A 2014 óta aktív Mongooz and the Magnet a legjobb példája a kultúrák találkozásának és együttműködésének. A pécsi norvég-ír-magyar trió három év után új lemezzel jelentkezik. Újjászületve, még mindig a blues köröket róva, ropogós, Black Keys hatású riffekkel tér vissza és nem futamodik meg más stílusok bevonásától sem: poposabb, rockosabb hangzásokba is belenyúlva, vagy igazából bármibe, ami segíti őket az elképzelt hangzás elérésében, az üzenet átadásában.
Legutóbbi lemezük óta, ami a Please be naked címet viseli, sok minden történt velük: Gergő csatlakozott a zenekarhoz, felléptek a Sziget Fesztivál Európa Színpadán, megjárták az Észak- és Dél-Korea határán rendezett DMZ Peace Train fesztivált, ahol hatalmas sikerrel szerepeltek. Megjelent egy Beck Zolival (30Y) közös dal, az Elköltöző, mely azokról a fázisokról szól, amiken keresztül megy az ember élete során, fizikailag és érzelmileg egyaránt. Az elvesztéstől való félelemről és hogy szembe kell néznünk ezekkel a félelmekkel. És nem utolsó sorban, talán a legfontosabb, hogy ezek alatt a fázisok alatt megtaláljuk az igazi énünket.
A srácok az utóbbi időben elvonultak és nagy hangsúlyt fektettek az alkotói munkára. Kőkeményen dolgoztak a november 15-én érkező EP-n, amely ezt a kalandokkal, inspirációval teli időszakot foglalja össze, s melynek előfutára a pénteken (november 1.) megjelent Hey Boy, amihez egy igazán izgalmas és érdekes klip is társul, Vajdai Vilmos szereplésével, aki egy percre sem áll meg, és mindig ott van benne a rock&roll. Egyszer fel kell nőnünk, nem sodródhatunk mindig az árral. A klipet Háló Geri és Finta Mira rendezte, és Szilágyi Ákos volt az operatőr.
Nem mellesleg, olyan producerekkel dolgoztak együtt az új anyag kapcsán mint, Dani Castelar és Gavin Fitzjohn.
A people ═ people november 15-én debütál majd, és aznap este a pécsiek már élőben bulizhatnak a legfrissebb dalokra, de a pesti közönségnek sem kell sokáig várnia, hiszen november 22-én a Toldiba is elhozzák a ropogós, friss groovokat.
„Miért nem élünk úgy, ahogy élhetnénk? Hamarosan jön a hájas lomhaság, eltompulás, teljes közöny minden iránt, kivéve, ami a test igénye, és aztán a halál.” Csehov és a Katona József Színház Platonovja talán pont erre a miértre keresi a választ úgy, hogy ő a megtestesítője mindannak, ami nem akar lenni.Székely Kriszta rendezése.
Bár tudjuk a darab keletkezésének idejét, sem a színészek jelmezei (Pattantyús Dóra), sem a díszlet (Tihanyi Ildi), de még a szöveg (Szabó-Székely Ármin) sem árulkodik arról, hogy melyik korban vagyunk. Nem is kell behatárolni, ugyanis minden korban léteztek Platonovok, sőt, minden emberben él egy Platonov, akire ha nem figyelünk, talán pont úgy elhatalmasodik rajtunk, mint ahogy az őrület Kocsis Gergely Platonovján.
Fotó: Horváth Judit
Hatalmas ordítással robban be a kamaraszínház kicsi terébe Kolja (Bányai Kelemen Barna) és Anna Petrovna (Ónodi Eszter). Szinte semmi díszlet nincs, mindössze 2-3 bárszék és néhány pohár a sarokban, meg egy hifi, amiből Kolja bömböltetni kezdi a zenét, és kihívó, idétlen táncot lejt saját maga szórakoztatására. Kétoldalt üljük körbe a színpadot, aminél minden szék magasabban van, így már-már szemmagasságban vagyunk a színészekkel. Olyan, mintha kukkolóként néznék az eseményeket, melyeknek valamelyest magunk is részei vagyunk.
Csehov 17 évesen írta Platonov című művét, mely a Katona József Színházban kapott egy „A” névelőt is, ugyanis Platonov sokkal inkább egy jellemtípus, jelenség, mintsem egy személy. Barátai mégis csodálják, szinte rajonganak érte, habár ők is tökéletesen tisztában vannak kiállhatatlan természetével, mégis, az egyre növekvő számú kis társaság izgatottan várja a megérkezését.
A két felvonásos, 2 óra 30 perc hosszúságú színmű élesen két részre különül. Az első felvonás szinte egyenként, feltűnő jelenetváltásokkal ismerteti meg velünk a karaktereket. Az idős Glagoljevet (Bán János), aki szüntelenül a fiatalság romlottságáról papol, holott Kirill (Dér Zsolt), a saját gyermeke Platonovon kívül a jelenlévő összes személynél romlottabb. A meglehetősen komolytalan orvost, Kolját, és a hisztérikusan szigorú és okos szerelmét, Grekovát (Staub Viktória), a csinos, megözvegyült, életigénylő tábornoknét, Anna Petrovnát, akinek frissen házasodott mostohafia (Fekete Ernő) maga is részt vesz a naiv, reményekkel teli feleségével (Jordán Adél) az összejövetelen. Végül pedig, oldalán a terhes feleségével (Pálmai Anna) maga Platonov is befut, és megkezdi a baráti társaság szétcincálását.
Fotó: Horváth JuditFotó: Horváth Judit
Menthetetlen, erkölcstelen nőfaló, aki az élet értelmének elvesztéséről, elmúlásáról szónokol, holott talán sosem élt igazán, és sosem volt értelme a saját életének. Elviselhetetlen természete az első felvonásban szórakoztató, a barátai is – Grekova kivételével – csak mosolyognak rajta, Anna Petrovna pedig szinte megdicséri, mert mint kiderül, ezen az alkalmon Platonov kifejezetten „aranyos” és nem is kötekszik olyan sokat. A darab előrehaladtával azonban mindenkinek, a magába bolondított nőknek is elegük lesz belőle és a viselkedéséből, sőt, még saját magának is. Ahogy nő a feszültség és az általa okozott problémák súlya, Platonov annál jobban nem akar már semmi mást, csak hogy békén hagyják. Olyanná válik, mint egy hisztis gyerek, aki szinte nyávog az anyja után, tehetetlenül járkál fel-alá, unalmában pedig hibát hibára halmoz, elrontva ezzel mindenki kedvét. Szinte érthetetlen, hogy a végén, mikorra a darab hangulata szinte megfojtja az összes karaktert, ő tűnik a leginkább sajnálatra méltónak.
Kocsis Gergely tökéletesen hozza az arrogáns, csak saját magával és a saját szükségleteivel törődő Platonovot, aki fölényeskedve mozog barátai között, láthatóan bölcsebbnek és okosabbnak tartja magát mindenkinél, de leginkább feleségénél, Szásánál, mindemellett pedig rettentően életunt módon olyan mondatokkal dobálózik, melyek igazságán nézőként hosszú percekig gondolkodom, és elraktározom őket.
Az előadás egyik legmeglepőbb karaktere a Nagy Ervin által alakított Oszip, aki legtöbbször csak megfigyelőként, a sarokban, vagy egy másik szobában bujkálva van jelen, szinte eggyé válva a nézőközönséggel. Miközben az egyik pillanatban a bárgyúságával megnevettet, a következőben az egész előadást megdermeszti a kirohanásaival. Jelenlétében Platonov nem is tűnik annyira rossz embernek, Kirill szégyentelenül kitárulkozó erkölcstelen modora mellett pedig – melyet Dér Zsolt döbbenetesen alakít – az ő viselkedése meglehetősen visszafogott, tettei szinte csak botlásoknak foghatóak fel. A különbség közöttük az, hogy Oszip láthatóan egy kicsit agyalágyult, Kirill pedig mindössze egy kicsapongó fiatal, míg Platonov egy családos, felnőtt férfi, aki akarva akaratlanul bánt mindenkit maga körül. Még az sem tartja vissza, hogy felesége már fájásokkal küzdve próbálja megérteni, megbocsájtani a viselkedését.
Négy nőből áll össze az az egy, mely talán megfelelő lenne annak a férfinak, aki egész életében nem talált semmit, amiért érdemes lenne létezni, és akit egyaránt építenek fel Kolja, Glagoljev, Oszip, Kirill és Szergej kellemetlen jellemvonásai. Groteszk humorral megfűszerezett, rengeteg életbölcsességet és mondanivalót tartalmazó mű, melyet a rendező, Székely Kriszta csehovi módon állított színpadra, és aminek tanulságai egy életre befészkelték magukat a gondolataimba. Nem való nagyszínpadra, ott tökéletes ahol van, a Katona József Színház kamrájában.
Sajnos én már abba a korosztályba tartozom, akik közül sokan csak hírből, vagy annak ikonikus dalairól ismerik a Mágnás Miskát. A Vígszínház Eszenyi Enikő által rendezett operettje főként éppen a fiataloknak szól és az újdonságokat kedvelő idősebbeknek, akik nyitottak a modernizált változatra is.
Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház
Szirmai Albert, Bakonyi Károly és Gábor Andor 1916-os nagyoperettjét az ősbemutató óta számos színház dolgozta fel, 1949-ben pedig film is készült belőle. Ezúttal a Vígszínház művészei vitték színpadra egy egészen új formában. Miska, Marcsa, Baracs és Rolla grófnő bohókás története a társadalmi különbségekből adódó hátrányokat feszegeti olyan „magyaros formában”, gúnyt űzve a szegénységből és az „elnyomó gazdagokból”.
Baracs Iván (Ertl Zsombor) hiába udvarol Korláth gróf egyszem lányának, a nemesek kigúnyolják polgári származása miatt, így esélye sincs feleségül venni Rolla grófnőt (Dobó Enikő). Az elkeseredett szerelmes az udvar legkoszosabb, legudvariatlanabb emberéből, Miskából kíván nemest csinálni, hogy ezáltal tükröt tartson az őt kifigurázó nemesek elé, és megmutassa, hogy nemesi vér ide vagy oda, gróf még a legegyszerűbb „BAZ megyei” lovászgyerekből is lehet. Miskát szerelme, Marcsa (Szilágyi Csenge) várja haza, akit fájó szíve nem hagy belenyugodni abba, hogy szerelméből úrt csináltak.
A Vígszínháztól és Antal Csabától elvárható aprólékos, jól kidolgozott, gyönyörű díszlet most sem hiányzik. A színpadon egyszerre vannak jelen egész kukoricatáblák, a grófok pompás háza, valamint a szolgálók egyszerűbb környezete. Néha kicsit zsúfoltnak hat a tér, de a sok díszlet jótékonyan „elnyeli” a színpadon mozgó, gyakran a kukoricásból előbukkanó, főként énekelő és táncoló mellékszereplő-sereget. Óriási feladat újraalkotni egy ennyire ismert klasszikust, melynek slágerré vált dalain egész nemzedékek nőttek fel.
A Vígszínház nem is próbálkozik azzal, hogy hasonló legyen az Operettszínházban korábban Bajor Imre és Oszvald Marika főszereplésével játszott, emblematikus Mágnás Miskához. A történetet kisebb-nagyobb sikerekkel egy jóval nemzetközibb és modernebb térbe helyezi, melyben Miska leginkább A mi kis falunkból ismert, melegítőnadrágos Gyurira hasonlít, gróffá válása után pedig akár még egy eltévedt Jay Gatsby is lehetne a lila színű, sziporkázó öltönyében. Ifj. Vidnyánszky Attila viszont maga is sziporkázik a szerepben, ami össze sem hasonlítható a Hamletben vagy A diktátorban hozott alakításaival. Miska egy vérbeli parasztfiú, aki gyakran veréssel fenyegeti szívszerelmét, úgy káromkodik, mint egy kocsis, érezteti a nőkkel szembeni eredendő felsőbbrendűségét, és gróffá válása után esze ágában sem lenne visszatérni a korábbi életéhez.
