Kezdőlap Blog Oldal 222

Meizer Bence: Kebelturizmus

Történt egy reggelen, hogy húgommal felszálltunk az aktuális buszra, akkor még kávéhiányból kiindulva az éjszaka közepének számító reggel hatkor. Szerencsére a grizlibaszó mínuszokat a buszt lendületesen belehelő jónép kint tartotta. Helyek elfoglalva, minden feltétel adott szűk egy óra durmoláshoz a magyar utak generálta fapados masszázsfotelben. Egyetlen hibám az volt, hogy nem én ültem ablaknál.

Húzom a lóbőrt, mint Ken húzza Barbie-t, amikor hirtelen egy kellemesnek nem nevezhető aura nyaldosta meg az enyémet. Győr előtt fél órával a buszon szállított élőhús aránya drasztikusnak bizonyult. A változatos úton kibocsátott szén-dioxid és minden egyéb gázok (ami nem oxigén) kibocsátása egyfajta mini-üvegházhatást generált. A hőmérséklet strandszezoni változása miatt szinte láttam az ablak párájába ujjal írva a csak kívülről olvasható feliratot: „!!!PLEH”.

Ébredésemet azonban egy megrázóbb esemény okozta. Egy rendkívül harsány, negyven és ötven közötti hölgyemény juttatott ébrenléti állapotba. Jobb karja hevesen markolta az előttem lévő ülés oldalkarfáját, bal marka a fejemet támasztó háttámla tetejét, és néhány hajszálamat szorította szenvedélyesen. Épp saját telefonszámát diktálta rég nem látott ismerősének, így be kellett hajolnia, hogy láthassa is, az mit pötyög be. Ez a mozdulat volt a probléma fő okozója.

Szinte csiklandozta frissen nyírt borostámat a Le Menjé’Innen márkájú parfümje. Hasfalának memóriahabja lágyan lökdöste gyanútlan jobb felkarom. Cserébe megtudhattam ebből a kifejezetten intim közelségből, hogy a lánya újdonsült párját ő nem szereti, és reméli, hamar kirakja. Pedig MICSODA anyósa lehetne szegény flótásnak… Minden információ homályos volt az arcomtól néha centikre ékeskedő kebleinek visszhangjától. A „Hé haver, a szemem idefent van!” itt érvényét vesztette. Aztán egyszer csak szüksége volt a busznak egy 80 fokos jobbkanyarra fénysebességnél… Légzsákokat aktiválni!

Ha már ilyen szépen megismerkedtünk, és még a számát is szinte „érzékien súgta” a fülembe, talán elhívhatnám egy kávéra!


Meizer Bence vagyok, tanító szeretnék lenni. Felváltva cselekszem ez ügyben, vagy épp ellene (ha vizsga közeleg). Napjaim Győrben tengetem: egy kis meló, egy kis slam, egy kis írás.


Kiemelt kép: unsplash.com

Hétvégi albumajánló: Leon Bridges – Good Thing

A Spotify kinyírja az előadók identitását. Miközben mindenki az egyre táguló lehetőségekről beszél, meg arról, hogy hány csatornán lehetnek jelen az előadók, senki meg sem említi, hogy fogalmunk sincs arról, kik írják a dalokat, kik a zenészek a hangszerek mögött.

2019-re ez lett az egyik legnagyobb zenei kihívás: nem kérdés, hogy hogyan tudsz eljutni az emberekhez, hanem az a kérdés, hogy ki fog megjegyezni. Mondom ezt úgy, hogy én sem hallgatok már máshogy zenét, a kedvenc dalaimról nem mindig tudom, hogy melyik albumon vannak, de fejből vágom, hogy melyik lejátszási listára kell kattintanom, amin 99%-ban olyan dalok lesznek, amiket imádni fogok.

Viszont így következik, hogy ha valaki ebből a hálátlan környezetből ki tud tűnni, annak még nagyobb hírértéke van. Todd Michael Bridges, vagyis Leon Bridges pedig ezt tudta meglépni a 2018-as, Good Thing című albumával.

https://open.spotify.com/album/7J9fifadXb0PPSBWXctbi8

A Good Thing a második stúdióalbuma, 2015-ben adta ki a Coming Home nagylemezt, amiért két Grammy jelölés volt a jutalma, ahogy az új albumért is. A Be Ain’t Worth the Hand az album nyitódala, ami díjra is váltotta a jelölését, az egész album elől viszont H.E.R elvitte a legjobb R&B lemez díját.

Egy nagyon jó kérdés, hogy a Grammy miért nem tartja fontosnak a soul kategória külön indítását, mert ez egy igazi neo-soul album, de ott nincs párja. 10 dal, 34 perc gyönyör, ráadásul annyira koherens egészként, hogy arra nehéz szavakat találni. Nem is érdemes kiemelgetni dalokat róla, mert hirtelen azt venném észre, hogy felsoroltam mind a tízet, másrészt pedig mert ez még valóban album és nem single kiadások összeállítása albummá.

A lemez témáját tekintve egyébként nem túl bonyolult, szerelmes dalok szépen egymás után, de nem elcsépelve, végig ízléses marad. Érződik, hogy milyen céllal készült el a lemez, és annak tökéletes. Szobaajtó be, lámpa le, gyertya ég, és nem, nem ördögöt űzünk, ez egy másik tevékenység. Ezek a dalok ezért lettek megírva, tessék használni őket!

Ettől eltekintve egyedül hallgatva is az utóbbi évek egyik legerősebb albuma, így nem is csoda, hogy ezen megakad az ember füle, és rákattint, elkezdi keresni, hogy ki ez a zseni, mert ilyet még akar hallgatni. A keresgélésben rá lehet lelni további gyönyörforrásra, például a Red Rocks koncertre, ahol ezek a dalok megkapják a hozzájuk méltó külső helyszínt.

https://www.youtube.com/watch?v=-33GF39wfT4

Ha ezt a szintet kell ahhoz megütni, hogy érdeklődővé váljanak az emberek, akkor nagyon le fog szűkülni a zenész szakma, mert ilyenre kevesen képesek. Tehát arra biztatok mindenkit, hogy próbáljon elszakadni az algoritmusoktól, megéri, van valami különös öröm abban, ha az ember igazán rajong valakiért.

Kiemelt kép: coyote.imgix.net

Játékosan, de precízen

Vidám, ünnepi hangulatban telt a veszprémi Családi Társasjáték Egyesület rendhagyó programja – az egyesület immár három éve tart társasjáték délutánt minden hónapban, születésnapi rendezvényüket június 22-én tartották a veszprémi Hangvillában.

Meglepőnek tűnik, de okostelefon-központú napjainkban még jócskán akadnak olyanok is, akik a társasjátékokért rajonganak, azonban a Családi Társasjáték Egyesületnek Veszprémben nem okoz problémát a vendégek bevonzása, hiszen általában 250-300 fő vesz részt havi rendezvényeiken.

Az egyre nagyobb szabású rendezvényre ezúttal más egyesületek képviselőit is meghívták, akikkel még a délután előtt kerekasztal-beszélgetést folytattak, megosztották egymással tapasztalataikat. A beszélgetés során a veszprémiek mellett bemutatkozott a pécsi, a győri egyesület, illetve a Társasnavigátor webáruház is.

