November utolsó péntekjén egynapos vásárlási böjtöt tartanak a világ számos országában, tiltakozásul a nyugati túlfogyasztás ellen. Ezen a napon égnek az emberek az USA-ból átvett Black Friday lázban is, így mi is választhatunk, hogy hagyjuk magunkat elcsábítani a leárazások által, vagy mondunk egy határozott nemet a pénzszórásra.
Bár vannak, akik még mindig nem hallottak róla, a nemzetközi Ne vásárolj semmit! nap nem újkeletű: a ’90-es években Ted Dave, kanadai művész és aktivista kezdeményezte, aki reklámszektorban dolgozóként felismerte, hogy milyen összefüggés van a marketing és az értelmetlen pénzszórás között. Rájött, hogy a fejlett országokban a multinacionális cégek „agymosással” ösztönzik az embereket a vásárlásra, aminek a vége egyebek mellett az, hogy a kukánkban sokszor bontatlan termékek is landolnak – ezen ráeszmélés nyomán született meg a frappáns elnevezésű nap alapgondolata.
Először a kanadai Vancouverben rendezték meg, és eleinte még szeptemberre esett ez a nap, később tették csak át november utolsó péntekjére, és ezzel ma már egy napra esik a Black Friday nevű konzumőrülettel. Kanadában és az USA-ban ugyanis a hónap utolsó csütörtökje a hálaadás napja, amikor is a tökéletesnek tűnő, pulykából készített vacsorát követően lefekszenek pihenni az amerikai polgárok, hogy aztán másnap korán megrohamozzák az üzleteket, köszönhetően a szuperleárazásoknak. Sőt, akadnak, akik még az alvást is inkább kihagyják, hogy reggel ők lehessenek az elsők, akik lecsaphatnak a legjobb akciókra. Ilyenkor még az sem érdekli a 21. század fogyasztóemberét, hogy esetleg szó szerint végig kell taposnia valakin, hogy elérje a kívánt terméket. Szomorú tény, de a fekete péntek halálos és megsérült áldozatainak már számlálója is van az interneten: 2018-ig 12-en vesztették életüket ezen a napon a nagy vásárlási lázban. Éppen ezért a környezetvédő és fogyasztáskritikus szervezetek erre a napra hirdetik meg évről évre az egynapos fogyasztói böjtöt. Ma már több mint 60 országban emberek százezrei csatlakoznak a kezdeményezéshez.
A részvételre buzdító szervezetek az alábbi felhívást teszik közzé e nap alkalmából:
Akkor történt, amikor először hallottad, hogy a jégtáblák megolvadnak a jegesmedvék alatt? Vagy amikor olvastad, hogy már az anyatej is mérgez? Vagy amikor először kóstoltál igazi, édes, lédús házi paradicsomot? Esetleg amikor rájöttél, hogyha a föld lakosságának csak a fele úgy él, mint mi, 20 év múlva mind hullák leszünk?
Ezen a napon a tudatos vásárlók összefognak és kiállnak a krónikus túlfogyasztás ellen, ami egyesek szerint minden környezeti, pszichológiai és politikai gondunk forrása. Napjainkban a túlzott jólétnek köszönhetően jelentősen túlterheljük a Földet. A kutatók szerint, ha mindenki úgy élne, mint mi, magyarok, kettő bolygóra lenne szükségünk, arról nem is beszélve, hogy az emberiség 50%-kal gyorsabban használja a bolygó ökoszisztémáinak szolgáltatásait, mint ahogy azok képesek lennének megújulni. Az általunk vásárolt termékek csomagolása vagy maga a termék szemétben landolása is nagy terhet ró a Földre, noha már az előállításuk és a fogyasztói célországokba való szállításuk is komoly energia- és nyersanyagigénnyel bír. Pszichológiai szempontból a túlzóan költekező emberek hasonló tüneteket produkálnak, mint a szenvedélybetegek. A vásárlásfüggés vagy kényszeres vásárlás Magyarországon becslésesek szerint a népesség közel 5%-át érinti, de a nők jó harmada lehet veszélyeztetett.
Számos megmozdulást szerveznek – főleg az Egyesült Államokban –, hogy felhívják a figyelmet erre a napra. Van, ahol utcabált tartanak, akadnak, akik hitelkártyákat darabolnak fel tiltakozásul, de bevett szokás az is, hogy zombinak öltözött aktivisták üres tekintettel sétálgatnak a bevásárlóközpontokban, és mikor megkérdezik tőlük, mit szeretnének, elmagyarázzák, miről szól a Ne vásárolj semmit! nap, míg egyes helyeken az aktivisták üres bevásárlókocsikat tologatnak közösen az üzletekben.
Természetesen más világnapokhoz hasonlóan, a Ne vásárolj semmit! nap is mindössze figyelemfelkeltő hatással bír, hiszen évente egyetlen egy nap nem tudja megváltoztatni az emberek gondolkodását, viszont kis lépésekben haladva, együtt, összefogva tudatosabb vásárlók lehetünk ebben a fogyasztásőrült században.
November 27-én mutatták be Szendrői Csaba első verseskötetét a Berzsenyi Dániel Könyvtárban. A szerzővel Boros Ferenc médiatáros beszélgetett. A lírafolyamot a versekre rímelő Elefánt-dalok szakították meg, melyeket gitáron Tóth András kísért.
Szendrői Csabát legtöbben az Elefánt zenekar Artisjus-díjjal kitüntetett alapító-szövegíró-énekes frontembereként ismerik, de most nem ennek kapcsán beszélgetett vele Boros Ferenc médiatáros a Berzsenyi Dániel Könyvtár (BDK) előadótermében: ezúttal az idén – a Scolar L!ve Kiadó gondozásában megjelent – első verseskötete került bemutatásra. A szerző tavaly februárban a Bájoló vendége volt, illetve tavaly júniusban a Vers világa országos képzőművészeti pályázat megnyitóján és eredményhirdetésén is közreműködött a kiállításnak helyet adó BDK-ban.
A tavalyi beszélgetés végén Szendrői elárulta, hogy régóta érett már egy saját verseskötete, mert már számtalan verset írt élete során. Mindez általános iskola 5. osztály környékén kezdődött nála, amikor Petőfiről tanultak. Úgy gondolta, olyan verseket ő is tud írni, mint Petőfi, mire a tanára csak annyit mondott: „jó, akkor írjál”. Csaba pedig írt egy verset egy fogashoz. Persze nem volt olyan, mintha az egyik legnagyobb költőként számon tartott Petőfi írta volna, de valahogy mégis rákattant az írásra. Saját bevallása szerint mindig is a játékosság érdekelte a versíráson belül, amihez a magyar nyelvet nagyon jó táptalajnak gondolja. Szerinte „a versírásban úgy kell kifejezni, hogy igazából az sem baj, ha csak te érted, de mindeközben mégis ezzel párhuzamosan tud emberekből olyan érzést kiváltani, ami univerzális dolog és tőled független. Ez kicsit olyan, mint a zene: kiemeli az embert a mindenféle más élőlény közül”.
Fotó: Lutor Katalin
Tavaly meg is jelent néhány a versei közül, aminek hatására megkereste több kiadó is. Már ekkor körvonalazódott az, hogy ez egy „egészen pici kötet lesz, hogy ne legyen benne semmi, ami nem elég jó”. Ez valóban így lett: a vékony, mindössze 56 oldalas kötetben közel 300 versből 100-nál is kevesebb kapott helyet, amiket a kiadóval közösen válogattak ki. A borítóról megtudtuk, hogy a Dohányzó halak címet viselő szürreális verséhez készült illusztráció, a címadás pedig ajánlás alapján lett Mintha muszáj lenne másik három-négy verzió közül, de Csaba úgy véli, hogy ez egy olyan cím, amibe sok mindent bele lehet látni, és amibe ő maga is beleérez sok mindent.
