“Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz” – Tavaszi versek a magyar irodalomban

Viski Ádám 2018. márc. 1. 0 9

Bár az időjárás még közel sem mondható tavasziasnak így március beköszöntével, mégis eljött az ideje, hogy az ősz és a tél után a tavasz toposzát is megvizsgáljuk irodalmunkban.

A tavasz képe hasonlóan a többi évszaktoposz testvéreihez rendszerint művészettörténeti korszaktól függetlenül megjelenik a különböző művészeti irányzatokban. Mondhatni egy olyan állandóan visszatérő és jól megvizsgálható motívum, ami nem ismeri a művészet különféle szegmensei között létrejött halvány, de létező határt. Ezen évszaktoposz ugyanis felfedezhető mind képzőművészetekben, talán itt a leginkább (Színyei Merse Pál: Majális, Botticelli: Primavera), mind zeneművészetben (Vivaldi: Négy évszak – Tavasz, Mahler 2. szimfónia), és természetesen igazán sok olyan irodalmi alkotás közül is válogathatunk, amelyben a tavasz valamilyen fő szerepet játszik.

Szinyei Merse Pál: Majális

Maga az évszak és az ebből eredeztethető művészi motívumtár nem meglepően nagyon sokban hasonlít is egymásra. Mindkettőről elmondható, hogy egyszersmint összetettek és sokszínűek. Összetett olyan értelemben, hogy gyakran merészen el kell vonatkoztatnunk magáról a tavasz évszakáról kialakult egyszerű és rügyező képektől, madárcsiripelős dallamoktól és friss üde virágillatoktól, ha irodalmi tavaszról beszélünk, ugyanis a tavasz költői képe nem mindig ezen megszokott, mondhatni “happy” életérzést adja vissza.  Ugyanakkor mégis sokszínű, hiszen ha végigpásztázzuk a tavasz lírikus megjelenéseit, jól láthatjuk, hogy milyen bő az az értelmezési halmaz, amit a tavasz képes különböző irodalmi alkotásokban kifejezni. Mi magyarok is bőven találhatunk irodalmi kánonunkban jó néhány olyan epikus és lírikus alkotást, amely a tavasz toposza köré épül vagy valamilyen utalásos, de mégis átfogó formában megjelenik benne ezen évszak másodlagos jelentése. Már korábban kielemeztük az ősz és a tél irodalmi megjelenési formáit, s most célunk egy kisebb antológiát összeállítani a március – április – május hónapok által keltett életérzést megragadó lírikus alkotásokból.

Mit is jelenthet a tavasz?

Ezt a toposzt és az általa hordozott jelentést talán úgy vagyunk képesek a leginkább megismerni és megérteni, ha kontextusba helyezzük. Kénytelen-kelletlen meg kell vizsgálnunk a tavasz “előzményeit”. Mi magyarok vagyunk annyira pesszimisták, hogy a negatív, bús, az esetleges elmúlás, a halál és az öregedés képeit gyakran előnyben részesítjük a boldog és vidám képekkel szemben, erre pedig az ősz és tél toposza tökéletesen megfelel. Ezzel ellentétben a tavasz valami egészen más kategóriát képvisel, ugyanis ezt az évszaktoposzt gyakran a forradalmi megújulásként, újjászületésként, felfrissülésként, hirtelen, de kellemes változásként, valami másként, a régitől mereven eltérőként, egyszersmind reményteliként értelmezzük. Éppen ezért nagyon sokszor nem önmagában áll, nem egyedüli versszervező elem egy-egy alkotásban, hanem összekapcsolódik más negatív évszak képével, s az annak való ellentétességét próbálja kifejezni. Gyakran láthatjuk, hogy a tavaszt az ősszel ellentétbe állítják, vagy éppen a tél által okozott “pusztítások” után megmentőként érkeztetik. A márciusi tavasz olyan lírai hős, ami a legkilátástalanabb helyzetekben is fényt mutatott lírikusainknak az alagút végén.

Botticelli: Pirmavera

A természet állandóan változik, az irodalom pedig ezen változásokra épít. Ha a természet újraéled, miért ne lenne lehetőség, hogy idehaza mind politikai, mind kulturális értelemben történjen egyfajta felfrissülés? A természet a hosszú téli halál után kirügyezik. Miért ne lehetne ez a rügyezés Magyarország társadalmi és szellemi életére is igaz? A természet új virágokat bont. Miért ne lehetnének ezek a virágok éppenséggel irodalmi alkotások?

