A Szabad Európa TV Szombathelyi stábja korábbi felhívásában szemtanúkat és vállalkozó kedvűeket toborzott egy művészeti kutatásban való részvételre. Olyan, hosszabb ideig létező vagy akár kérészéletű helyi civil és kulturális, művészeti kezdeményezéseket kerestek a késő 80-as évektől a kora kétezres évekig bezárólag, amelyekre ma is érdemes emlékezni.
El is indult az online archívumok anyagaira, publikációkra, személyes interjúkra vagy épp városi beszélgetős kószálásokra támaszkodó gyűjtés. Az eddigi eredmények az alábbi térképen böngészhetők:
A szubjektív kutatómunka azonban nem fejeződött be. A Szabad Európa TV Szombathely a betelefonálós műsorok szerkesztési elvét vagy az adásközi sms-ek világát megidézve olyan üzeneteket vár az info@tv-free-europe.eu címen, amelyek segítik tovább növelni a térképen szereplő pontok számát, vagy pontosítják, árnyalják, gazdagítják a különböző helyszínekhez kapcsolódó eseményeket, érdekességeket.
A helyi emlékezettel foglalkozó művészeti projekt további célja a fenti gyűjtésből merítkező absztrakt városi séta létrehozása, amelyen a sétáló egy időutazó tévéstáb szemüvegén keresztül kaphat betekintést a 20-30 évvel ezelőtti, helyi „szabad területek” alakulásába. A fizikai terek közt mozgó művészeti tévéadás május végén várható, és élőben a Szabad Európa TV online csatornáján, a tv-free-europe.eu-n is követhető lesz.
Néhány, eddig megjelölt esemény és történet a Szabad Európa TV térképéről:
1987. márc. 15. hallgatói fáklyásmenet, BDTF-től, a Főtéren át a Horváth Boldizsár szoborig
A hallgatói színpad március 15-i műsora majdnem az intézményi cenzúra áldozata lett. Azonban ekkorra, a műsor konkrét tartalmi elemei helyett, olyan interpretációs kérdésekről ment a vita az akkori főiskolán a diákság és a vezetés között, hogy hogyan kell hangsúlyozni Szilágyi Domonkos Utóhang c. versének zárósorát – egy Babits-parafrázist: „Elmondhassam, hogy megcsalattam: /nemet vetvén, igent arattam.”
A március 15-i hallgatói műsort egy békés fáklyásmenet követte, a főiskolától a belvároson át a Gyöngyös parton keresztül a múzeumparkig, a Horváth Boldizsár szoborig.
Forrás: Vágvölgyi Andrással készült interjúja, készítette: Salamon Júlia, 2020. február
1994. jún.16. Első Bloom-nap
1994 – véletlen, 90 év (1904, fikció éve), 40 év (első Bloomsday, 1954). A nemzetközi Bloomsday kultuszról nem tudtak, a június 16-a megünnepléséről sem. Borostánykő, Isuem, mint a nemzetközi csere, áramlás szimbóluma jött a képbe. Szervezők, résztvevők: Rasperger József, Kaszap Sára, Masszi Ferenc, Barták Balázs, Abajkovics Péter, Székely Ákos, Kassai Ferenc, Kecskés Miklós (Bloom-team)
Szabad Európa TV térkép – 1994, forrás: bloomsday.hu, fotó – archiválta: W. Farkas László
1990, okt., Taxisblokád, Borostyánkő
Vas megyében súlyos helyzet alakult. Budapest után itt voltak a legszervezettebbek és egységesebbek a taxisok, akik szombathelyi főhadiszállásukat a Borostyánkő áruháznál, az aluljárónál alakították ki.
Akcióik révén, támogatóikkal, lezárták az országos főutakat, így sem a nyugati határ felől, sem Budapest irányába jármű nem hagyhatta el a várost (kivéve a mentőket, de egy esetben, a Zanati úton a mentőt sem akarták átengedni. Korabeli leírás szerint dulakodás történt, egy szélvédőt beütöttek).
A program A SZABAD EURÓPA TELEVÍZIÓ Szombathely – Identitás és helyi emlékezet összekapcsolása (TOP-7.1.1-16-H-ESZA-2020-01398) pályázati projekt keretében valósul meg, a Széchenyi 2020 támogatásával.
Ha gyerekkorunkban belegondoltunk volna, hogy vannak emberek, akik társasjátékokat terveznek, bizonyára mindannyian társasjáték-tervezők szerettünk volna lenni. Lencse Máté az egyetemi évei után kezdett társasjátékokon gondolkodni, és ma már a társasjáték-pedagógia egyik megkerülhetetlen hazai teoretikusa. A Pagony kiadó több nagysikerű játékának, így például a Rumini Kincsesláda és az Abszolút megvadult betűk tervezője, főállásban pedig az Igazgyöngy Alapítvány Toldi Tanodájának szakmai vezetője. Mátéval arról beszélgettünk, hogyan lesz valaki társasjáték-tervező, mit jelent, hogy egy játék egyszerre szórakoztat és támogatja a fejlődést, és hogy egyáltalán hogyan célszerű leülni társasozni.
Hogyan lettél társasjáték-tervező?
Véletlenek sorozata vezetett ide. Az egyetem végére kiderült, hogy érdekel a pedagógia, ebből doktori iskola lett, meg önkéntesség, az önkéntességből meg egy tanoda. A fejlesztésekhez, programokhoz kerestünk inspirációt, így kerültünk Jesztl József játékismereti képzésére, ahol hatalmas mennyiségű csoda ömlött ránk. Ez 2013-ban volt, azóta hobbi, pedagógiai módszer és munka is a társasjáték. Egy-két év nagyon intenzív társasozás után meglepett egy társasjáték ötlete, ami nem tűnt rossznak. Kicsit kipofoztam – ma már nem dolgozom ennyit egy maketten, mert felesleges –, és Jesztl József összekötött Aczél Zoltánnal, a Gémklub vezetőjével, akinek megmutattam. Tetszett neki. És tegyük hozzá, hogy azóta sem jelent meg, viszont megvolt már a kapcsolat köztünk, és a következő ötletemet már kiadták, ez lett az Űrcsempészek (2016). Ennek köszönhetően a társasjáték-pedagógia mellett ezen a területen is megismertek, így be tudtak ajánlani a Pagonyhoz, ahol már adtak ki társasokat, de keresték a továbblépést, én meg szimpi lehettem az első beszélgetésen, és ott is megjelenhetett az első társasom 2018-ban, a Rumini Kincsesláda. Ha nem számítom a külsős melókat (cégek, civilek, trénerek), akkor elmondhatom, hogy azóta csak a Pagonynak dolgozom. Egy könyv és egy játék már meg is jelent idén, és remélem, hogy ősszel jön még egy.
Lencse Máté
Milyen keretek között zajlott, zajlik egyáltalán egy társasjátékokról szóló, vagy akár kifejezetten a társasjáték-tervezés képzés? Óvodapedagógusi és tanítóképzésen vannak társasjátékokkal foglalkozó órák, de azoknak nem feltétlenül a tervezés, hanem inkább az alkalmazás, a gyermekek készségeinek és képességeinek fejlesztése áll a középpontjában. Ugyanakkor, ha jól sejtem, nincs olyan társasjáték-tervező képzés, amit a piac el tudna tartani, különösen, ha végiggondoljuk, milyen komplex tudás kell egy társasjáték elkészítéséhez.
Amin én részt vettem, és amiket én tartok, azok játékismeret alapúak. Az nagyjából bármire jó. Három nap alatt megismernek 50-60 társast, és abból bármi lehet. Az én fókuszom pedagógiai, de a tervezésnek is alapja a sok játszás sokféle struktúrával. Nem tudok itthon formális tervezői képzésről, de szerveződtek azért ilyen alkalmak már a közösségi médiában. Én is vezettem már csapatot ötletelés, fejlesztés közben, tartok most is egy workshopot, de módszertanilag ebben sokkal bizonytalanabb vagyok. Eléggé intuitív módon tervezek, ráadásul elég egyszerű, jellemzően egy-két ötletre épülő játékaim vannak. Sosem terveztem még többórás, komplex társasokat, így ahhoz nem sok tanácsot tudnék adni. Bár sosem voltam kreatív írás kurzuson, az az érzésem, hogy elég hasonló, és nagyban függ az egész attól, aki tartja – talán jobban, mint egy hétköznapibb pedagógiai helyzetben. Szóval tudok feladatokat adni, tudom, hogy mit érdemes csinálni egy ötlettel, de hogy az ötlet honnan van, azt a saját munkámban sem értem. Van olyan kiadott játékom, aminél emlékszem, hogy egy szökőkútról jutott eszembe az alapmechanizmusa, de ma már nem értem, hogy pontosan hogyan, mert a játékon egyáltalán nem látszik ez az alap, de még a motorján sem.
Egy társasjáték motorja
Amellett, hogy workshopokat tartasz, ha beírjuk a keresőbe, hogy társasjáték-pedagógia, a Jesztl Józseffel közösen jegyzett könyveteket látjuk elsőként. Mennyire kényelmes vagy praktikus számodra, hogy teoretikus és gyakorlati munkával is részt veszel a társasjátékok világában? Ha jól tudom, a pedagógia felől érkezve elsőként az elméleti érdeklődésed volt meg.
Azt hiszem, az egy sokkal tudatosabb énem, aki pedagógiával foglalkozik, és azon belül egy jól használható eszközzel, a társasjátékkal. Ennek fejlesztése, megismerése, megértése, valamiféle módszertan kidolgozása, annak terjesztése kifejezetten célom, és fontos számomra, hogy a téma kapcsán az elsők között merüljön fel az én nevem is. Játéktervezés terén talán egy-két éve vagyok ambiciózusabb, amiben sokat segítettek a megkeresések, és az, hogy megveszik az emberek, amit kigondolok, vagy hogy A Tökmagok – Kincsvadászat játékom megnyerte a JEM 2020-as Társasjáték Díját „hazai” kategóriában. Az elmúlt egy-két évben többször leültem direkt tervezni. Nekem nagyon kellemetlen és nehéz, amikor ötlet nélkül ülök egy halom lehetséges eszköz fölött és próbálok kitalálni valamit, mert a 2023-as portfólióm még üres.