Úgy tűnik, Vidnyánszky élvezi ezt a szerepet, melyben lehetősége van nagyokat énekelni, és hogy olyan karaktert játszhat, amire korábbi munkái során csak kevésszer volt példa. A Marcsát alakító Szilágyi Csengéről ugyanezek mondhatók el. Egyetlen szerepben sem volt még számomra annyira megnyerő és szerethető, mint amilyen hamisan kornyikáló mosogatólányként. Ertl Zsombor a komfortzónájában mozog Baracs szerepében, Dobó Enikő pedig korábban már alakította Rolla szerepét a Kecskeméti Katona József Színházban, így szinte a kisujjából rázza ki az elmondása szerint ezúttal sokkal pimaszabb primadonnát.
Nem lehet elmenni a grófok mellett sem. A Mikszit és Pikszit alakító Horváth Szabolcs és Orosz Ákos páros, valamint az erőltetetten vicceskedő Korláth gróf (Hirtling István) és felesége (Bandor Éva) már csak az akcentusukkal is mosolyt csalnak a nézők arcára, nem beszélve a hiszékenységükről és arról a rajongásról, amivel Miskát maguk közé fogadják, már-már maguknál is felsőbbrendűnek tartják. Ennek ellenére még így is a főszereplő színészpáros, főként Szilágyi Csenge viszi a hátán az egész darabot, mely szinte minden pillanatában magában hordozza a rendezőre, Eszenyi Enikőre jellemző vonásokat.
Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház
A színészek trambulinon ugrálnak és habpartyt csapnak, Vidnyánszky Attila ezúttal is mászkál egy kicsit a díszleten, a modernizált szövegben pedig gyakran káromkodások hangzanak el a színészek szájából. A három felvonás alatt minimum kétszer vígszínházas poénokkal szólnak ki. A fő problémája, dramaturgiai és rendezésbeli hibája a darabnak, hogy az előadás egy meghatározhatatlan korban játszódik, azaz nincsen valamilyen módon összhangban a modernizált szöveg és az operett eredeti világa. (A szereplők parasztok és grófok, de létezik az Instagram, világmárkákat, napszemüveget és fénylő alsógatyákat hordanak; anakronisztikus.) Ez azért vélhető hibának, mert az adott korban uralkodó társadalmi rendszer az, melyből a darab mondanivalója fakad, ebből bomlik ki az alapszituáció. Kérdés, hogy mennyire sikerült átültetni ezt a társadalomkritikát a mi korunkba. Véleményem szerint az aktualizálás a szöveg és a kellékek szintjén maradt. Személyesen némi hiányérzetem támadt Pusztai Judit jelmezeinek terén is, melyek, bár gyönyörűek, a magyar népviselet valamint a hozzájuk tartozó motívumok világa szinte egyáltalán nem jelenik meg rajtuk, holott véleményem szerint témába vágna.
A Vígszínház Mágnás Miskája színházba csalogatja és megismerteti az operett műfaját és egy ikonikus magyar színmű páratlan dalait a fiatalokkal, de nincs meg benne az, amitől magyaros, és ami miatt mindenki kedveli. Ettől függetlenül egy kellemes, könnyed, szerethető, poénos darab fantasztikus színészi alakításokkal, akik énekben sem okoznak csalódást. Mégis, a szövegkönyv ellenére, ha az „eredeti” Mágnás Miskát szeretnénk látni, azt nem jó helyen keressük.
Napjainkban egy misztériumjáték kaliberű darabot színpadra vinni nem kis bátorságra vall. Szenteczki Zita rendező azonban bebizonyította, hogy kreativitással, a szöveg megfelelő összevagdosásával és egy karakterközpontúbb értelmezéssel lehet úgy csomagolni Paul Claudel művét, hogy szórakoztató legyen, és az időtálló értékei se csorbuljanak.
Forrás: www.studiokszinhaz.hu
Az aszkézis és önmagunk sanyargatása manapság tabutémának számít, de legalábbis nem túl trendi dolog. A tragédiákkal próbálunk nem foglalkozni, „nem oda nézni”, vagy annyira hozzászoktatjuk magunkat, hogy már szinte bármi lepereg rólunk (akciófilmek, híradók) Vagy legalábbis azt hisszük, hogy lepereg, aztán meg hirtelen teljes súlyával omlik ránk saját halandóságunk tudata. De ez azért nem túl gyakori. Ellentétben a középkorral, ahol minden második utcasarkon a halál valamelyik formája köszönt rá az emberre. Ebből az „életérzésből” táplálkozik ez a darab is.
A történetünk hellyel-közzel egy középkori francia birtok területén zajlik, ahol egy kis család, élükön Anne Vercors (Spilák Lajos) családapával tengetik mindennapjaikat. A család feje azonban egyszer csak úgy dönt, megelégelte a boldog hétköznapokat, és a krisztusi szenvedést magára vállalva elutazik a Szentföldre. (Egyébként vicces, hogy a szenvedést morális kötelességként sokszor hangoztató figura az egyetlen, aki gyakorlatilag egy percet sem szenved az egész darabban). Az egész jelenségnek van egy kis kapuzárási pánik felütése, amihez a motoros sisak és a Marilyn Manson számfeldolgozás még rá is segít kicsit. Elhagyja feleségét (Nyakó Júlia), a szomorú, de odaadó, férje árnyékában élő anyát.
Forrás: www.studiokszinhaz.hu
Sokszor előtérbe kerül a női szereplők akaratának teljes figyelmen kívül hagyása, egyszerre reflektálva ezzel az akkoriban fennálló nemek közti viszonyokra, és arra is, hogy sajnos ma is értjük, hogy miről van szó. Vercors utódjául fogadott fiát, Jacques Huryt (Sipos György) teszi meg, akihez ugyanezzel a mozdulattal hozzáadja idősebb lányát is, Violaine-t (Homonnai Katalin). Itt lép be szerepébe Violanine húga, az áskálódó Mara (Pallagi Melitta – a karakternév egyébként keserűséget jelent), aki hamar neki is áll, hogy megfúrja az esküvőt. Nem teljesen jogtalan a dühe egyébként, hisz a gazdaság nagy részén Ő dolgozik, Jacques-ba pedig szerelmes. Kifigyeli, ahogy testvére megcsókolja Pierre de Craon (Nagypál Gábor) templomépítőt, aki nem mellesleg leprás is, amiért még korábban megkísérelt erőszakot tenni a tiszta lelkű Violainen. Innentől kezdve nyert ügye van, Violaine ugyanis elkapja a leprát, Jacques elfordul tőle, az egész világ cserben hagyja, Mara pedig boldogan átveszi a gazdaság irányítását.
Ez a boldogság nem tart örökké, ahogy az már lenni szokott, Mara gyermeke ugyanis halva születik. Felkeresi nővérét, akit ekkorra már a felismerhetetlenségig torzított a betegsége, és megkéri, hogy támassza fel halott gyermekét. Violaine sem érti pontosan, hogyan, de hite miatt sikerül neki, a csecsemő életre kel, éppen csak a szeme lett olyan, mint amilyen Violainé volt. Mara ezek után még inkább meggyűlöli nővérét, és megkísérli megölni őt. Terve nem jár sikerrel, a félholt Violainet a közben meggyógyult Pierre viszi el a birtokra, ahol Jacques megbocsát neki, és fordítva. A temetésre még pont befut Vercors papa, ahol a sír felett rácöccintenek egy pofa sörre, és elfilozofálgatnak az élet nagy kérdéseiről. Nem éppen a megszokott katarzis egy ilyen típusú drámában, de mégis valahogy csodálatosan működik.
A narrátor szerepét a Fekete Ruhás Alak (Lovas Dániel) tölti be, aki bele-beleszólogat az eseményekbe, a szomorúbb részeknél egy ötéves kisfiú teljes drámaiságával hatódik meg, de leginkább kiapadhatatlan humorforrás. Mindenesetre egy roppant szórakoztató jelenség, és ötletesen fogja egybe a darab egészét.
Az égi szerelem értelmezése ebben a modernebb köntösben sokkal szabadabban értelmezhető, ugyanis nem kizárólag Isten szeretetére fókuszál, hanem magára a hitre. Arra helyezi tehát a hangsúlyt, ami értelmet ad a szenvedésnek, amitől cipelhetővé válik a keresztünk (lepránk). Láthatjuk ugye, Violaine hite elég volt ahhoz, hogy feltámasszon egy gyermeket, a férfiak közül pedig hárman is szerették és nem sokra ment vele. Háromféle földi szerelem bukása ez. Pierre lángolva szerette, tele szenvedéllyel. Eszményítette Őt, épp ezért nem láthatta reálisan. Nem is a lányt szerette, hanem magát a szerelmet, amit utána művészi pályafutásában kamatoztatott, nem is érdekelte különösebben, rajongása régi tárgya él-e vagy sem. Jacques földhözragadtabb ember. Ő az egyszerű, de szilárd, nehezen megingatható szeretetet képviselte. Épp ezt csúfolta ki, amikor saját erkölcsi ítéletében bízva az első nehézség után elküldte magától a lányt. Azt hitte, megcsalták, döntésében végül pont ő vált csalóvá. Vercors pedig az apai szeretetnek csak valami parodisztikus formáját képviseli. Szerette, mert szeretnie kellett, mert ez volt a dolga, de közben valahogy mégsem érezzük ezt egy percig sem.
A minimalista díszletet nagyon ideillőnek éreztem, hiszen ezek a karakterek sokszor annyira szélsőségesek, vagy éppenséggel szimbolikusak voltak, hogy megszűntek személynek lenni, és ezáltal a környezetük sem volt fontos. A bútorok groteszksége talán ezektől az eszméktől, vagy értékrendektől való kényszerű távolságtartásunkat jelzi. Még felismerjük őket, de azért már nem ugyanúgy, fél ezer év távlatából nézve.
Október 26-án az Instantban lépett fel az ötödik évében járó KIES zenekar, akik rendre elképesztően lendületes és pörgős koncerteket adnak. A srácokban most sem kellett csalódnunk, volt itt minden extra, amit csak el lehet képzelni egy fellépésen. De a fiúk nagy erőssége az atmoszférateremtés mellett, hogy végig roppant közvetlen kapcsolatot tartanak a közönséggel, folyamatos kiszólásaik vannak, és mindig megmozgatják valamivel a színpad előtt állókat. Az est egyik meglepetéseként a srácok akusztikus hangzásra váltottak, ami így, egész csapatos formációban nem volt megszokott, de hozzá kell tenni, hogy nagyon jól állt nekik, a közönség nagyon pozitívan fogadta ezt az újítást.
A pályakezdők és a rendszeresen publikáló szerzők részére az f21.hu elindította Kortárs rovatát. A cél megjelenési lehetőség biztosítása, ahol kizárólag a szövegek értékére helyezzük a hangsúlyt, erőteljes nemet mondva ezzel az ismertség alapján történő publikációkra.
Ezúttal Biró Zsombor Aurél novelláját olvashatjátok.