Bár a legtöbben pozitívan értékelik a tavaszt, vannak azonban olyan alkotások is, akik a tavaszt korán sem a remény képeként azonosítják. Grecsó Krisztián értelmezésében például  a tavasz negatív szerepet kap:


A tavasz csak elmúlást hozhat, az ősz viszont biztosan szívderítő megújulást jelent. Föltétlenül és csak azt. Az ősz feléleszti a szerelmeket, rutinossá és magabiztossá tesz, az ősznek van ritmusa, míg a nyár szertelen, szédült és vágyakozó. A nyár a kötelező nagy érzések évszaka, míg az ősz a spontán és valódi örömöké.


Bárhogyan is állunk a tavaszhoz, az tagadhatatlan, hogy hatással volt költőinkre, szinte minden nagy magyar lírikusnak volt legalább egy olyan verse, melyben a tavasz említésre méltó szerepet kapott. Ezért is volt bőven miből szemezgetnem, és úgy gondolom, hogy a végére sikerült a magyar irodalom legszebb és legkülönlegesebb tavaszi verseit összeválogatnom. Szubjektív lista következik:


Csokonai Vitéz Mihály

Csokonai Vitéz Mihály A tavasz című alkotása klasszikus példája a cikkben már oly sokszor említett évszak megjelenítésének. A tavasz szép, a tavasz kedves, a tavasz kellemes, valamiért mégsem tökéletes. A tájra és az egész tavaszias környezetre ugyanis kivetülnek a lírai én belső érzelmei, Csokonai nem tud mindennek örülni szerelme nélkül. A rövid vers végig erre az ellentétre épít, hiába ámulatos a táj, hiába “tehenek, lovak futosnak, danol a pacsirta s a pinty”, Vitéz mégsem boldog, mindez mit sem ér szerelme, Lili jelenléte nélkül.

Csokonai Vitéz Mihály


Csokonai Vitéz Mihály: A tavasz

Az egész világ feléledt
S az elérkezett tavasznak
Örömére minden örvend;
Csak az egy Vitéz nem örvend.

Enyelegnek a juhnyájak,
Tehenek, lovak futosnak,
Danol a pacsirta s a pinty;
Az egész berek homályja
Zeneg édes énekekkel:
Egyedűl csak én kesergek.

Ihon, a kinyílt mezőkben,
Ligetekbe, rétbe, kerten
Hiacintok illatoznak,
Tulipánok ékesednek,
Mosolyognak a virágok:
De mi kedven a tavaszban,
Ha az ő viráginál szebb
Lili nem virít ölemben?


Berzsenyi Dániel

A niklai remetét, Berzsenyi Dánielt is megihlette a tavaszi környezet, A tavasz című versében a virágzó tájnak és szerelem szépségének állít emléket. Hiába a tökéletes verslábak, a páratlanul lírai sorok, s az egész versből áradó kellemes, már-már ámulatba ejtő hangulat, nem Berzsenyiről beszélnénk, ha ez az egész kialakított atmoszféra nem kapcsolódna össze a költemény legvégén a halál és az elmúlás képével: “S mint mi, mulandó!”

Berzsenyi Dániel


Berzsenyi Dániel: Tavasz

A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegőn mezőnkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.

Alkotó aethert lehel a világra,
Mellyre a zárt föld kipihenve ébred;
Számtalan létek lekötött csirái
S magvai kelnek.

Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki.
Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,
A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek
Lejtnek utána.

Én is üdvezlő dalomat kiöntöm,
S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,
Gyenge melledhez: valamint te, olly szép,
S mint mi, mulandó!


Vörösmarty Mihály

A romantika korába lépve tovább nő a tavasz szerepe, már Vörösmarty Előszó című versében is mondhatni aktuálpolitikai kifejezésmódra talál. Az Előszóban a költő két jól ismert toposzt állít szembe, az egyik a pusztító tél: “Most tél van és csend és hó és halál./ A föld megőszült“, a másik a reményteli tavasz: “Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,/ S az agg föld tán vendéghajat veszen“, s mindezt tetőzi az egész vers rapszodikus mivolta.

Vörösmarty Mihály


Vörösmarty Mihály: Előszó

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm – s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?