A kötet két részre osztható: az első részben szerelmes-szakítós versek találhatók, melyekben rendre fellelhető a hiány és a rész-egész motívuma, míg a kevesebb verset magában foglaló második részben az elmúlás, a halál, a pusztulás, a félelem és a létkérdés egyaránt megjelenik, néhol egészen mély sorokban. A beszélgetőtárs felvetette, hogy „a letisztult Szendrői-stílus érződik a köteten”, mire a szerző csak ennyit felelt: „Az tök jó, ha ez érződik rajta, mert én egy káosz vagyok önmagamnak, amiben próbálok rendet rakni”.
Fotó: Lutor Katalin
A kötetbemutatón elhangzott, hogy nagyon érződik, hogy a versek és a dalok egymásra reflektálnak: néha vannak olyan sorok, amik mind a kettőben megtalálhatók, néha meg olyan, mintha egy adott vers továbbvitele lenne a dal. Talán emiatt a hasonlóság miatt érezhetjük úgy, mintha a versek olvasása közben látnánk magunk előtt a sorokat.
Mind versekben, mind az Elefánt-dalszövegekben visszaköszön az elmés nyelvhasználat, az érzékletes képtársítások és az ellentétek használata, valamint az expresszionista hatás. Az ellentétpárokat sorokon belül vagy egymás utáni sorokban lelhetjük fel (például „Őszintén repülhetsz, míg tart a zuhanás” vagy „Hiányoztál mindig, akkor is, amikor már elfelejtettelek”). Ezek Csaba szerint a természetes megfejtései az adott helyzeteknek.
A lét ambivalens jellegénél érződik, hogy a részeket Csaba próbálja valamilyen szinten láthatóvá tenni, ugyanis „ami nagyon piciben működik, az működik az univerzumon belül nagyban is” gondolatmenet mentén nagyon apró dolgokból indulnak ki a versei: néha egy-egy apró molekulából vagy részecskéből, viszont a végén kibontakozik és akár egy társadalomkritikus vagy világméretű dolog kerekedhet ki belőle. Sokszor mélyről indulunk, de valamilyen szinten mindig van feloldás, ám ezt a feloldást csak egy pillanatra látjuk.
A tükör, az idő és az elmúlás szintén olyan motívumok, amelyek végigvonulnak a köteten. Csaba a tükröt nem tudja megmagyarázni, hogy miért foglalkoztatja ennyire, de talán az önismerettel hozná összefüggésbe. Az időhöz Csáth Gézához hasonlóan viszonyul: „Nem az idő múlik, hanem mi”. Hozzáteszi: „Szerintem amúgy idő nincs. A tudomány szerint sincs. Csak a saját életünk megkönnyítése érdekében mérjük”. Az elmúlás kapcsán pedig elmondta, hogy ennek hiányában „nem lenne motivációnk, hogy bizonyos dolgokat véghez vigyünk. Az értelmetlenséget, amit a létezés hordoz magában, kicsit értelmezhetőbbé teszi és keretbe foglalja. Ha örökké tartana a létezés, mindenki motiválatlan lenne, és a dolgok elvesztenék az értelmüket. A miértjüket most sem tudjuk, de legalább valami hajt minket, hogy muszáj dolgokat véghez vinnünk, mert nincsen végtelen mennyiségű időnk”.
Fotó: Lutor Katalin
A beszélgetés végén elhangzott, hogy Csaba dolgozik egy regényen is – nyolc éve. Hogy ebből mikor lesz megjelent könyv, az még a jövő zenéje. Addig is magába szippant és nem ereszt minket ez a kötet, hogy őszintén repülhessünk, míg tart a zuhanás lelkünk legmélyebb mélységeibe.
Az év egyik legjobb filmjét egy dél-koreai rendezőnek köszönhetjük, aki a társadalmi különbségeket szemlélteti egy kidolgozott motívumrendszerrel, mély kérdésekkel, remek színészekkel, egy kevés humorral: és mindezt nagyon szórakoztatóan teszi.
Bár kevesen tudják, Ázsiának van egy rejtett kincse a filmművészet terén: Dél-Korea (de persze Hongkongról sem feledkezhetünk meg). Kínához, Japánhoz, Tajvanhoz viszonyítva minőségüket, termelékenységüket tekintve szinte állíthatjuk, hogy a keleti földrész Hollywoodjáról beszélünk; azonban mégis nagyon kevés alkotásuk jut el hozzánk. Valószínűleg erre az alapvető előítéletek, az ,,idegen nyelvű” filmek iránti zárkózottság adnak okot, pedig az említett erényeken kívül a műfaji sokszínűség is figyelemre méltó a dél-koreai filmeket tekintve. Idén az év egyik – talán legjobb – filmjét pont ők ajándékozták a közönségnek: az ország egyik kiemelkedő rendezője, Bong Joon-ho már eddig is színes és érdekes filmográfiával rendelkezett (a Zodiákusra emlékeztető A halál jele, ami alternatív körökben szinte kultstátuszt vívott ki magának; az intim, de fordulatos és megérintő Mother). Kitekintett a tengeren túlra is (Snowpiercer, Okja), azonban ezek a próbálkozások kevésbé jártak sikerrel. Késő tavasszal Cannes-ban mutatták be legújabb munkáját, a Parasite (Gisaengchung) című filmet, ami azonnal el is csente a fődíjat – megjegyzem, nem érdemtelenül.
A Parasite egy szegény szélhámos család története, akik egy gazdag, naiv családot kihasználva biztosítanak maguknak egzisztenciát. Először a fiú kerül be az utóbb említett környezetbe, majd szépen lassan beépíti húgát és szüleit is az alkalmazottak sorába. Kifejezett narrátor nincsen a filmben, azonban ha ki kéne emelni valakit, leginkább a fiú szemszögét ismerjük meg mélyebben. Nehéz definiálni az alkotás műfaját; mind dráma-, mind thrillerelemeket tartalmaz, viszont abszolút ráaggatható a heist-filmek kreativitása és tempója egyes részeknél, és a humorral sem szűkölködik a rendező. Hogy miben erős ez a film? Az a legnagyobb problémám, hogy mindenben. A színészek mind hozzák az elvárható szintet, a gazdag család ,,anyukáját” (Yeo-jeong Jo) és főleg Dél-Korea egyik népszerű színészét (Kang-ho Song), a szegény család patriarcháját emelném ki.
Forrás: adventuresinpoortaste.com
A forgatókönyvet tekintve a cselekmény fordulatos, a folyamatosan pörgő dialógusok szintén a heist-filmekre emlékeztetnek. Az egyik legerősebb tényező azonban a fényképezés, ami Kyung-pyo Hong nevéhez kötődik, aki már a tavalyi Burningben és egy nagyon különleges horrorban, a The Wailingben is hatalmasat alkotott, érdemes odafigyelni rá. A képi ábrázolás összefügg a történet konnotációjával: visszatérő kép az eső, a lépcső, amely erős szimbolikával bír. A film egyik értelmezése szerint a Dél-Koreában erősen kinyílt ,,olló” ábrázolását is látjuk, amelyhez a lépcső társadalmi létrát illusztrálva, mint társadalmi szinteket átívelő útként funkcionál. Visszatérve az elemzési szempontokhoz, ki lehet jelenteni, hogy a rendezés bravúros. Bong Joon-ho jól adagol, remekül érzi az arányokat és ennek eredményeképpen (a majdnem maratoni hosszúsága ellenére) egy percre sem ül le a film.