Fotó: Ágel Zita

A veszprémiek által inspirálódott pécsi csapat már egy éve működik, s bár egyesületté még nem alakultak, máris sikerült megfogniuk az embereket: havonta rendeznek programot ők is, ahová sok érdeklődő érkezik.
A veszprémihez hasonlóan hároméves Győri Társasjáték Egyesület kisebb taglétszámmal rendelkezik. Egyesületük fix klubhelységgel bír, ahol heti háromszor tartanak délutánt, havonta pedig versenyt, bajnokságot rendeznek. A klubok bemutatkozását követően a Társasnavigátor webáruház is bemutatta működésüket és terveiket.

Fotó: Ágel Zita

A klubok módszerüket, tapasztalataikat a beszélgetés során meg is osztották egymással, s szó esett ezenkívül minden fontos részletről is, amelyben segíthetik egymást: tagságról, résztvevőkről, önkéntesekről, támogatásról, helyszínekről, eszközökről, játékokról, tájékoztatásról, időről, koordinációról és fejlődésről is, végül pedig a közösségi felületek használatával kapcsolatban ötleteltek.

Fotó: Ágel Zita

A veszprémi Családi Társasjáték Egyesület anno egy kollégiumi klubból nőtte ki magát. Ahogy arról már korábban is írtunk, már az elején sok emberre számítottak, így alakult ki náluk a különösen precíz szervezés. Motivációs rendszerük lépcsőzetes, amelyen a tagok szintet tudnak lépni a mentorprogram, ösztönzés segítségével. A nyilvános programok mellett elengedhetetlenek a zártkörű, csapatépítő rendezvények is: a veszprémiek például rendszeresen tartanak társasmaratonokat.

Fotó: Ágel Zita

Ha már születésnap, természetesen a júniusi délutánon nem maradhatott el az ünneplés és a torta sem. A szervezők egy kis összefoglaló videóval készültek a vendégek számára, amelyben láthattuk az egyesület folyamatos fejlődését, végül pedig tortavágással örvendeztették meg a társasjáték rajongókat.

Fotó: Ágel Zita

Források:

facebook.com

hu-hu.facebook.com

A kiemelt kép Ágel Zita fotója

Kihirdették a JCDecaux novellapályázat eredményét

Kiválasztotta a zsűri a JCDecaux idén már harmadéves szépirodalmi pályázatának húsz legjobb írását, amelyek hamarosan országszerte ellepik a busz- és villamosmegállókat. A képzeletbeli dobogóra ezúttal három apuka állhatott fel.

Húsz novelláról és húsz alkotóról hullott le a lepel a JCDecaux Álljon meg egy novellára! pályázatának finisében. Az első három helyen olyan szerzők végeztek, akiket sok-sok kilométer választ el egymástól, de egy valami mégis közös bennük, mindhárman édesapák. 

Tavaly az emberi kapcsolatok nehézségei, a generációk közötti kapcsolat és a digitalizáció erősödése voltak a novellák legnépszerűbb témái. Az életproblémák, gyerekkori emlékek, a szerelmi történetek most is nagy számban szerepeltek, néhány közösségi közlekedéshez kapcsolódó írással kiegészülve, azonban idén ehhez tudatosság is társult. A zsűri megfigyelései szerint a pályázók egyre tudatosabban használják azt a közvetítő médiumot, amelyen keresztül közzé tehetik írásaikat: a citylight sajátos helyzetéből fakadóan sokak fantáziáját megragadta, ami a beérkezett pályaműveknek mind a témaválasztásában, mind megformálásuk módjában tetten érhető.

Fotó: Gordon Eszter

Az első díjat és az azzal járó 300 ezer forintot A házikedvenc című novella szerzője, Magyar Csaba nyerte el, aki matematikatanárként egyfajta terápiaként használja az írást. A második helyet és ezzel a 200 ezer forintos jutalmat a Minden oké? című pályázattal megszerző Dizseri Barnabásra nem csupán a családja, de diákjai is büszkék lehetnek. A pályázat visszatérő indulója a harmadik helyen végzett Pölczman Péter, aki tavalyi különdíját cserélte az idén bronzéremre és 100 ezer forintos elismerésre a Várandósságmendzser férfiaknak írásáért. A 2019-es különdíj Baki Dániel színészé lett, akinek Megálló névre hallgató novelláját értékelte nagyra a zsűri.

A legjobb alkotásokat Hegedűs D. Géza Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész előadásában hallgathatták meg az ünnepélyes díjátadó résztvevői, akik azt is megtudhatták: az idei felhozatal felülmúlta a korábbi kiírásokat, hiszen a pályázatra majd’ 4500 novella érkezett be. „Ennyi év után már a szokásos nyárindító minifesztiválunkká is válhat ez az esemény, én azonban képtelen vagyok megszokni az egész folyamat izgalmát: a várakozást arra, hogyan öltenek arcot a beküldött remekművek mögötti jeligék. Az egypercesekhez hasonló, rövid és értékteremtő alkotásokat szeretnénk minden évben előcsalogatni alkotóinkból. Úgy tűnik, egyre sikeresebbek vagyunk ebben a küldetésben, legalábbis ezt mutatják az évről évre növekvő írások számai” – vont gyors mérleget az idei kiírásról Samu Tímea, a JCDecaux Hungary out-of-home médiacég társ-vezérigazgatója.

A novellákat bíráló testületet ebben az évben is a József Attila-díjas Grecsó Krisztián író elnökölte, aki az ünnepélyes díjátadón elmondta: „A JCDeaux novellapályázata olyan, mint egy országos szabadegyetem. Évről-évre tömörebb, kidolgozottabb, okosabb és néha persze karcosabb novellák jönnek. Nem tudom, mi lesz ebből, de sok ilyen helyzet kellene ebbe az országba. Ahol magukra adó, okos, kreatív emberek űzhetik, hajszolhatják a tehetségüket.”

Fotó: Gordon Eszter

Egyértelműen kedvező tapasztalatokról számolt be a zsűri két másik tagja, Antal Nikolett és Korpa Tamás, a Fiatal Írók Szövetségének két társelnöke: „Minden olyan akció, ami képes értő módon közelebb vinni az emberekhez az irodalmat, csakis áldásos lehet. Ha olyan váratlan helyeken találkozunk szépirodalommal, mint egy busz- vagy villamosmegálló, az ad némi pluszt is: valami olyasmiként tünteti fel az olvasást, ami teljesen természetes és magától értetődő, s nekünk, irodalommal foglalkozóknak ez csakis jó lehet. Idén rengeteg izgalmas megoldás és téma jelent meg a novellákban; így garantáltan a várakozás sem lesz olyan unalmas többé.”

A novellapályázat eredményes lebonyolításában az Uni-ball tollak magyarországi forgalmazója, továbbá a Líra Könyv és az Athenaeum Kiadó támogatta a JCDecaux-t.

A tavalyi évhez hasonlóan a JCDecaux az idén is közönségszavazásra buzdítja az utazó- és az olvasóközönséget: a pályázat weboldalán 2019. június 26-a és 2019. július 9-e déli 12 óra között lehet szavazni az egyéni kedvencre a zsűri által 20 legjobbnak ítélt novella közül, hogy a legtöbb voksot kapó novella szerzője legyen a közönségdíjas.

Az alábbi írásokra lehet szavazni:

Magyar Csaba: A házikedvenc

Dizseri Barnabás: Minden oké?

Pölczman Péter: Várandósságmenedzser férfiaknak

Baki Dániel: Megálló

Horvát Rozi: A postára, legyen szíves!

