Állam [4] című dialógusában, ez az elmélet is utópiának tekinthető. Ebben az írásban az elképzelt világ jobb, mint a létező – ez a pozitív utópia. A gyakoribb azonban az, hogy az író negatívan festi le a jövőt – ez az antiutópia, vagy más néven disztópia. A műfaj segítségével az író általában görbe tükröt mutat az olvasónak, ahol az elképzelt világon keresztül a saját társadalmának jellemzőit, hibáit mutatja meg. Sokszor a fiktív jövőben egy aktuális társadalmi, politikai tendencia valósul meg, és a saját lehetséges jövőjét tárja az olvasó elé. Szinte minden későbbi utópia vagy disztópia Platón elképzeléseihez tér vissza, ahol a társadalmi berendezkedés kasztrendszerre épül, melynek élén bölcs, filozófus királyok állnak, a katonák gondoskodnak az állam védelméről, a harmadik kasztot alkotó polgár pedig földműves, iparűző vagy kézműves. A társadalom ilyen felosztása ezek után szinte minden utópisztikus társadalom alapja lesz. Általában a különböző kasztok életszínvonala között hatalmas a különbség, ami később konfliktust szül. Ez megjelenik a népszerű, modern disztópiákban is, mint például Az éhezők viadala [5], ahol az éhező, nyomorban élő körzetek fellázadnak a fényűzésben élő Kapitólium ellen, de a klasszikus regényeknek is fontos eleme a társadalmi felosztás. Ilyen például Orwell 1984 [6] című műve is, ahol a Belső Párt, a Külső Párt és a „prolik” alkotják a kasztokat.

Orwell világhírű regénye 1948-ban jelent meg, de azóta sem veszített az aktualitásából. A műben lefestett társadalom párhuzamba állítható a totalitárius államokkal, elsősorban a sztálinista Szovjetunióval, és szemléletesen jeleníti meg a diktatúra jellemzőit. A kasztrendszerre épülő társadalmi felosztás mellett megjelenik a mindent uraló felső hatalom, a Nagy Testvér, aki mindent lát és mindent irányít. Sok utópisztikus történetre jellemző, hogy a nép élén egy engedelmességet követelő nagyhatalom áll, aki korlátozza az embereket. Megszabja nekik mit viseljenek, mikor mit csinálhatnak, még azt is, hogy mit gondolhatnak. Természetesen a kihágások büntetést vonnak maguk után. Orwell regényében a Gondolatrendőrség tesz arról, hogy az emberek a párt ideológiájának megfelelően éljenek, gondolkozzanak. Az 1984 világában Óceánia, Eurázsia és Keletázsia, a három nagyhatalom folyamatosan háborúban áll, az emberek nem szabadok, tudatlanok, elveszik tőlük a forradalom és a véleménykülönbség lehetőségét is.

Anthony Burgess: Gépnarancs (forrás: konyves.blog.hu)

A gondolat nélküli, gépies, konformitást az emberekre kényszerítő Állam jelen van Anthony Burgess 1962-ban megjelent utópiaregényében, a Gépnarancsban [7] is. A főszereplő, Alex, egy bűnöző fiatal, akinek a szemén keresztül látja az olvasó a világot, ahol az erőszakot kondicionálással próbálják kiölni a fiatalokból, negatív reflexek kialakításával akar belőlük törvénytisztelő polgárt nevelni, holott paradox módon ebben a társadalomban az állati ösztönök előtörése az egyetlen mód arra, hogy az embertelenségben emberek maradjanak, és megőrizzék a méltóságukat. Aldous Huxley 1932-es regényének, a Szép új világnak [8] a társadalma is jó példa a korlátozó hatalomra és a kasztrendszerekbe sorolásra. Ebben a világban az emberek társadalmi rang szerint vannak beosztva kasztokba, és a kasztjuknak megfelelő színű ruhában kell járniuk. Az emberiség gondtalan, fejlett a technológia, nincs többé háború és szegénység, mindenki boldog, de ennek ára van. Elveszett a család, a kulturális sokszínűség, az irodalom, a filozófia és a vallás is. Ez felveti a kérdést, hogy vajon a „tökéletes” társadalom mennyire tökéletes, vajon elég-e az, hogy minden óramű pontossággal működik, az emberek boldogok, vajon mekkora ár ez az igazi, mély érzésekért és a művészetekért?

