Elérkezett 2021, de továbbra is be vagyunk zárva, nem úgy, ahogy a múltkor, de mégis a home office, az online órák, az állandó maszkviselés, kézfertőtlenítés minden egyes percben eszünkbe juttatja, hogy tombol a vírus, és még mindig nem lehetünk teljesen szabadok. Mindennek tetőpontján bejelentik, hogy két hétre teljes lezárást rendelnek el az országban. Szabadságunk részleges elvesztése szorongást idézhet elő bennünk, amit egy időre akár el is feledhetünk egy jó könyvvel a kezünkben. Ebben a listában olyan könyveket próbáltam összegyűjteni, amelyek feldobhatják a hétköznapjainkat, és kiszabadíthatnak egy kis időre abból a valóságból, amelybe belekényszerültünk.
Garaczi László: Hasítás
„Aranyos fiú a Lacika, mondta, de nincs állása, állása az sajnos nincs neki. Közvélemény-kutató, mondtam, vagyis mondta apám, és a főiskolát is be fogja fejezni, ezenkívül verseket ír. Meghatott, hogy apám így a védelmébe vett. Persze, igen, olvasta a medvés verset, és azt is, ahol véreznek a fák, tetszettek neki, szereti a verseket, de versekből nem lehet megélni, Petőfi egész életében nyomorgott, végül egy fátylat hagyott a feleségére.”
A 2019-es Aegon díj jelöltjei között szereplő Hasítás-sal, a Lemúr sorozat egyik legjobb darabjával kezdeném a sort. Laci egy fiatal szabadúszó közvéleménykutató, aki kilépve az egyetemen kapuján próbálja megtalálni a helyét a világban. Történetről-történetre ugrál, időben és térben rángatja az olvasót, aki nem tudja, mikor nevessen; folyamatosan az élet abszurditásán, vagy csak néha-néha egy-egy jelenet csattanóján. Az író egyszerre szemléli ironikusan a világot és önmagát, semmit sem próbál meg túl komolyan venni. Aki valaha volt fiatal, az tudja, milyen a Hasítás életérzés, amikor még minden képtelen, egyszerre lehetséges és lehetetlen. Bár az író a saját élete eseményeit írja meg, mégis érzékelhető a sokszor erős túlzás, vagy a történtek kiszínezése, de ezek a ferdítések még élvezetesebbé teszik az elbeszélő stílusát.
Nyerges Gábor Ádám: Sziránó
„A lányok ebből az egészből persze csak annyit érzékeltek, hogy míg ők matricákat próbálnak albumokba ragasztani, színezni, keresztrejtvényt fejteni, majd idővel tinimagazinokat olvasni és legfőképp azokról pletykálni, akik állítólag már gimnazista (!) fiúkkal járnak, szóval míg ők megpróbálna csendben és kulturáltan elleni, ezek az izzadt, hangos ámokfutók le-föl rohangálnak az amúgy is szűk padsorok között, pontosan ugyanolyan vehemenciával, mint hatéves korukban és egymást püfölik különböző felismerhetetlenné vált, tépedt-szakadt Metro újságokkal, helyenként neki is mennek valamelyikük asztalának, jó, ha egyenesen nem lökik vagy öklelik fel őket. Egyszóval: a fiúk idióták.”
Ez a könyv maga az általános iskola. A néha idegbeteg tanárnőkkel, az idegeskedő szülőkkel, a budikefeharcokkal, és minden abszurditásával együtt. Sziránó egy rendkívüli kisfiú, vagyis igazából teljesen átlagos. A saját képzeletében önmagát mindig a történet főszereplőjeként, központi alakjaként tünteti fel, miközben valójában hétköznapi események történek vele, mégis minden eseményt felnagyít a fejében, és mindig mindent túlgondol. Folyamatosan reflektál a környezetére, keresve a sorsfordító pillanatokat élete „drámai” helyzeteiben. A történet lehetőséget ad nekünk gyerekkorunk újraélésére, illetve rámutat arra, régen milyen nagy dolognak számított egy új játék, egy nyelvtan ötös, vagy beszólni a tanárnak az egész osztály előtt. Az író a saját iskolás éveit tünteti fel ironikus hangnemben egy kívülálló szemszögéből. Bármelyik kisfiú története lehetne, viszont inkább az író stílusa teszi olyanná Sziránót, amilyen; egy kicsit flúgos, kicsit szorongó, de mégis szerethető kisfiúvá.
A könyv most megjelent második része is hasonló az elsőhöz; Mire ez a nap véget ér.
Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia
“Na most van ez a bogyósgyümölcskertész. Ennek a bogyósgyümölcskertésznek van ez a fia. Na most ez a fiú először elmegy rókát vadászni, aztán gimibe Pestre. Ott aztán beleszeret a Napba, utána meg egy valódi lányba.