Most egy 2022-es őszi megjelenésen dolgozom, szóval elég nagy az átfutás, ami számomra nem is könnyű. Ha a tanodában van egy ötletem, akkor azt ki is lehet próbálni, el is lehet kezdeni működtetni. Ha van egy játékötletem, hiába látom, hogy működik, még egy-két év, mire termék lesz belőle. Ugyanakkor van egy nehézség is. Társasjáték-pedagógiával foglalkozom, pedagógus vagyok, főleg gyerekjátékokat találok ki, így könnyen rám sütik, hogy ezek fejlesztő játékok – mármint műfajilag. Van olyan játékom, amiben hangos ez az elem, de többnyire nem. A pedagógiai munkám során sem fejlesztő játékokat használok, hanem játékokat a fejlődés támogatására – és ez nekem fontos különbség.
A rovatvezetőnktől azt tanultam, hogy a jó gyermekirodalom egyszerre szórakoztat és fejleszt, támogatja a fejlődést. Ha jól értem, a társasokat te is ebben a mezőben látod. Különösen igaz lehet ez mindkét műfajra, amikor a társasjátékok és a gyermekkönyvek közös univerzumban léteznek, így például a Berg Judit történeteihez tervezett társasok (Rumini kincsesláda kártyajáték, Tökmagok – Kincsvadászat) esetében, amiket szintén te jegyzel. Mennyire távolodsz el ilyenkor a konkrét történetektől, mennyire kell új kalandot létrehoznotok?
Ha azon feszülünk, hogy valami fejlesztő legyen, akkor az didaktikus lesz, túlzottan edukatív. Nagyon ritkák a kivételek. Ilyen például a Rubik-kocka, amit nagyon szépen elemez edutainment-szempontból Mérő László a Nyolcrétű út című könyvében. Egyszerűbb az az út, hogy valami szórakoztató a célunk, és elhisszük, hogy a jó szövegben és a jó játékban is önmagában rengeteg a fejlesztő elem. Ha egy társas jó, akkor sokszor és szívesen ülnek le hozzá az emberek, és biztosan izgalmas dolgok történnek velük, miközben döntéseket hoznak, lehetőségeket mérlegelnek, emlékezni próbálnak, igyekeznek ügyesek lenni stb. – pusztán szórakozásból.
Én mechanikákat tervezek, a játékokat működtető motorok érdekelnek, az ötleteim papírfecniken is megélnek. Vannak a téma felől közelítő tervezők – én nem ilyen vagyok. Az én játékaimat a Pagony csodás szerkesztője, Győri Hanna öltözteti. Nem is szoktam foglalkozni azzal, hogy melyik univerzumhoz kapcsolható az ötletem, mert tudom, hogy Hanna majd jó döntést hoz. Múltkor is azt mondta, hogy jó az ötlet, de olyan mátésan száraz mechanika, aztán pikk-pakk felöltöztette, és most nagyon ígéretes gyerekjátéknak tűnik. De volt olyan, hogy mesén kívül akartam maradni, és örülök, hogy hagyták, így az Abszolút megvadult betűk puritán maradhatott, persze Bernát Barbara remek illusztrálásával.
Valójában hányan dolgoznak egy játékon az ötlettől a kiadásig? Beszéltél már arról, hogy ez hosszú idő. Mi úgy képzeljük, hogy rengetegszer végig kell játszani, de milyen folyamatokból áll tulajdonképpen ez a munka, és meddig terjednek a tervező feladatai?
Ez függ a kiadótól, a játék típusától, sok mindentől. A Pagonynál nem a társasjáték a fő profil, úgyhogy maga a játékkiadó rész is picike. Én leginkább a már említett szerkesztőmmel dolgozom, neki mutatom meg a már baráti-családi körben tesztelt prototípust, ezután van egy olyan kör, amikor kipróbálja a játékkiadó vezetője is, és vannak belsős tesztek, illetve fejlesztői alkalmak, amikor döntés születik a kiadásról. Ezután sok minden történik párhuzamosan, árajánlat a gyártásról, grafikus szervezése, további tesztek. Nekem szerencsém van, a tanodában tudok tesztelni, de a járvány alatt nagyon hiányoztak a nyilvános tesztek, amikor a célcsoport próbálgatja a játékot és ad visszajelzést. Csináltunk maketteket, odaadtuk családoknak kis kérdőívekkel, de azért ez nem volt így tökéletes. Úgy érzem, hogy szerzőként arany életem van: kitalálok valamit, próbálgatom, döntéseket hozok, közben megszervezik a gyártást, a szállítást, csodaszépre rajzolják, forgalmazzák, reklámozzák, eladják. Nekem nagyon nem hiányzik, hogy minden folyamatban jelen legyek, sőt, kicsit ijesztő is lenne.
Annyit szoktam tanácsolni a leendő szerzőknek, akiknek van ötletük, hogy kutassanak kicsit, nem létezik-e már, amit kitaláltak – igen rosszul esik, ha igen –, aztán amint lehet, csináljanak prototípust és próbálgassák, aztán mutassák meg egy kiadónak, mielőtt túlságosan előrehalad a projekt, mert a kiadóknak is vannak preferenciáik, és egy kevésbé kész dologgal könnyebb olyan kompromisszumokat hozni, mint mondjuk lecserélni a játék témáját. És persze vannak külön-utas megoldások, amikor összeáll egy csapat és közösségi finanszírozásra építve próbál betörni a piacra, de ilyenben még nem volt részem. A másik fajta szerzőség pedig, amikor felkérnek egy cégtől, alapítványtól egészen konkrét célok mentén, nekem pedig az a feladatom, hogy valóban társasjáték legyen a termék, még akkor is, ha az olyan célok, mint mondjuk az érzékenyítés vagy a reklám erősen jelen vannak.
Győri Hanna, a Pagony szerkesztője, a játékkiadó projekt menedzsere. forrás: pagony
Szintén a gyerekirodalom felől érkezik a felvetés: mennyire törekedtek arra, hogy felnőttek számára is élmény legyen egy olyan gyerektársas, ami akár a színek tanulását és a színezés gyakorlását, a stratégiai gondolkodást (például a Lajka – Űrutazás társas esetében) vagy a finommotorika fejlesztését is szolgálják (például a frissen megjelent Lovagi ujjtorna társasjátékkönyvnél)? Ilyenkor kell egyáltalán az egész családra gondolni?
A rövid válasz, hogy igen, mert kell; a hosszú válasz pedig az, hogy nem biztos, hogy minden esetben megéri. Nagyon picikkel, 2-3 évesekkel már az is eredmény, hogy játszanak. Ha közben nem érzem magam nagyon rosszul, az már jó, mert úgyis arra figyelek, hogy mekkora zseni a kölköm. Én itt például szeretem a dobókockát, mert én is izgulhatok, és ha közben jópofa dolgok történnek, például föld alatt kúszó férgek versenyeznek egy ügyes megoldással (mint például Da ist der Wurm drinben), akkor jól érzem magam, főleg, ha csak 5-10 perc a játékidő. Aztán 4-5 évesen már újabb szintek jöhetnek, a gamer-szülők sokszor sportot űznek abból, hogy milyen hamar játszanak a srácok komplex játékokat, de én azért nem szeretek ennyire siettetni, mondjuk gamernek sem tartom magam.
Szóval ovi végére, suli elejére már felnőtt szemmel is jó játékok kerülhetnek elő, de gyakran látom, hogy a szülő nem annyira akar vagy tud továbblépni. Egyszerű, ismerős struktúrákat megtanulni és működtetni (pl. dobsz és lépsz) könnyebb, nem igényel nagy idő- és energiabefektetést. A szülők sokszor fáradtak, például egy Rumini kincsesláda vagy Tökmagok – Kincsvadászat magyarázása közben éreztem, hogy egyszerűbbre vágynának. Pedig jó játékok, csak kell egy kicsit foglalkozni a szabállyal, mert nem annyira magától értetődő a működésük. Van, akinek ez belefér, és van, akinek nem. Ezen segítenek a szabálymagyarázó videók, vagy olyan események, vendéglátóhelyek, ahol megtanítják a játékot. Szóval hiába látom, hogy a gyereknek menne és szeretné, fontos a szülő is, mert ő veszi meg, ő is kell a játszáshoz. Ami még idetartozhat, az az előnyadás, amikor éppen azért tesszük aszimmetrikussá a játékot, hogy egyenlőek legyenek az esélyek, és a felnőtt is teljes erőbedobással játszhasson, mert úgy azért sokkal élvezetesebb – erről szól a Jól játszani című könyvünk.
Lencse Máté és Jesztl József legújabb társasjátékkönyve
És ha már megemlítetted a Lovagi ujjtornát, hát az szerintem szuper lesz a felnőtteknek is. Mivel úgy kell játszani, ahogy még sose, bábuk nélkül, csak az ujjainkkal lépve, kihívás mindenkinek. Hiába fejthető meg felnőttként könnyen mondjuk az adott játék logikája, azzal, hogy a könyvön terpeszkedik 2-3-4 játékos keze, egy teljesen új dimenzióban kell működtetni régi motorokat, amiből sokat lehet tanulni nekünk, nagyoknak is. Nagyon különleges és szokatlan könyv, szóval vagy sikeres lesz, vagy tizenkettőt adunk el belőle. Mindenesetre Vörös Jutka gyönyörűre rajzolta. Köszi neki!
Van olyan társas, amit bárcsak te terveztél volna?