Vajon hogyan alakulna a társadalom akkor, ha az emberiség fennmaradását veszélyeztető vírus, vagy káros környezeti hatások fenyegetnék, hogyan alakulnának a nemi szerepek, a szexualitásról alakított kép? Amikor Robert Merle 1962-ben megírta a Védett férfiakat [9], nem tudhatta, hogy mekkora létjogosultsága lesz a regényének ötven évvel később. A történetben egy vírus hatására, amely csak és kizárólag a férfiakra nézve halálos, és a férfinépesség nagy részét el is pusztítja, a társadalom berendezkedése gyökeresen átalakul. Egy radikális feminista vezető kerül az Egyesült Államok élére, és szélsőségesen férfiellenes filozófiáját terjeszti, megtorolja a nők évszázados elnyomását. Férfinak lenni bűn, üldöztetésben, lenézésben részesülnek, szinte állatokként bánnak velük. Bűn a férfi és nő között a szexualitás is, akinek ilyen vágyai vannak, azt átnevelő intézetekbe küldik, és azon dolgoznak, hogy a férfiakat teljesen nélkülözhetővé tegyék. Nem mindenki gondolkodik azonban ennyire szélsőségesen a férfiakról, a liberális feministák a háttérben egy kevésbé radikális társadalmi berendezkedésen dolgoznak, de a nemi szerepek véglegesen átalakulnak.

Hogyan alakulnának a nemi szerepek akkor, ha nem a férfiakat, hanem a nőket fenyegetné veszély, ha a termékenységük drasztikusan lecsökkenne, az emberi faj fennmaradását sodorva ezzel veszélybe? Margaret Atwood 1986-ban megjelent regénye, A szolgálólány meséje [10] a belőle készült sorozatnak köszönhetően lett széles körben ismert. A történet egy brutális Amerikát fest le, ahol a még termékeny nőknek rabszolgaként kell élniük, és egyetlen feladatuk, hogy utódokat nemzenek annak a háznak az urának, ahol szolgálnak, az emberi kapcsolatokból pedig kihal az intimitás. A nők jogait folyamatosan elveszik, az ez ellen tiltakozókat leverik, míg végül kialakul a fundamentalista teokratikus diktatúra, amelyben mindenki köteles alkalmazkodni a hatalomhoz, mert ha valaki szembeszáll velük, vagy hibát vét, annak kegyetlen megtorlás a következménye.

Az írók által megálmodott lehetséges jövőképek sora végtelen. Zombitámadás, roboturalom, pusztító apokalipszis, amelyekhez egy új, alternatív társadalmi berendezkedéssel kell alkalmazkodni, de hogy hogyan, arról minden írónak megvan a saját teóriája. Minden teória mögött ott van a lehetséges jövőtől való félelem. Történtek már meg olyan borzalmak, amikről azt hitte az emberiség, hogy soha nem fognak megtörténni; soha nem tudhatjuk, hogy melyik lesz a következő lehetetlennek hitt disztópia, ami mégis valósággá válik.


Irodalomjegyzék:

[1] More, Thomas (1910): Utópia. Franklin-Társulat, Budapest

[2] Swift, Jonathan (1914): Gulliver utazásai. Révai, Budapest

[3] Voltaire (1907): Candide vagy az optimizmus. Franklin-Társulat, Budapest

[4] Platón (1968): Az állam. Gondolat, Budapest

[5] Collins, Suzanne (2009): Az éhezők viadala. Agave Könyvek, Budapest

[6] Orwell, George (1989): 1984. Európa, Budapest

[7] Burgess, Anthony (1990): Gépnarancs. Európa, Budapest

[8] Huxley, Aldous (1982): Szép új világ. Kozmosz Könyvek, Budapest

[9] Merle, Robert (1979): Védett férfiak. Európa, Budapest

[10] Atwood, Margaret (2006): A szolgálólány meséje. Lazi, Szeged

Kiemelt kép: instagram.com/the_real_theory