Petőfi Sándor

Petőfi a fagyos “tél” után alig várta, hogy eljöjjön a reményteli “tavasz“, ezt azonban már nem sikerült megélnie. A költő A tavaszhoz című versében a romantika hagyományait követve a tavasz évszaktoposzát a szabadság szolgálatába állította. Verse egy tavaszváró versnek álcázott forradalmi költemény, persze kortársai mind értették alkotásában megrejlő aktuálpolitikai utálásokat, a lírai énben végbemenő óriási szabadságvágyat. “Hol maradsz? mért nem jelensz meg/ A világ felett?”

Petőfi Sándor


Petőfi Sándor: A tavaszhoz

Ifju lánya a vén télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?

Jöszte, jöszte, várnak régi
Jóbarátaid;
Vond föl a kék ég alatt a
Fák zöld sátrait.

Gyógyítsd meg a beteg hajnalt,
Beteg most szegény,
Oly halványan üldögél ott
A föld küszöbén;

Áldást hoz majd a mezőre,
Ha meggyógyitod:
Édes örömkönnyeket sír,
Édes harmatot.

Hozd magaddal a pacsírtát,
Nagy mesteremet,
Aki szép szabad dalokra
Tanít engemet.

S ne feledd el a virágot,
Ne feledd el ezt,
Hozz belőle, amennyit csak
Elbír két kezed.

Nagyobbodtak a halálnak
Tartományai,
S bennök sokan a szabadság
Szent halottai;

Ne legyenek szemfedőtlen
Puszta sír alatt,
Hintsd reájok szemfedőül
A virágokat!


Ady Endre

A 20. századba átlibbenve tovább folytatódik a tavaszi toposzalkotás, a századforduló után azonban megszűnt a tavasz romantikus szerepe, és új köntösbe öltöztetve, személyesebb hangnemben jelenik meg az irodalmi alkotásokban. Ady Endre Új tavasz ez című költeményében is láthatjuk, hogy a lírai én bensőséges kapcsolatban áll a tavaszra várás motívumával, de mégsem képes elszakadni sem az ősz, sem a tél szomorú emlékeitől.  “Óh, uj Tavasz, be nagyon téli vagy”

Ady Endre


Ady Endre: Új tavasz ez

Az Ősz, melybe ellátogattál
Kiváncsian és vágytalanul,
Késő s még sem a régi kopár Ősz,
Melyre már csak a Tél hava hull,
Uj Tavasz és uj ígéret ez.

Bizd rá hittel fehér hóságod,
Add hozzá lángját drága melegednek
S aztán tekints szét: az őszi kopár fák
Virágosan megelevednek
S szivemen nyilsz, Te, szép, nagy virág.

Harsonázik a Tavasz bennünk
S ha simulásoddal akarod,
Az őszi felhők fölébe emelnek
A megujhodt és boldog karok,
Karjaim, kik ölelve tartnak.

Oly kicsi vagy s oly nagy vagy bennem,
Zok-szó minden, ami utánad késztet,
Jajong, biztat, űz és futtat utánad:
Ma Te vagy az életem és az Élet:
Óh, uj Tavasz, be nagyon téli vagy.


Babits Mihály

A szintén nyugatos Babits költészetében is megjelenik a tavasz motívuma, ő elődeihez hasonlóan egy nemesebb cél szimbólumaként értelmezi ezen évszakot. Tavaszi szél című korántsem rövid, de annál mesteribb verse is ennek a tavaszábrázolásnak tipikus lenyomata. A mű igazán zseniális, a poeta doctusnak tartott költő hihetetlen érzékenysége mutatkozik meg a Tavaszi szélben. “Ez a friss nap se tudja még/ hogy a földben zavart csinál/ amely nem lesz se szelidebb,/ se tisztább a tavalyinál”

Babits Mihály


Babits Mihály: Tavaszi szél

Tavasz van, vagy tavasz se még.
Ez a nap olyan fiatal,
mint kislány arcán a mosoly:
szöveg nélküli könnyü dal,
mely maga se tudja talán
hogy a témája szerelem,
csak a világba mosolyog
gyanutlan, csalva, szűzien.

Ez a friss nap se tudja még
hogy a földben zavart csinál
amely nem lesz se szelidebb,
se tisztább a tavalyinál;
sötét csirák kéjeiről
semmit se sejt; csak mosolyog
s édesen ömlik mint a must
mely bor lesz majd s égetni fog.

