Az elmúlt másfél év történései nyomán vitathatatlanul felerősödött a járványirodalom iránti érdeklődés. A témába vágó klasszikusok hirtelen nem várt aktualitásra tettek szert, így az olvasóközönség virtuális és kollektív polcának eldugott, pókhálós zugaiból olyan remekművek kerültek elő, mint a Szerelem a kolera idején, A pestis vagy a Dekameron.

Ljudmila Ulickaja a járványirodalom üdvöskéje

A klasszikusok leporolásában és új, aktuális(abb) olvasatuk megalkotásában azonban nem merül ki a fokozott figyelem, sőt minden művészeti ágban sorra születtek és születnek a koronavírus teremtette sajátos helyzetre reflektáló alkotások. Valahol a két halmaz metszetében helyezhetjük el Ljudmila Ulickaja Csak egy pestis című írását, amely nem csak e szempontból feszeget határokat.

„Harmincöt éves koromban írtam egy forgatókönyvet Pestis címmel. Egy forgatókönyvíró-kurzus felvételijére szántam, amelyet Valerij Frid indított. Nem vett föl, azt mondta, mindent tudok, nem tud mit tanítani nekem. Eltelt negyvenkét év, és a forgatókönyv megint aktuális lett.”

E néhány mondat révén az írónő, Ljudmila Ulickaja hasznos útravalóval látja el a szöveg univerzumába belépő olvasót, fényt derít a keletkezési körülményekre, egyúttal felveti a műfaji hovatartozás nem elhanyagolható kérdését is.

A művet alapjaiban véve határozza meg, hogy eredetileg forgatókönyvnek, azaz egy későbbi filmes adaptációt szem előtt tartva készült. Most mégis hagyományosan epikus alkotásként, kisregényként olvashatjuk – száraz instrukciók, szereplőlista és tisztán párbeszédes forma nélkül.

Helyesbítsünk: a mozgóképek vázának elengedhetetlen elemei sem hiányoznak, csak ravaszul megbújnak az elbeszélő jellegű sorok mögött, ily módon számos rejtett réteggel ruházva fel a szöveget (e megnevezés talán korrektül meghagyja a zsánerek közti lebegés szabadságát), amelyeknek egyesével, lépésről lépésre történő lehántása a legtapasztaltabb irodalomértőknek is izgalmas kihívást jelent.

Az első betűtől az utolsóig ingázunk; ám e folyamatos, soha meg nem szűnő dinamika nem tengeribetegséget, sokkal inkább jóleső pezsgést vált ki a befogadóból. A narratíva állandó pulzálása elsősorban a tempóban nyilvánul meg, amelyre remekül rájátszik a fejezetekre való tagolás mellőzése és a kisebb, néhány mondattól pár oldalig terjedő egységek alkalmazása. Minden részlet egy hol rövidebb, hol hosszabb vágóképe a megannyi szereplőt felvonultató történetnek.

A kezdeti információáradat – hosszú, alliteráló és egymástól alig megkülönböztethető orosz nevek, települések, intézmények – rendkívül hamar leülepszik, és homogén, átlátható rendszerré alakul a vissza-visszatérő elemek, valamint a fokozatosan összefonódó történetszálak révén. Történetszálak; kissé leegyszerűsítő, sőt szinte hibás a többes szám, hiszen tulajdonképpen egyetlen markáns vezérfonal szervezi a cselekményt, ami nem más, mint a címből is ismert pestis.

Az érthető előfeltevést, miszerint az alig százoldalas olvasmány főszereplője a szinte azonnal felbukkanó kutatóorvos, Majer, megdönti a férfi rövidesen bekövetkező halála és a számtalan vele egyenrangú karakter megjelenése. Alakja pusztán egy láncszem az orosz egészségügy gépezetében, egy tollvonás a kisregényből kibomló színes, hol tragikus, hol komikus „járványtablón”. Természetesen nem elvitatható tőle, hogy egyben katalizátora is a történéseknek: példája (főleg napjainkban) mindenképp megszívlelendő, ugyanis a pandémia félrecsúszott maszkján megtelepedve töri át a laboratórium falait.

Nemcsak a vírus, de annak híre is úgy terjed, mint a pestis – először szűkebb, majd egyre tágabb körben. A kórházi vesztegzár leírása és a potenciális fertőzöttek felkutatása során egymástól nagymértékben különböző szereplők tűnnek fel, majd süllyednek el Oroszország betondzsungelében. Habár eltérő társadalmi helyzetük és magánéletük egyértelműen felsejlik rövid, tömör jeleneteikből, néhány címkénél több adat nem derül ki róluk.

Vázlatosan, körvonalasan megrajzolt jellemek, amelyek csupán a „nagy egész” tekintetében rendelkeznek bárminemű jelentőséggel. Nem számít, hogy a doktor úr szenved félresiklott házasságától, hogy a fiatal, naiv kommunista szabadidejében libatenyésztéssel kísérletezik, vagy hogy a türkmén küldöttnő gyermeket hord a szíve alatt – ha így vagy úgy nem kerülnének kapcsolatba a vírussal, a névtelenség homályában maradnának.

A történet nem róluk szól, hanem arról, hogyan érinti őket egy országos méretű, veszélyes jelenség: nem egyebek, mint szilánkjai a pestis tükrének. Ez egyúttal frappánsan és hitelesen pedzegeti azt a közhelyet is, hogy a járványok nem válogatnak.