Bárcsak én terveztem volna? Valami nagy sikert, amiből milliókat adtak el és jól kereshettem volna vele. A komolyabb válaszom mondjuk legyen a Mandala, amivel a minap játszottam először. Nagyon letisztult, rendkívül elegáns, mind a kivitel, mind a motor, kellemesen mozgatta meg az agyam. Csodás kétfős társas. Ilyesmi játékokat szeretnék én is csinálni. Most, amíg ovis a lányom, továbbra is a gyerekjátéké lesz a főszerep, de utána majd szerintem erre haladnék.
Van ideális társasjátékot játszó karakter a fejedben, amikor tervezel? Szerinted hogyan kell leülnünk egy társasjáték mellé?
Nincs egy ideáltipikus játékos a fejemben, amikor tervezek, de eszembe jutnak azok, akikkel játszani szoktam, és nagyjából tudom, hogy tetszene-e nekik az ötlet. Mindenkinek azt javaslom, hogy tiszta kézzel üljünk le társasjáték mellé, úgy tovább tartanak az eszközök, de gondolom, hogy nem pont erre kérdeztél rá. Legyünk nyitottak az újra, és legyünk készek végigjátszani a partit, akkor is, ha nem állunk majd jól. A társasjáték lényege, hogy együtt csinálunk valamit, így nemcsak az a fontos, hogy mi jól érezzük magunkat, hanem az is, hogy a többiek jól léte tőlünk is függ. Ezt tudomásul kell venni.
A tavasz folyamán négy elsőkönyves szerző, Juhász Márió, Katona Ágota, Lukács Flóra és Makáry Sebestyén „érzékeny és bátor” kötete is megjelenik a FISZ Könyvek tagjaként. A tartalmon túl nem kevésbé izgalmas borító-vizuállal és stílussal is bírnak, ami mind a négy kötetnél egyaránt Szabó Imola Juliannagrafikus munkájának köszönhető. „Ezek az érzékeny és bátor alkotások művészi megközelítéssel dolgoznak fel olyan aktuális témákat, mint a transzneműség, az ember és a természet kapcsolata, a fiatalkori kiégés és az érzelmi bántalmazás. Az egyes kötetek hangulatvilágába az alábbi fülszövegeken és borítókon keresztül mélyebb betekintést nyerhetünk.” — számol be a megjelenésekről a prae.hu.
Juhász Márió: A konyhában meg Elmore James szól
Peer Krisztián így írt Juhász Márió kötetéről: „Írni annyi, mint elvágni a vitát. Felerősíteni a hangot, ami a fejünkben szól, hátha így elhallgat végre. Hagy aludni. »Zenét minékünk, csak zenét!« – adta ki az utasítást Verlaine, mielőtt elvonult szarni. Úgyis ment már valami a háttérben, hát engedelmesen feltekertük a volumét. A világból ki lehet űzni a dzsesszel. Fedőzene. Foteljét senki fel nem adta, a lényegre szorítkozó tőmondatokat tudtunk csak egymásnak átüvölteni. Megannyi meg nem értett, termékenyen félreértett nagyság („szopóágon ül béla”).
Juhász Márió erről a házibuliról igyekszik épp hazafelé, megcsömörlötten és félálomban természetesen. (»a cipőm volt a buktató«) Még cseng a füle. Még a fülében cseng. Vagy inkább erre a házibulira hivatalos, csak valamiért nem tudja elhagyni a lakást, amíg újra meg nem számolja a sarkait. Késésben van, és persze elnyomta a buzgóság. De szerencsére ismeri önmagunk felébresztésének tuti technikáját: egyetlen apró részletre kell fókuszálni minden figyelmünket. De tényleg a legapróbbra, épp az a cél, hogy kudarcot valljunk, és visszatérjünk a valóságba, ami onnan ismerhető fel, hogy a végtelenségig osztható. A leírására vállalkozó minden egyes szóval lefeleződik. Felébred. Nézi az üres papírt. Gyanakszik.”
Katona Ágota: Kezdetben, mégis vihar
Deres Kornélia írása a műről: „Csillagok, menekülő levegő. Katona Ágota első kötetében forr az éj. Természetes sötét, sőt, nyugtató bíbor: »bordakosárban teljes napfogyatkozás«. Összeérnek új- és középkorok. (Halott)látásból jeles: a hús, a díszek, a pompa, a mondatok mögött ott a csontváz, mindig is ott volt. Megtörnek rajta rekedt latin hangok, templomharangok. És jönnek a sírkerti séták, a célszerű romok, odaköpött múltak. Elárult kórházak.
Katona nem hangoskodik, nála inkább »állati csend van«. Erő és megadás. És persze erdő, a Rengeteg: tudattalan természet, növényi létek, Bükk és Buda között. Világtest, rajta az erőszak. De akárhonnan nézem, mégis halálkönyv ez. Az anya sejtekbe szúrt múlása, benntartott rossz levegők, elfoglalt szervek. Szép, metsző, meditatív búcsú. Bátor beköszönés. Benne a kopogó kérdés: Ki vágja ki az anyafákat?”
Lukács Flóra: Egy sanghaji hotel teraszán
„Az Én utolsó menedéke a test. Nem abban az értelemben, hogy beleveti magát, eltűnik, felolvad benne, hanem abban, hogy fantomból testté válik. Megtestesül. Hústestet ölt. Eltörli a test és a testetlen Én közötti határokat. Az Én-nek – hiszen testtelen − neme sincsen. Ezért mindennemű testté akar válni. Az átváltozás összes nemében testet akar és testet kell öltenie, hogy hangja szabad és igaz maradhasson. Ebben a kötetben, ha jól hallom, a testté vált Én – e »vándorállat« hangja szólal meg – élesen és elvágólagosan, El Kazovszkij után szabadon.
Legszívesebben egy verssel ajánlanám az olvasó figyelmébe ezt a rendkívüli kötetet, egy testi verssel, amelytől nem tudok szabadulni, amellyel együtt élek, amióta olvastam, és amelynek áttetszően tisztára csiszolt kristálycseppjében Lukács Flóra jövőből jött költészetének egész tengere benne lüktet. Úgy él bennem ez a vers, mint egy egészen újfajta költészet ars poeticája, és kissé úgy »dédelgetem, simogatom, dünnyögöm, mormolgatom« magamban, mint egykoron József Attila »gyönyörűszép versét«, a Tiszta szívvelt Ignotus” – méltatja Szilágyi Ákos a kötetet. A címe: Nyolc jüan. Így hangzik: Novemberben egy tintahal a mellkasomban / vörösből feketére váltott. / Egy ázsiai férfi kettévágta az utcán. / Beirdalta, feldobta a forró rácsra, / megsütötte, vigye, akinek kell nyolc jüanért, / nyársra húzva, papírdobozban.
Makáry Sebestyén:Delta
„»Mikor beragad a fejsze vagy visszapattan a görcsről, lassan észreveszed magad« – írja Makáry Sebestyén Fatelep című versében. Máris helyben vagyunk, mert ez a kötet ennek a lassú önmegismerésnek az üdítően friss és érzékeny lenyomata. Aki a Delta verseit írta, nagyon szeretne mindent egyben látni. Szerencséje van, mert a versek ismeretében úgy tűnik, hogy egyszer sikerülni is fog neki. Debütáló kötet, de gyermekbetegségek nélkül, ami nagy dolog, igazán ritka tünemény.
Makáry világa könnyedén beszippantja az olvasót, észre sem vesszük, és máris az ő saját – de elemeiben mindnyájunk számára ismerős – világegyetemében találjuk magunkat. Ebben a világban egy időtlen Duna kanyarog, pálos szerzetesek vadvirágokká válva dolgoznak tovább, mindenütt erdők, a kép sarkában a Szamos is ott csillog. Makáry világegyeteme tágas, illatokkal és fényekkel átjárt: egy olyan Árkádia, ami még majdnem teljes. A repedések, a sötét árnyékok ott húzódnak már a horizont peremén, de itt még minden Istené” – írta Győrffy Ákos a Deltáról.
Az alapoktól kezdeni a filmezést nem könnyű feladat, messze van még a hollywoodi minőség, amit otthon vagy a mozikban kényelmesen ülve élvezünk. Nem is gondolunk bele, mekkora munkával jár egy forgatás, egy stáb alapítása, vagy éppen egy felvett anyag megvágása, majd filmmé alakítása. Főleg nem egy gyerekcipőben járó filmes csoportnak, akik még csak ízlelgetik az igazi filmezést és egyetlen támaszuk az elhivatottságuk.
Pontosan ezen megy keresztül egy budapesti filmes csapat is, a The Bro Team, akik kiemelkedő lelkesedéssel küzdenek, hogy áttörjék az emberek által felhúzott, egekbe szökő elvárások és sztereotípiák jegét. Elég volt egy pillanatra a filmek mögé néznem, egy csapat tehetséges, buzgó fiatalt, egy fáradhatatlanul dolgozó stábot és egy erős, összetartó baráti közösséget találtam. A csapat vezetőjét, Leonardo Delavegát és három tagot, Oszlánszki Márkót, Szabó Martint, illetve Lakatos Zsombort kérdeztem a stáb eddig bejárt útjáról.
A „The Bro Team” logója
A kezdetek
Leo, mikor alapítottad a stábot és mi volt a kezdeti célod vele?
Leonardo Delavega: Még gimiben, 2015-ben kezdtünk el videókat készíteni hobbiból, de még elég kezdetleges formában, telefonnal. Körbekérdeztem a barátaimat, így fogtunk bele a filmezésbe. Később, 2017-ben, amikor már komolyodni kezdett a dolog, kerestünk állandó tagokat. Ekkor jöttek Martinék, Zsombor, az operatőrünk és végül ekkor alakultunk meg, mint filmes csoport.
Kikből állt kezdetben a csapat? Hányan vagytok most?