Hibás galambok
Vetkőzz le, mondja Pietro angolul. Melltartó, bugyi marad. Kibújok a ruhámból, a két férfi figyeli minden mozdulatom. Hatvan, kilencven, mantrázom magamban, hátha egyik pillanatról a másikra eltűnik az öt centi felesleg a fenekemről. Négy lánnyal lakom együtt a modellszálláson, apám mind a négyet szebbnek tartaná nálam. Viki tetszene neki a legjobban, ha nem ülnél a seggeden egész nap, mondaná, neked is lehetne ilyen lapos hasad. Megcsörren a telefonom, biztos ő keres megint. Már reggel se vettem fel neki. Ma csak egy castingod lesz, mondja Pietro, Moschino fashion show. Az utolsó három szót megnyomja, nem tudom eldönteni, hogy azért, mert a Moschino az egyik legnagyobb márka Milánóban, vagy mert egyetlen munkát se kaptam még az öt hét alatt, amióta itt vagyok. A másik férfi bólogat, a szakállát simogatja. Fehérek a falak, fehér a lámpák fénye, csupasznak érzem magam.
Gurulunk a négyes úton Ferihegy felé, apám arca üres, de türelmetlenül rángatja a váltót, fehérek az ujjai, úgy szorítja. Egy szürke autó zötyög előttünk, súrolja a földet a karosszéria, annyian ülnek benne. Bömböltetik a mulatóst, a vezetőülésről széttetovált alkar lóg ki. Hirtelen nagyot döccennek, apám rátapos a fékre, mi a kurva élet! Nyüszítés vegyül a kerekek csikorgásába, az autó lámpái lassan eltűnnek a sötétben. Apám félrehúzódik a vizsla mellé, koszos cigányok, morogja, és kiszáll, beleremeg az autó, olyan erővel csapja be az ajtót. Letérdel, megtapogatja a véres, kifordult lábakat, nagyot nyög, miközben feláll. Kiveszi a villáskulcsot a csomagtartóból. A kutya vonyít, liheg. Apám megvakarja a füle tövét, és fejbe vágja. Elrántom a tekintetem, csak egy ütés kellett neki, már indítja is az autót. Mentél volna busszal, veti oda nekem. Aki nem teszi meg kegyelemből, nem is ember. Nem mondok semmit. Pár éve még a kezével csinálta volna, valamiért ez jut eszembe.
Run your hand through your hair, galambom, mondja Pietro. Ezt az egy szót tudja magyarul. Ütemesen kattog a fényképezőgép, mint a falióránk otthon. Beletúrok a hajamba, közben őt nézem. Rám kacsint, feszül a mellkasán a fehér v-nyakú póló, a nyakán aranykereszt. Barna a bőre, a szája széle pigmenthiányos, mintha mindig mosolyogna. Mind a négy lakótársamnak ő a bookerje, mind a négyen odavannak érte. Apámnak Viki után a két ukrán lány tetszene a legjobban. Testvérek, a fiatalabb hánytatja magát, kondiba jár. Az idősebb tésztát eszik, és bulizik, mégis vékonyabb a combja, mint az enyém. Mindkettőnek ugyanolyan hosszú, fekete haja van, ugyanazzal a mozdulattal dobálják folyton. Miért van az, édes lányom, mondaná apám, hogy minden utolsó picsa képes használni a fésűt, csak a te fejed néz ki mindig úgy, mintha belecsapott volna a villám?
A mosdópulthoz cipelem a sámlit, nem érem fel nélküle a tükröt, tizenkét éves vagyok, de a legkisebb az osztályban. Kibontom a hajfestékes dobozt, a csempének támasztom anyám fényképét. Féloldalasan pózol rajta, a napsárga tunika kiemeli a lángvörös haját. Háromfajta nő van, mondogatja folyton apám, aki kapható, aki kéreti magát, meg akinek azt mondod, ülj le, és már fekszik. Anyád a negyedik fajta, amelyik olyan faszán sikerült, hogy csak egyetlen-egyet csináltak belőle. Most fel-alá járkál a nappaliban, recseg a lába alatt a parketta, közben dörmög magában, az anyjuk picsáját, hogy azt mondják, kettőkor csörögnek, aztán még fél négykor is lófasz. Összekeverem a festéket és az emulgeálószert, szúrós szag terjed szét a mosdóban, lassan vörössé változik a folyadék. Belemártom az ecsetet, felkenem a hajamra, megy belőle az arcomra, a ruhámra is. Nem baj, a végén pont olyan lesz, mint anyámé.Még a bokája is nőies a képen, az enyém kisebb, formátlanabb, kiugrik a csont, furcsán hosszúak a lábujjak. Mosolyog, egyenes a fogsora, apró gödröcskék vannak a szája mellett. Próbálgatom a tükörben, de az én arcom pufók, a fogaim össze-vissza állnak. Hirtelen kivágódik az ajtó, arrébb, morogja apám. Lerántja magáról a pólót, kikerekedett szemmel bámulja a hasizmát, a bicepszét, semmi bajom, ismételgeti. Megfeszül az állkapcsa, dagadnak az erek a nyakán. Kirohan, rám se néz, pedig fehér a hajam a festéktől. Rápillantok a karórámra, még huszonhét perc. Utána biztos észre fogja venni.
A szakállas férfi leteszi a fényképezőgépet. Centit húz elő a farzsebéből, körbetekeri a mellemen. Bust, seventysix, mondja, és elhúzza a száját. Az arcomba fut a vér. Kár, ingatná a fejét apám, hogy csak a szemedet örökölted anyádtól. Pietro kattint egyet a tollán, de a reflektorfénytől nem látom, milyen arcot vág, miközben lejegyzi a méretet. A négy lány közül az olasznak a legnagyobb a melle, mégis ő az egyetlen, aki talán nem tetszene apámnak. A cigány az cigány, mondaná, vagy ha mondjuk Robi is ott lenne, akkor vicceskedve: a rétinéger az rétinéger, mindegy, hogy Rómában rontja a levegőt vagy Békáson. Hangosan röhögnének, apám belekortyolna a sörébe, aztán lecsapná a korsót az asztalra, kifröccsenne a hab a tetején. Kullancsok, tenné még hozzá halkan, de ezen már nem nevetne senki.
A szakállas leviszi a centit a derekamra. Hatvan, kilencven, mantrázom magamban. Miért mindig a melleim között kezdek izzadni, ha rám tör az idegesség? Waist, fiftynine, mondja. Kifújom a levegőt. Az olasz lányra gondolok, most mérték őt is pont előttem, az előszobában vártam, amíg bent volt. Vörös arccal vágta ki az ajtót, takonybuborék duzzadt az orrában, ez a fasz adott egy doboz gyantát, szipogta, és megkérdezte, hány bajuszos modellt ismerek. A vállamba fúrta az arcát, átnedvesedett a ruhám, rátapadt a bőrömre. Lepillantottam a fenekére, kisebb az enyémnél, valahogy mégis kerekebb. Kokain, mondta múltkor Viki, amiatt ilyen véznák. Csórjál te is a faszkalaptól, ez a minimum, ha már széttetted neki a lábad. Pedig nem is tettem szét. Csak azért gondolják, mert hiába ő a bookerje mind a négy lánynak, mégis egyedül engem vitt magával a tengerpartra. Nem is tudod, mióta várok egy ilyen szép, szőke lányra, mondta öt héttel ezelőtt, amikor megérkeztem Milánóba. Megkérdezte, van-e kedvem leugrani Genovába, össze kell ott futnia egy fontos kaliforniai agenttel. Másnap már a combomat simogatta az autópályán, veszélyes szakma ez, mondta, és rám kacsintott, de én vigyázok rád. Kérdezett apámról, és utána azt felelte: azért biztosan büszke rád. A hotelben külön szobát kértem, de a parton hagytam, hogy bekenje a hátam. Kérdezett anyámról, és utána azt felelte: nagyon sajnálom. Gyakorlott mozdulattal csatolta ki a melltartóm, szépen kell barnulni, vigyorgott. A hasamra tette a tenyerét, lassan csúsztak fel az ujjai a nyakam felé. A másik kezével felmutatott az égre, vékony kondenzcsík vágta félbe a felhőket. Olyan magasan fogsz szállni te is, mondta, elhiszed, galambom?
Most int nekem, hogy forduljak meg. A szalag érintése hideg, élesen belevág a fenekembe. Hatvan, kilencven, hatvan kilencven. Hips, ninetyfour. Kiszárad a torkom, nem tudok nyelni. Miért van az, hogy a mellemből fogyok, és a fenekemre hízom? Pietro mellém lép, a lábujjközös papucsát bámulom, az egyenletesre reszelt lábkörmeit. Semmi baj, mondja. El lesznek ájulva tőled. Egy szót se szól a négy centi hibáról. Magamra kapkodom a ruháimat, az olasz lányra gondolok. Nincs is bajusza. Biztos hazudott, csak meg akart ijeszteni. Tudtam én, hogy Pietro nem ekkora tapló. Kilépek az épületből, arcon csap a forróság. A cigány az cigány, fut át az agyamon. Már a metrón ülök, amikor elszégyellem magam.
Az ablakpárkányon ülök, a Csobánka téren köröző galambokat figyelem. A tízediken lakunk, papírból vannak a falak, nem tudok aludni apáméktól. Bezúzok hat negyvenötre, érted, Robi, bezúzok, és nyolc órán át nézem, ahogy jönnek a futószalagon. A hatodik-hetedik korsónál járhatnak, pedig holnap korán kelek, mondtam is neki. Azt nem, hogy egy modellügynökséghez megyek, ha tetszem nekik, kiküldenek Olaszországba. Vagy bárhová, csak el innen. Ez a különbség köztetek anyáddal, mondaná erre, ő tudja, hogy ha elveszik a méltóságod, akkor ennyi volt, vége. Leszállok az ablakból, vattát tömködök a fülembe, a fejemre szorítom a párnát. De apám hangja áthatol az anyagon. Jön a futószalagon a sok kis sárga szar, most képzeld el, Robi, százával jönnek, pár perce keltek ki, még rá van ragadva a fejükre a héj, én meg állok, ahol a szalag elágazik, és rostálom őket egész nap, amelyik rendben van, azt balra dobom, amelyik hibás, azt jobbra, a konténerbe, és akkor negyedóránként elindul lefelé egy vaslap a plafonról, porlik róla a rozsda, zörög, és kattog, mint az a ronda falióra ott a pofád felett, néha álmodok is vele, a kattogással meg a zörgéssel, meg a recsegéssel, mert amikor leér a konténerhez a vaslap, hirtelen megszűnik a csipogás, és ropogni kezdenek az apró csontok, mint kavicsok a bakancs alatt, olyan, esküszöm, még el is hinném, ha azt mondaná valaki, hogy nem csibék azok, hanem kavicsok, csak hát mégse, bazmeg, mégse lehet azt hinni, mert a végén mindig ott marad a vörösessárga moslék az alján.
Egy hatalmas betonépület előtt állunk, én és százötven lány. Szemből tűz a nap, natúr sminket kértek, legyezgetem az arcom, hátha nem folyik le. Egyenes sorban várunk, ötpercenként haladunk egy-egy lépést. A precastingoló férfi a bejáratnál ücsörög egy Moschino-feliratos napernyő árnyékában. Először ellenőrzi a lányok méreteit az Ipadjén, aztán végigfut a testükön, és jobbra mutat, a bejárat felé, vagy balra, a buszmegálló irányába. Mosolyogni, mantrázom magamban, figyelni a járásra, a kisugárzásra. Egy szőke lány következik, crop topban van, én is azt hordanék, ha ilyen hasam lenne. Magabiztosan kitolja a mellét, de a férfi épp csak rápillant, és elkezd röhögni, nem is mutat semerre. A lány elbőgi magát. A buszmegállóba rohan, görcsbe rándul a gyomrom, ahogy követem a tekintetemmel.