A szegény karakterek találékonyak, a gazdagok sekélyesek – azonban lehetetlen eldönteni, hogy valójában ki az igazi élősködő. A filmnek igazából ez a kulcsa: a két család, amelyek társadalmi szinteket tekintve ég és föld, olyan szinten rétegeltek, hogy szimpátiát, szánalmat, felháborodást egyaránt váltanak ki a nézőből. A gazdagok például többször is antipatikusak, de egyik karakter sem fekete-fehér, hiszen vannak olyan erényeik, amelyek némileg ellensúlyozzák a sznobizmusukat. Erre az anyagiak által kialakult falra építkezik a rendező: az alagsor erős ellentétbe kerül az építészetileg is lenyűgöző, tökéletes helyen lévő, óriási házzal. A félhomályból, koszból és káoszból jutunk el a hatalmas üvegablakokkal rendelkező ,,palotába”, ahol minden rendben van és tökéletes: apa, anya gyerekek, kutyák, bejárónő. Több momentum, mint a gazdag házban lévő pince rejtélyes lakói, vagy akár a nappaliban lévő asztal alá bújás szintén erősíti ezeket a társadalmi ellentéteket. Fontos jelenség még a filmben a ,,szag”, amely alapján a szegény család szinte beazonosíthatóvá válik: hiába minden külsőség, igazán sosem tudják lemosni magukról azt, hogy kik ők valójában, ide kapcsolódik gyönyörűen az eső motívuma. Ítélkezni azonban nem akart a rendező, a karakterek megítélését (nagyon helyesen) a nézőre bízza.
Forrás: filmmakermagazine.com
Bong Joon-ho ,,műfajrendezőnek” tartja magát, aki különböző műfajokat szeret kipróbálni mindamellett, hogy nem követi azokat a konvencionális motívumokat, amelyek az adott zsánerre jellemzőek. A Parasite-ban is erős üzenetet próbál közvetíteni a szétszakadó társadalomról, amely nemcsak Dél-Koreára, hanem több országra jellemző napjainkban. Bár keményvonalas művészfilmes részekkel rendelkezik, a Parasite mégis érdekes és izgalmas film lehet a szkeptikus közönség számára is, akik vevők a társadalmi drámákra, lassabban kibontakozó thrillerekre. Véleményem szerint nagy szerencséje, hogy a Roma mint idegen nyelvű film tavaly kitaposta neki az utat a díjátadókra, így lehet szurkolni Bong Joon-ho alkotásának a díjszezonban.
2019 novemberében jelent meg az Apokrif Irodalmi Folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége közös könyvsorozata, az Apokrif Könyvek immáron kilencedik darabjaként Halmi Tibor bemutatkozó verseskötete, az Utolsó csatlakozás.
Halmi Tibor első verseskötete kerüli a könnyebb utakat, a kisebb ellenállást – mindjárt a nehezén kezdi. Mondhatnánk: a legkellemesebb formában tesz föl elsőre roppant kellemetlennek tűnő kérdéseket. Furcsa, egyszerre közeli és távoli hibridvilágában egykori kvázi-intellektuális rekvizítumaink és pótcselekvéseink között minduntalan az európai kultúrtörténet és filozófia romjaiba és emlékhelyeibe botlunk, valamint abba a roppant kényelmetlennek tűnő kérdésbe, hogy Nietzsche, Foucault és társai szellemi hagyatékának maradéka (akár egy iguanodon véletlenül megtalált foga) persze szép és jó, de mit ér, mikor a legszemélyesebb dolgokkal kell szembenéznünk: barátainkkal és a haverok beszólásaival, szerelmeinkkel és a néha elérhetetlen szerelmeink helyett az épp ott lévőkkel, munkahelyünkkel és szétfolyó, céltalan szabadidőnkkel, vagy például azzal, hogy elérjük-e még az utolsó csatlakozást? Ezek közül egyedül az utóbbi kérdés mostantól könnyen megválaszolható: elég hozzá pár határozott lépés a könyvespolcunk felé.
https://www.youtube.com/watch?v=8oteVVz0iN8
A kötet fülszövege:
Mint egy vidám körmenet, amit a Monarchiában elharapódzott Zarathustra-járvány továbbterjedéséért tartanak, úgy kígyóznak Halmi Tibor versei. Kéz a kézben vonulnak okkultisták, márkik, professzorok, inkvizítorok, magiszterek, irodai gyakornokok és sörösdobozt szorongató fiatalok. Persze a tömeg szentképek helyett Nietzsche portréját emeli a magasba, a mester tömött bajszán pedig hátsó lábait dörzsölgetve egy légy készülődik. És én még azt hittem, hogy már nem lehet érvényes allegóriát írni. Halmi Tibor bebizonyította, hogy megoldható, csak elég muníció kell hozzá. Ezek a versek a komolyság & szabadság olyan kombinációjával közelítenek önmagukhoz és hozzánk, ami több mint üdítő. A legjobb pillanatokban már felszabadító.
Sirokai Mátyás
A szerzőről:
Halmi Tibor 1987-ben született, Cegléden. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában tanult, majd játék- és animációsfilm-készítő szakképesítést szerzett. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Társadalmi Tanulmányok szakán diplomázott 2016-ban. Jelenleg az Írók Boltja programszervező munkatársa. Verseket, kisprózákat, kritikákat ír, 2012 óta publikál. Első nyomtatásban megjelent verse az Apokrifban látott napvilágot. Azóta írásai megjelentek többek között az Élet és Irodalom, a 2000, a Kalligram, a Tiszatáj, a Hévíz, a Prae, az Új Forrás, a Palócföld, a Zempléni Múzsa, az ÚjNautilus, a SZIFonline, a KULTer.hu, az Art7 Művészeti Portál, valamint a dunszt.sk felületein. Kötetterve 2018-ban megnyerte az Apokrif Könyvek azévi pályázatát.
Forrás: Apokrif Irodalmi Folyóirat
A sorozatról:
Az Apokrif Könyvek az Apokrif Irodalmi Folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége közös könyvsorozata, melynek keretében az Apokrif szerzőinek (zömében) első kötetei látnak napvilágot. 2015 óta immáron kilenc kötettel jelentkezett az Apokrif Könyvek, köztük számos verseskötetettel, valamint regénnyel, novelláskötettel és műfordítással is. A sorozat különböző darabajait számos díjra jelölték, többükből már csak a második kiadás kapható.
Könyvbemutató:
A kötet bemutatójára december 10-én, 17 órás kezdéssel, az Írók Boltjában kerül sor. A verseiből felolvasó szerzővel és Kemény Istvánnal a könyv szerkesztője, Nyerges Gábor Ádám beszélget. Közreműködik: Mészáros Béla (Corvus). A kötet a helyszínen megvásárolható és dedikáltatható a szerzővel, a belépés ingyenes.
Kevés fiatal zenekar mondhatja el magáról, hogy egy éven belül olyan helyeken fordultak meg mint az A38 hajó, az Instant vagy az Akvárium Klub, ráadásul mindezt az első születésnapjuk előtt. A GranCanada énekesnőjével, Varga Zsófival és a zenekar vezetőjével, Gáll Barnival beszélgettünk.
Milyen fontosabb események történtek veletek ez idő alatt?
Zsófi: A tavaly novemberi düreres debüt konci volt az első fontosabb momentum. Barni: Annak az estének az volt a legszebb pillanata, hogy olyan rövid volt a szettünk, hogy nem tudtunk visszaszámot játszani, ezért el kellett kétszer tolnunk a Sena dalt. Az olyan, egyik szemem sír a másik nevet szituáció volt. És ez volt az a buli, ahol nagyjából két és fél saját számot játszottunk. B: Utána jött a Mikás buli, ami egyébként még távolabbinak tűnik, pedig az idén januárban volt a szülinapomon. Zs: Őszintén szólva én csak arra emlékszem arról a buliról, hogy valami para volt a hangosítással, meg hogy Barni tiszta ideg volt. B: Elég vicces volt, mert arra a koncira kiírhattuk volna, hogy sold out, mert több jegyet adtunk el, mint ahány ember befér a Mikába, ebből volt is konfliktus a szervezőkkel. De annyira durva volt, mi sem számítottunk rá, az első zenekar után mintha lejöttek volna a falról az emberek. Mint amikor a zombik előbújnak a föld alól. Ez alkalom után viszont három hónapra kidőltem, a srácok pedig elmentek a nyíregyházi Öröm a zenére.
Fotó: Szollár Zsófia
Milyen volt Barni nélkül kiállni a színpadra?