Lackó Gábor: A tükör

Kovács Júlia: Együtt

Apats Gábor: El kéne mosni már

Pandur Ágnes: Ketózis

Révész Attila: Komintern, Latinka Ballada, Tejjegy

Kránicz Dorottya: Az első randi

Orosz Adél: Óriás

Tóth Beatrix: Poéta

Szakács Borbála: Pókháló

Élő Csenge Enikő: Snitt

Szabó Leona: A döntés

Lendvai Dóra: Csak csavarosan!

Guczogi Annamária: Apám meg én

Welbach Lola: A Góth Irén-szag

Pólya Zoltán: A csetényi sírkő

Kiemelt kép: Gordon Eszter fotója

POSZT-pillanatok – Képekben a 19. Pécsi Országos Színházi Találkozó

Június 6. és 15. között ismét magára öltötte Pécs városa a teátrumi hangulatot. A 19. Pécsi Országos Színházi Találkozó utolsó öt napján mi is részt vettünk, és a színházi előadásokon, versenyprogramokon kívül meglátogattuk a napközben zajló rendezvényeket is. Minden délelőtt lehetőségünk volt megtekinteni az előző este bemutatott versenyelőadásokról szóló szakmai beszélgetéseket, majd a délután folyamán a Színház-téri beszélgetéseket, ahol többek között Bodrogi Gyulával, Csákányi Eszterrel, Znamenák Istvánnal, Pogány Judittal, Epres Attilával is találkozhatott és jobban megismerkedhetett a közönség. Minden nap várta a Pécsre látogatókat a Zsolnay Negyed, ahol meg lehetett tekinteni a Munkácsy kiállítást is, amit a POSzT-ra érkező művészek tárlatvezetése tett még izgalmasabbá.

De aki nem kötött programra vágyott, az sem unatkozott Pécsett, a város minden zugában ott rejtőzik a magával ragadó művészi atmoszféra. A csodálatos utcákon, akár az égre tekintve, akár az épületeket felmérve az ember könnyen belebotlik egy-egy nagyszerű pillanatba.


Moór Vivien és Vincze Bence galériája


Nyomokban gyerekeknek is szól – Toy Story 4 filmkritika

A Pixar animációs filmjei mindig is híresek voltak arról, hogy nemcsak a gyerekek szórakoztak rajta jól, hanem az őket elkísérő szülőknek is elrejtettek rengeteg kikacsintást. A Toy Story két évtizedes története során azonban a célközönség egyértelműen áttolódott a közben felnővő generációra, így ezúttal inkább a gyerekeknek lehet olyan érzése, hogy néha ők is kapnak pár elejtett utalást, poént vagy történeti elemet.

Huszonnégy év telt el az első Toy Story óta, ami óriási innovációnak számított a számítógépes animációs filmek világában. Azóta persze sok minden történt az emberek háta mögött életre kelő játékokkal, főleg miután a kilenc évvel ezelőtti harmadik epizódban a történet idejét a valóság idejéhez igazították és Andy, a játékok első gazdája, felnőtt. A történet most nem követi a valós időt, és csupán röviddel játszódik a legutóbbi lezárás után, amiben a játékok új gazdát kaptak Bonnie személyében.

Bonnie egy óvodás kislány, akinek gyerekszobája teljesen más, mint régen Andyé volt, ez pedig legfőképp Woodyt, a cowboy bábut érinti rosszul. Amikor Bonnie iskolai előkészítőbe kell menjen, Woody újra hasznosnak érezheti magát és felidézi, mikor Andynek segíthetett a beilleszkedésben. Segítségével Bonnie elkészíti a kis Villit, egy műanyag villát üvegszemekkel, gyurmaszájjal és különböző házi készítésű testrészekkel. Villi lesz Bonnie új kedvence, aki azonban láthatóan egzisztenciális krízisben szenved, és a szemétben akarja végezni, hiszen ő nem valódi játék. Woody és Buzz az intergalaktikus fenegyerek, valamint a többi ismerős játék egy hétvégi utazás során tesz meg mindent, hogy ne hagyja elveszni a kis villa-játékot.

Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy a rajongók nagy félelme nem igazolódott be. A harmadik rész szívbe markoló lezárása után sokan azt hitték, hogy ez egy felesleges bőrlehúzás lesz. Tévedés, a Toy Story 4 nem csak indokolt volt, de érvényes tétje is van. Bár nincs időugrás, az eltelt valós időre és a Toy Story-n felnövekvő generációk félelmeire hibátlanul játszik rá a cselekmény, ami ráadásul nagyon összetett. A Toy Story történetének legjobb mellékszereplői sorakoznak fel most a kibontakozás során, és mindegyikük teljesen átélhető és egyedi motivációval rendelkezik, amit a készítők dinamikus párbeszédek során adnak át a közönségnek. Míg az előző rész antagonistája azért volt zseniális, mert az utolsó pillanatban sem hagytak neki megváltás-lehetőséget, az idei filmé azért csodálatos, mert nincs is rá szüksége. Ezúttal az antagonista ugyanis nem a szereplők között keresendő, hanem az ideák szintjén.

A Toy Story átívelő története az elmúlásról szól. A felnőtté válásról, ami a gyermekkor elmúlása. A barátságok elmúlásáról és újak születéséről. A harmadik rész pedig Andy történeti ívét ennek fényében koronázta meg, azonban a játékok valójában csak most kaptak méltó lezárást. Bonnie szobája egy korszakváltást szimbolizál, az utazás pedig, mint oly sokszor az irodalomban, egy belső fejlődést. A játékok egy vidámpark zűrzavarában és egy régiségbolt különös világában szembesülnek saját démonaikkal, az elmúlással, valamint számtalan elvesztett játékkal. Ennek során pedig elképesztő, ahogyan a játékok saját drámái sajátos szókincsekben és saját fogalmi rendszerekben képződnek le. Woody például leírja Buzznak a belső hangot mint lelkiismeretet, mire az űrkadét megszállottan elkezdi hallgatni és tanácsként értelmezni a gombnyomásra előre betáplált hangsávjait, mint amilyen az ikonikus „a végtelenbe és tovább” sor is volt.

A történet valódi antagonistája a félelem és a szorongás, amit a változások idéznek a játékokban, csak úgy, mint bennünk. Ahogyan pedig ez a szereplők történeteiben lecsapódik, abból szinte mindenki találhat magának azonosulási felületet. A kisgyermekeknek ott van Bonnie életének változása, aki óvodából iskolába kell, hogy menjen. A fiatal felnőtteknek Woody drámája, aki észre sem veszi, hogy az önállósodás kiút lehet, és folyamatosan visszavágyik Andy gyermekkorába. Van emellett érzelmi dráma, a magány, az elrontottság és a szerethetetlenség érzésének megjelenítésével. Vannak csalódások, mint például egy motoros bábué, akit gazdája azért dobott ki, mert nem tudott akkorát ugrani, mint a reklámban. Illetve ott van Villi, aki a depresszió és a szorongásos tünetek teljes garmadáját vonultatja fel, ráadásul szemetesbe vágyása nem is olyan nagyon burkolt utalás a szuicid hajlamokra. Azonban a történetszálak feloldása is legalább annyira erőteljes, mint a felvázolt problémák, hiszen adott pontokon mindenkinek fény derül a torzítására és fogalmi zavarára.