Kivárom a huszonhét percet, aztán lemosom a hajfestéket. Megtörölközöm, nem merek belenézni a tükörbe. Hogy baszná meg ez a kurva kattogás, ordítja apám odakint. Csörömpölést hallok, résnyire nyitom a mosdóajtót, a falióránk darabjai a nappali közepén hevernek. Apám a konyhában áll, ugrál a mellkasa, a telefonját bámulja. Hirtelen felém rántja a fejét. A csuklómhoz kapok, halkan kattog rajta a karórám. Belököm az ajtót, de odaugrik, ráteszi a lábát a küszöbre, ide vele, mondja. Megragadja a kezem, megpróbálja kibontani a csatot, de rángatózom, hát inkább letépi, és elenged, apró, vörös nyomok maradnak a bőrömön, ahol szorított. Babrál a hátlappal, nem tudja kiszedni az elemet, nekicsapja a csempének, akkor végre ránk szakad a csend. Lerogy a sámlira, hallgatózik, elégedetten megdörzsöli az arcát, aztán észreveszi anyám fényképét. Egy pillanat alatt ellágyulnak a vonásai, az állkapcsa is kienged. Lassan előrenyúl, a kezébe veszi, de akkor csörögni kezd a telefon a nappaliban, ő pedig kirohan, Kerényi, igen, hadarja. Feltérdelek a sámlira, összeszorítom a szemem, próbálom elképzelni, milyen lenne, ha egyszer úgy nézne rám, mint erre a fényképre. Mondja már, nekem nem kell a vaker. Belenézek a tükörbe. Vörös a szemem, folyik az orrom. A hajam sárga, se nem szőke, se nem vörös. Az mit is jelent pontosan, doktor úr, hogy pozitív?
A precastingos férfi elé lépek, nehéz a lábam, érzem az izzadságot a melleim között. Végigmér, rápillant az Ipadre. A bejárat felé biccent. Vetkőzz le, kérlek, mondja egy rekedt hang, amikor belépek. Bugyi, melltartó marad. Hunyorgok a reflektorfényben. Öt férfit látok a teremben, de csak a feketeöltönyös beszél, egy bársonyszékben ül, Giorgio, mutatkozik be. A tekintete végigtapogatja a testem, aztán rám mosolyog. Üres a szeme, világít az arcán az alapozó, egyetlen ránc sincs a bőrén, sima, akár egy gumimaszk. Azt mondja, sétáljak, pózoljak. Kattog a fényképező, kopog a magassarkú, wait a minute, szól közbe hirtelen. Leinti a fotóst, és feltápászkodik, két oldalról segítik. A bugyimra mutat, twisted, mondja erős akcentussal, it’s not good like this. Lenyúl a combomhoz, ahol a pánt meg van csavarodva. Bedugja alá az ujját, hátrahúzza, elengedi, felszakítja a csendet a csattanás. Thank you, préselem ki, de ő nem veszi el a kezét, lassan lecsúsztatja a fenekemre, majd még lejjebb, a lábam közé. Nyirkosak az ujjai, végtelennek tűnik a pillanat, amíg érzem az érintését a bugyin keresztül. Aztán hátralép, mire magamhoz térek, már újra a székében ül, a telefonját nyomkodja. Körbepislogok, nem néz senki a szemembe, pedig tudom, ők is látták. Száraz a torkom, nem bírok nyelni. We will be in touch, mondja Giorgio, és az ajtóra mutat.
Lekanyarodunk Ferihegynél, felgurulunk a terminál bejáratához. Apám berántja a kéziféket, kikapja a bőröndöket a csomagtartóból, magabiztosan mozog, nem látszik, hogy az orvosok szerint hat éve el kellett volna kezdenie a kezelést. Na, szia, mondja, nem ad puszit, nem teszi hozzá, hogy vigyázzak magamra. Haragszik rám, én meg rá, csak bennem bűntudat is van, nagy különbség, bár kimondani nem lehet. Megkerüli az autót, félúton megtorpan, paprikasprayt pakoltál? Megrázom a fejem. Fintorog, előveszi a zsebkést a nadrágjából, ezt kell lenyomni, bök rá a pöcökre a markolaton, de óvatosan, nagyot rúg. A kezembe nyomja, a hónaljat célozd, arra nem számítanak, ott az artéria a bőr alatt, még te is eltalálod. Figyelsz? Muszáj megvédened magad, mit mondtam neked mindig, telefon, ékszerek, pénz, kurvamindegy, vigyék, de a tested csak a tiéd, ha azt elveszik, a méltóságodnak is kuka, és akkor ennyi volt, vége. Megszorítja a vállam, érzem, milyen erős a karja még mindig. Jó lenne, ha legalább megölelne, de elfordul, vagy a mellkasba, teszi hozzá már a kormány mellől, elfordított pengével a bordák közé, hogy megteljen a mocsok tüdője vérrel, és kiáltani se tudjon.
Pietro megráz az arcom előtt egy apró fémtégelyt, kérsz? kérdezi. Ingatom a fejem, be kéne lazulnod, galambom, grimaszol, Giorgio kibérelte a Cavallit, ott issza ma dead drunkra magát az egész szakma. Még nincs vége a castingnak. Limuzinnal jöttünk az étterembe, hét lányt hozott vacsorázni, mégis engem ültetett maga mellé, kirázott a hideg, olyan pillantásokat vetettek rám a többiek. A ház vendégei vagyunk, mondja, de a méretekre azért figyeljünk. Körbeadja a tasakot, minden lány szór maga elé a porból, előkerülnek a bankkártyák. Jön a pincér a koktélokkal, úgy tesz, mintha nem látná. Csörög a telefonom, biztos apám. Megpróbálom elképzelni, milyen lenne, ha felvenném. Hogy mit tudnánk mondani egymásnak. A pincér rám néz, az étlapra mutatok, pizza quattro formaggi. Pietro felém fordul, biztos? kérdezi, és a combomra pillant. Kinek fogsz kelleni, ha ennyit zabálsz, hallom apám hangját a fejemben, rajtam maradsz, az lesz a vége. A pincér után kiáltok, kérek inkább egy salátát. Pietro bólint, és megsimogatja a hátam, végighúzza a mutatóujját a gerincemen. Belekortyolok a mojitoba, olyan erővel csapom le a poharat, hogy kifröccsen belőle néhány csepp.
Elfelejtek leszállni a huszonegyesről a Kék Golyó utcánál, mert azon agyalok, hogy mi lesz majd bent a kórteremben. Hogy mit lehet ilyenkor mondani, és mit nem. Örvénylik az esővíz a csatornafedelek körül, de nem törődöm vele, visszagyalogolok az Onkológiai Intézethez. Hat éve el kellett volna kezdeni a kezelést, akkor most nem itt tartanánk. De ő ezt is jobban tudta. Belépek a kapun, bolyongok az épületek között, nem veszi fel, hiába hívogatom. Végül bemegyek az egyikbe, megmondom a nevét a nővérnek. Unott szemekkel néz vissza rám, a haját birizgálja, és értetlenkedik, ő ezzel nem tud mit kezdeni, milyen osztályon van az apám, mi a baja egyáltalán? Csak kivizsgálják, felelem, amúgy sugárterápiáról volt szó, és mondanám tovább is, de közbevág: rákos? Halkan kijavítom, nőtt valami a torkán, ő meg fintorog, szóval kemózzák, és már ütné be a számítógépbe, de én rávágom, hogy nem, nem kemózzák, a sugárterápia más, például nem hullik ki a haja. A nő szeme összeszűkül, széttárja a kezét, ő nem tudja, miről beszélek, ha apám rákos, kemózzák vagy nincs itt. Tanácstalanul meredek magam elé, megenyhül, nem lehet, hogy utánkezelésre feküdt be? kérdezi. Az lesz az, felelem egyből, pedig tudom, hogy nem, kettőt kattint, és mondja is: sajnos nincs nyilvántartva, megnézze-e akkor a kemoterápiás osztályon. Az én apámat nem kemózzák, ordítom az arcába, erre felszalad a szemöldöke, már nyitja a száját, de akkor megszólal a mobilom, hol vagy, hadarom apámnak. Beleköhög a vonalba, nyolc per á, tolmácsolom a nőnek, ő meg felhorkan, menjen ki jobbra, mondja önelégült mosollyal az arcán, a harmadik épület egyenesen, meg fogja látni, ki van írva, nyolc per á, kemoterápiás osztály.
Just Cavalli, világít a neonfelirat a torony tövében, a klub már tele, csak a VIP-asztalok üresek. Pietro beterel minket, kiosztja a koktéljegyeket, és leszólít egy vöröshajú lányt. Próbálok bekapcsolódni a beszélgetésükbe, de levegőnek néznek, egyedül ácsorgok, bámulom a DJ-pult előtt lötyögő tömeget. Kiszúrom Giorgiot a terasz túloldalán, bordó zakóban lépked a zene ritmusára, öt lány táncol körülötte. Integet nekem, how are you, beautiful? liheg a fülembe, amikor odamegyek hozzá. A lapockámra helyezi a tenyerét, a koktélruha anyagán keresztül is érzem, mennyire izzad. Can I get you a drink? kérdezi.Mutatom neki a poharam, elkezd magyarázni valamit, de nem hallom, a fekete pórusokat nézem az orrán, meg az arcát, a rémisztően sima, szoláriumbarna bőrt. Belemarkol a fenekembe, Pietrora pillantok. Összeakad a tekintetünk, elismerően bólint, you’re doing great, tátogja nekem, csak így tovább. Felmutat az égre, úgy tesz a kezével, mintha repülne, aztán elfordul., és átkarolja a vöröshajú lányt.
Apám nyakig be van takarózva, erőtlen hangon mondja, hogy napok óta szívják a vérét a vizsgálatokkal, fázik, szédül, folyamatosan szomjas. Töltök neki vizet, megitatom, bármit, csak ne üljön fel, nem akarom, hogy lecsússzon róla a paplan, és meglássam, milyen, amikor elveszik tőled a méltóságod. Holnap kiengednek, nyögi két korty között, de jöhetek is vissza, pár hét múlva elkezdik, nem lehet tovább várni, azt mondják, meg hogy szerezzek magamnak háziápolót. Mondtam nekik: minek? Itt van nekem a lányom. Felül, letolja magáról a takarót, nem tudok nem oda nézni. Szúrják a mellkasát belülről a bordák, beszürkültek rajta a szőrszálak, a derekán lóg a bőr, annyit fogyott. Nincs meg körbe hatvan centi. Nagy szarban vagyok, tudod? Visszasüllyed, nehezen veszi a levegőt, kínos csend ereszkedik közénk, ez túl őszinte volt. Mit lehet ilyenkor, és mit nem? Szép vagy, mint édesanyád, neki ezt kellene mondania. Te kullancs, nekem meg talán ezt. Nem számít most már semmi, és én mégse tudok a szemébe nézni. Elmegyek Milánóba, apa.
Te vagy a leggyönyörűbb lány, akivel valaha találkoztam, mondja Giorgio. A zakójának olyan a tapintása, mint a víznek. Két kézzel markolja a fenekem, közelebb húz magához, a hasamnak dörgöli a farkát. Borszagú a lehelete. A mellkasára helyezem a tenyerem, nézem a sötét foltot a hónaljánál, kitapintom a bordáját az ingen keresztül. Nem tudna kiáltani, erre gondolok. Nem tudna, mert pillanatok alatt megtelne a tüdője vérrel. Elveszem a tenyerem, felpillantok az égre, olyan magasan fogok repülni. Rezeg a telefonom, ez a negyedik nem fogadott hívás apámtól. Pár perccel múlt éjfél, június huszonkilenc. Ma kezdi a kemót.