Zs: Ebben a szituban nem volt annyira öröm a zene, lelkileg azért elég nehéz volt. B: Durva amúgy, mert elég sokszor álltunk ki úgy, hogy egy-egy ember hiányzott a zenekarból. Tomi elment fél évre Barcelonába Erasmusra, őt Krisz helyettesítette, akinek ezúton is nagyon köszönjük a munkáját! Don C volt amcsiban, nélküle pont az A38-ra álltunk ki egy Startup Safaris rendezvényen. Zs: Na az egy nagyon para helyzet volt, hogy bevállaltuk rapper nélkül a dolgot. B: Utána azt hiszem Szegedre mentünk, ahol szintén adódott egy érdekes szitu, ugyanis megbeszéltük az ottani szervezőkkel, hogy majd mi viszünk keverőt, de elfelejtettem, úgyhogy ott szereztek utolsó pillanatban valahonnan. Meg vidéken még szokás, Pesten talán már nem annyira, hogy odajöttek képet csinálni, ami amúgy tök meglepő volt. Zs: Nekem ez a konci nagyon szpesöl volt, mert alapvetően szegedi vagyok, és egy csomó ismerős meg anyu is akkor látott minket elsőnek élőben. Az is durva volt, hogy ez a kis kocsma (Kedves Presszó) mennyire megtelt, amit amúgy nem is ismertem, pedig elég sok mindenről hallottam már otthon. B: Az is egy pozitív dolog volt, hogy nem volt belépő, hanem csak adomány, és egész sok pénzt összedobtak nekünk, haza tudtunk jönni belőle.
Hogy kerültetek Szegedre?
B: Ezt a koncit Terényi Eszter szervezte nekünk, aki egy nagyon jó barátom és nem mellesleg a Beb-Hop Slammers menedzsere, akikkel november 29-én játszunk a Dürerben. Az volt a koncepció, hogy tavaszig megvoltak nyomva a pesti bulik, és szerettem volna egy olyat, ahol nincs semmi tét, nem ismernek minket sokan, kihozzuk nullásra a bulit, játszunk egy jót, begyakoroljuk a szettet, és ez így pont kapóra jött, hogy van egy ilyen hely meg lehetőség Szegeden.
Fotó: Szollár Zsófia
Megfordultatok a Vad Arton is, milyen volt egy kiállításon játszani?
B: Az sikerült talán majdnem a legjobban, nagyon szerettük. Zs: Váratlanul sikerült nagyon jól, nyilván készültünk rá, de nem volt hatalmas teher a vállunkon, mint mondjuk az A38 hajós bulinál. Adott volt, hogy ez egy kiállítás, lesznek ott emberek, jó alkalom volt új embereket szerezni a közönségbe. Annyira pozitív volt minden, a fogadtatás meg maga a közeg is. És onnan vannak egyébként a kedvenc fotóim is. Meg a hangosítás is nagyon jó volt.
Ha lenne még lehetőségetek, játszanátok hasonló eseményen?
Zs: Abszolút, mondjuk én kifejezetten örülnék neki, ha megint jöhetnénk a Bródyba, annyira hangulatos az a hely, ahogy meg van csinálva, nagyot dobott az eseményen. B: Én az Anker’tben játszanék még nagyon szívesen, bár attól függ, hogy milyen időszakban lenne. Ha nagyon sűrű lenne a program, akkor nem vállalnám be, de egyébként szívesen megyünk, ha hívnak minket. Jó fless volt.
Eljutottak az A38 Hajóra is, ami azért nagy szó, pláne fiatal zenekar esetében. Milyen érzés volt az egyik legnagyobb budapesti koncerthelyszínen játszani?
B: Nagyon vicces volt, arra a bulira mentünk Don C nélkül és ott még Krisz gitározott. Zs: Meg szerintem mindenki számára nagyon furi volt, hogy a korábbiakhoz képest egy ,,hatalmas” színpadon állhatunk. B: Meg nem voltunk még háttérzene funkcióban, az is furcsa volt. Elég sokan voltak, de ez nem rólunk szólt.
Fotó: Szollár Zsófia
Minek köszönhető, hogy már kipipálhatjátok az A38-at, az Akváriumot és többek között az Instantot?
B: Kapcsolatrendszer és jó szervezés. Sokaktól hallom, hogy nem lehet zenekart építeni. Tudom, hogy kevés klub van, és egyre inkább fogynak a lehetőségek azzal, hogy egyre többet zárnak be, de szerintem leginkább nyitottnak kell lenni.
Márciusban jelent meg a My favourite part című kislemezetek. Hogy zajlottak a munkálatok?
B: Januárban vettük fel, talán egy héttel a Mika után. Ennek a kislemeznek volt egyébként az ,,előfutára” a Casper, amit már tavaly decemberben kiadtunk, az egy SoundCam Productions-ös live vidi. Ehhez felvettünk még három számot, plusz egy intrót, amit ott találtunk ki a stúdióban. Az Instantban lemezbemutatóztunk a Lépjünk a holdra zenekarral közösen, akiknek szintén akkoriban jelent meg egyébként egy kislemezük, a Monoton.
A már előbb említett Instantban tartottátok a lemezbemutatót. Hogyan értékelitek?
B: Magunkhoz képest is sokat készültünk, meg amúgy is. Az volt a lemezbemutatónk, basszus! Zs: Még mindig tartom magam ahhoz, hogy az instantos bulinkat emelném ki, mert ott maximálisan elégedett voltam mindennel. B: Nagyon jól sikerült a lemezbemutató, utána amikor afterezni mentünk, az egyik haverom mondta, hogy már közvetlenül a buli után nagyon sok pozitív hangot hallott. Utána megkeresett minket két menedzsment is, szóval tényleg minden klappolt.
Hogy kerültetek a SoundCamhez?
B: Máténak, a szaxisunknak volt kontaktja, és azt hiszem egy megüresedett időpontra kerültünk be legutolsó pillanatban, úgyhogy lényegében a szerencsén múlott. Meg olyan szempontból is jól jött, hogy akkoriban még nem igazán terveztünk azzal, hogy mikor jöjjön ki dal meg ilyenek, szóval ez egy jó kezdőlökést adott ilyen szempontból.
Az első nyaratokon máris kipipálhattatok egy fesztivál fellépést is, méghozzá az Alpárfeszten.
B: Lementünk egy metálfesztiválra, olyanok voltunk, mint a fehér bárány a fekete bárányok között. Zs: Ez Máténak volt hazai terep, mindenki annyira aranyos volt, egyre csak jöttek az ismerősök és mindenki annyira közvetlen volt. Tök jó, amikor hazamegy az ember, nekem Szeged volt ilyen, ahol nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk például egy olyan korosztálytól, akik nekem egy nagy kérdőjel voltak eddig, hogy mit szólnak ehhez.
Zsófi említette, hogy meglepte az „idősebb” korosztály érdeklődése. Kik a célközönségetek? Kikhez szóltok?
B: Alapvetően egy olyan tábor, amiből szerintem kevés van Magyarországon. De inkább olyanokhoz szólunk, akik vevők arra, hogy finomabb, részletesebb, igényesebb zenét kapjanak, és nem csak azért mennek el egy koncertre, hogy igyanak és csápoljanak, amivel önmagában semmi baj nincs. Ez nem egy tánczenekar, nem egy bulizenekar, függetlenül attól, hogy vannak olyan részek, amik például bólogatósak. Szerintem alapvetően fiatalabb korosztályt keresünk, akik vevők meg nyitottak arra, hogy elmélyüljenek a zenében, meg táncoljanak. Nem a basic egyetemista réteget céloztuk meg, akik elmennek a BME napokra (semmi bajom a BME napokkal) és meghallgatják a 40 DJ-t. Úgy tudnám talán a legjobban behatárolni, hogy olyan közönséget keresünk, mint amit a Mörk, vagyis már talált is. Igyekszünk nem karakterekre építeni, nagyon sok zenekarnál látom, hogy istenítik a frontembert, a social médiában meg koncerten is. Mi inkább atmoszférára építünk. Megjelenésben is, energiában is. Sok ember, sok energia. Ezért vagyunk fent mindig olyan nagyon sokan és egyre többen, igyekszünk mindig vendégeket vinni. Ezért is öltözködünk színesen, mert nem csak az van, hogy van Dani és Zsófi, és a többiek mögötte, hanem egy csapat vagyunk, egyenlők.