Villi egy beszélgetés során úgy érti meg Bonnie érte érzett ragaszkodását, hogy behelyettesíti a magát saját viszonyrendszerében a szemetes képére, ami számára egy meleg, biztonságot nyújtó otthon. Ez egy kulcstétele a filmnek, ugyanis később ez minden karakterre rávetíthető. Aki elsőre gonosznak, vagy ártó szándékúnak tűnik, az valójában csak motivált arra, hogy megtalálja a saját biztonságos közegét ebben a fenyegető világban, ahol játékokat kidobnak, vagy azok maguktól elvesznek, vagy éppen nem akarnak játékok lenni. Emellett persze kiderül az is, hogy valójában a változás maga az, amit ha megfelelően átkereteznek (értsd: új kontextusban értelmeznek), az önmagában veszélytelenné válik.

Legyünk idősek, felnőttek, gyerekek vagy e korok határán álló emberek – mind szorongunk a változástól és a potenciális káosztól, amit egy új, ismeretlen helyzet kelthet. Woody és a játékok története azonban rámutat, hogy nincs mitől félni, hiszen minden csak perspektíva és elegendő tapasztalat kérdése. Bár a világ néha átláthatatlanul bonyolult, valójában mindannyian ugyanazt keressük a magunk módján, a magunk fogalmaival, még ha néha elcsúszik a kommunikációnk egymás mellett. Mindannyian küzdünk és törekszünk, hogy kapcsolatok és motivációk révén értelmet csempésszünk a káoszba. Még a játékaink is.

Kiemelt kép: vanityfair.com

„Ha lehetnek alternatívái az igazságnak, akkor ott rég nincs igazság” – Interjú Kepes Andrással

Kepes András nevét – talán nem túlzás a kijelentés – minden kultúrakedvelő kötni tudja valamihez: Desszert, Apropó, Különös történetek és sorolhatnám műsorait, de sokan például – főként a fiatalabbak – kifejezetten a könyvei által ismerték meg. Ma már a tévében nem láthatjuk, ugyanakkor könyveket ír, amit legalább annyira szeret, mint annak idején a televíziózást. Kepes András a könyvhéten dedikálta legújabb regényét, az Istenek és embereket, minket pedig rögtön utána fogadott, hogy kérésünknek eleget téve kisebb hangulatjelentést adjon többek között arról, miért nincs már a képernyőn, miért fontos számára az írás, és egyáltalán hogyan gondol vissza kultikussá vált műsoraira…

Itt vagyunk a könyvfesztiválon, néhány perce még az olvasóinak dedikált. Mit gondol az olvasótáboráról, egyáltalán ki olvas ma Kepes Andrást?

Amikor az első könyveim megjelentek, akkor azt gondoltam, hogy elsősorban azok olvasnak, akik a tévében is láttak, így sokáig azt gondoltam, hogy az olvasótalálkozók közönsége majd hatvan év felettiekből fog állni. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy már fiatalok is jelen vannak, sőt, nem olyan régen egy előadásomon találkoztam egy családdal, jöttek aláírást kérni, és volt köztük egy tizennyolc körüli lány is. Kérdeztem tőle, hogy ugye majd ő is elolvassa a könyvet? Erre rám néztek a szülők és azt mondták, mi kaptuk tőle a könyvet, tehát a lány olvasott tőlem először. Ez hihetetlen nagy élmény, különösen egy olyan embernek, aki reménykedik abban, hogy majd a következő generációk is elolvassák a könyveit. Tehát nehéz belőni, de azt tudom, hogy már felnőtt egy olyan réteg, amely nem a tévéből, hanem sokkal inkább a könyvek kapcsán ismer.

Több, mint tíz éve nincs képernyőn. Most akkor író?

Nehéz eldönteni, én az „író” szót a melléknévi igenévi formájában használom. Aki ír, az író, viszont, ha ez egy rang lenne, akkor nem az én dolgom eldönteni. Most már tíz éve írok és tanítok, azt nem mondhatom, hogy tévés vagyok, nem is szerettem annyira tévésnek lenni.

Gondolom, itt az elnevezésre gondol…

Igen, nehéz, amikor az embernek saját magát kell meghatároznia. Úgyhogy, amikor elmegyek valahova előadást tartani, és kérdezik, hogy mit írjanak a nevemhez, akkor azt mondom nekik, hogy aki eljön az előadásra, az úgyis tudja, ki vagyok, mert feltételezem, ezért jön el.

Miért tűnt el tíz évvel ezelőtt a tévéből?

Magamtól hagytam ott, elég volt. Ez a fajta televíziózás már nem érdekel, nézni sem bírom, nemhogy csinálni. Egy darabig más volt a sorrend, mert még csináltam, de nem néztem. Aztán eljött az idő, hogy mindkettőtől „elköszöntem”, mert rá kellett jönnöm, hogy ez már nem az a fajta kultúra, ami engem érdekel. Filmeket szívesen nézek ma is, de például híreket képtelen vagyok. Hogyha van valami élő sportesemény, esetleg egy kis foci, akkor azt megnézem. De a tévézés mint műfaj, már nem érdekel.

Ha lenne ma olyan felület, ahol esetleg tudna működni, akkor sem menne vissza?

Valószínűleg nem, mert ezt a korszakot már lezártam magamban, jelenleg az írás és a könyvek sokkal jobban érdekelnek. Emellett ott vannak az előadások, amiket tartok, és mindkettőt nagyon élvezem. A televízió arról szólt, hogy az embernek bele kell néznie egy csőbe, és úgy kell csinálnia, mintha valaki más lenne a cső túloldalán. Ez a kamera. Viszont, ha előadást tartok, akár az egyetemen, akár ha hívnak valahová, akkor tudom, hogy miattam jöttek el, míg tévékapcsolgatás közben nem derül ki, hogy csak véletlen kapcsoltak-e oda. Ha előadok, látom a reakciókat, látom a tekinteteket, hallom a nevetésüket, közben pedig tudok változtatni, ha úgy érzem, ez nem az a közönség, amit gondoltam. A tévézés egy más műfaj, amit egyébként főként eleinte nagyon szívesen csináltam. Lehetőséget nyújtott arra, hogy bizonyos dolgokról úgy beszéljek, hogy közben mozgókép is kísérje…

Arra gondol, hogy üzenni akart?

Igen, legalábbis bármit csináltam az életem során – és ma is –, minden arról szólt, hogy érdekel a világ, hogy gondolkodom a világról, és különböző felületeket kerestem ahhoz, hogy ezt másoknak is el tudjam mesélni. Ma a tévé inkább önmagunk mutogatásáról szól. A műsoraimba, például a Desszertben is, olyan embereket hívtam meg, akik iránt érdeklődtem, így természetes, valódi kíváncsiság hajtott. Nem saját magam.

Mindig a háttérbe húzódott, úgy tudom, külön kérte, hogy ahol lehetséges, ott Ön ne látszódjon…

Igen, mert nem én vagyok a lényeg, hanem például az üzenet, bár ez egy furcsa szó. Egy filmes ember mondta, hogy az üzenetet a posta továbbítja, a művészetnek pedig nem az a feladata, hogy üzeneteket küldjön, de erre nincs jobb szó. Az embernek mindig van gondolata, mondanivalója, persze léteznek olyan művek is, ahol nincsen semmi mondanivaló, ezzel sincsen semmi baj, én is jókat szoktam szórakozni olyan vígjátékokon, amelyekben nincsen üzenet. De ha engem valami elkezdett foglalkoztatni, akkor úgy voltam vele, hogy szívesen elmondanám másoknak is. Egyébként minden műsoromnak vagy könyvemnek el tudnám egy mondatban magyarázni a lényegét. Amikor műsorokat készítettem, akkor például az úgynevezett magas kultúra és a tömegek közti kapcsolatot próbáltam kiépíteni. A Világfalunál a különböző kultúrák közti hídépítést szerettem volna „bemutatni”.