L.D.: Egyik gyerekkori barátommal, Jeliazkov Viktorral kezdtünk neki, amikor pedig állandó tagokat toboroztunk, Martint az elsők között szerveztem be, később csatlakoztak hozzánk a többiek, Zsombor és Oszlánszki Márkó. Persze manapság már volt, hogy egy kisfilmen harminc ember is dolgozott, szóval a számunk változó.
Önerőből finanszíroztátok a forgatásokat, vagy kaptatok támogatást?
L.D.: Nem, nem igazán kaptunk eddig anyagi támogatást, mindent saját zsebből álltunk. Ha viszont nem az anyagiakat nézzük, a rokonok, barátok mindig is támogattak minket, például egyetemi mentorom, Szpisák Tamás nagyon sokban járult hozzá a sikereimhez.
Általánosan milyen téma játszik központi szerepet az elkészült produktumokban?
L.D.: Ott kezdeném, hogy én kiskoromban nem az autókon meg focin nőttem fel, hanem szuperhősökön, ezért természetes, hogy a filmekre és az életemre is ugyanúgy hatással vannak. Készítettünk egy Marvel-trilógiát, Batman-filmet is, ami lényegében a hősök iránti szeretetem jelképe. Mi megpróbáltuk ezeket más-más szemszögből megközelíteni, a karakterekkel egy-egy erényt kifejezni, mindezt beleírni egy sztoriba.
Mint csapatfőnök is teljesítened kell, hiszen a legnagyobb felelősség a tied. Mennyi beleszólása van a csapatnak a döntéseidbe a kisfilmekkel kapcsolatban?
L.D.: Nem igazán szeretek magamra úgy tekinteni, mint egy „főnök”, nem ezt a szót használnám. Persze nyilván teljesítenünk kell, de nyitott vagyok a többiek véleményére és nemcsak figyelembe veszem, de örülök is neki, ha valamit észrevételeznek, hiszen ez a csapatmunka, erről szól az egész.
Martin, hogy látod Leot, mint stábvezető és mint barát?
Sz.M.: Alapvetően az előbbivel egyet tudok érteni, tényleg nincs az a lekötött hierarchia a csapatban, de Joe tapasztalataira, tudására támaszkodunk az esetek 80 százalékában és így összességében azt tudom mondani, hogy jó csapatfőnök.
A kulisszák mögött
Érdemes megvizsgálni a filmek hátterét, hiszen nagy munka van minden elkészült videó mögött. Az operatőri feladatokon át a vágásig hosszú út vár egy felvett anyagra, ezt pontosan tudja Zsombor is, aki a kamera mögül kíséri végig a forgatásokat.
„Kezdő, amatőr kis csapat vagyunk, de a lelkesedés megvan” – The Bro Team interjú
Te végzed az operatőri munkát. Van szakmai tapasztalatod vagy szintén, mint amatőr kezdtél bele a forgatásokba?
L.Zs.: Teljesen amatőrként vágtam bele, komolyabb tapasztalat nélkül. A filmeket mindig is kicsit mögé látva próbáltam nézni, elgondolkodni, hogy vajon hogyan csinálhattak egy-egy jelenetet. Ez szerintem segít jelenlegi munkámban is, mert próbálok minél „filmesebb” szögeket és beállításokat keresni, több-kevesebb sikerrel.
Hogyan látod a csapatot a kamera mögül?
L.Zs.: Néha kicsit szétszórt, de a nap végén a kitűzött célt mindig elérjük. Jó a hangulat és az atmoszféra, a forgatásokra pedig úgy emlékszem vissza, mint kellemes időtöltések.
Mennyi időbe telik, míg elkészül egy kisfilm?
L.Zs.: Nagyban függ, hogy kis vagy nagy projektről van-e szó, a forgatás kezdetétől a közzétételig eltelhet pár nap vagy akár több hónap. A nagy projektekre általában a nyarakat szánjuk, azok utómunkái alatt, valamint a többi évszakban a kis projekteket csináljuk, mivel akkor általában elfoglaltabb a stáb más dolgokkal.
Mennyi időt vesz el az utómunka?
L.Zs.: Változó, a nagy projekteknél ez lehet több hónap, de a pár perces videókat egy nap alatt össze szoktuk vágni. Ahol lehet, próbálok segíteni, az effekteket általában én csinálom, a vágásnál pedig mint külső szemlélő próbálok konstruktív segítséget nyújtani, bár jelenleg nem rendelkezem a szükséges eszközökkel, hogy komolyabban tudjak az utómunkával foglalkozni. Több év tapasztalatom van a vágás, effektek és a színkorrekció terén. Ha minden jól megy, a következő nagy projekt utómunkáiban már nagy szerepet fogok vállalni, mert tervben van egy nagyobb eszközfejlesztés.
Operatőri szemmel nézve hogyan zajlik le egy forgatás?
L.Zs.: Az esetek nagy részében Leo jön elő a koncepcióval és történettel. Ezt nagy vonalakban összeírjuk, a történetet összerakjuk az elejétől a végéig, aztán részletesen a forgatókönyvvel írjuk meg. Ezt általában Leo vagy egy harmadik fél írja, a jeleneteket pedig ő és én vesszük fel. Megbeszéljük, hogy a jelenetet milyen szögekből vegyük fel, milyen snittek legyenek, majd próbálunk mindent megtenni, hogy jó felvételeket kapjunk.
Milyen eszközökkel dolgoztok egy-egy forgatás alatt?
L.Zs.: Jelenleg egy Canon 6D Mark II-val forgatunk, ami bár az egyetlen kameránk, mindig rendelkezésre áll a forgatások alatt. A kamerán kívül külön mikrofonnal dolgozunk, valamint folyamatosan próbálgatjuk az új eszközöket, mint például a fények. A következő nagy projektben terv szerint új eszközeink között lesz egy új mikrofon, új fények, valamint derítők.
A filmjeitek fő helyszíne általában Budapest. Azon kívül forgattok máshol is?
L.D.: Legtöbbször igen, ott forgatunk, de Budapest olyan gyönyörű hely, szeretjük kiemelni azokat a helyeket, amiket esetleg az emberek nem ismernek, még a karakterekkel is próbáljuk érzékeltetni a város szépségét. Természetesen tervezünk máshol is forgatni, de a mostani vírushelyzet miatt eléggé korlátozva vagyunk.
Teher alatt nő a pálma
A kezdeti nehézségek a csapatot sem kerülik el, hiszen mindent az alapoktól kell felépíteniük. A sokszor kemény kritikák ellenére azonban minden erejükkel fejlődni próbálnak, ebben legfőképpen kitartásuk segít nekik. Lassanként bontogatják szárnyaikat, legfőképpen a filmek témáján és mondanivalóján keresztül igyekeznek átadni a célközönségnek érzéseiket és gondolataikat.
Jó látni, hogy bár még gyerekcipőben jártok, sok publikált munkátok van, mentek előre, fejlődtök. Mi a legnagyobb lélegzetvételű projekt, amin dolgoztatok mostanában?
L.D.: Megpróbálkoztunk egy Marvel-történetre épülő sztorival, ami egy trilógiává nőtte ki magát. A történet maga Amerika Kapitány körül forog, és bár később nagyon szívesen újraforgatnám, szerintem visszajelzésnek, gyakorlásnak mindenképpen jó volt.
Beszéljünk kicsit ezekről a kisfilmekről!Azokban a kisfilmekben te alakítottad Amerika Kapitányt, vagyis Steve Rogers pajzsát ölthetted magadra. Hogyan vetted fel a szerepét, mi volt az, ami elengedhetetlen volt, hogy hiteles legyen a karakter?
L.D.: Próbáltam az egyéniségemet is beleadni a karakterbe, néha volt, hogy tükör előtt gyakoroltam, de legtöbbször magától jött. Persze próbáltam ügyelni arra is, hogy ne sértsem meg magát a karakter személyiségét.
Martin, te kaptad az általatok írt „főgonosz” szerepét, de nevezzük is nevén, Zemo-t. Mi volt a legmeghatározóbb tulajdonsága a karakternek?
Sz.M.: Zemo egy elég összetett karakter, nem egyszerű kitalálni, hogy mi jár a fejében, mégis az önfeláldozását emelném ki. Bár főgonosz, ő a saját elveiben jól cselekszik, megteszi, amit más ember nem merne megtenni, és küzd a céljaiért.
Akkor lényegében nem is mondható főgonosznak?
Sz.M.: Igen, bár pont emiatt mindenkiben más vonalakat ébreszt fel. Emellett Zemo eszes, ravasz és ez mutatja meg a másik oldalát is.
Ez az első komolyabb szereped hosszú távon. Mi gondolsz utólag a színészi alakításodról?
Sz.M.: Én elég kritikus vagyok magammal, tudtam volna jobban is játszani, bár az utolsó részben úgy éreztem, magamhoz képest elég jól sikerült. Természetesen, ahogy haladunk előre, úgy fejlődök én is, ezt érzem is így visszagondolva, de persze még van hova fejlődnöm.
Márkó, te játszottad a Tél Katonáját, vagyis Amerika Kapitány legjobb barátját a trilógiában. Hogy érzed, tudtál azonosulni a karakterrel?
O.M.: A Steve és Bucky közötti összetartó kapocs erejét nem volt nehéz átérezni, hiszen Leóval mi is nagyon jó barátok vagyunk. Annál nagyobb kihívás volt eljátszani egy megtört ember belső küzdelmeit önmagával.
Hogyan élted meg a karakter jellemfejlődését?