Fotó: Szollár Zsófia
Milyen fesztiválokon tudnátok még elképzelni magatokat?
B: Színesebb fesztiválokon nagyon el tudom képzelni magunkat, nekünk például nagyon jó lehetne a Sziget, Művészetek Völgye, Ördögkatlan, Fishing vagy éppen a SZIN. Ezek azok, ahol azt látom, hogy nyitottabb a közönség. Megyünk egyébként majd Pécsre januárban, ez lesz az első pécsi bulink, méghozzá a Made In Pécs keretei közt játszunk majd a Nappaliban. Ezt egyébként Zsófinak köszönhetjük, ugyanis úgy lehet csak jelentkezni, ha a zenekar valamilyen formában kötődik Pécshez. És hát Zsófi Pécsen született, ami önmagában nem annyira nagy dolog, de pont elegendő volt a jelentkezéshez. Zs: Azok után, hogy az első fesztivál bulink egy metálfesztiválon volt, szerintem bárhol jól működnénk. B: Jövőre csak a Sound!
A nyár folyamán a Pontoonon is megfordultatok.
B: Ez a buli is fura volt, konkrétan lementünk egy 40 perces szettel a másfél órás helyett. Meg az Instanton buli után ezt gyengének éreztem, közben nem volt az, csak nyilván nem tudtuk a lemezbemutatót überelni. Don C volt a warm up DJ és az is nagyon királyul sült el. Zs: Nekem már eleve a helyszín miatt is álomhely volt, nagyon szerettem ott játszani. B: Itt lopták el a csörgőmet, hiányzik.
Szintén nyáron elvonultatok egy alkotótáborba is.
Zs: Lementünk három napra Levelekre. Számomra az volt az egyik legemlékezetesebb pár nap, nagyon jól összecsiszolódtunk. Volt egy csomó időnk, teljesen más volt, egészen egymásra hangolódtunk, sokkal jobb volt, mint amikor hétköznaponként munka vagy suli után leesünk fáradtan próbálni. B: Születtek új számok is természetesen, hozunk is belőle a Dürerbe.
Fotó: Szollár Zsófia
Másodszorra is eljutottatok az A38-ra, ezúttal a teraszon játszottatok, a Deck programsorozat keretei közt.
B: Ez félig egy színházi előadás volt, utána pedig toltunk egy koncit. Először játszottunk úgy, hogy live stream ment a koncert alatt, ami amúgy nem is zavart, csak tudatosult bennem, hogy hú!, most anyáék visszanézték, hogy mit is csináltam.
Az egyik legnagyobb lélegzetvételű bulitok pedig nemrég volt az Akváriumban.
B: Az Ethnofil előzenekaraként játszottunk, ami egyrészről borzasztóan megtisztelő volt, másrészt azért ott volt a teher a vállunkon. Az Akvárium egyébként álomhelyszín volt, úgyhogy nagyon hálásak vagyunk az Ethnofilnak, hogy hívtak minket.
Hogyan tudnád összegezni az elmúlt évet?
B: Szerintem nagyon fontos előrelépés, hogy sokkal koncepciózusabb lett az egész, rájöttünk, hogy mit szeretnénk csinálni, hogy kiknek szeretnénk és hogyan. Pont egy nagyon jó barátommal beszélgettünk, és ő kérdezte, hogyha választani kéne, akkor inkább lennénk egy középkategóriás banda a mainstreamben vagy inkább akarnánk az underground szcénának az egyik királyai lenni. Egyértelműen a második. Zs: Érdekes ez az underground megfogalmazás is, nem olyan fekete-fehér már. Szerintem nagyon nehéz megítélni itt a pesti forgatagban, hogy mi is számít undergroundnak. Volt olyan, hogy amikor hazamentem, emlegettem egy Pesten elég népszerű bandát, és Szegedig akkor még nem jutott el a híre. Van, ami nekem tök egyértelmű és alap, más pedig még nem is hallott róla. B: Van átjárás egyébként, mert ott van például Krúbi, aki egy év alatt átkerült a Kikeltetős vonalról egy olyanra, ahol már telt házas koncerteket tol az Akváriumban.
Szerintetek mennyit adott hozzá a Kikeltető?
B: Nem feltétlenül gondolom, hogy kizárólag a Kikeltetőnek köszönheti ezt a sikert, inkább az csak egy lépcsőfok, leginkább például a Bánkitó fesztiválhoz. Nagyon jó terepet fogott meg, jól időzíti a kis dolgait és klappolnak azok, amiknek klappolnia kell.
Mi a recept a sikeres zenekarhoz?
B: Ha mondjuk úgy képzeljük el a sikeres zenekart, mint egy finom ételt, és vannak a hozzávalók, igazából csak azon múlik, hogy minél többet bele tudj rakni az alapanyagokból, tehát a lehető legközelebb állj az eredeti recepthez. Zs: Egyébként azon is múlik, hogy kinek mit jelent a sikeres zenekar. Sokat gondolkoztam mostanában azon, hogy például a sportban minden tetten érhető, és ha egy adott versenyt megnyersz, akkor egyértelmű, hogy továbbjutsz a következő nagyobb megmérettetésre. Zenekari szinten viszont nem annyira mérhető a teljesítmény, nyilván vannak eredmények, de nem olyan hogy az egyik következik a másikból. Szubjektív dolog, meg nyilván össze lehet szedni, hogy mire kell figyelni, de erre nincs konkrét recept. Itt nem azt nézik, hogy napi hány órát gyakorolsz, mert nem csak ezen múlik. B: Sokkal jobban leszerveztük ezt a szezont, mint a tavalyit, ott még erezhető volt a kezdeti csapongás. Érződik is egyébként, egy jó ideje már csak meghívásos bulijaink vannak, ami nagy előrelépés, egy kézzel fogható lépcsőfok. Például ilyen volt ugye az Akvárium is. Zs: Annyira megtisztelő volt az Ethnofil előtt játszani, ők egy zseniális banda. Olyan érzésem volt a koncerten, mintha egy másik világban lennék. Mindent elfeledtettek velem és csak álltam ott tátott szájjal. B: Egyre több ember van körülöttünk, akik nagyon sokat segítenek, például Bánki Niki, aki nem is a menedzserünk, szóval nagyon hálásak vagyunk Neki!
Szerződnétek kiadóhoz, vagy a saját utatokat szeretnétek járni?
B: Egészen addig építgetjük majd magunknak a kis utunkat, ameddig nem találkozunk olyan menedzserrel, aki el tudja érni azt amit mi szeretnénk, és nem akarja megváltoztatni a zenekart gyökeresen. Szerintem nem szabad letéríteni a zenekarokat a saját útjukról, maximum csak terelgetni őket. Tudjuk, hogy mit akarunk csinálni, hogy kikkel akarunk együtt dolgozni, tudjuk, hogy hol akarunk játszani, hogy milyen lemezt szeretnénk kiadni, és ez nagyon sok mindenben segít. Nagyon sok mindent csinálunk angolul, de most már fele-fele arányban vannak a magyar és angol dalok, amit egyébként nagyrészt Bencének, az új basszusgitárosunknak köszönhetünk. Nagyon jó, hogy van még egy szövegíró a csapatban. Meg szerintem például az, hogy lemorzsolódnak emberek, természetes. Pont az az egyik oka, hogy amikor elkezdtük, nem nagyon tudtuk, hogy mit is szeretnénk csinálni és vannak emberek, akikkel nem éreztük azt, hogy ugyanúgy gondolkodunk, ugyanaz a célunk, vagy ugyanannyira vesszük komolyan. Volt pár tagcsere, de nem estünk kétségbe, felemeltük a fejünket, és mentünk tovább.