És a legutóbbi regényének, az Istenek és embereknek mi lenne a fő üzenete? Miről szól?

A hagyományos értékrend, illetve a hatalomvágy és kapzsiság miatt eltorzult általános értékrend közti feszültségről szól.

A cselekmény lényegében három pár történetéből körvonalazódik, „közvetetten” hat embert ismerhetünk meg közelebbről. Tudna választani karaktert, amelyikhez a legközelebb érzi magát?

A férfiak közül elsősorban Benedek az, aki a lelkemhez közel áll, illetve van szó egy nagymamáról is, akivel ugyan nem találkozunk, de sokat megtudunk róla: az a fajta szeretetteljes bölcsesség és humor, megértés és irónia, mindemellett pedig nagyfokú elfogadás van benne, amit muszáj kiemelnem. Valójában mindegyik karakterben benne vagyok egy kicsit, hiszen ha az emberben felmerül valamilyen kérdés, akkor igyekszik különböző oldalakról megvizsgálni. A saját magammal való belső vitáimat is próbáltam kivetíteni ezekre a karakterekre.

Egyfajta terápia jelleggel?

Abszolút. Ezért is tudom ajánlani mindenkinek az írást; az ember sok dologról gondolja, hogy tudja, éppen ezért nem is gondolja tovább, nem foglalkozik vele. Én már régóta nem gondolom, hogy tudom, mert tisztában vagyok azzal, hogy még az ellenkezője is kiderülhet, hogyha rendesen végiggondolom és leírom. Egyik egyetemi professzorom, Király István mondta, hogy „Tanuljunk meg önmagunk ellen cédulázni!” Ez azt jelenti, hogy a saját gondolatainknak a visszáját is meg kell találnunk; akárcsak az ördög ügyvédje szerepben. Tehát az írás rákényszerít arra, hogy végiggondoljam a dolgokat. Egyébként ez a tanításnál, illetve az előadásoknál is jelen van, amúgy is nagyon rákészülős tanár vagyok. Előfordul akár olyan is, hogy előadásról előadásra változtatok valamin.

Feltűnt, hogy Ön akármibe kezd, az biztos, hogy működik. Nemrég például Krizsó Szilvia műsorában volt vendég, és a műsor vége felé – sokunk meglepetésére – elénekelt egy dalt, ráadásul saját magát kísérte gitáron. Tudtuk, hogy ott sem fog hibázni.

Próbálom jól csinálni a dolgokat, az más kérdés, hogy sikerül-e vagy sem. Egyébként nagyon nehezen vett rá a Szilvi, hogy gitározzak…

Pedig jól tette!

Igen, volt sikere, gondoltam is rá, hogy új pálya nyílhat előttem… Otthon szoktam a feleségemet elvarázsolni, amikor úgy érzem, hogy húsz év után már nem annyira szerelmes belém.

Előfordult, hogy valamibe belekezdett volna, de esetlennek bizonyult?

Átmenetileg voltak ilyenek, a televíziózásban például előfordultak hullámvölgyek. Amikor az állami tévétől átcsábítottak a kereskedelmi tévéhez, akkor próbálkoztam show jellegű műsorokkal, mert akkor arra volt igény. De rá kellett jönnöm, hogy valami nem megy.

Nem volt önazonos?

Nem. Olyat pedig nem tudok csinálni, amihez semmi közöm nincsen. Akkor az egy komoly válságot jelentett az életemben, beteg is lettem, ekkor elhatároztam, hogy innentől kezdve nem csinálok semmi olyat, ami nem én vagyok. Azóta ebből nem lehet kimozdítani se pénzzel, se dicsérettel, semmivel.

Nemrég azt nyilatkozta, hogyha az egyetemista tanítványainak ugyanolyan az értékrendjük, mint Önnek, akkor nehéz dolguk lesz a médiában. Milyen az Ön értékrendje?

Amikor megkérdezték Deák Ferencet, hogy milyennek kellene lennie a sajtótörvénynek, akkor azt mondta: „Hazudni márpedig nem szabad”. Én még most is itt tartok: a tények tények. Nincsenek, nem lehetnek áligazságok, vagy alternatív igazságok, mert ezek súlyosan eltorzítják az emberek értékrendjét. Ha lehetnek alternatívái az igazságnak, akkor ott rég nincsen igazság. A becsület, a tisztelet, a másik elfogadása, a nyitottság is fontos, bár tudom, hogy ma ezeken sokan nevetnének; a múltkor mondták nekem, hogy régen volt az, amikor így gondolkodtak az emberek. Azért mondtam ezt a diákokról, mert úgy gondolom, hogy akik ma a felsoroltakat képviselik, azok a mainstream médiában nem nagyon fognak tudni labdába rúgni, mert propagandával, áligazságokkal, és hazugságokkal fognak találkozni, mindezt pedig rezzenéstelen arcok kísérik. De a tanításban vannak olyan örökkévaló alapismeretek, amiket át kell adni, lehet, hogy mi vagyunk az utolsó generáció, aki átadhatja, de ha az alapismeretek megfogannak az új generációban, akkor létrejön egyfajta titkos láncolat, amiről mit sem sejt majd a hatalom. Fogékonyság pedig van rá, a fiatalok nincsenek elrontva, én azt látom, hogy természetes és őszinte érdeklődéssel vannak a világ felé. Nem szeretek például a saját korosztályommal beszélgetni, mert el vannak keseredve. Én pedig fiatal vagyok, és nem vagyok megkeseredve, vagy bolond vagyok, ez majd kiderül…

Soha nem sértődött meg riportalanya, amikor a dokumentumfilmjeiben őszintén szembesítette őket, olykor akár elszomorító dolgokról az életük kapcsán?

Ha én beszélgetek valakivel, akkor annak elmondom a véleményemet, nem szoktak megsértődni. Egyszer egy kollégám is megjegyezte, hogy milyen furcsa, bármilyen kemény dolgot mondok, nem sértődnek meg. Szerintem azért, mert érzik és remélem tudják, hogy őszintén mondom, semmiképpen sem azért, hogy megsértsek bárkit is. Nem akartam soha senkit megbántani vagy megalázni, felnőtt emberek vagyunk, felnőtt emberek módjára beszélgettünk. Emellett én is elfogadom, hogyha kapok valamit, nem szoktam megsértődni, hanem elgondolkozom rajta.

Ki tud emelni valamilyen történetet, akár korszakot, amikor kifejezetten sokat tanult műsoraiból, alanyaitól?

Minden történetből tanulhat az ember, illetve itt is a továbbgondolás a lényeg. Például több olyan családdal is készítettem műsort, akik a világból való kivonulás valamely formájával próbálkoztak meg. Volt egy család, akik jurtában éltek, patakban mosakodtak… és lévén, hogy valahol mindig is magányos farkas voltam – aki részt vesz a dolgokban, bárkivel elbeszélget, mindenhez tud jó képet vágni, de azt a burkot, ami a lelke mélyén van, nem szívesen mutatja meg –, szóval, engem is elkezdett foglalkoztatni ez a „kivonulás”. Ugyanakkor én azt vontam le ezekből a történetekből, hogy amellett, hogy sok pozitív eleme van, az ember nem arra való, hogy kísérletezzenek rajta. Az együttélés formáit több ezer éve próbáljuk kikísérletezni, mindig kitalálnak egy újabb megoldást, ezek lehetnek akár ideológiák, ez lehet a szocializmus, vagy a nemzeti szocializmus, mind kudarcot vallottak.