O.M.: Olyan érzést keltett bennem, hogy Bucky úgy akarná megtalálni saját magát, mintha kétségbeesetten egy kirakóst próbálna kirakni, ami sok ezer darabra hullott. Bizonyos jellemvonásait nagyon közelinek, másokat végtelenül távolinak éreztem. Mivel az általam játszott karakter elképesztően erős jellem, képes volt újra talpra állni és a legnagyobb erénye, hogy képes volt lemondani a személyes bosszúról, ezzel bizonyítva be, hogy ő más, mint azok az emberek, akik használták őt. Ugyanakkor bizonyos esetekben túlságosan Steve-re szorul érzelmileg. A trilógia alatt a nézők végigkövethetik, hogyan számol le saját démonaival, és hogy talál ismét magára.
Játszottál többek között olyan kisfilmekben, mint a Rubik vagy az Engedj el, hogyan emlékszel vissza ezekre? Melyik volt eddig a kedvenc szereped és mi fogott meg benne a legjobban?
O.M: A kedvenc szerepem a Rubik volt, mert Rubik Ernő megtette azt, amire oly sokan vágyunk, köztük jómagam is. Létrehozott valamit, ami sok nemzedéken keresztül biztosítja, hogy a neve és az emléke ne vesszen feledésbe. A kisfilm során egy feltaláló rendületlen kitartását és küzdelmét kísérhetjük végig az élet olykor monoton és ismétlődő örvényében. Remélem, hogy egy napon én is hasonló megelégedéssel és eufóriával tekinthetek majd az „örökségemre”. Ha a forgatások élményeire gondolok, soha nem felejtem el a nagy nyári projektjeinket (az Amerika Kapitány filmek). Ezeknél nem volt ritka, hogy egész nap forgattunk, vagy épp előkészülődtünk a forgatásra, tűző napon és zuhogó esőben is dolgoztunk, miközben több réteg jelmez volt rajtunk.
„Kezdő, amatőr kis csapat vagyunk, de a lelkesedés megvan” – The Bro Team interjú
A vírus hogyan befolyásolta a forgatásokat?
L.D.: Sajnos nagyban beleszólt ez a helyzet, terveztünk több filmet is forgatni, de mivel többen kellünk hozzá, így kénytelenek voltunk csúsztatni a legtöbbet.
Ha már ennyit beszéltünk a munkátok hátteréről, térjünk rá az eddigi kritikákra. Nem mindenki tudja, éppen ezért fontos kiemelni, hogy ti nem jártatok ki előtte semmilyen színésziskolát, hanem az utat járva szereztetek tapasztalatokat. Hogy érzitek, reális visszajelzést kaptatok eddig, ha ezt figyelembe vesszük?
L.D.: Azt hiszem, Márkó fogalmazott úgy, hogy mindkét véglet. Én alapvetően az Amerika Kapitány iránti szeretetemet, lelkesedésemet szerettem volna megosztani a többi rajongóval, de rá kellett jönnünk, hogy sajnos a legtöbbjük hatalmas elvárásokkal fogadja a próbálkozásainkat. Erre sem színészileg – mint említetted –, sem pedig technikailag nem vagyunk képesek, egy kezdő, amatőr kis csapat vagyunk, de a lelkesedés megvan, a fejlődni akarás megvan, ez már elég ahhoz, hogy elkezdjük valahol. Szeretném azt is, hogy ha negatív kritikát kapunk, akkor az legyen építő kritika, mert a legtöbben egyből rámondják, hogy „ez rossz” vagy ,„ez jó”, és arra nem igazán tudunk építeni. Volt, hogy szakemberektől is kaptunk visszajelzést, néhány tanáccsal sokat tudtak segíteni.
A legnagyobb visszajelzés egyébként mi vagyunk, visszanézve látjuk a belefektetett munkát, a saját alakításunkat a beleölt idővel együtt. De úgy érzem, még nem találtuk meg azt a nézőközönséget, aki ezeket is ugyanúgy látja, úgy értékelik, ahogy mi is tolmácsolni szerettük volna feléjük.
Hogy érzitek, miben érdemes még fejlődnötök?
L.D.: Technikailag. Abszolút technikailag. Ebből a szempontból mi olyanok vagyunk, mint egy madár szárnyak nélkül. Ha lenne szárnya, tudna repülni.
O.M.: Nagyon szeretnénk dolgozni komplexebb és filozofikusabb dialógusokkal. A csapatunkba több lelkes, statisztának „mozgósítható” embert is keresünk, akárcsak sminkest, hangmérnököt, forgatókönyvírót, jelmeztervezőt és főként férfi színészt. Nem utolsósorban folyamatosan igyekszünk fejleszteni saját színészi játékunkon. Technikai téren is fontos lenne, hogy javítsunk a hangminőségen és a színezésen. Ez utóbbi igazi kihívásnak bizonyul, ugyanis különösebben egyikünk sem ért ehhez a területhez, ezért – mint a színészkedésnél – itt is autodidakta módon tanulunk.
Mi az, amire a legtöbb pozitív visszajelzés érkezett eddig?
O.M.: Nagyon nehéz az, hogy jó kritikát kapjunk, ugyanis általában végletekben beszélnek az emberek a produkcióinkról.
L.D.: Igen, bár ez mindig változik, nem is tudok konkrétat mondani, valaki azt mondja, neki tetszik az Amerika Kapitány film, valaki a Rubikos kisfilmet szereti, miközben teljesen más a kettő. Szóval emberfüggő, de észrevettük, hogy az újabb kisfilmekre mindig azt mondják, hogy ,„ez már jobb, mint az előző”, ebből is látszik, hogy sikerül fejlődnünk.
A való életben
Jó, ha az ember megismeri a kamera mögött álló embereket is, hogy kik ők valójában, milyenek a mindennapjaik. Bár csak négyükkel volt alkalmam beszélgetni, mindannyiukról elmondható, hogy egyedi személyiségek céljaikat és életüket tekintve is.
Meséljetek magatokról, van valami más hobbitok a filmezésen kívül?
Sz.M.: Én nagyrészt szabadidőmben például a tőzsde világával foglalkozom, ez érdekel, és ezzel szeretnék a jövőben foglalkozni.
L.D.: Nagyon szeretek fotózni, embereket legfőképp, de valahol ez kapcsolódik a filmezéshez is, hiszen itt is „karakterekről” van szó. Rajzolok is, a forgatások alatt is állandóan rajzolgatok.
L.Zs.: Sokat olvasok idegen nyelven és szeretek nyelveket tanulni. Jelenleg angol, német és japán nyelven beszélek folyékonyan, valamint most ismerkedem az orosz nyelvvel. Hobbim még a zenélés, 13 éve zongorázom és 5 éve trombitálok.
O.M.: Szabad perceimben, melyekben aligha dúskálok egyetemi tanulmányaim mellett, szeretek nyelveket tanulni. A nyelvtanulás iránti szeretetem gyermekkoromban kezdődött, amikor is sajnálatos módon nem értettem a videojátékok történetét, hiszen nem beszéltem angolul. Azonban rátaláltam egy weboldalra, ahol hobbifordítók önerőből számos videojáték magyar lokalizációját készítették el. Nekik és egy kék-piros angol szótárnak köszönhetem ezt a hobbim. Hogy a hatalmas segítséget és a jóindulatot „visszafizessem”, olykor besegítek fordítóként egy-két projektben, remélve, hogy ezzel számos fiatal nyelvtanulásához járulok hozzá.
Márkó, ha jól tudom, egyetemistaként veszel részt a projektekben. Milyen pályára készülsz?
O.M.: Joghallgató vagyok az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. Hogy milyen pályára készülök, az ennél bonyolultabb kérdés, egyelőre nemzetközi vonalon képzelem el magam, de úgy vélem, el fog jönni az idő, amikor a társadalom jobbá tételének tudományára és annak közvetlen gyakorlására adom majd a fejem.
Zsombor, fiatalabb vagy a többiekhez képest. Komolyabb terveid vannak a filmezés terén, vagy marad hobbinak az operatőrködés?
L.Zs.: Anyukám révén van kicsi belátásom a hazai filmiparba, ez alapján nem hiszem, hogy ez a pálya nekem való. Nagyon érdekel viszont a filmezés, főleg minden, ami utómunka, szóval a csapatot, amíg lehet, segíteni fogom, akár ha professzionálisabb szintre lépünk.
Ha egy szóval kéne jellemeznetek magatokat, mi lenne az?
Testvériség. Ez utal a nevünkre, és arra is, hogy mi már szinte egy család vagyunk így együtt, annyira közeli viszonyt ápolunk. Egy mindenkiért, mindenki egyért, mint a testvérek.
Mi a legnagyobb célotok, amit el szeretnétek érni a filmezés terén?
L.D.: A legnagyobb cél Hollywood lenne, mint minden filmesnek, nekem is ez a legnagyobb álmom, és nem azért, mert az Hollywood, hanem hogy eljusson az emberekhez az üzenet. Egy rendező attól rendező, hogy üzen, hogy elmesél egy történetet, és a film az a csatorna, amin keresztül ezt közölni tudja. A művészek általában így működnek, valaki ír egy könyvet, valaki zenét ír, valaki fest, én filmet készítek. Az érzéseimet, a tapasztalataimat, az én nézőpontjaimat a filmeken keresztül szeretném megosztani másokkal.
Sz.M.: Mikor beszéltünk erről a csapattal, először mindenki valami nagy volumenű dolgot mondott és ez érthető is, hiszen kell egy ilyen fajta cél, azonban nekem nincsenek ilyen nagy céljaim, én csak a saját fejlődésemet tartom szem előtt.
O.M.: Én nagyon szeretnék egyszer díjat átvenni egy neves külföldi filmfesztiválon. Nagyon hosszú az út, ami oda vezet, de úgy hiszem, folyamatosan fejlődünk, és el fog jönni az idő, amikor ezt is elérjük.
L.Zs.: Mindenképpen szeretnénk professzionálisabb szinten csinálni, valamint szeretnénk, hogy a nézők élvezzék azt, amit csinálunk. Ez a legfontosabb véleményem szerint.