Fotó: Hőgye Renka
Biró Zsombor Aurél 1998-ban született Budapesten. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmíró szakán tanul, mellette prózaírással foglalkozik.
A Divadelná Nitra idei kiadására egy V4-es projekt keretein belül jutottam ki, amely a visegrádi és egyéb kelet-európai országok (Bulgária, Ukrajna, Románia, Örményország, Fehéroroszország, Oroszország) fiatal kritikusait tömörítette egyhetes műhelymunkában. A fesztiválon látott előadásokat elemeztük közösen, hogy aztán a végére összeállítsunk egy 50 kérdésfelvetést tartalmazó összefoglalót.
Számomra elsősorban a fesztivál ünnepi, inkluzív jellege okozott kellemes csalódást. A fő helyszín, az Andrej Bagar Színház környéke, a város főtere teljesen felvette az esemény külső jellegeit. Színes ragasztószalaggal írták fel a földre és a falakra az idei jelszót (Podobyslobody, azaz A szabadság arcai), és rajzolták fel a logót, egy papírrepülőt. Amellett, hogy a térnek ez a fajta újrafogalmazása családias hangulatot teremtett, olyan érzésem volt tőle, mintha ezen a helyen minden és mindenki értünk lenne a fesztivál hetén.
Ugyanezt a fajta figyelmet éreztem a kísérőprogramokkal kapcsolatos hozzáállásban is. Rajtunk kívül még egy világosítóworkshop, és egy BE spectACTIVE! nevű program zajlott, amelynek az a lényege, hogy a nyitrai polgárok különböző rétegeit bevonják a színház életébe és közösen gondolkodjanak a végeredményről. Ez egyébként egy több évadon át zajló program, a résztvevők többek között beleszólhattak a szlovák válogatás végső döntéseibe is. Annak a szólamnak, hogy „meg kívánjuk teremteni a kommunikációt alkotók és befogadók között”, olyan kézzelfogható megvalósítása, amilyennel még nem találkoztam. Ugyanezt az igényt éreztem felénk, fiatal kritikusok felé is: a reggeli „közönségtalálkozókon” minden egyes esetben, ahol ez nem történt meg magától, kikérték a véleményünket, szemben az eddigi tapasztalataimmal, ahol bármely közönségréteg szerepe kimerült a beszélgetés hallgatásában. És ezek „csupán” a színházi kísérőprogramok – ezekkel párhuzamosan több izgalmas kezdeményezés is futott, többek között egy képzőművészeti akció, ahol elfelejtett köztéri szobrokat matricáztak fel „Ez is művészet” felirattal.
Az egyetlen dolog, ami szervezés szempontjából problémás volt számomra, az a válogatás maga. A kvázi-versenyprogram (díjakat ugyanis ezen a fesztiválon nem osztanak) tizenkét előadásból állt, ebből hat szlovák és hat külföldi produkció. A két szekció válogatásáért két külön ember is volt a felelős, így kicsit zavaróan heterogénné vált a program egésze. A szlovák programban a klasszikus, nézőt és performert szigorúan elválasztó téziselőadások domináltak. A nemzetközi válogatásban ezzel szemben (ahol Csehország, Németország, Magyarország, Oroszország és Lengyelország előadásai szerepeltek) elsősorban a formai újdonságokra esett a hangsúly. Az az érzésem, hogy a válogatók vagy nem kommunikálnak egymással, vagy pedig egyszerre próbálnak igényt kielégíteni és innovációt felmutatni, ami számomra valahogyan sosem volt működőképes konstrukció. (Bár lehet, hogy ez egy Nyitra méretű kisvárosban tökéletes ötlet, nem láthatok bele az ottani közösség szokásaiba.)
Ami pedig a kritikai szemináriumot illeti, egy hét alatt annyit növelt a látószögemen, mint két év egyetem összesen. Nem pusztán együtt gondolkodásról van szó: a műhely vezetője, Stefan Tigges nagy összeurópai tapasztalattal rendelkezik (egyik este a Krétakör Sirájáról beszélgettünk). Képes úgy forgatni az elemzési szempontokat, hogy végül minden ország, minden kultúra domináns irányzatai kirajzolódjanak, kiadva valamiféle kelet-európai egységet. Nem tudom, hogy ez mennyire írható a nyitrai fesztivál és Stefan számlájára, vagy pedig mennyire jellemez bármely nemzetközi szemináriumot, de tény, hogy új közösségi érzettel, európai identitással térek haza erről a hétről.
Nemrég jött ki az Elefánt zenekar legújabb albuma, ami az EL névre hallgat. Szintén idén jelent meg a zenekar énekesének, Szendrői Csabának a verseskötete, a Mintha muszáj lenne. A lemezbemutató előtt alkalmunk nyílt egy kötetlen beszélgetésre, ahol olyan dolgokra is fény derült, mint amikre a veterán rajongók sem biztos, hogy tudták eddig a választ.
A Mindenhez képest érezhető volt valamilyen szintű komolyodás. Ezt ti szükségesnek éreztétek, vagy inkább a dalok adták magukat?
Nem értek egyet. Szerintem sokkal felszabadultabbak vagyunk, mint valaha. Ez az első lemez, ahol nem gondolkodtunk azon, hogy csinálunk-e egy olyan dalt, amiben az van, hogy „elfogyott a cigim, tekerek még egyet”. Mert valójában ilyenek vagyunk. Mindent megcsináltunk, ami eszünkbe jutott, például az a 40 kiállás a végén, az pont egy olyan, hogy már nem tudtuk hova fokozni, hogy még egy kicsit rosszabb, kellemetlenebb legyen a vége. (nevet) Biztos van benne egy ilyen is, hogy kiforrottabbak a dalok, sokkal többet is foglalkoztunk velük, mint valaha. Ez a kettő együtt jár. Amik nem ilyen vicceskedősek, mint a 444888, ott maga a produktum egy sokkal komolyabb folyamaton esett át, mint a korábbi lemezeken.
Szerinted tehát akkor szükség van ilyen gag-ekre, mint a Nem számít, vagy amit még korábban a zenekari óvszer formájában láthattunk?
Az van, hogy rólunk szerintem tévesen azt gondolják, hogy szomorkodós emberek vagyunk, mert komolyabb tartalmú dalokat írunk többnyire. Attól még a privát életünkben nem vagyunk picit sem ilyen, feketében a szoba sarkában kuporgó arcok… Egyre inkább szívódik át a valós személyiségünk a zenénkbe. Ez nem azt jelenti, hogy azok a komoly dalok nem mi vagyunk, a zene terápia. A színpadon mi olyan témákat szerettünk volna feldolgozni. Most meg kevesebbet akarunk komolykodni. Ideje butáskodni picit. Ha hülyeség, akkor legyen igazan kretén. Ha komoly, akkor legyen nagyon sötét.
A HVG-ben hangzott el tőled az a mondat, hogy már tényleg minden szar. Ezt inkább elfogadni kell, vagy tenni ellene szerinted?
Először is szembesülni kell vele. El kell fogadni, hogy a dolgok általában nem jók, ebből lehet építkezni. Ennek egy nagyon fontos része, hogy az emberek széthúzását meg lehessen szüntetni, azaz, hogy közös pontként felismerjük az előbb említett kijelentést. Ezt legalább lehet tudni. És ettől még nem az élet szar. Az élet nem a rajtunk kívül álló dolgok csak. Ellenben azon érdemes elgondolkodni, hogyan lehet egy nap újra értékessé tenni olyan dolgokat, amik az utóbbi évtizedben elértéktelenedtek. Hiányzik az univerzális szépség a hétköznapjainkból. Igaz ez a közéletre, a kulturális életünkre.
Ugyanúgy az előző HVG-cikkben említetted a Casio-hatást. Ebben voltak irányadó zenekarok, vagy inkább a saját fejetek után mentetek?
Nem is nagyon hallgattam sosem szintipopot, nekem új dolog, hogy ilyenek kerülnek elő az életemben. Az ilyen előadók nevei nem kerültek elő a dalok alatt. A zenekar többi tagja ennek nagyobb művésze, én maximum instruálni tudom őket, hogy én olyasmit hallok ide, mint… Ők meg a legfurább szintetizátorokból próbálnak kitekergetni hosszas munkával megfelelő hangokat. Amit aztán reprodukálni is kell a koncerteken, ami szintén nehéz, de izgalmas is.
Fontosnak tartjátok a pontos stúdiófelvétel visszaadását koncerten?
Nagyon szeretnénk visszaadni mindent úgy, ahogy van. Eddig ez egy kicsit más volt, mert eleve úgy játszottuk fel a stúdióban már a számokat, ahogy koncertre is vittük őket. Most van egy 20%-a daloknak, amit meg kell tanulni, úgy eljátszani újra és újra, ahogy azt teljesen, más sterilebb környezetben összeraktunk.
Hogy érzed, a Mindenhez képest hogyan fogadták az EL-t?
Szerintem sokkal többen szeretik, viszont vannak olyan kritikák, amik eddig nem nagyon voltak, hogy ez minden idők legrosszabb Elefánt lemeze. Valószínűleg ők a Keringőt szeretik, de az a korszak véget ért. Azt is szerettük, de már más érdekel minket.
Nem is tudsz vele már annyira azonosulni?
Azért tudok azonosulni, mert koncerteken már nem úgy játsszuk őket, ahogy eleve megíródtak. Átalakítottuk olyanná őket, amilyet mi is szívesen hallunk vissza. Meg persze egy csomó kiesett már, de nyilván az EL-ről is ki fog esni pár. Ez egy ilyen leves. Nem lehet belerakni mindent.
Nehéz megtalálni ezek szerint az ős-Elefántos rajongók és az újonnan rátok találók között az arany középutat.
Nem igazán van hiányérzetünk a koncerteken amúgy, hiszen azt látjuk, hogy egyre többen kíváncsiak ránk. Persze vannak olyanok, akik az első kettő lemezünk plusz kislemezünk miatt szeretnek minket. Egyelőre azt érezzük, hogy fejlődik a projekt. Az, hogy egyre hamarabb fogy el minden jegy egy koncertünkre, az tök jó visszaigazolás. Annak a jele, még ha szélsőségesek is vagyunk néha, hogy az emberek megtalálnak minket és érdekli őket, amit csinálunk.
Fotó: Melega Máté
Hogy érzed, hol tart most az Elefánt?
Már azon is csodálkozom, hogy eddig eljutottunk. Határ a csillagos ég. Nem tudom. Tök jó lenne amúgy, ha egyszer egy magyar zenekar áttörné azt a bizonyos küszöböt angol nyelvű dalokkal. Ezeken nem dolgozunk. (nevet) Csak, lábjegyzetként jelzem, hogy kurva jó lenne, ha valakinek sikerülne. Mint például a Qualitons vagy a Middlemist Red.
Látod ezt a sikert valamelyik mostani zenekarban?
Nem a zenekarokkal van a baj, hanem a piaccal. Stíluszenekarokkal ezt nagyon nehéz megcsinálni, mert van csomó másik angol meg amerikai banda, akiket sokkal könnyebb színpadra rakni. Ezeket sokkal könnyebb turnéztatni, mint egy magyar zenekart, és a sikerhez extra nagyot kellene villantani, és jó helyen is kell mindezt. Nem könnyű.
Átfogóan nézve, szerinted hol tart a magyar zenei élet?