Ma kivel ülne le szívesen beszélgetni?

Buñuellel és Borgesszel. Valóban sajnáltam, hogy ők kimaradtak. Sok mindenkit elértem, őket nem sikerült. Ezért érdemes riporternek, újságírónak menni: hogyha odamentem volna García Márquezhez, hogy hé, nagyon szeretem a könyveidet, leülünk beszélgetni?, nyilván elzavart volna. Így sem volt könnyű kisajtolni belőle egy interjút. Vagy Woody Allenből. Ezek tényleg hatalmas élmények voltak…

A kiemelt képek Feigl Zsófia fotói.

Kiscsillag menetrendszerűen – Fishing on Orfű második nap

A Fishing on Orfű második napját Szabó Benedek indította be a zongoránál a Tűzhöz közel helyszínén. Játszott pár Galaxisok dalt, régit és újat vegyesen. Utána Szekeres András és Takács Vilkó a Magam Adom színpadán lépett fel. Eközben már a Víziszínpadon a Csaknekedkislány játszott, lépni nem lehetett sem a parton, sem a stégen. Ezt követte a Csík zenekar a Csavargón, majd Szabó Benedek és a Galaxisok az „Eszik a dönert a nagyorrú lányok” színpadon. Utána következett a Kiscsillag, a majd a Vad Fruttik. Az estét pedig Ganxsta Zolee és a Kartel és Péterfy Bori és a Love Band zárta.

Herczeg Orsolya galériája

Éjjel a városban 6. – Célkeresztben Veszprém

Kissé meredek, kissé szeles, de mi így szeretjük. Éjjel a városban cikksorozatunk részeként ezúttal Veszprém városát vesszük célba. A nyugodt, vidéki, ugyanakkor pezsgő kulturális élettel rendelkező egyetemvárosról legutóbb elégedetten nyilatkoztak a fiatalok – vajon változott a helyzet azóta?

A dimbes-dombos városnak önmaga mellett még elhelyezkedése is szinte tökéletes: csupán egy röpke út a Balatonhoz, Budapesttől sincs oly messze – hát kell ennél jobb? Egyetemistaként kerültem a városba: az Óváros bája rögtön magával ragadott, még akkor is, ha gyakorlatilag hegyet kellett másznunk minden egyes órára tartva. Kicsit mindig visszaugrottunk az időben, amikor felkapaszkodtunk a szoborpárhoz a macskaköveken, s szétnéztünk a Séd-völgyön. Ahogy felérünk a Pannon Egyetem egyik épületéhez, számos nevezetes, többnyire egyházi épület mellett is elmegyünk a Vár utcában – mindegyiknek megvan a maga jelentősége, története.

Nemcsak a gyönyörű táj, a régi utcák miatt különleges számunkra, hanem az izgalmas programok is vonzóak. Ez már hivatalos: a Királynék városa elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet 2023-ra. A vidéki városban pezseg a kulturális élet, – ez a lenti válaszokban is megmutatkozik – viszont nem csak nappal találhatunk szórakozást. Lássuk, hogyan látják a fiatalok szeretett városunkat naplemente után! Valóban megáll az élet a késői órákban, ahogyan azt sokan állítják? Ezt előre is határozottan megcáfolhatjuk! Bár a város kimondottan nyugodt, mindenki megtalálhatja a számára legjobb szórakozást, akár éjszaka is.

Ifjúsági véleménykutatásunk során – amely az éjszaki életet deríti fel a fiatalok nézőpontjából – most Veszprémbe, a Királynék városába látogattunk.

Mik a szórakozási szokások Veszprémben?

Attila (23)
: Véleményem szerint a fő szórakozás a koncertek látogatása, gyakoriak a kocsmai összejövetelek, sporteseményeken való részvételek és természetesen az egyetemi bulik.
Dóra (20): Személy szerint nem sokat tudok a veszprémi szórakozási trendekről, maximum az egyetemistákéról beszélhetek, ugyanis nemigen tudom, hogy a helyi középiskolások hova járnak. Mi, egyetemisták javarészt a Gesztibe (Gesztenyés Sörkertbe) szoktunk elmenni. Legtöbbször a keddi nap az, amikor bulizni megy a társaság. Gólyaként a DC Clubot is látogattuk néha keddenként, de ez az idő gyorsan elkopott. Idén szokásunkká vált, hogy gesztizés előtt néha a kollégiumban ülünk össze egyet, iszogatunk és kártyázunk.
Ádám (26): Inkább egyetemista centrikusabb programok jellemzőek.
Endre (25): Fesztiválok, kocsmázás, egyetemi rendezvények, kulturális lehetőségek (színház), sportversenyek.
Lúcia (22): A szórakozási lehetőségek jelentős része az egyetemisták miatt valósul meg. Ezek például a szakestek, a két évente megrendezésre kerülő VEN, amelyeken nemcsak a hallgatók, hanem a város többi lakója is szeretettel részt vesz. Nyaranta népszerű programok az Utcazene Fesztivál és a Rozé, Rizling és Jazz Napok.

Fotó: Szalai Csaba

Hova jársz bulizni legszívesebben? Kikkel és hogyan szórakoztok?

Attila
: Legszívesebben közeli barátokkal, régi ismerősökkel járok össze, hat-hét fővel találkozok a Gesztenyés Sörkertben, majd onnan megyünk pár sör után buliba (általában Expresszó), de végül ugyanúgy a Gesztiben találjuk magunkat hajnali kettőkor. Ezt általában havi három-négy alkalommal tesszük. Lazább tanulmányi időszakban ez a szám megkétszereződhet.
Dóra: Legtöbbször kedden megyünk szórakozni, és mindig a Gesztibe. Régen néha előfordult, hogy utána a DC-be is benéztünk, de idén már egyszer se voltunk ott. Szórakozni az egyetemista barátaimmal szoktam, néha csatlakozik hozzánk egy-egy lakótársam is. A létszám mindig változó, de általában olyan tízen minimum mindig megvagyunk, néha többen is. Ritkán, de előfordul az is, főleg vizsgaidőszakban, hogy kisebb társaság megy csak, ami nagyjából öt főt jelent. Legtöbbször záróráig szoktunk maradni, tehát olyan kettő körül végzünk. Az ivást néha már a kollégiumban elkezdjük, és hogy egy keddi bulis este alatt mennyit iszunk, az igen változó, hiszen másnap iskola.
Ádám: Leginkább a zenés eseményeket kedvelem, a gasztronómiai élmények hajszolása és sporttörténések kevésbé mozgatják meg a fantáziám. Hétköznapokon a baráti körömmel mozgok, akikkel a Gesztenyés Sörkertet látogatjuk szívesen, ahol élvezzük egymás társaságát. Hétvégeken, ha egy nekem tetsző koncert van, jellemzően az Expresszóban, akkor oda egyedül is elmegyek. Ez nem probléma, hiszen ilyen helyzetekben könnyen megy az ismerkedés is.
Endre: Nem bulizom szívesen, de ha mégis szórakozni megyek, inkább egy kocsmát választok, vagy társasággal jövünk össze iszogatni, társasjátékozni, beszélgetni.
Lúcia: A barátaimmal szoktam menni, általában négyen-öten alkotunk egy társaságot. Ha nincs semmilyen esemény, ami érdekelne minket, akkor egy kocsmába szoktunk beülni, ahol pár sör mellett átbeszéljük a hét történéseit.