A szereplők kidolgozatlansága tehát rafinált és tudatos írói fogás, amelyet tovább finomít az objektív elbeszélői stílus. Ulickaja teljes mértékben elhatárolja írását a napjainkban szerfelett népszerű tudatfolyam-ábrázolás mindennemű formájától, a szereplők szubjektív világának belső megismer(tet)ésétől. A cselekmény bemutatása külső fókuszból történik, mintha csak egy film képkockái peregnének a befogadó szeme előtt. Ezen eljárás olyan tárgyilagos, leíró jelleget kölcsönöz a műnek, amelyet könnyen értelmezhetnénk a realista irodalmi hagyományba való beágyazódásként.

A nyilvánvalónak és helytállónak tetsző gyanú ellenére – hiszen nincs nemzet, amely az orosznál mesteribben művelné az említett irányzatot – joggal feltételezhetjük, hogy többről van szó: a textus és a vizualitás határainak feszegetéséről. Egy kamera lép a narrátor helyébe, amely a legapróbb mozzanatig mindent keretbe foglal, és a történet valóságát saját, külső nézőpontjából mutatja be. Nyoma sincs a posztmodern pluralitásnak – a perspektíva kizárólagos.

Ha esetleg enyhe hiányérzetet keltene az egyéni igazságok sokféleségének mellőzése, ezen űrt hatásosan kitölti a filmszem mindenhatósága: figyelmét semmi sem kerüli el. Minden, ami csak a tudat számára mozgóképként dekódolható, megjelenik – igaz, szavak szintjén. De hiszen egy minőségi filmvázlatból a vágóképek, az átkötő snittek sem hiányozhatnak: egy rubrikákat pipáló kéz, egy csörgő telefon, egy vasúti hangszóró. Nos, ezeket mind biztosítja a kameraobjektív.

Noha a Csak egy pestis olyannyira képi, hogy olvasása inkább a mozitermek sötétjét, mint egy kényelmes karosszéket és a könyvek bújását idézi, az írónő nem tudja, és nem is akarja levetkőzni eredeti hivatását: itt-ott kilóg a „szépirodalmi lóláb”. Megbúvó költői hasonlatok, a kameraszem mögül ki-kitekintő hús-vér elbeszélő néhány többes szám első személyű megnyilvánulása, illetve a stílus elegáns élénkítése jelzik, hogy a mű alkotója teljes birtokában van mestersége legfőbb alapanyagának, a nyelvnek.

E tudatosságot megkérdőjelezhetetlenül bizonyítja az autentikus moszkvai miliő megteremtése, amelynek kihagyhatatlan eleme az ország védjegyének számító, semmivel sem összehasonlítható orosz tél. Keleten „mintha a hó is belefáradt volna abba, hogy egész este esik”. Látható, hogy a textus nem hagyja cserben olvasóját a filmes elbeszélésmód objektivitására hivatkozva; pusztán félrevonul, és helyet szorít egy, a huszonegyedik századdal könnyebben összeegyeztethető megismerési formának, a néhány szempillantás alatt befogadható vizualitásnak.

Másfél év távlatából lassan unalmassá, elcsépeltté, sőt nemkívánatossá válik a járvány bárminemű említése, és habár a tárgyalt szöveg aktualitását abszolút kielégíti műfajok, sőt művészeti ágak közötti ingázása, valamint intelligens és kreatív kivitelezése, mégsem hagyhatjuk szó nélkül a pestist, általánosabban pedig a vírust mint önmagánál többet jelentő szimbólumot.

A műben egyetemes allegóriává táguló költői kép-játékra hívja a groteszk esztétikai minőségét, mindeközben párhuzamba kerül az időjárás mellett szintén nemzeti sajátosságnak tekintett szocialista pártállammal. Az esetleges fertőzöttek a rettegett fekete autót megpillantva azt hiszik, a szibériai munkatáborok végzetes sorsa vár rájuk, holott „pusztán” a karantén bezártsága fenyegeti őket. A néhol komikusnak ható félreértések a mélyben azonban egy-egy valódi tragédiát is rejtenek – aki csodával határos módon megmenekül a pestis elől, arra végül lesújt a diktatorikus rezsim.

A személyes dráma a szerencsés szabadulásokat felvonultató, kissé patetikus zárójelenetbe ágyazódva sokkoló csattanóként vet véget a történetnek, egyúttal még egyszer, utoljára sejtelmesen megpendíti annak lehetőségét, hogy a járványok mellett az erőszak, a félelem és az ignorancia is futótűzként terjednek, megmérgezve és elpusztítva mindent, ami útjukba kerül.

Talán mégsem „csak egy pestisről” van szó? Ki tudja? Nem is ez az érdekes. Bőven volt alkalmunk saját válaszainkat megfogalmazni a vírusokkal kapcsolatban; ideje hát lezárni e diskurzust. Az alkotás által feltett újabb, eredetibb és művészi szempontból húsbavágóbb kérdésre pedig egyértelmű a felelet, így ezzel sincs dolgunk: Ulickaja szövege – bármilyen műfaji megjelöléssel címkézzük is fel – nem szorul filmes feldolgozásra, hisz a szöveg önmagát adaptálja.

Kiemelt kép: Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis (Forrás: Fortepan / Dömölky Etelka / WMN)