Eleve dilettáns vagyok ebben a témában, kicsit kívülállónak érzem magam, nem vagyok minden hétvégén a zenésztársadalom része. Inkább az undergound részével hesszelgetek itt-ott. Szerintem sosem volt még ilyen könnyű nevet szerezni magadnak, és pont ez az oka annak, hogy nehéz öt év múlva is valakinek lenni.
Mi történt közted és a magyar Trapperek közt?
Érdekes szituáció volt. Mostanra már kicsit talán nyugodtabb a dolog, fel is írtam az első shitposter oldal adminjait a lemezbemutatóra, akik a magyar trap védelmére keltek, mert azért nem olyan nehéz itt sem közös nevezőre jutni. (nevet) Egyébként tök jó fej srácok vannak ebben a körben is. Nyilván. Aztán meg néhányan úgy vették magukra a megjegyzésem, miszerint nagyon sok ugyanolyan produktumot látok, (nagyon hasonló klipek, a műfajra amúgy jellemző, de nem túl elegánsan használt autotune, vagy épp a konkrétan semmiről sem szóló szövegek) hogy a srácokra már csak azért sem gondolhattam, mert nem ismertem őket. Nem a trap műfajt bántottam, hanem a trap műfajból kikerülő szalaggyártást. Az ugyanolyan stílusú klipek, meg a teljesen egysíkú hangzás volt a fő indíték. Persze sokan nem tudták, hogy amúgy nem hogy kívülállóként vagyok ebben benne, hanem sokuknál valószínűleg hamarabb dolgoztam ebben a közegben. Maximum sosem éreztem magam sem elég jónak ahhoz, hogy ezeket publikáljuk. Amúgy másnap ennek örömére kitettük mi is a Gergály Norbival közös trap cuccunk, ami már egy éve ott hevert a fiókban. Bátran lehet nem szeretni. Csak hát az van, hogy a trap műfaj ma nagyjából 30-40 előadó, és a legismertebb arcok nem feltétlenül a legjobbak. Ez persze nem csak a trapre jellemző, de ez most talán az egyik legfelkapottabb cucc itthon, ezért is ennyire könnyű belefutni a hasonlóságba.
Általában azt mondják, hogy nagyon nehéz egy ilyen beatet csinálni.
Akik nem értenek hozzá, azoknak biztosan nehéz. Persze minőség és minőség között munkaórák és hetek között terjedhet a beletett idő. De nyugodtan írjuk le, hogy tényleg én voltam a szararc, mindenki abban teljesedik ki, amiben ő szeretne, igazából nekem nem fáj. Szeretek vitatkozni, ebben a szakmában kár érzékenynek lenni. Akit mindenki szeret, ott már valami gyanús.
Szerinted ez a trigger onnan jön, hogy egyre kevesebben érintkeznek kritikával?
Most tapasztaltam meg, hogy igen. De ez amúgy nem vezet előre, én a legjobb barátaimnak is megmondom, ha valami nem tetszik. Gergály Norbinak, a Gegének vagy az Orizának is, akikkel épp közös projektünkön dolgozunk. Nekem tetszik, ha ízléstelenül szétautotuneoznak emberek vokálsávokat. Ami öt éve sem számított nagy találmánynak, még akkor sem, ha ez valamennyire ilyen műfaji kötelezettségnek minősül. Érzésem szerint. Na de ki vagyok én, ugye? Mit számít az én véleményem, ha nekik ez tetszik, baszassák csak forever. Ámen.
Titeket milyen kritikákkal találnak meg a legtöbbször?
Nyilván azzal, hogy mi egy x-edik alterrockzenekar vagyunk, én meg a huszadik Lovasi. De ez egyébként már nincs, egyre kevesebb jön lemezről lemezre. Tökre motivált minket, hogy többek legyünk a sokadik zenekarnál. Nyilván vannak inspirációk gyerekkorunktól kezdve. Nehéz ezt úgy levetkőzni, hogy közben természetesnek hasson minden, ez rengeteg munka. De nekünk kellett, hogy beugassanak. Tanulunk, dolgozunk. Nincs más út.
Térjünk át a koncertekre. Ahányszor Elefánton járok, azt tapasztalom, hogy egyre nagyobb a közönségetek, a nagy fesztiválokon egyre inkább kerültök a kedvencek közé, illetve a lemezbemutató is telt házas lett. Ezt már nagy felelősségnek élitek meg?
Igazából nem, meg nagyjából értem is, hogy miért történik, nekünk ebben kurva sok melónk volt és van. Más kérdés, hogy nem tudom, hol a vége, meg meddig lehet még vinni, de amíg nem görcsös a folyamat, addig élvezzük. Nem vagyunk sem többek, sem kevesebbek egy telt háztól, meg nem mondom azt, hogy Ákos játszhatna előttünk, pedig játszhatna! (nevet)
Azt veszem észre, hogy viszont a klubturnék esetén a legtöbb zenekar beleütközik olyan helyszínekbe, ahol viszont nincsenek sokan, sőt, meglepően üres termeket tapasztalnak, akármekkora a sikerük a fesztiválszezonban.
Ez kicsit mindig így lesz, sosem lesz akkora közönségünk, mint mondjuk feszteken vagy a fővárosban.
Ennek mi lehet az oka szerinted?
Főképp az egy négyzetkilométerre jutó emberek száma. Eleve vidéki városokban jelenleg nincs nagy kultúrája a koncertre járásnak. Egyáltalán a kimozdulás otthonról hétvégente már nem olyan megszokott. Ha csak Szombathelyből indulok ki, ott is ilyen újraéledőben van a „menjünk el valahova” gondolat, de ez nem volt mindig így.
Te azt a mindennapokban hogyan éled meg, hogy te vagy a példaképe valakinek, vagy hogy ekkora motivációt jelent egy dalszöveged többeknek?
Na ez a része, ez egy kicsit felelősség, ami viszont nem baj, hogy van. Emiatt érdemes azon gondolkodni, hogy mit mondok ki a számmal. Ezt nem szabad korlátként kezelni, de érdemes azon agyalni, hogy mit üzen a zenekar. Volt már pár ember, aki megírta, hogy magára tetováltatja valamelyik szövegünk, én meg mondtam, hogy várja meg a következő lemezt, mert azon sokkal jobb idézetek lesznek. (nevet) Aztán végül nem várta meg.
Tud sokkolni, ha meglátod, hogy valaki már magára is varratja a szöveget vagy logót?
Nem igazán. Ha abból indulunk ki, hogy mennyi irreleváns hülyeséget tetováltatnak magukra emberek, akkor nem. Ha minket tetováltatnak magukra, arról legalább tudom, hogy én gondolkodtam rajta. Bármit, amit leírtam, azt vállalom, nincs olyan, amit ne vállalnék fel később, inkább csak olyan van, amit nem írnék újra. De ez meg annak köszönhető, hogy változunk.
Nagy felelősség nálatok lemondani egy koncertet, vagy van egy pont, amikor már jobb otthon maradni?
Egyetlen egyszer volt, hogy lemondtunk egy koncertet, akkor is 41 fokos lázam volt. Már mindenféle állapotban voltam színpadon, olyankor is, amikor már lehet, nem kellett volna.
Milyennek tartod az átlag Elefánt rajongót, tényleg az a sztereotipikus frufrus lány, amivel mémelnek titeket?
Én szívesen gondolok frufrus lányra is, nincs gondom vele. Nem találkoztam még olyan rajongóval, akivel ne beszélgettem volna szívesen. Azért az ilyen kis- és középvállalkozó réteg elkerül minket…
Fotó: Melega Máté
Szerinted lenne igény egy olyan Petőfire, mint amilyen a régi volt?
Picit vezetett a kérdés, nyilván lenne. Fogyasztóként, illetve zenekarként is lenne igény rá. Ez egy kurva nagy befektetés, ugyanakkor egy áldozat is, hiszen sosem fog olyan jól menni, mint egy kizárólag a tömegigény kielégítésére szolgáló rádió. Nem mondom, hogy veszteséges lenne, de biztos, hogy nem lenne olyan szinten nyereséges, mint a mostani.
Idén jött ki a versesköteted. Ez mostanában volt tervezve, vagy régebb óta érlelődött, hogy összejön egy ilyen?
Már egyszer középiskolában volt egy ilyen, hogy nyertem egy versíró versenyt, vagy valami hasonlót, az egyik díja egy kötet lett volna. De nem volt annyi vers sem, meg ami volt, sem neveztem volna jónak. Szóval egy 16 évvel később végül összejött. De ebben is sok vers van, ami régi.
Akkor ez 16 évet ölel fel?
Nagyon kevés van benne, ami 4-5 évnél öregebb, de van olyan, ami régebbről került elő és dolgoztam rajta még. Inkább mondanám, hogy 4-5 évet ölel fel.
Mostanában a Margó Fesztek, hasonló irodalmi rendezvények pörögnek, szerinted most újabb reneszánszát éli az irodalomfogyasztás?
Szerintem már pár éve éli az újabb reneszánszát. Simon Marci, meg a Závada Peti mára már rocksztárok, a Peti meg amúgy is az, nem lett kevésbé rocksztár, mint zenészként, rapperként, MC-ként.
A mostani slamet is követed még?
Már nem igazán. De nem azért, mert bajom lenne vele. Sokkal inkább mert a szépirodalom helyett mostanában a tudományosabb jellegű írások foglalkoztatnak.
Mint például?
Például csillagászat, biológia, ilyesmik. Régen is szerettem, most érzem azt, hogy összefüggéseiben kezdem el látni dolgokat, illetve sokkal jobban le is köti az agyamat. Vagy csak nem nagyon találkoztam olyannal a szépirodalomban, ami épp megfogna. Bár nem is nagyon keresem. Ha találnék egy olyan regényt, ami lekötne, annak örülnék, de nagyjából Murakami óta nem találtam ilyesmit.
Fotó: Melega Máté
Nálad hogy néz ki az írás, kell hozzá egy külön lelkiállapot? Mi a te metódusod?
Ahogy öregszem, egyre inkább az kell, hogy leüljek hozzá. Az első tíz sor után már megy igazából. Korábban kifejezetten grafomán voltam, ahhoz képest, most már munka az írás.
Munka?
Igen, úgy, hogy bele kell raknom az energiát, hogy olyant írjak, ami tetszik. Régen nem volt ennyi önkritikám, illetve nem volt annyira széles az ismeretem a kortárs írókra, úgy általában az irodalomra. Nagyon nehéz olyant csinálni így, ami nekem is tetszik.
Érezted már akár dalszövegben, akár bárhol, hogy nem önazonos, amit írsz?
Reklámszövegíróként írtam már a búvárszivattyúkról is, de irodalmon belül nem, nem tartom magam bértollnoknak.
Az írásaidban inkább fontos a képi világ ábrázolása, vagy magának a realizmusnak a bemutatása?
Mindig is az volt a szexi, amikor ez a kettő találkozik, ismét Murakamit tudnám hozni példaként. Az a jó, amikor a két világ nem választható külön egymástól, hanem így szépen egy ökonómiája van. Ebben van Murakami varázsa is. Szerintem tőle is a Kafka a tengerparton a legerősebb.
Annyiszor hoztad már fel, öregnek tartod magad?
Én mindig is öreg voltam, viszont megálltam szerintem 14 éves koromban, és azóta így van. Kontans, tényleg. Messze vagyok attól, hogy foglalkoztasson a tényleges öregség. Egyébként, olyan soha nem volt, mint most, hogy emberek azért szóltak, hogy már kiöregedtünk.
A Facebookodon amúgy rengeteg shitpostot látunk. Szerinted ennek lehet olyan jövője, hogy egy ilyen nyomtatott formában is kikerüljön?