Fotó: Szalai Csaba

Mennyire veszélyesek ezek az éjszakák? Például kínáltak már meg droggal?

Attila: A kalandok nem igazán veszélyesek, elővigyázatosak vagyunk természetesen, mindig figyel valaki a többiekre és az italokra. De véleményem szerint a droggal való visszaélés ritka eset, én még nem találkoztam semmi hasonló esettel a környezetemben.
Dóra: Őszintén, Veszprémben eddig még csak füves cigi volt úgymond a „legdurvább”, amit láttam, de nem próbáltak megkínálni se vele, csupán volt egy-két embernél. Veszprémben nem szoktam annyira aggódni amiatt, hogy valamit az italomba tesznek, egyrészt mert nagy társasággal szoktam menni, és valaki mindig van az asztalunknál, vagy az italom a kezemben/közvetlen közelemben van, így szemmel tudom tartani.
Ádám: Én amúgy sem élnék ilyen lehetőségekkel. Két éve, amióta itt lakom, nem fordult még elő, hogy az éjszaki alvilág ízelítőt adott volna magából. Amikor Budapesten éltem, ott lépten-nyomon belebotlott az ember ilyenekbe, Veszprém ebből a szempontból nagyobb barátja a törvénytisztelő polgároknak.
Endre: Egyáltalán nem bulizunk veszélyesen, de ez más társaságokról nem biztos, hogy elmondható. Általában véve a város biztonságosnak tűnik, de mivel nem járok sűrűn bulihelyekre, nem tudom biztosan a választ.
Lúcia: Velem nem fordult még elő sohasem. Talán az is segít ebben, hogy mindig többen vagyunk, akik jól ismerjük egymást, figyelünk a másikra és így kevésbé kötnek belénk idegenek.

Nyaranta hétről hétre van lehetőség fesztiválokon szórakozni. A többi évszakban hol tudnak Veszprémben kikapcsolódni az emberek?

Attila: Valóban jóval gyakoribb a szórakozási lehetőség nyáron, de a többi évszakban is vannak koncertek, Metró/Expresszó és a többi… Az egyetemi rendezvények sem rosszak, de jellemző néhány pangási időszak, ilyenkor mi magunk szervezünk összejöveteleket, tábortüzes iszogatásokat.
Dóra: Nos, év közben igazából a kocsmákon és klubokon kívül nem is tudom, hol lehetne szórakozni, habár nem is szoktam nagyon eljárni Veszprémben, hiszen nem itt lakom, csak az egyetem miatt vagyok itt, általában csütörtökig. De ha jól tudom, szoktak lenni vásárok, értem itt a téli karácsonyi vásárt, Food Truck Show is volt tavasszal, ha minden igaz, és hát sajnos többet nem tudok említeni.
Ádám: Lazább programokra a sörkertek, egyetemi programok és a mozi, komolyabbakra pedig az Expresszót és a Hangvillát tudom javasolni.
Endre: Leginkább vendéglátóhelyeken.
Lúcia: Télen szerintem a legjobb egymáshoz átmenni társasozni, dumcsizni. Emellett több kocsma és disco is várja a szórakozás e fajtáját választókat. Másrészt lehetőség van mozizásra, színházba menésre, meccsnézésre. Veszprém földrajzi elhelyezkedése kiváló, közel a Balaton, amely strandolás nélkül is remek lehetőség a kikapcsolódásra, túraútvonalakkal, szép tájakkal bővelkedik.

Sokaknak az a véleményük, hogy a város kihalt. Mit gondolsz erről? Tud szórakozni az, aki akar és tényleg keresi a lehetőségeket?

Attila: Hallottam már én is, ők jellemzően azok az emberek, akik akkor sem szórakoznak igazán, amikor lehetőségük van rá; aki keresi a bulikat, mindig megtalálja a magának valót, vagy alkot egyet maga, ahogy mi magunk is tesszük.
Dóra: Szerintem, ha megvan a megfelelő társaság, a hangulat akkor már adott, hisz mi egy sima kollégiumi szobában is remekül el tudunk lenni. Az egyetem viszont lehetőséget ad számunkra, hogy szórakozzunk, értem itt a szakesteket, és a gólyabált, ami minden évben fantasztikus. Illetve ott van a VEN, ami nemcsak az egyetemistáknak, hanem mindenkinek szórakozási lehetőséget nyújt. Nyilván Veszprém nem egy Budapest, nem egy pörgős nagyváros, de ha az ember szórakozni akar, akkor feltalálja magát, úgy gondolom.
Ádám: Igen, annyira valóban nem pezseg az élet itt, mint tíz-húsz éve. Ezt már pár idősebb kollégámmal is megvitattuk, de ez nem feltétlenül a város hibája… Az inkább csak alkalmazkodik az igényekhez. Rosszabbnak nem lett rosszabb, viszont az élet bonyolultabb lett, és több lett a felelősség is. Kevesebb a fiatal, és egy részük inkább otthon foglalja le magát, a kevesebb résztvevő miatt a lehetőségek pedig szűkülnek. Zalaegerszegen laktam két évig, ott a helyzet rosszabb volt: itt azért előfordulnak nagyobb események, mint például az Utcazene Fesztivál vagy a Rozé, Rizling & Jazz Fesztivál, ami erőteljesen rácáfol a kihaltságra, de hát az sem lehet minden héten. Úgy gondolom, hogy bár korlátokkal, de aki akarja, az megtalálja a számítását.
Endre: Aki akar, az tud, de aki kimondottan a fővárosi pezsgésre vágyik, az jobb, ha Budapesten él. Vannak itt is rendezvények, de kisebb volumenben, veszprémies stílusban. Ennek megvan a maga bája, de nem való mindenkinek.
Lúcia: Szerintem, aki akar szórakozni, az bárhol tud. Sokkal fontosabb, hogy kikkel tölti az ember az idejét, ahelyett, hogy hova megy. Veszprémben én pont a nyugodtságot, a biztonságot szeretem.

Fotó: Szalai Csaba

Mennyire érzed magad biztonságban a városban? Hogyan mész haza bulizás után, sétálsz, vagy esetleg kihasználod a helyi busz éjszakai járatait?

Attila: A városban 100 %-ig biztonságban érzem magam, mondjuk alapból sincs túl sok okom félni, de ez egy ebből a szempontból nyugis hely szerencsére, ettől függetlenül a lányokat mindig hazakísérem, ha szükséges, bár általában a koliban laknak ők is, mint én. Nincsenek nagy távok, tehát gyalog közlekedünk, ha nem ittam, akkor pedig vezetek.
Dóra: Szerencsére nem lakom messze a Gesztitől, ahová járni szoktunk, és a kollégium is útba esik, így félútig együtt megy a nagy társaság, így teljes biztonságban érzem magam. Onnantól meg egyedül szoktam menni gyalog egy öt-tíz percet, ahol szintén nem érzem veszélyben magam, habár azért hallottam bizonyos, évekkel ezelőtti késelős esetekről, amik ha pletykák, ha nem, azért vigyázok. Viszont sokszor előfordul, hogy van, aki hazáig elkísér. Vannak még lovagias emberek.
Ádám: Szerencsére Veszprém nem egy metropolisz és nincsenek nagy távolságok, ennyi séta senkinek nem árthat. Ahhoz rövid az élet, hogy a buszhálózat rejtelmeibe beleássam magam, hogy milyen járat merre megy, mikor megy, meg hol vannak a megállok. Ráadásul a buszjegy érthetetlenül drága is. Miután az összes lányt hazakísértem, és ha nagyon nincs hangulatom még félóra sétára, akkor inkább hívok egy taxit.
Endre: Bulizás után többnyire gyalog, vagy autóval megyünk haza, de ennek nem annyira biztonsági, inkább kényelmi okai vannak. Egyedüli csatangolásra azonban mégsem ajánlom a várost (éjjel kiváltképp), különösen lányok számára.
Lúcia: Általában gyalog megyek. Ha egy irányba tartunk, akkor többen megyünk, de egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy valaki hazakísérjen. Szerencsére eddig még sosem fordult elő, hogy ne érezzem magam biztonságban, vagy szaporáznom kelljen a lépteim.