Készültök új lemezzel is. Milyen terveitek vannak ezzel kapcsolatban?
B: Sokkal színesebb lesz, ráteszünk egy live konci felvételt is. Lesznek nagyon rappes, vagy éppen nagyon vokális dalok, de poposabbat is szeretnénk. Ez után a koncert után kimaxoljuk a lemezt, nem szeretnénk kapkodni. Zs: Az EP-nél volt egy icipici kapkodás érzet, nagyon szerettünk volna letenni valamit az asztalra, felmutatni valamit, hogy hello, itt vagyunk. Szükség volt valami kézzelfoghatóra. Kicsit ezért ilyen zöldfülű kapkodásnak éreztem, de egyáltalán nem sikerült rosszul és büszkék vagyunk rá.
Mivel készültök a szülinapi koncertre? Nevezhetjük ezt egy korszak lezárásának és egy új fejezet kezdetének?
Zs: Azért is lesz vízválasztó ez a szülinapi koncert, mert megmutatjuk azt, amit eddig letettünk az asztalra és kicsit előre is mutatunk, hogy hogyan fog kinézni az elkövetkezendő dolog. Nagy dolog ez az egy év számunkra, sok minden komolyabbra fordult, ami egy természetes folyamat. B: Viszünk vendégeket, eltolunk két új számot a konci szettjeinkhez képest, felvisszük az új vizuálunkat, amit ezúton is köszönünk Székely Zsófinak! Meg lesz pár feldolgozás is.
Tehát még egyszer, november 29. Dürer kert, GranCanada szülinapi zsúr és Beb-Hop Slammers lemezbemutató koncert!
November 25-ét 1981-ben nevezték ki a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapjául az ezért küzdő aktivisták. A Dominikai Köztársaságban ezen a napon öltek meg két emberjogi aktivistát, a Mirabal nővéreket, Rafael Trujillo diktátor parancsára. Az ENSZ közgyűlése 1999-ben nyilvánította ezt a napot hivatalosan is a nők elleni erőszak megszüntetésének nemzetközi világnapjává.
Cikkünkben áttekintjük, hogy a nők elleni erőszak milyen formában jelenhet meg, milyen előítéletek élnek bennünk ezzel kapcsolatban, és hogyan tudjuk leküzdeni ezeket a bántalmazottak segítésének érdekében.
A nők ellen elkövetett erőszak a mai napig világszerte elterjedt jelenség, amiről mégis szeretjük azt hinni, hogy csak a nők jogait erősen korlátozó országokban jellemző, pedig sajnos Európában, Magyarországon is gyakori, és nem csak a fizikai bántalmazást jelenti. Nem összekeverendő az agresszióval, ami kontrollálható, a célja az adott helyzettől függ, míg az erőszak szisztematikus magatartás, és a mások feletti uralom a célja. Erőszak minden olyan hatalmi visszaélés, ami korlátozni, befolyásolni, megtörni akarja mások akaratát. Számos különböző módon valósulhat meg: lehet szexuális, gazdasági, érzelmi, testi, verbális vagy szociális kényszer, aminek nem az agresszió az alapja, hanem a hatalmi viszonyok egyenlőtlensége. Az ENSZ 1993-as a nők elleni erőszak megszüntetéséről szóló nyilatkozatában így fogalmazza meg:
„A nők elleni erőszak bármely olyan, a nőket nemük miatt érő erőszakos cselekmény, mely testi, szexuális vagy lelki sérülést, kárt vagy sérelmet okoz vagy okozhat nőknek, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést, valamint a kényszerítést és a szabadságtól való önkényes megfosztást, történjen az a közéletben vagy a magánszférában.
Beleértendő, de nem korlátozandó a testi, szexuális és lelki erőszakra, melyet az áldozat a családon belül szenved el, ide értve a bántalmazást, a lánygyermekkel való szexuális visszaélést, hozományhoz kapcsolódó erőszakot, a házasságon belüli nemi erőszakot, a női nemi szerv csonkítását vagy egyéb, ún. hagyományos káros szokást, a nem partner általi erőszakot, valamint az erőszakhoz kapcsolódó kizsákmányolást.
Beleértendő továbbá a testi, szexuális és lelki erőszak, melyet az áldozat a családon kívül szenved el, mint például a nemi erőszak, a szexuális bántalmazás egyéb formái, a munkahelyi, iskolai vagy más intézményben, vagy máshol elkövetett szexuális zaklatás, valamint a kényszerű prostitúció.
Beleértendő továbbá a fizikai, szexuális vagy lelki erőszaknak az a formája, amelyet az állam követ el, akárhol is történik az.”
Az utóbbi néhány hónapban is több, nők ellen elkövetett erőszakról szóló történet kapott nagy figyelmet a médiában. Ilyen például az az orvos, aki bosszúból lúggal öntötte le volt barátnőjét, mert szakított vele (és most börtönbüntetése felfüggesztését kérte az Alkotmánybíróságtól), vagy annak a miskolci nőnek az esete, akit a párja brutálisan bántalmazott, felismerhetetlenségig verte az arcát, a férfit mégsem tartóztatta le rendőrség.
November 23. – Női jogi aktivisták Párizsban (Fotó: EPA / Christophe Petit Tesson)
A WHO 2013-as felmérései alapján a világon minden harmadik nő szenvedett már el bántalmazást a partnere vagy más férfi által, a kapcsolatban élő nőknek pedig a harmada számolt be arról, hogy párja bántalmazta fizikailag vagy szexuálisan. A nők ellen elkövetett gyilkosságok 38 százalékát olyan férfiak követik el, akik intim kapcsolatban voltak az elszenvedővel. Húszból egy nőt erőszakolnak meg, az áldozatok hetven százaléka pedig ismeri az elkövetőt. A családon belüli erőszakot kilencven százalékban férfiak követik el nők vagy gyerekek kárára. Mindezek mellettmegdöbbentő, hogy a rendőrségi feljelentések száma pusztán százezerből tizenegy.
Sok esetben a nők ellen elkövetett erőszak strukturálisnak minősül, vagyis megfelel a közfelfogás alapjául szolgáló társadalmi és kulturális normáknak és értékrendeknek, legtöbbször nem is nevezik erőszaknak, ezért nem ítélik el olyan egyértelműen, mint a bántalmazás más formáit, hiszen kisebbnek, normálisabbnak tűnik.
A fizikain kívül sok más formában megjelenhet az erőszak a kapcsolatban, amire sokszor nem is tekintünk erőszakként, vagy kevésbé súlyosnak ítéljük meg. Ilyen lehet a lelki erőszak, amikor a pár egyik tagja módszeresen leépíti a másik önbizalmát, önálló döntéseit megkérdőjelezi, kétségbe vonja az érzéseit, tapasztalatait, kontroll alatt tartja, lényeges dolgokat eltitkol előle. Megjelenhet elszigetelés formájában, amikor a partner megmondja, hogy a másik mit vehet fel, kivel találkozhat, mikor és hová mehet. Nem engedi, hogy barátkozzon másokkal, találkozzon a családjával, vagy munkát vállaljon, pénzt tartson magánál, megtiltja a telefonja használatát, folyamatos ellenőrzés alatt tartja. De kialakulhat gazdasági erőszak is, ami akkor gyakori, ha csak az egyik fél keres pénzt (vagy annyival többet, hogy az a megfelelő megélhetés feltétele legyen) a kapcsolatban. Ez esetben míg az egyik fél rendelkezik csak szabadon a pénzzel, a másiknak saját belátása szerint ad belőle, és akár meg is kérdőjelezheti a szükségleteit, amire a pénzt kérné.
Gyakori a szóbeli erőszak és a megfélemlítés is, amikor a partner veréssel, öngyilkossággal fenyegetőzik, lekicsinyli, gúnyolja, nevetség tárgyává teszi a másik felet, tör-zúz, megrongálja a másik fél értéktárgyait, valamilyen fegyverrel fenyegetőzik, félelmet kelt.