Az út még hosszú, de akaraterővel és kitartással bármilyen akadály leküzdhető. A The Bro Team ebben jeleskedik, ami már egy nagyon jó alap a további fejlődéshez. A kezdő lépéseket már megtették a jég áttöréséhez, és hasonlóan nagy erőbedobással készülnek egy újabb projektre, melyet már versenyre szánnak.
Vajon a filmipar hamarosan egy újabb csillaggal lesz gazdagabb?
A HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum idén is kiosztja az Év Gyerekkönyve díjakat. A tavalyi évhez képest az Év Gyerekkönyv Írója elismerést két, 0-6 év és 6-12 év közötti kategóriára osztották, továbbá a díjazás két kategóriával bővült: idén az Év Illusztrátorát és az Év Ismeretterjesztő Könyvét is kiválasztják. Az innovációs és az ismeretterjesztő kategória után most a fordítói kategória shortlistje került nyilvánosságra.
Csatlós Judit, muzeológus, a Kassák Múzeum munkatársa Győrei Zsolt, író, fordító, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, a Károli Gáspár Református Egyetem óraadó tanára Hansági Ágnes, irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem tanára, a HUBBY elnökségi tagja Halupa-Tiba Gabriella, könyvtárostanár, a Könyvtárostanárok Egyesületének kitüntetett tagja Péterfy Gergely, író Sándor Enikő, a HUBBY elnökségi tagja.
Az Év Fordítója kategória shortlistje:
Ulrich Hub:Az utolsó bárány, fordította Érsek-Obádovics Mercédesz, Scolar Kid
Az ábrázolás hatalomgyakorlás az ábrázoltak felett? Mitől „politikus” egy mű? A kegyetlenség olyan forma, amely formaadói, sokszor szándék nélkül, de mi vagyunk? És van ez alól kibújás? Ha ennek elbeszélése felháborodás helyett inkább gyönyörködést szül, akkor az kit kever gyanúba, és miért? Ocean Vuong első regénye, a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk rajtvonal, ahonnan ezekhez a kérdésekhez is el lehet érkezni.
A macskák feketesége és az éjszaka rövid története
Ocean Vuong műve memoárként is olvasható, ezért keveredik jelen szövegben az író és az elbeszélő személye, amely néhol kissé zavarónak hathat. A Röpke pillanat csak földi ragyogásunk számos irányból közelíthető meg egy elemzés során. Ez a kritika öt szubjektív szempont szerint készült el: először az egyéni és közösségi dimenziók egybefonódásáról írok. Ezután a mű megismerésről vallott koncepciójával foglalkozom. Harmadjára a kiszolgáltatottság tapasztalata kerül sorra. Negyedjére a „botrány” lirizálása jelentette dilemmára térek ki. Végül az állatábrázolást veszem szemügyre.
Vuong levélregénye írni és olvasni nem tudó anyját szólítja meg, miközben az anya-fiú viszonyt inkább ugródeszkaként használja, hogy a szerző első harminc évéről adjon számot. Címkézhető a mű: bántalmazás, rák, drogok. Munkás, vietnámi-amerikai és meleg kisebbségi lét. A vietnámi háború utórezgései egy USA-ba vándorolt vietnámi családban. Rossz szájízt hagy, hogy azt mondom: címkézhető a mű, és valóban, ezek egy része sokszor megírt, más, ugyanakkor ritkábban vizsgált téma. Azonban a „korszellem” miatt adja magát, hogy egy regény foglalkozzon ezekkel. Pláne, ha az önéletrajziság adja gerincét.
Nem hiába vitatkozik Ocean Vuong egy helyen azokkal az ítészekkel, akik legszívesebben kikanalaznák az irodalomból a politikát: „Azt mondják, hogy politikailag érzékenynek lenni egyszerűen annyit jelent: dühösnek lenni. Ezért az nem művészi, nincsen mélysége, „nyers” és üres.” Hogyan oldja meg Vuong a saját maga számára feladott leckét? Többnyire jól.
Ha azt mondom, az ábrázolás is agitáció, valószínűleg többen ingatni fogják a fejüket. Ámde vegyük ezt a jelenetet: a munka után kádban elalvó anyát fia megfulladtnak hiszi. Ha mögötte érzékelni véljük azt, ami az eseményt „legyártja”, akkor az ábrázolás, ha akarna, sem tudna más lenni, mint agitáció (is). Viszont ez nyíltan nem buzdít tettekre, mondhatnánk. Ha mégis tettekre buzdulunk, mit számít ez?
Röpke pillanat csak földi ragyogásunk (Forrás: moly.hu)
A zsonglőr mennykövei
A Röpke pillanat csak földi ragyogásunk nyelvezete rendkívül performatív, retorikája tervszerűen lírai. Közel áll hozzá az aforizmatikusság. Vádirattá inkább akkor lesz, ha a gyeplő a lovak közt landol. Egyébként az empátia mániákus rendrakása az, ami a megélt dolgok helyét keresi minduntalan hitet téve a hely létezése mellett. Az értelmezési láz nem ismer értelmezhetetlen tartományt. Túlbuzgó idomárként az összes állat lehetséges módon szelídíthető a számára.
Ez a nyelv mennykövekkel való zsonglőrködés. Nagyok a tétek, és én örülök, hogy Vuong nem éri be kevesebbel. A kövek csak néha csapják agyon a mutatványost. Például, amikor az elbeszélő szerint szeretkezés közben nem a párja „falja éppen” hanem „maga a szenvedély”. Jaj. Szerencsére ehhez hasonló szalagkorlát-szaggatásból nem sok akad.
Előránthatnék egy újabb címkét: érzékeny nyelvezet. Milyen az érzéketlen nyelvezet? Szikár? Kik művelik, honnantól lesz „érzékeny” egy szöveg? Persze ott az a fura „hagyomány” is, hogy az érzékeny nyelvezettel a kritikusok gyakran nők és „feminin” szerzők műveit szőnyegbombázzák meg. Ennek a „talánynak” a problematikussága és oka számtalan, ezúttal kifarolnék ebből a mélygarázsból.
Inkább leszögezném azt, hogy Vuong nem érzelgősségben utazik: a tág értelemben vett kegyetlenség az, ami a létezők között húzódó viszonyként mutatkozik meg a szövegben. Ott dolgozik mindenhol és mindenkiben. Közben működése pont, hogy nem abszolút transzcendenssé (gondolaton túli „tudással” megragadhatóvá) válik emiatt.
Még csak relatív sem lesz. Az elszánt lírizálás miatt hiába kelti a szöveg túlfújt bicikligumi benyomását – és tűnik emiatt első blikkre „mitikusnak” néhány rész. (Erre példát az állatábrázolásnál hozok majd.) A világnézet masszívan „mai” marad, bármennyire is piszkálja meg azt a motívumkincs.
Tudástranszfer
Az értelmezési igény hálót hajigálva a tengerbe arra törekszik, hogy hálóvá legyen a tenger valahány hulláma. Magyarán nem hisz az ok- és előzménynélküliségben. Nincsenek a megismerés révén átölelhetetlen régiók. A gondolat, azzal, hogy megérinti a világ részeit, egy idő után érintéseivel megismerhetővé csiszolja azokat. A folklór ezért marad babona, kuriózum a szövegvilágban.
Az anya pofonjai, mint tévelygő hírnökök, ezért kelnek a napalmmarta dzsungelekből útra. A bántalmazást elszenvedő, ugyanakkor azt visszamenőlegesen megérteni akaró elbeszélő ezért jut arra a felismerésre, hogy a háborút túlélő, azáltal traumatizált szülő minden egyes durvasággal egy elkövetkezendő háborúra készíti fel utódját. Persze ez nem kizárólagos válasz a „miért bántak így velem” kérdésre, viszont ez is egy válasz.
Minél több oldalról indul meg az ostrom a nehezen felfejthető kérdés felé, annál valószínűbb a falak ledőlte. A válasz megtalálhatóságában való hit kizárja a nyugtalanító tapasztalatot, hogy egy pofon „indokolatlan” lehet. Valahány pillanat, a létezők és tetteik egyaránt rébuszok. Nem túlfűtött naivsággal persze, de félretolásra kerül a posztmodern kétely, és a rébuszok megfejthetősége megnyugvást ad. Rendkívül nyomasztó kilátás lenne az, ha a rébuszról kiderülne, hogy halandzsabeszéd. Az értelmezési igény, amely szerintem gőzerővel dolgozik ebben a memoárban, szomorúan nézne akkor szembe azzal, hogy a nagy sürgés-forgás elvesztegetett idő. A legkevésbé ebbe az irányba mozdul el ez a talán metamodernnek is nevezhető regény.
Ezért a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk akkor is, ha épp a vietnámi mítoszokkal, a kisebbségi léttel, vagyoni egyenlőtlenséggel, vagy épp traumákkal foglalkozik – szüntelen racionalizál.
Ahogy a szilárd hit lehet Isten állandósult keresése, épp úgy a felvilágosodás utáni ember két pilléren áll: egyrészt a válaszadás bizonyosságát azok keresése szavatolja. Művelet és végeredmény fogalmai eközben zavaróan egybecsúszhatnak.
Másrészt a tudást a ráció embere szüntelenül gyarapítja. Beteges gyűjtögetőként teszi ezt, aki semmit sem mer szemétre vetni, épp ezért lesz szemétdomb saját lakása. Vagy épp zsugori kereskedőként, aki a költekezés helyett a felhalmozás és takarékosság etikáját gyakorolja – önmagáért való művészetként.
A személyiség nem légüres térben mozog. A felelősség egyénekbe záródása helyett a (társadalmi) környezet apránként rakódik ki a jelenetekből. Miközben a szociografikusság működése nem a deus ex machina logikáját követi: a társadalmi–gazdasági környezet nem hurrikánként csap le, hanem jelenléte és ereje mindvégig tartós. Vuong regényétől távol áll a túldramatizált determinizmus. Ugyanakkor az egyén autonómiáját sem mitizálja. Ezzel együtt annak a benyomását sem kelti, hogy a részek csettintésre az egészen kívülre teleportálhatják magukat.
Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk (Forrás: nytimes.com)
A rész egészbe gabalyodása nem botrány, hacsak nem azonos minden a botránnyal. Viszont ha a rendkívüli állapot helyett az összes állapot rendkívüli, az fogalmi válságot okoz. A csoda milyenségének is több iskolája ismert: az egyik a természetes rend ideiglenes megbomlását, míg egy másik, amely Alekszej Ioszevhez kötődik, ami nem hisz az elszeparáltságban. A csoda nem a teremtett világon kívül álló, hanem az egészben benne foglalt, és minden rész csodás, ha úgy tetszik: mitikus. Ez a felvilágosodás után, paranormális horrorokból kölcsönzött klisével, így értendő: kell, hogy legyen mindenre értelmes magyarázat.
Számomra ez a mű a kiszolgáltatottság (egyetemes) tapasztalatának regénye. A „felsértés” és a „felsértve lenni” tapasztalata így lesz érzékelési művelet. Bár ez program soha nem lehet, ugyanakkor az sem tagadható el, hogy áthatottság és hatással levés van. Ha van tendencia a történetben, talán ez az. Hiszen minden viszonyul, a Kiskutya nevű főhős pedig ezt dokumentálja. Mozaikosan teszi, de a részletekbe menés nem válik „totalitáriussá”. Vuong talán félve is, hogy valamely témát elfed, kiaknázatlanul hagy, állandóan motívumokat kovácsol, kényszeresen vezeti olvasóját. Intellektuális „örömet” lel a kapcsolódási pontok felmutatásában. Közben világos, hogy a mesterségbeli tudás fitogtatásával – és ezt nem kell degradálóan érteni, mert másnak szánom – az olvasó kedvére akar tenni.
Persze azzal, hogy valami az előtérbe kerül, azzal más a háttérbe kerül száműzésre – mégis észlelni vélek egyfajta nyüzsgést, ami ellentart ennek a törvényszerűségnek. Vuong szövegének ez az egyik érdeme, a hatóerők téglák a falban, és mind tartják és ellentartják egymást. Ahogy a kolibriról is az jut az elbeszélőnek eszébe, hogy valahol szörnyű, hogy ilyen gyorsan kell mozognia, hogy egyhelyben maradjon. Ezek a leírások kikényszerítik valahol, hogy a szilárd testek nézésével ne a szilárdságukat firtassuk, hanem a részecskék rezgését próbálja felszínre hozni a tekintet.
Valaki jár, mindenek felett és alatt
„Ez és ez botrány, felháborodás helyett mégis gyönyörködünk” – lesz, akiből hasonlót fog kiváltani a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk. Valóban, végig megnyerő igyekszik lenni, motívumhálót sző, autentikusságra törekszik. Megemlíthető itt Gács Annának az önéletrajzi regényről szóló kötete is. Sajnos még nem olvastam, közben a címe instant dallamtapadás: A vágy, hogy meghatódjunk. Részben ennek a tükrében korrigálnék: „Ez és ez botrány, a botrány pedig a Fenséges gönceiben jár.” Ahol imádkozik, ott templom lesz, hogy Fodor Ákost parafrazáljak. Gyanúba keverne minket a rút esztétikája? A borzalom deleje, a műélvezet mint ima elfogadást és belenyugvást fial?
Bizonytalan érzés: a botrányt akaratlagosan nem mi öltöztetjük és vetkőztetjük. Üldözni lehet, kiűzni lehetetlen, ahogy az élő testből a vizet sem, mármint ha megtartanánk az elevenséget. A botrány akkor jár a Fenséges gönceiben, amikor nem figyelünk eléggé, és ha jobban, „helyesebben” figyelünk, nézésünk nem fogja rehabilitálni őt. Bár ez homályos okfejtés, de ezért van a regény nyelvezete – pár túlfutást leszámítva – nálam jóval a giccs alatt, és tartom értékelendőnek az egyéni dimenziókon túlmutató részeit is.
Bár Mohácsi Balázs jól regisztrálja, hogy a beszélő és azok viszonya, akikről beszél, furcsa hierarchiáról vall. Ahogy Mohácsi fogalmaz: a beszélő „individuálisan nyünnyög”, és ez zavaróan köré rajzolja fel a keringési pályát, amikor ezen épphogy lazítani lenne érdemes. Én megengedőbb vagyok, és a regényt erre is reflektáltabbnak látom. Ismét a kegyetlenség miatt.
Kiskutya nem tagadja le, hogy az ábrázolás a hatalomgyakorlás egy formája, és akikről ír, azok a kiszolgáltatottjai. Ez persze nem elsőrendű és kizárólagos viszony. „Emlékszem apámra, ami azt jelenti, hogy megbilincselem őt ezekkel az apró szavakkal.” Máshol saját kiszolgáltatottságáról ad számot. És mindenképp fontosak az olyan részek is, amikor anyja és mások a körömszalonban empátia-gépekké változnak: a „sajnálom” szót más szavak helyett, szituációtól függetlenül mormolják a vendégeknek, a dolgok kedvező alakulását remélve.
Itt Kiskutya részvéte helyett, amelyet akár „nárcisztikusnak” lehetne nevezni, fontosabb a kiszolgáltatottság. Ilyen részekre gondolok, amikor a kegyetlenséget érzékelési módnak nevezem, és nem arra gondolok, hogy a munkások „kegyetlenül” próbálják a könyörületet kisajtolni a vendégekből, hanem, hogy a „sajnálom” csak a felsértettség állapotában, annak következtében tudja elhagyni a szájukat.
És ugyanúgy kiszolgáltatottságot jelent Kiskutya és szerelme, Trevor azon élménye is, amikor a Coca-Colát és a Sprite-ot szidják hangosan, feszültséglevezetésként. A narrátor keserűen fűzi hozzá, hogy akkor még nem tudta, hogy ez a két ital egy céghez tartozik. Vagyis a választás, a fogyasztói libidó kielégítése éppúgy illúzió, ahogy az átokmondás „sokszínűsége” is az.
Kiegészítésként: ahogy Krisztus testét a hívők, a Fenevadét az őket veszélyeztetők alkották középkori szerzőknél, úgy a piacgazdaság számtalan szereplője is egy testbe látszódik olvadni. Mark Fisherrel szólva azonban a rettenetet itt épp a személytelenség kelti, a szétszórtság, amely körül zár és mindenütt való jelenlétével agyonnyom. Mit kérsz számon a fulladás miatt, ha semmi sem lélegezhető be, és ez a Semmi azt hirdeti: a légzés és a belélegezhetőség abnormális?
Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk (forrás: litera.hu)
Emberállatok
Az alárendeltség azonban nem feltételez mindig fölérendeltet: egy falra akasztott, kitömött vadásztrófea, ami „soha véget nem érő halált testesít meg”, és annak szemében persze tükröződik, aki nézi. Léte belebonyolódik a trófea cipelte létbe, ahogy evezőt merítenek a tóba. Máshol: „Miközben a tükörbe bámulok, másodpéldányt készítek magamból egy olyan jövőbe, amikor talán már nem fogok létezni.” A kiszolgáltatottság tudatát tehát a saját szemünkbe való nézés egyaránt kipréselheti. Közben végesség és végtelenség mindkét részletben játékba hozásra kerül.
A kegyetlenség elsősorban nem konfliktus, mint rendkívüli állapot, hanem a hatásgyakorlás kikerülhetetlensége az, amely a dolgokat úgy mutatja fel, „ahogy vannak”. És ez nem valami hamisan statikus világkép, amely belenyugszik a pusztulás, kizsákmányolás és hierarchia megszelídíthetetlenségébe. Távolról sem, inkább ezek az egymásnak feszülések azok, amelyek nem vulgárisan, hanem aprólékosan „megéneklésre” kerülnek Vuong által ebben az anti-eposzban.
Utoljára a regény állatábrázolására térnék ki. A legtöbb állatmotívum, ahogy az a legtöbb irodalmi műben megszokott, az osztozás, a létben való részesültség élményére alapoz. Persze ilyenkor az állat nyersanyag, amiből a motívumvár épül: ebbe beköltözve az ember kicsit jobban érti magát, de nem az állatot.
Hogy példákat hozzak: katonák egy jelenetben még élő makákó agyvelejét eszik, hogy impotenciájukat mulasszák el ezzel. Számtalan közlés a makákó emberhez való hasonlóságát húzza alá. A királylepkék vándorlása – az elődök és utódok születésével és pusztulásával egybefűzve – kifejezetten sokszor kerül elő.
Ahogy egy szirtről mélybe hulló bölénycsorda is, ahol az egyedek képtelenek visszafordulni. A megtorpanásra való képesség a párhuzam, ami hidat ver bölény és ember, mint közösségi lény között. Kiskutya és Trevor családhoz hasonlítják a tévében látott bölénycsordát. Ez lesz a konszenzusos megállapítás, holott Trevor korábban az „anyatermészet törvényéről” beszél, és felmenti a bölényeket az „idiótaság” vádja alól, amivel korábban illette az állatokat. A konszenzus, ami a párhuzamosságot aláhúzza, lehetetlenné teszi a bölények önmagukban való elgondolását.
Nem őket értik meg, hanem tolvajkulcsként felhasználják a jelenséget, hogy saját „bilincseiken” babráljanak azzal. Mégsem az állatábrázolás emberközpontúságát akarom elmarasztalni. Mert ez a kiterjesztett figyelem és értelmezési kényszer az, amiben a hatás és áthatottság alóli kibújás képtelenségét megmutatkozni látom. Mindenki, aki él, ki van szolgáltatva, és egybe van kapcsolva, persze nem kizárólag multicégek és háborúk által. Mert az értelemkeresés abban kezdi meg munkáját, amit a gondolat megérint.