Számodra mik a legjobb dolgok Veszprém éjszakai életében?

Attila: Önfeledten lehet szórakozni, tényleg nyugis a hely, de ez nem azt jelenti, hogy ellaposodott. Jófej srácok, csinos lányok és értelmes emberek lakják, legalábbis én szerencsére ilyen embereket ismertem meg és buliztam velük.
Dóra: Szeretem, amikor már nincs annyira hideg, hogy megfagyunk kint, és akkor szeretek este egy-egy barátommal nagyobb sétát tenni, általában a Vár vagy a Völgyhíd, esetleg a tó felé, vagy csupán leülni a lakás előtti hintára, és csak beszélgetni. Valamint nagyon szeretem, ha együtt a társaság, és rendre befoglalunk egy csocsóasztalt a Gesztiben.
Ádám: Összehozza az embereket és stresszoldó hatású.
Endre: Számomra nem nyújt nagy élményt, de nem is vágyom rá. Ha mégis, több hely közül választhatok, viszonylag olcsók, és sokáig nyitva tartanak.
Lúcia: Nem tudok ilyet mondani. Nekem az a fontos, hogy azokkal az emberekkel tölthessem a szabadidőmet, akikkel tényleg jól érzem magam. Ami még számít, hogy ne hagyjam ott a félhavi fizetésem, ha rendelek egy italt vagy valami kaját, illetve, hogy ne kelljen testőröket fogadni magunk mellé. Ilyen lehetőségek vannak Veszprémben, és nekem ez pont elég.

Fotó: Szalai Csaba

Mesélj egy érdekes sztorit!

Attila: A sztori nem biztos, hogy sajtóképes lenne… Ami meg igen, az nem érdekes.
Dóra
: A legérdekesebb ilyen sztorim Veszprémben talán az lehetett, amikor az egyik barátom nem tudott már visszaérni a kolijába, (ami azt hiszem este 11-kor bezár) így mivel én nem vagyok kollégista, megkérdezte, nem aludhat-e nálam a kis matracomon, amit neki tartogatunk az ilyen esetekre. Hazafelé tettünk egy kis kitérőt a patak közelébe, hogy a vizesüvegeink kupakjával egy szokásos „kupakversenyt” tartsunk (kié ér be előbb az általunk felállított célba), azonban ezután, amikor mutattam, merre kell menni hazafelé, ő felháborodott, hogy ő tudja az utat, nem kell mondanom neki. Én pedig hagytam akkor, hadd vezessen. Mondanom sem kell, teljesen rossz irányba ment, de én jól szórakoztam rajta. Végül a lakásunk közelébe értünk, csakhogy egy nálam magasabb kerítés állt az utunkba, amit a barátom, magas fiú lévén könnyen átugrott, én viszont csak döbbenten pislogtam. Nem vagyok valami magas lány, így nem is tudtam, hogy fogom átmászni a kerítést. Természetesen nem az a tipikus könnyen átmászható kerítés volt, ahol fel tudod tenni a lábad valahová. Mégis megpróbáltam, átdobtam neki a táskám, hogy fogja meg, és forduljon el, hogy ne lássa, amint – gondolom – kivörösödött fejjel átszenvedem magam a kerítésen. De talán elbújt bennem valami sportember mégiscsak, merthogy fel tudtam magam húzni, és sikeresen átmásztam a kerítésen. Nagy szenvedések árán, teszem hozzá.
Ádám: Nem igazán érdekeltek soha a csoportos társasjáték rendezvények, de három ismerősömmel egyszer úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy ilyenre Veszprémben. A helyszínen meglepődtem, hogy milyen sokan vannak és milyen segítőkészek a játékmesterek, akik először egy olyan játékhoz akartak minket leültetni, aminek már a szabálykönyve is olyan terjedelmes volt, hogy egy nyári olvasmánynak is elment volna. Össze is néztünk négyen, és jobbnak láttuk vezetőnket megkérni, hogy a legegyszerűbb játékot mutassa meg a teremben. Végül egy asztalnál kötöttünk ki, ahol az volt a cél, hogy kis korongokat kellett ügyességgel belepöckölgetni megjelölt helyükre, és az ugyanerre törekvő ellenfél korongjait pedig innen kiütni. Nem gondoltam volna, hogy egy olyan játéknál, aminek a szabálya alig egy fokkal nehezebb annál, mintha azt játszottuk volna, hogy ki tud dobókockával nagyobbat dobni, ilyen jól érezzük magunkat. Lány ismerősömmel voltam egy csapatban, akivel aztán elsöprő győzelmet arattunk. Eszembe juttatta, hogy érdemes nyitottnak lenni az új dolgokra.
Endre: Egyszer a társaságommal a félévnyitó kocsmázás után egy éjjeli hamburger mellett döntöttünk, és a Meki felé vettük az irányt, mint sok más egyetemista. Miután megkaptuk, amit kértünk, elindultunk kerülő úton a kollégium felé. Az út mellett lévő sötét fák alatt mentünk, egy rendőr-járőrautó lett figyelmes ránk. Felénk vette az irányt, és lelassított, mikor mellénk ért. Lányos zavarunkban elkezdtük normálisnak tettetni magunkat, egy barátom a cipőjét kezdte kötni, egy másik nézegetni kezdte a telefonját, én pedig vaksötétben a karórámat. A csodálkozó rendőrök tekintetét sosem fogom elfelejteni. Nem szálltak ki, gondolom látták, hogy ártalmatlan, éhes egyetemisták vagyunk.
Lúcia: Egyszer lementünk a barátnőmmel a koli büféhez egy sörért. Félig már pizsamában voltunk, barátnőm masnis mamuszban, én meg lábujjas papucsban zoknival. Nem volt már nyitva a büfé, ezért kitaláltuk, hogy elugrunk egy közeli kocsmába és hozunk onnan. Amikor beléptünk, már kicsit bántuk, hogy nem öltöztünk át, nagyjából sosem láttunk még annyi embert azon helyen. Karaokéztak, jó volt a buli, de mi inkább elsunnyogtunk. Utána még sokáig emlegettük az esetet.

Kiemelt kép: Szalai Csaba

Legnagyobbak a nyitányon – Fishing on Orfű első nap

Baranya megye szívében megkezdődött a Fishing on Orfű fesztivál, és ezzel idén is beindult az igazi fesztiválszezon. Az első napon többek között színpadra lépett a Quimby, Hobo, az Esti Kornél, de volt Rájátszás koncert is.

Herczeg Orsolya galériája

LEGUTÓBBI CIKKEK