Tervben van amúgy. A Csendrői – Dolgok, és amik körülöttem vannak, elég jó témának tűnik. Egyébként a shitpostokból írtam a diplomamunkámat tizenévvel ezelőtt. Konkrétan a virálisan terjedő történetekről, gyakorlatilag a mémekről. Azóta mondjuk nem sokat változott a dolog, csak más a butaság, a forma nem.
Murakamin túl még volt bárki, aki ilyen hatással volt rád, mint az ő munkái?
Nem hiszem, nem függtem rá még ennyire senkire szerintem. Anno Douglas Adams-es korszakom volt még, ugye a Galaxis útikalauz stoposoknak, inkább a butaság foglalkoztatott. De Murakami volt az első, akit nagyon megkedveltem és nem volt egy általános közimádatnak örvendő író. De tőle sem minden tetszett, nem kell szuperfanatizmusra gondolni. Az, hogy például nála nincsenek következmények és nincs konklúzió, az elég állandó dolog. Az a tanulság, hogy nincs tanulság, ezt pedig megértem, hogy miért nem jön át így sokaknak.
Az Elefánt szövegekben mindig kell, hogy legyen konklúzió?
Hát azt mindenki döntse el, kinek mi. Úgy általában van egy egymondatban összefoglalható tanulság.
Gyakran előfordul az, hogy mást látnak a szövegekbe, mint amit ti valójában üzenni akartatok?
A Tizenhat például a legtöbbek szerint egy szakítós cucc, miközben az egy abszolút politizálós történet. Végül is szakítottunk a rendszerrel mi is. Azért lett Tizenhat a címe mert 16 évszak van egy választási ciklusban, ezt nem nagyon sokan tudják. Úristen, mennyi ember lesz szomorú, basszameg. Hozzáfűzve, a Tizenhat az egy szakítás, akkor mindenki megtalálja magának azt a szakítását. Szerintem ebben pont az áthallás teszi királlyá a dalt.
Az EL-ben sokkal kevesebb viszont az áthallás.
Ja, ott nem akartam a virágnyelvem használni. Azt akartam kimondani, ami van. Persze azt ki találni, hogy mi van … Az maga a költészet.
Szerinted minek köszönhető az, hogy olyan emberek is megtöltenek lassan egy Akvát, akik inkább közutálatnak örvendenek, ez rátok hogyan hat?
Igazából az a fura, hogy mi meg tudunk tölteni egy Akváriumot, az sokkal furább, mint az ilyen híres, de megosztó előadók. Minden egyes korszaknak megvoltak ezek a divathullámai, amire tömegek jártak, mint az emo, akik szemre fésült fekete hajjal züllöttek. A közízlés számomra mindig is kifürkészhetetlen misztérium volt.
De az alterzene, az mindig is létezett.
Na ez az, kezit csókolom, ez itt a kulcs. A divat jön megy, de az alternatív rockzene annyira behatárolhatatlan valójában, hogy saját maga tud úgy változni elegendőt, miközben nem lesz rá másik szó, hogy mindig releváns marad.
Tehát, ha huzamosabban működő zenekart szeretnénk, akkor kell egy alterzenekar, és úgyis lesz elég szomorú ember?
Naaaa. Ez nem egy szomorú műfaj, ez egy behatárolhatatlan műfaj.
Ezt kissé félrefogalmaztam – inkább a jelenségre lennék kíváncsi.
Egyébként a szomorúságnak mindig lesz piaca, ez igaz, de ez nem csak az alterre vetül ki, csomó pop, rap, trap szám azért tud létezni, mert a hallgatói rétegnek épp ezzel a formátummal lehet átadni ugyanazt a spleent, amit ősidők óta fogalmaz újra és újra meg a könnyűzene. Igazából ugyanúgy vagdossák az ereiket ők is, csak más alapra. (nevet)
Ilyenkor sűrű a program, amikor Pesten vagy?
Most igen, emiatt a cicák is lent vannak a szüleimnél. Kezdődnek a próbák, a lemezbemutató turné, most van dolog.
Vannak kedvenc helyszínek az országban, ahova szívesen jártok?
Nyilván a Fishing on Orfű, az egy megtiszteltetett dolog, ott éreztük azt, hogy fejlődik a projekt. Onnan reagált aztán általában a többi fesztivál, ahogy ott kerültünk jobb idősávba, nagyobb színpadra, úgy kaptuk a többi feszten is.
Például az már nem is meglepetés, hogy a Volton a Petőfi Nagyszínpadra raktak titeket?
De, az egy kurva nagy meglepetés, mert három évvel ezelőtt még vizet se kaptunk ott, szóval nagyon megtisztelő volt. De ez egy ilyen ország, siránkozó zenészből van bőven szerintem. Mindennek fényében azt szögezzük le, hogy a mi zenekarunk egy nagyon szerencsés helyzetben lévő zenekar annak ellenére, hogy a médiumok által nem hypeolt zenekarként működünk. Okkal. Vállaltan vonjuk ki magunk sok közszereplés alól.
Jobban szeretitek a kisebb, családiasabb koncerteket, vagy inkább azt, amikor egy óriási színpadon vagytok?
Most épp jobban szerettünk a nagyszínpadokon, de ha van egy nyugisabb, félrevonulósabb session, mint ami a Szinte Soha volt, akkor tudunk örülni az ülő embereknek, meg a csendnek, meg a színházteremnek, amiben épp zenélünk. De amúgy a klubturné is atom. Nem tudom. Nincs igazából preferencia. Hangulatfüggő.
A legtöbb zenekar a városi napokat utálja a legjobban, hiszen ott a laikus közönségnek is bizonyítani kell. Ti hogyan találjátok meg az arany középutat?
Mi nem bizonyítunk soha. (nevet) Egyébként évente kettőre mernek már elhívni csak minket. Elég lazán kezeljük az ilyeneket. Néha részegek vagyunk. De ezt leszögezem, hogy soha nem mehet semmi a produkció rovására, arra figyelni kell.
Egy akvás lemezbemutató nagyobb feszültség, vagy igazából nem jelent sokat?
Sokat jelent, de most még nem érzem, hogy feszült lennék miatta. Azért is, mert egyre jobban figyelünk, hogy legyen egy hosszabb felvezetés. Gondolok itt arra, hogy lesz előtte öt lemezbemutatós vidéki koncert is, még Erdélybe is elmegyünk. Ez a pár koncert azért leveszi a terhet az új dalok bejáratásáról, de például a legelső, székesfehérvári állomás az sokkal nagyobb stressz ebből a szempontból, hiszen ott hangzik el minden először.
Az erdélyi közönség tényleg ilyen nagy becsben tartandó?
Igen. Nem jófejkedés, de ott még különlegesnek érzed magad, ha fellépsz valahol. Ott művészként kezelnek, tudják rólad, hogy te sokat tettél azért, hogy itt lehess. Itthon a szervezők meg a helyek néha a kötelező rosszként kezelnek, hogy fel kell engedniük a színpadra, de egyébként nincs az, hogy azért szeretnek, mert te lettél valaki az elmúlt évek munkájával.
Ennyire rossz a helyzet?
Egyébként nem, pár hely van, ahol már éreztük az elismerést az elmúlt évek alatt. Szerencsére egyre kevesebbszer tesznek úgy velünk, mintha terhükre volnánk, de volt már rá precedens. Nem sírva mentünk akkor sem a backstage-be.
Fotó: Melega Máté
Milyennek látod a mai fiatalokat általában?
Nekem nincs ilyen bajom velük, hogy „ezek a mai fiatalok” kontextust kreáljak. Azt tudom elmondani, amit le is írtam, hogy minden generációnak megvannak az erős és gyenge pontjai. Azt látom, hogy totál nyitottak a mai fiatalok. Mi együtt lélegzünk velük, és velük beszélünk, szóval nem nagyon észlelem a generációs különbséget. Nem kell ezt ennyire komolyan venni. Nem érzem azt sem, hogy butulnának esetleg, mi is butulunk. Mondjuk, lehet ezért nem érzem. (nevet)
Te mit ajánlanál azoknak a fiataloknak, akik szeretnének olvasni, de ugyanúgy nem találták meg még, amit keresnek?
Én a „Merre jársz, Bojangles-t” tudom ajánlani. Nagyon eredeti, könnyen olvasható, meg rövid is cserébe. Igazából mindenkinek ajánlanám, azóta nem is olvastam nagyon jót.
Te mondjuk 10-15 éve is irodalomfogyasztó voltál?
Inkább szerettem volna magamat annak gondolni. Az ember úgy csinálja fiatalon, hogy lát valamit, ami szimpatikus neki, és akkor elkezd úgy viselkedni. De mire tényleg azzá válik, az egy csomó idő. Sokkal többet írtam verset, mint amennyit olvastam. Aztán amikor ez megfordult, még kevesebbet írtam, mert annyit olvastam, hogy rájöttem, hogy szar, amit csinálok. Addig csináltam, amíg végül lett egy kötetem, látod. Ami egyesek szerint jó, szerintem meg mit tudom én.
Gyakran kapsz az utcán is kritikát?
Nem, lehet nem merik elmondani. Igazából azért nem félek ettől, mert olyan emberek mondták már azt, ami számomra kedvesebb, akikre felnézek. Például Kemény István elemezte a versemet, ami kurva nagy dolog, vagy Simon Marcinak is pozitív véleménye volt. De persze ettől függetlenül lehetnek más véleménnyel, még egyet is érthetek vele.
Alapvetően az utcán gyakran ismernek fel, mikor Budapesten vagy, vagy még nyugodtan mész le a közértbe?
Még nem tart ott ez a dolog, hogy minden indulás előtt eszembe jusson, hogy mit vegyek fel. De most pont vicces volt, mert hallgattam magunkat, hogy tanuljam a dalszövegeket, gondoltam vicces lenne, ha összefutnék valakivel, aki ugyanezt tenné, és pont így lett egy lánnyal. És volt fotózkodás, meg mondtam, hogy én is azt hallgatom, amit ő, az kicsit kellemetlen volt. (nevet)
Úgy is tanulod a dalszöveget, hogy hallgatod magad?
Persze, csak úgy. Sokkal rosszabb lenne otthon felmondani. Százezerszer meghallgatod és megjegyzed.
Szívesen hallgatod magatokat vissza?
Most már nem mindig. Az új lemez is már folyik ki a fülemen, de ez meg a munka része, még hazafelé is meg kellene hallgatni egyszer. Most már hallgatnék technot is. Vagy rave-t. Jól esne egy kis veretés.
Vannak más műfajokból is kedvenceid?
Trentemøller, ami eszembe jut elsőre. Meg techno. Minden, ami eszembe jut, főleg ilyen elektronikusabb, ami mindig is foglalkoztatott. Ez egyébként nem igaz, mert sokáig nem érdekelt. Mindig azokra az előadókra néztem fel, akik sokfajta zenét csináltak, mint például King Krule. Portishead, aki még valószínűleg megmarad életem végéig.
Melyik volt a legidegesítőbb kérdés, amit a legtöbbször megkapsz a zenekarral kapcsolatban?
Miért ez a nevetek? Miért Elefánt. Ennek minden formája. Ezekre már nem nagyon szoktam válaszolni. Ilyenkor látszik, hogy az ember már meg sem próbált rákeresni, hogy mi van. Még csak egy picit sem. Nem is gyakran fordul elő az ilyen már szerencsére.
Ha egy dolgot változtathatnál meg, miben változtatnád meg a világot?