Nevezzük ezt, és ennek a felmutatását kegyetlenségnek. Jobb szó híján, hiszen a minden mindennek feszülése az „ugyanúgy” való megmaradásról, egyéni akarat érvényesítéséről zajló beszédet teszi nevetségessé. A kiszolgáltatottság így lesz vezérfonál. Legyen szó épp vándorló királylepkékről, vagy épp bölények csordáiról. Vagy épp háborúról, piacgazdaságról, szegregáltságról. Az érzékiség ezért inkább a kegyetlenség érzékelése.
Térképzetté formálva ezt: kívülre nem kerülhetünk, mert a tér határolatlan, és csak a „benne valóság”, a kívülre kerülés kétségbe vonása, ami biztos. Vuong regénye pedig felmér, rögzít és ezáltal elrendez. (térkép és táj problémájának a helye)
2021 elején, az AGORA Szombathelyi Kulturális Központ megkeresésére az ELTE SEK képalkotás szakos hallgatói egy belső pályázat útján kaptak bemutatkozási lehetőséget. A hallgatók jelentkezhettek akár az elmúlt évben készült diplomamunkával, akár épp futó, friss alkotói projektekkel vagy kifejezetten a félig nyitott, kirakati helyzetre szabott helyspecifikus művekkel.
RAKAT
A kirakatkiállításon felsorakozó művek közös jellemzője lehet, hogy nyilvános – az utcáról akár indirekt módon, spontán is hozzáférhető – szituációban mágnesként vonzzák a helyzetből adódó, inspiráló plusz értelmezési tartományokat. Vagyis a kirakat áttetsző üvege, a potenciálisan a nap bármely szakában fürkésző szemek olyan jelentésrétegeket csalnak elő a munkákból, amelyek egy zártabb, klasszikusabb galériás kiállítási közegben nem feltétlen kerültek volna a felszínre. Ahogy maga a lockdown is egy megkerülhetetlen tapasztalat az időszaki kiállítás szempontjából.
A jellemzően sorozatban gondolkodó munkák közt találunk olyat, amely anonimizált módon, korábbi környezetükből kiragadva az egykori „normális” élet társas helyzeteit filmkocka szerűen idézi meg (Kiss Bence) vagy épp poétikus anyagkísérletek révén (Vígvári Virág). Olyanokat, amelyek valamely egyéni, adott esetben periférikusan kezelt testtapasztaltról beszélnek – legyen szó az önterápiás, testképzavar feloldását célzó alkotói gyakorlatról (Nyerges Kincső Kinga) vagy akár a látók és gyengénlátók percepciós valóságának vizuális összevetéséről (Szentgyörgyvári Ivett). Illetve olyanok munkákról, amelyek a fogyasztói kultúra túlhajszolt jelenére reagálnak, például a kirakat mögött mutatják meg a túlpörgetett ruhaipar baljós karakterét (Papp Noémi) vagy épp a digitális tér és a közösségi tapasztalat ellentmondásait vagy épp a kitörés, a felülírás
Kiállítók: Kiss Bence, Mátyás Zsófia, Nyerges Kincső Kinga, Papp Noémi, Szentgyörgyvári Ivett, Vígvári Virág, EGY MINDENKIÉRT (Fazekas Petra Réka – Svertsits Anna – Szekér Csongor)
Kortárs, az f21.hu rovata pályakezdők és rendszeresen publikáló szerzők részére.
A magyar költészet napján Takács Zsuzsa versét olvashatjátok.
Szerelem születése
Láz futotta el a kockás terítőt, az asztalt,
amelynél egymással szemben ültünk. Csak nem
leszek szerelmes? kérdeztem magamat.
Éreztem, hogy őt is ugyanaz a bizonytalanság
fogja el: a körülmények semmibe vétele.
Egy percre arcába temette homlokát.
Sóhajtozás támadt minden zöld, kirobbanó
lugasban és sírni kezdtek az újszülött levelek.
Takács Zsuzsa 1938. november 23-án született Budapesten. Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, tanár.
Ronald D. Gerste: Történelmet író betegségek – Az ókortól napjainkig
Fordította: Győri László
Mi lehetne aktuálisabb téma 2021 tavaszán, ha nem egy világjárvány és annak társadalmi, politikai, történeti következményei? Jelenleg csak találgatni tudunk, milyen hatásai lesznek a jövőre nézve a COVID–19-nek.
Ez a könyv azonban keretet ad vízióinknak. Keserű. Az író részletesen elmagyarázza, mit jelent a pandémia kifejezése, milyen terminusok használatosak egy világjárvány kapcsán. Azonban a magyar olvasóknak már „csak” úgy jut a kezébe a kötet, hogy ezek a szófordulatok maguktól értetődnek és a mindennapi élet részei. Talán nem is sejthette a szerző, milyen aktualitás fogja övezni a Történelmet író betegségeket. Ronald D. Gerste a történelem alakulásához egy eddig kevéssé tematizált oldalról közelít, az orvostudomány szemszögéből mutat be történeti folyamatokat és helyez eseményeket, személyeket új megvilágításba.
A könyv egyrészt híres történelmi személyiségek betegségeit, másrészt nagy tömegeket érintő járványok történeteit mutatja be. Vajon másképp tekintünk-e Tudor Máriára (ismertebb nevén: Bloody Maryre), Bachra vagy Leninre, ha betekintést nyerünk legintimebb magánügyükbe, az egészségügyi állapotukba? Van-e elképzelésünk arról, hogy miért akartak inkább tuberkulózisban, mintsem kolerában meghalni a régi korok emberei? Vagy, hogy mennyivel többen vesztették életüket spanyolnátha miatt, mint az első világháborúban? Izgalmas kérdések, korrekt válaszok. S bár a szerző játszadozik a „Mi lett volna, ha…?” lehetőségeivel, mégsem bocsátkozik feltételezésekbe, tartva magát a történelemtudomány elvárásaihoz. Ez a könyv garantáltan tud újat mondani mindenkinek, aki elolvassa.
Már eleve a történetek megközelítésének módja is újdonság. A patobiográfia adott történelmi személyek életútjának orvostudományi alapokon nyugvó vizsgálata. Ebből a kötetből kiderül, milyen következményekkel járt az Amerikai Egyesült Államok számára, hogy 1913-ban olyan elnököt választottak meg, akinek már gyermekkorában egészségügyi problémái voltak, s alig múlt negyven éves, amikor kezeletlen magas vérnyomása miatt egészsége komoly romlásnak indult. Például az első világháborúba is Woodrow Wilson „vitte bele” országát. Azonban rajta kívül még számos olyan amerikai elnököt említ a könyv, akiknek szerepe volt abban, hogy mára az amerikai közvélemény szkeptikus legyen a vezető politikusok egészségükről való nyilatkozataival szemben.
Az író, Ronald D. Gerste 1957-Ben született Mägdeburgban. Történész és orvos. Újságíróként a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Neue Zürcher Zeitung és a Die Zeit washingtoni tudósítója. Több műve jelent már meg: Amerikai elnökfeleségek, Wie das Wetter Geschichte macht, Amerika verstehen, Die Heilung der Welt, Trinker, Cowboys, Sonderlinge – Die 12 seltsamsten Präsidenten der USA, Roosevelt und Hitler – Todfeindschaft und totaler Krieg, Der Graue Star.
Ronald D. Gerste: Történelmet író betegségek. Corvina Kiadó, Budapest, 2021. Könyv ára: 4490 Ft
Mi köze van a Halott Pénznek Tóth Árpádhoz? Miért tűnik úgy néha egy irodalomórai felelés, mintha vallatás lenne? Rendhagyó videóval jelentkezik a VATES április 11-én, a költészet napján.
Hogyan működnek a versek? A szerző személyisége a fontos, vagy az alkotása tőle függetlenül? Fontos nekünk a versértelmezéshez mankó, vagy elég, ha szimplán befogadjuk, amit olvasunk? Ha nekünk szól az irodalom, miért maradtunk ki belőle?
És miért írja le Babits annyiszor azt, hogy fekete?
Bárány Bence, a VATES brand társalapítója, slam poetry előadó, Nagy Márk, a Radnóti Miklós színház színésze, Mészáros Péter országos slam poetry bajnok és Karácsony Gergő, a Spirit Színház színésze magánnyomozóként alámerül a versértelmezések füstös, whiskys világába, hogy megfejtse az évezredes kérdést:
Mire gondolt igazából a költő, amikor a verset írta?
Vajon Szapphó tényleg a prekonzervatív stilisztikai terminológiát ágyazta be a későklasszikus metódusrendszerbe, vagy szimplán csak szeretkezni akart?
A VATES legújabb videója nem kívánja megválaszolni ezeket a kérdéseket, de arra vállalkozik, hogy mindenkiben ösztönözze a vágyat a megismerésre és az olvasásra, mert gondolhat bármire is a költő, az irodalom akkor él igazán, ha beszélünk és gondolkodunk róla.
Bárány Bence: A VATES irodalmi ruhamárka társalapítója és kreatív vezetője. Slam poetry előadó, a Slam Poetry Győr alapítója.
Nagy Márk: A Radnóti Színház Bujtor István-díjas színésze. 2013-ban felvételt nyert a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának színművész szakára, Uray Péter osztályába. Dolgozott a Karinthy Színházban, a kecskeméti Katona József Színházban és a Nemzeti Színházban gyakornokként.
Mészáros Péter: Országos Slam Poetry bajnok és Európa-bajnoksági közönségdíjas slammer. A Slam Poetry Szeged alapítója.
Karácsony Gergő: 2015–2020 között a Kaposvári Egyetem színművész szakán tanult, osztályfőnöke Cserhalmi György volt. 2020-tól a Győri Nemzeti Színházban játszik.
Takács Zsuzsa 1938. november 23-án született Budapesten. Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, tanár.