Aztán lesz egy rockzenekara, az Originál Láger, meg kiugrik az ötödiken a konyhaablakból, meg jól belecsőröznek a gyomrába az Egyetempresszó előtt, meg kirúgja egy lány Bécsben, mert ez a fiú külföldön már nem olyan nagy szám, mint Magyarországon.
Na most ilyenekről szól ez a könyv, és lehet rajta nevetni, még az ember könnye is kicsordul tőle.
Vagy azért, mert sírni kell.”
Ha olvastunk valaha Háy Jánost, észlelhetünk pesszimista nézőpontú köteteket írói pályája során (Mélygarázs, Házaságon innen és túl), viszont ugyanúgy találhatunk olyanokat is, amelyekben inkább pozitív világkép tükröződik. A bogyósgyümölcskertész fia is az utóbbi csoportba sorolható, a fiatalságra egyfajta kalandként tekint. A könyv novellák laza füzére, ami elvezet minket a gyerekkortól egészen a fiatal felnőtt korig, a kettő között pedig minden megtörténik, ami megtörténhet, és az is, ami nem. Háy ironikus megjegyzései, és alapvető kihagyásos írásmódszere szórakoztatóvá, olvasmányossá teszik a novellákat.
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?
Anya gyakran elmesélte Bojangles úr történetét (…) Bojangles úr New Orleansban élt, bár ez mind nagyon régen történt, a régi időkben, tehát nem volt semmi új az egészben. Az elején még a kutyájával és a régi ruháival utazott, egy másik földrész déli vidékén. Aztán meghalt a kutyája, és soha semmi nem volt már olyan, mint azelőtt. Így hát táncolni kezdett a bárokban, de a régi ruháiban. És csak táncolt, de tényleg, mindig csak táncolt, mint a szüleim. És az emberek sok sört fizettek neki, hogy táncoljon még, és ő csak táncolt a túl bő nadrágjában, és nagyon magasra ugrott, és nagyon puhán ért földet. Anya azt mesélte, biztos forrásból tudja, hogy Bojangles úr azért táncolt, mert vissza akarta csalogatni a kutyáját. Anya pedig azért táncolt, mert vissza akarta csalogatni Bojangles urat. Ezért táncolt mindig és mindig. Hogy Bojangles úr visszajöjjön, csak ezért.
Őrölet nélkül az élet unalmas, egy őrült anya nélkül pedig még unalmasabb. Egy kisfiú szemszögéből az őrület maga a paradicsom, a mindennapos estélyekkel, a folyamatos táncolással és a családi papagájjal együtt. Az anya nem tűri az unalmat, folyamatosan szórakoztatni kell, az apa pedig boldogan asszisztál felesége bolondériáihoz. Minden a legnagyobb rendben megy, amíg el nem fogy a család pénze, és a képzelt világ falai el nem kezdenek lassanként leomlani. Az események pörögnek, a történet a valóság peremén egyensúlyoz, teljesen abszurd, és hihetetlenül szórakoztató. A járványhelyzet miatt kialakult szigorúan szabályozott körülmények között bárki hajlamossá válhat az őrült viselkedésre, így akár aktuálisnak is tekinthető a mű.
Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
„És mégis, még itt is, úgy, hogy neked írok, a tested fizikai ténye ellenáll annak, hogy megmozdítsam. Még ezekben a mondatokban is, kezeimet a hátadra teszem, és látom, milyen sötét színűek bőröd változtathatatlan fehér háttere előtt. Még most is látom derekad és csípőd hajlatát, ahogy kimasszírozom belőled a feszültséget, a kis csontokat a gerinced mentén, a hármaspontok sorát, amit a csend sem tud lefordítani.”
A listát Ocean Vuong alapvetően lírai beállítottságú fiatal költő nemrég megjelent könyvével zárnám. Az első figyelemre méltó pont, ami feltűnik az olvasónak, az író közvetlen narrációja. Az író az anyjához beszél, folyamatosan reflektál saját életének eseményeire, amivel egyfajta intim atmoszférába húzza be az olvasót. Vuong sok fontos témát érint, mint például hogy hogyan tartható meg a vietnámi identitás egy idegen országban, vagy miként éli meg az első szerelmét egy fiú iránt. A nyelvezete költőien kidolgozott, mintha egy folytonos prózaverset olvasnánk. Ez a könyv kissé kilóg a lista többi szereplője közül, nem feltétlen könnyed olvasmány, de érdemes belemélyednünk ebben a kevésbé pörgős időszakban, mert ha valamikor, most van időnk, hogy mélyen magunkba nézünk, ahogy az író is teszi. Az önmagunkban való vájkálás fájdalmas lehet, de ha már igazán ismerjük önmagunkat, a vírushelyzet után egy tisztább énünkkel léphetünk az új világba.