Fú bazd. Nehéz kérdés. „Ne legyen hazugság, senki ne hazudjon többet”. Gellérthegyből legyen vulkán, nem tudom. Nem, ez nem jó, ez már volt. Az a baj, hogy amik elsőre eszembe jutnak, azok ilyen bölcselkedések, azt meg nem akarom. Az jó lenne amúgy, hogy sokkal harmonikusabb kapcsolatba kerüljünk a természettel, de nem vagyok ilyen goás arc, aki bepapírozva kapcsolódik a Földanyához, az négy fal között is el tudja érni. Szívesen mondanám, hogy ne együnk húst többé, az csomó problémát megoldana, de közben azt is megértem, aki meg enne húst.
Még mindig tartod a vegán életmódot?
Sosem voltam klasszikus értelemben vegán, talán egy hónapig voltam teljesen vegán. Én fogyasztok húst időnként, heti kétszer-háromszor biztos. De arra figyelek, hogy otthon ne legyen hústermék a hűtőben. Egy szendvicshez nincs már szükségem rá. Nem is gondolom, hogy az emberek felé reális elvárás lenne a veganizmus, de az étrendre ugyanúgy figyelni kéne, mint arra, hogy nem szemetelsz. Nagyon erőteljes hatással van a húsipar a környezetszennyezésre, tehát ha a klímaváltozásról beszélünk, nagy szereplő a húsipar.
Te hogyan viszonyulsz mondjuk Greta Thunberghez?
A kiscsajhoz, aki kicsit creepy módon tolja ezt az egészet? Ijesztő is, de közben azt lássuk be, hogy nem nagyon sikerült még senkinek elérnie azt, mint neki. Talán a Dalai Láma jut eszembe, aki ennyire bejárta a világot az arcával, meg azzal, amit hirdetett. Lehet ez a creepység kell is, aztán majd meglátjuk, milyen hatással lesz a világra. Amúgy nekem kurvára mindegy, de szörnyű, hogy igaza van, és ezt egy tizenéves lánynak kell kimondania.
Az ő véleményvezérsége fakadhat a mindent jobban elfogadni hullámból?
Ezzel sem értek egyet, szerintem azt fogadjuk el, ami megváltoztathatatlan. Minden máson pedig addig dolgozzunk, amíg kell. Én nem hiszek ebben a „fogadd el önmagad” dologban, szerintem önmagad megszeretni kell, ettől függetlenül még dolgoznod kell magadon, és ugyanez van a világgal is. Ha megszereted önmagad, az már csomó változást fog eredményezni.
A Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár utolsó napján részt vehettünk egy beszélgetésen Háy Jánossal idén megjelent könyve, az irodalmi szférában az elmúlt időszakban roppant megosztó Kik vagytok ti? című írása (Európa Könyvkiadó) kapcsán. A szerzővel Bíró-Balogh Tamás és Horváth Csaba beszélgettek, csellón Rozs Tamás játszott.
Szerző: Kovács Boglárka
A kötet az elmúlt időszakban nagy figyelemnek örvend, hideget és meleget is kapott bőven, aminek oka főként az, ahogyan Háy a szereplőihez, az irodalom nagyjaihoz nyúlt a könyvben. A Bornemissza Pétertől Petri Györgyig tartó irodalomtörténeti korszak kanonizált alakjait mozgatja benne, teszi emberközelibbé, veszekszik, kritizál és ellentmond a kánon elismerésének. A beszélgetés elsősorban nem klasszikus kötetbemutató volt, sokkal inkább vizsgálta a szerzőnek ezt a sajátságos viszonyulását a szereplőihez és saját könyvéhez, illetve az irodalomtörténet teljes és precíz leírhatóságát, vagy ennek szükségességét. Arra keresték a választ, hogy mi is történik pontosan, ha írók kezdenek írni írókról? Mennyire irodalomtörténeti alkotás maga a mű és mennyiben a szerző magánvéleménye?
Fotó: Horváth Dániel
Háy saját bevallása szerint középiskolásként kezdett harcolni az irodalomoktatással, ez a dac pedig a régi elutasítását és az új feldicsőítését váltotta ki kezdetben. Ez a fiatalkori radikalizmus túlzó, de tagadhatatlan, hogy a magyar irodalomoktatás sem korábban, sem jelenleg nem enged jelentős teret a kortárs irodalomnak. Ebből a régi dacból nőtték ki magukat az esszék, amikből később könyv lett, ami ha nem is törekszik a teljességre, precíz képet ad az irodalmunk ívéről és alakulásáról.
Ennek ellenére Háy maga is utalt rá, hogy a megszületett könyv tárgya talán mégsem a magyar irodalomtörténet megírása, hanem az alkotónak, és vele az alkotás folyamatának, esztétikájának és dinamikájának a megragadása és megértése. Az, hogy írói sorsok mellett műsorsokkal is foglalkozzunk, ha irodalomról beszélünk és a kanonizáció ne jelentsen érinthetetlenséget. A mű befogadása kommunikációs aktus, az életszerűségen alapszik, nem a kánon feltétel nélküli elfogadásán.
Fotó: Horváth Dániel
Emellett fontos szerepet kapott a beszélgetésben az a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán egy egységes magyar irodalomtörténet megalkotása, egy adott koncepcióra vagy nézőpontra felfűzve. A beszélgetőparterek egyetértettek abban, hogy lehetséges, de ez inkább irodalomtörténészi munka, mint írói. Háy műve azért sem tud átfogó és megkérdőjelezhetetlen irodalomtörténeti mű lenni, mert írói voltából kifolyólag máshogy kezeli a nyelvet és más látásmódot alkalmaz, mint egy irodalomtörténész. Ez megnyilvánul abban is, hogy akár fikciós elemekkel és szójátékokkal is színesíti kötetét, de ennél markánsabb az a különbség, amit Háy a kollegialitással magyarázott. Vagyis a szerző szakmabelisége a jobb rálátás mellett lehetővé teszi számára, hogy szembemenjen a hierarchizáltsággal, merjen és tudjon ellenkezni, kritizálni, rákérdezni, a kánontól független véleményt megfogalmazni, miközben precízen megfigyeli és tökéletesen megérti az egyéni alkotói folyamatokat. Emiatt került említésre az a kérdéskör, hogy akkor ez a kötet valójában egy hiteles, objektív ítélet irodalmunk alakjairól, vagy Háy János szubjektív véleménye, hiszen a könyv végére érve az olvasó úgy érezheti, megismerte és megértette, Háy miért szeret vagy nem szeret bizonyos alkotókat vagy alkotásokat.
Fotó: Horváth Dániel
A kérdésre egyértelmű választ talán nehéz lenne adni, és Háy maga is máshonnan közelítette meg. Ha valaki „érzi az irodalmat”, vagyis van saját kialakult szépérzéke, tehetsége, mesterségbeli és lexikális tudása, azt egy szubjektív vélemény nem befolyásolja, inkább elgondolkoztatja, ilyen módon nem okoz gondot az sem, ha egy kötetnyi véleménynek tartjuk a Kik vagytok ti? -t. Ugyanakkor ha az „irodalmi hallást” fejleszthetőnek tekintjük, egy ilyen, akár erősen szubjektív mű segíthet rámutatni, mitől működik egy szöveg és fejleszti az értelmező olvasást, közelebb hozza azt a célt, hogy elcsíphessük ezt a megfoghatatlan titkot, kozmikus teljességet, hogy mitől lesz valamiből igazán jó irodalmi alkotás. De Háy emellett kiemelte, természetesen nem szólíthat meg minket minden, és ez nem jelenti azt, hogy nem értjük, „érezzük” megfelelően az irodalmat.
Tagadhatatlan az irodalom közösségi és egyéni identitásképző hatása a nyelvi közösségen, kulturális örökségen keresztül, mégsem tudunk minden korban bármilyen szubkulturális irányzatot, vagy stílusirányzatot tökéletesen értékelni és átérezni. Ez, ahogy azt hallhattuk, leginkább azért van, mert különböző egzisztenciális kérdések mozgatnak minket a 21. században, mint néhány évtizeddel vagy évszázaddal korábban, tehát máshogy tudjuk megközelíteni az adott alkotásokat. Erre egyfajta megoldás lehet az új kontextusba helyezés. Például a nemzeti önérzeti irodalom, ami a 19. századi ember számára természetes, érthető és szükségszerű volt, mára vesztett létjogosultságából, a létünk alapkérdései, problémái megváltoztak. Ugyanakkor nem tudják teljesen funkciójukat veszteni, gyerekkorban az embernek ma is szüksége van valamilyen iránymutatásra, amikor saját identitásproblémáival küzd, később, idősebb korban pedig egy szerző életművén belül majd az őt aktuálisan érintő kérdések felé fordul az identitáskérdések helyett.
Fotó: Horváth Dániel
Jól látható továbbá az is, hogy a régi, klasszikus irodalmunk elhanyagolásának másik, legszembetűnőbb oka a nyelvi korlátoltság, ami mutatja a változását is annak, ahogy egy bizonyos kor irodalma a miénktől egyre jobban távolodik, akár egzisztenciális kérdések feldolgozásával kapcsolatban is. Az alkotások egy jelentős része a nyelvezet régiessége, elavultsága miatt szinte olvashatatlanná válik, vagy veszít élményszerűségéből. Emiatt jogosan merült fel az a kérdés is, hogy a britekhez hasonlóan, akik előszeretettel korszerűsítik például Shakespeare-t, nem lenne-e szükséges nekünk is bizonyos szerzőket vagy műveket „lefordítani” modern magyar nyelvezetre, hogy feléledjen és újra igazán érthetővé váljon a magyar irodalom egy igen nagy darabkája, vagy pont ezért vannak a kortárs alkotóink, hogy őket értsük meg jobban, érezzük közelebb magunkhoz.
Fotó: Horváth Dániel
A beszélgetést keretezték, a nagy tematikai egységeket elválasztották Rozs Tamás csellódarabjai, melyek megteremtették a tökéletes atmoszférát a kérdések megvitatásához, és megnyugtató lezárást biztosítottak a rengeteg nyitva maradt kérdés ellenére is. Az elhangzó megzenésített verseket korábban Háy János és Rozs Tamás egy programsorozat keretében előadták az Ördögkatlan Fesztiválon, innen emeltek át néhányat József Atilla, Petőfi Sándor, Arany János, Babits Mihály és Petri György verseiből.
Október 18-án az AWS frontembere, a magyar kortárs metál egyik legjelentősebb énekes-dalszerzője Sikósi Őrs ritkán látott, de a legnagyobb rajongók által jól ismert arcát mutatta meg újra. Ilyenkor a zúzás háttérbe kerül és Ersch nevű szóló, egy szál gitáros formációjában egy akusztikusabb, alternatívabb vonalat képviselve varázsolja el a közönséget.
Ez a sokszínűség, ami ilyenkor teret nyer a fellépéseken, még jobban kiemeli a zenész sokoldalúságát és tehetségét. A közönségben ülők vagy állók, ha életükben először találkoznának Őrssel, és pont egy ilyen este során, nem valószínű, hogy metálkarriert sejtenének a színpadon álló zenész mögött. Szokatlan és nagyszerű atmoszféra veszi körbe ezeket az Ersch fellépéseket.
Ezt a hangulatot most erősítette a vendégkén érkező Száraz Bence is, aki az igazán ígéretes, feltörekvő zenekar, az Úrfi énekes-gitárosa. Bence kezdte meg a zenélést, és adta meg a bensőséges, baráti hangulatot nyolc órától. Az Ersch koncert háromnegyed óra múlva vette kezdetét, és ezúttal két vendégfellépő is színesítette az amúgy is izgalmas koncertélményt: Kökényes Dániel, és az X-faktorból már sokak számára jól ismert fiatal szombathelyi tehetség, Kovács Palesz személyében.