A kapcsolaton belül az erőszak általában fokozatosan erősödik, és ciklikusan jelenik meg. Az erőszakos kitörést a feszültség felgyülemlése előzi meg. Ez a feszültség az erőszakos kitöréssel csökken, és a támadó partner megbánja a tetteit. Ez a ciklus időről időre megismétlődik, a lefolyása felgyorsulhat, durvábbá válhat.
A nők ellen elkövetett erőszak körül sok tévhit és előítélet kering, melyek az áldozatot okolják és az elkövetőt igazolják. A leggyakoribb kérdés, ami ilyenkor felmerül, hogy a bántalmazott fél miért nem megy el, hiszen ha a bántalmazó mellett marad, megérdemli, egyenesen igényli a verést. Az erőszak ciklusának legtöbbször harmadik fázisa a megbánás. Ebben a szakaszban a bántalmazó tud nagyon szépen viselkedni, bizonygatni a szeretetét, sokszor ezzel indokolja a bántalmazást is, ami ambivalens érzéseket kelt a bántalmazottban, aki sokszor azt hiszi, a család összetartása az ő feladata. Azt gondolja, tényleg sikerülhet neki megváltoztatni a bántalmazót. Ezen kívül a maradás oka sokszor az, hogy nem lát valós kiutat a helyzetből, mert anyagilag függ a bántalmazótól. Az elszigetelődés következtében nincsenek más kapcsolatai. Az önbizalomvesztés, valamint sok más, a bántalmazás hatására kialakult mechanizmus, és a gyerekkor óta tanult női szereppel kapcsolatos elvárások is szerepet játszanak abban, hogy a kapcsolatban maradjon.
A hatósági segítségbe vetett kevés hit is akadályozhatja, hogy a bántalmazott fél segítséget kérjen. Sokszor előfordul, hogy családon belüli erőszak miatt hívnak ugyan rendőrt, de ők gyakran ki sem mennek, vagy ha mégis, akkor az áldozatot hibáztatják, megerősítik a bántalmazót. Nemi erőszak esetében hasonlóan nehéz az áldozatoknak a hivatalos szervekhez fordulni, akik máig jelentős hibákat ejtenek. Az egyik legáltalánosabb ezek közül, hogy sokszor szerepel a feltett kérdések között például a „mit viselt?” is (amiről már bebizonyosodott, hogy nincs semmi köze az áldozattá váláshoz). Főleg azért probléma ez, mert sokan nem szeretnék vállalni a tortúrát, amin keresztül kellene menniük, sokadjára fel kell idézniük a történteket és bizonygatniuk, hogy valóban áldozatok – mindezt sokszor eredménytelenül. Az alábbi példa egy hónapja jelent meg az nlc.hu oldalon, de ez csak egy a számtalan eset közül:
„Volt, hogy jeleztem a segélyhívón, hogy nem érzem magam biztonságban otthon, de nem jött ki senki. Amikor egyik este azzal hívtam fel őket, hogy a férjem fegyverrel hadonászik, arra már megmozdultak. Körülbelül húsz perc alatt értek ki, pedig egy kisvárosban lakunk – bele sem merek gondolni, mennyi minden történhetett volna ennyi idő alatt. Amikor ajtót nyitottam, a férjem már a kanapén ült. A rendőrök elhúzták a szájukat, és fanyalogva közölték, hogy nincs itt semmi gond, tessék szépen lehiggadni, és megoldani egymás közt. Amikor mondtam, hogy a férjem pár perccel ezelőtt még fegyverrel a kezében üvöltözött, bele is lőtt a mennyezetbe, a gyerekeim pedig bent rettegnek a szobájukban, elkérték a fegyvert, majd összenevettek ők ketten a férjemmel, és hozzám fordulva közölték: ne drámázzak már, ez csak egy gázpisztoly. Akkor már tudtam, hogy ha ezt nem oldom meg magam, senki nem fogja helyettem.”
Az áldozathibáztatás azért jár rossz hatással, mert ha a bántalmazott személy úgy érzi, hogy a környezete őt hibáztatja a történtekért, kevésbé szánja rá magát a segítségkérésre. Nem akar róla beszélni, növekszik a szégyenérzete, bűntudata és az önvádolása. Ha az áldozatra irányítjuk a fókuszt, az elkövető felelőssége kisebbnek tűnik. Miért olyan gyakoriak mégis az olyan mondatok, mint a „Minek ment oda? Miért nem hagyja ott? Minek ment hozzá? Megérdemli, viselje el! Miért vett fel miniszoknyát?”. Azért, mert szeretjük azt hinni, hogy a tetteinknek megjósolható következménye van. Ha valakivel történik valami, az csak az ő dolga, megérdemelte. Hiszen, ha én nem viselkedek úgy, akkor velem nem fog történni semmi ilyesmi.
Higgyük el az áldozatnak, hogy tényleg baj van! Fontos lenne, hogy a bántalmazottak merjenek segítséget kérni, hogy legyen kihez fordulniuk. Fontos tudatában lennünk, hogy a bántalmazás, az erőszak létezik, gyakori, és bárkivel előfordulhat. Győzzük le előítéleteinket, és segítséggel, megértéssel forduljunk azok felé, akiknek segítségre van szükségük!
Alexander O’Connor, a 21 éves brit énekes-dalszerző a bedroom pop kultúra(/stílus/műfaj?) egyik zászlóvivője. Ez az internetes zenei kultúra az, ami tulajdonképpen az egyetlen oka annak, hogy a Z generáció még hallgat mást is rappereken kívül, főleg, mert a bedroom pop (ahogy a nevéből is gondolhatjuk) a lo-fi, DIY zenecsináláson alapszik, általában egyszerűen, de pontosan rezonál a tizenévesek lelki világával, mindezt úgy, hogy hangzásban azt érezteti velük, olyan zenét hallgatnak, amilyet két hét tanulás után akár ők is elkészíthetnének.
Ez a célközönség szemében előny, a legtöbb kritikus meg értetlenül bámul, mit lehet élvezni ebben az egészben. (Tehát ugyanaz a helyzet vele, mint minden stílussal, amire éppen rá van izgulva az aktuális tizenéves generáció.) És a helyzet tényleg ugyanaz, mint minden önszerveződő zenei közeggel, hogy annak legtehetségesebb képviselőire rámennek a nagy kiadók, ők meg (miért ne tennék?) aláírnak. Ezzel alapjáraton semmi gond nincs, csak ahogy egy ilyen előadó nyakába zúdul rengeteg pénz és hangszeres kapacitás, azzal nem biztos, hogy bánni tud, még nyitott és érzékeny producerek segítségével sem. Így kerülnek ki olyan kreatív fiatal egyéniségek kezéből, mint Clairo vagy Gus Dapperton,„túl pontosra kevert”, profin hangzó, de maximum erős közepes lemezek.
Rex Orange County hetekkel ezelőtt adta ki major label debut albumát a Sony gondozásában, és a fenti félelmeim részben beigazolódtak ugyan, de a Pony egy élvezhető, helyenként kifejezetten inspiráló anyag lett.
Rex a Sony-szerződés előtt két lemezt adott ki önmaga által, ismertségét azonban inkább a Tyler, The Creator dalokon való vendégszerepléseinek, illetve a Sunflower című sikerdalának köszönheti, na meg persze az internetnek. Október 25-én jelent meg a legújabb, Pony című albuma, amely 34 percnyi tinifiús keserédességet, némi neo-soult és elég jól megírt dalokat tartalmaz. Az egyetlen probléma, hogy helyenként basic a számok hangszerelése, és előfordul, amikor ezt nem tudják kompenzálni Rex izgalmas dallamvezetései és kellemes hajlításai, de még a szellemesen gyermeki szövegei sem; ilyen dalok a Pluto Projector, az Every Way vagy az It’s Not The Same Anymore. Egyiket sem lépteti tovább az ember az album hallgatása közben, de azért mind rémisztően átlagos, különösen az utóbbinál zavaró ez, mert zárószámként, ráadásul hat és fél perc játékidővel illene, hogy több izgalmat tartogasson magában. A hangszerelés szempontjából vannak még pillanatok, amikor idegesítően profi az egész,hiányzik belőle „a hálószoba zaja” meg a letorrentezett Ableton-kiegészítők szórakoztató amatőrsége.
De azért bőven jobb ez a lemez annál, hogy csak úgy leseperjük az asztalról. Rex szövegei olyan dolgokról szólnak, hogy sosem volt „vér a pucájában” (Never Had The Balls) elmondani, mit érez valaki iránt, vagy hogy akik átcseszték, miért akarnak továbbra is a barátai lenni, főleg mióta híres (Stressed Out). Ezeket pedig szellemesen fogalmazza meg, megmosolyogtatja az embert. Meg hát azért a műfajok felettiség továbbra is az egyik legfontosabb érték a 21. századi popzenében,és O’Connor bőven merít a hiphopból, a brit gitárzenéből, a neo-soulból meg a popból is, ezáltal még ezután a lemez után is kijelenthetjük, hogy megvan a saját, eredeti hangzása. A kamaszfiús énekhangja pedig idegesíthet sokakat, de hozzátartozik ehhez, és úgy tűnik, hogy van is rá kereslet. Veszített ugyan a korábbi eredetiségéből és karakteréből Rex Orange County a Pony-n, főleg a produceri munka miatt, de még bőven többet tartott meg abból, mint ami hasonló sorsú kortársainak sikerült.
Nehéz megfogalmazni Rex sikerének a titkát, nem tartom valószínűnek, hogy akikhez nem áll közel a problémavilága, szívesen hallgatják majd. Én 21 vagyok, csak egy évvel idősebb az énekesnél, és érzem a súlyát annak, ami emögött a felhőtlennek hangzó popzene mögött van, amit Rex Orange County csinál. Úgyhogy az elmúlt három hétben, a hibái ellenére is, nem volt album, amit többször pörgettem le, mint a Pony-t. Ajánlom szívből, különösen a nyitó dalt (10/10), a Stressed Outot és a pofátlanul fülbemászó It Gets Bettert, ami a zseni refrénjével és az izgalmas hangszereléssel a legjobb dal a lemezen.
Szerdán este öt kategóriában osztották ki az amerikai Nemzeti Könyvdíjakat. A más nyelvről fordított könyvek közül Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatér (Baron Wenckheim’s Homecoming) című regénye lett a nyertes.
Krasznahorkai László könyvét Ottilie Mulzet fordította angolra. A szerző a díj átvételekor a következőket nyilatkozta a fordítónak, az amerikai kiadónak és olvasóknak címezve: „Hatalmas öröm, hogy a fordítóinkon keresztül mi is átléphetjük ezeket a nehéz határokat, mi is itthon lehetünk az Egyesült Államokban.”
A könyvesblog.hu kritikájában a következőképpen fogalmaznak a regényről:
„Krasznahorkai nagy trükkje, hogy a szuperlassan folydogáló fő történetszálat ezerféle nézőpontból mutatja meg, mintha egy valóságshowt néznénk, amiben minden felbukkanó szereplő saját kamerát és hangrögzítőt kapna, és a rendező csak ül egy nagy vezérlőfülkében, ahol minden kamerát egyszerre, párhuzamosan lát működés közben, majd a legjobb ritmusban váltogat közülük, amit adásba ad. Ezt megerősíti a regény elején, a szennycímlap után olvasható Figyelmeztetés című rész is, ahol egy karmester (Whiplash-sztiló!) néhány pontban összefoglalja, milyen alapszabályai vannak a közös dolgozásnak és gondolkodásnak, ami csak látszólag közös, mert inkább diktatúra, amiben neki, a karmesternek mindent tudnia kell, és bár ez mindenki számára kemény, rideg, fájdalmas közös munka lesz, aminek igazi eredménye nem lehet más, mint az, hogy létrejön az alkotás. Utána következik csak a címlap, majd a regény maga.„
Sarah M. Broom, Susan Choi, Krasznahorkai László, Arthur Sze, and Martin Sandler (forrás: publishersweekly.com)
A szerdai New York-i díjátadó eredményei:
Fikciós kategória: Susan Choi: Trust Exercise
Nem fikciós kategória: Sarah M. Broom: The Yellow House
Ifjúsági könyvek kategóriája: Martin W. Sandler: 1919 The Year That Changed America
Költészeti kategória: Arthur Sze: Sight Lines
A vacsorával egybekötött díjátadó gálán minden győztes 10 ezer dolláros jutalmat kapott. A Nemzeti Könyvdíjra a kiadók több mint 1700 könyvvel pályáztak.
Krasznahorkai 2016-ban megjelent regénye egy arab (Khaled Khalifa: Death Is Hard Work), egy ruandai (Scholastique Mukasonga: The Barefoot Woman), egy japán (Ogava Joko: The Memory Police) és egy finn (Pajtim Statovci: Crossing) szerzővel versenyzett az idén 70. alkalommal odaítélt díjért az új kategóriában. Az évente több kategóriában kiosztott National Book Awardot egyébként a második legjelentősebb irodalmi elismerésként tartják számon a Pulitzer-díj után az Egyesült Államokban.
Krasznahorkai László 1 óra 55-percnél veszi át a díjat:
A BpTv aranykorát idéző klipben rajongók ezreinek vágya teljesült: gyakorlatilag instant sláger született a zenekar sztárbillentyűséről, Laciról.
A Ricsárdgír-rajongók évek óta tartó „SzintisLaci” skandálása meghozta gyümölcsét. Az új dal meghallgatása után bátran kijelenthető, hogy ez a felemelően idióta szám a gírkoncertek kihagyhatatlan része lesz.
A zenekar így nyilatkozott a klipről:
„Minden ironizálás nélkül állíthatjuk, hogy a BP Tv-s szerepléssel egy álmunk vált valóra. Régen mindig ezt a csatornát néztük mielőtt bulizni mentünk volna a kollégiumból. Lacival az első beszélgetésem is pont a Budapest tévéről szólt, mikor megismerkedtünk. Tavaly már el akartunk menni ebbe a stúdióba, de sajnos sosem született meg az a dal, amit boldogan vittünk volna, egészen mostanáig. A BpTv az egyetlen olyan csatorna, ami mindig önazonos és őszinte tudott maradni, amilyenek mi is szeretnénk lenni. Az ott dolgozó emberek is végtelenül kedvesek voltak, az egyik legjobb élmény volt a Ricsárdgír történetében. A felvételt és a vágást is úgy hagytuk, ahogy Péter, a rendező úr elképzelte, mi csak odamentünk és jól éreztük magunkat. Van egy fantasztikus szokása a közönségünknek, ez pedig az, hogy minden koncerten Laci becenevét, a SzintisLacit skandálják, ezért nyáron arra jutottunk tartozunk azzal a Ricsárdgírre járó embereknek, hogy írunk erről egy dalt, így született meg a SzintisLaci, ami egyszerre szól rólunk, a közönségünkről és természetesen Laciról, a szintisünkről.”
Január 4-én, az Akvárium klubban, a The Rise of the Koala című harmadik lemez bemutatóján együtt ordíthatjuk együtt a bandával hogy „A Ricsárdgír már nem zene”.
November 15-én az Instantban mutatta be Halandó című harmadik nagylemezét a Fatal Error zenekar. A nagy érdeklődést kiváltó esemény egyben a banda idei szezonjának egyetlen fővárosi fellépése is volt, így rengeteg türelmetlen budapesti rajongó várta már A Dal című műsorból egy ország által megismert csapat érkezését. Persze senkinek sem kellett csalódnia, a csupaszív tagokból álló zenekar igazán kitett magáért és őrült hangulatot varázsolt az Instantba. Az elképesztően közvetlen koncert közben még egy-egy bodysurfing, vagy wall of death is belefért a közönség felpezsdítése érdekében. A koncert vendége egyébként a négy éves Jackie’s Gun zenekar volt, akik nagyszerűen melegítettek be a Fatal Error előtt.