Égetni, részegíteni…
És úgy sugárzik ez a nap,
mint egy uj eszme, csupa fény
mig nyájasan erőre kap.
Csupa fény, ígéret, jövő,
olyan mint egy szebb, új világ
tárt kapujának súgara,
mely felé úgy tolong a vágy,

mint fényszomjas gyerekcsapat,
vagy mint lesükből a sötét
csirák tolúlva fény felé
nyomják a vad fű késhegyét,
mig nemsokára proletár
zászlóit emeli a gyom,
mindent elöntve, mint király
csarnokát a forradalom,

ha elzengett az olvadás
vad ágyuharca, s a tömeg
győz; a virágok fölveszik
vérvörös jelvényeiket;
a jégparkett földulva rég,
a padló csupa sár, latyak…
Hol a szelíd és tiszta láng?
Tüzes diktátor lesz a nap.

Szentségtörőn s illetlenül
sáros csizmában egy paraszt
staféta futkos a nagy ég
kék templomívei alatt.
Csizmáját szárogatja és
hetykén fütyülve mond rekedt
szókkal tüsszögtetőn igaz
s félőssen betyár híreket.


Kosztolányi Dezső

Az magyar impresszionizmus nagymestere, Kosztolányi Dezső is beszámolt a tavasszal kapcsolatosan kialakult érzéseiről, erről tanúskodni Ének a tavasz felé című lírai alkotása is. A vers egyszerre gyönyörű és szomorú, az olvasót a vers tüzetesebb elolvasása után rögtön egyfajta melankolikus életérzés keríti hatalmába, egyszerűen érzi, hogy a kiváló lírai érzékenységgel megformált sorok mögött mélyen megbújik valami elemi elkeseredettség. A lombok takarta sötét erdő, növekvő aljzatnövény között eltűnő lírai én és maguk a szavak  hangszimbolikája mind-mind ezt a hangulatot erősítik. Ugyanakkor mégis ott van a versben a tavasz motívuma, amiről azt hinnék elsőre, hogy egyfajta felfrissülést és üde vidámságot hoz magával, ez mégsem következik be. Ehelyett a verszárlatban a hant képe jelenik meg, ami egyértelműen a halál közelségére utal. Így válik a tavasz szomorú évszakká. Kosztolányi zseniális! “Tavaszi erdő, jó szorosra fond/ sűrű, sötét lombod hálozatát”

Kosztolányi Dezső


Kosztolányi Dezső: Ének a tavasz elé

Kelj, bársonylombú, halk lehelletű,
borús tavasz a völgyön és hegyen,
hogy majd ha eljön az idő, legyen
a sebre fű.

Tavaszi erdő, jó szorosra fond
sűrű, sötét lombod hálozatát,
hogy majd ha éjjel elbúvunk alád,
födjön a lomb.

Kegyes Természet, szánd meg a magyart,
adj néki ágyat, sátoros vadont,
nőjön a sebre ír, a búra lomb
s a sírra hant…


József Attila

Szokatlan lehet József Attilát nem épp az egzisztenciális létszükségleteivel, belső magányával és magával a jól ismert betegségétől küzdve olvasni. Pedig akad a nyugat második nemzedékének a költőjének az életművében ilyen vers is jócskán. Ezek közül egyik kiemelt kedvencem a Tavasz van! Gyönyörű! című alkotása, amelynek egyik sora ezen irodalmi válogatásom címét is adta. A vers egyszerű, kedves, gyermeki, épp talán olyan, amilyen József Attila mindig is szeretett volna lenni. Ugyanakkor mondhatni, hogy mégis tipikus József Attila-vers, olyan jól ismert elemeket emel be költeményébe, mint a Duna és a gyermekiség. “Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!/ Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!”

József Attila


József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!


Tóth Árpád

A nyugatosok listáját folytatva Tóth Árpádot sem hagyhattuk ki válogatásunkból, a tehetséges 20. századi költő a tavaszról is olyan költőien tudott zengeni, mint előtte senki más. Elég csupán elolvasni A tavaszi sugár… című versének  kezdősorait, és máris megérthetjük, hogy mit jelentett a nyugatos költőnek ezen évszak: “A tavaszi sugár aranyburokba fonta/ A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető/ Selyemgubóiból zománcos fényü pompa,/ Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.” Tóth Árpád szavai mindenki számára elképzelhetővé varázsolják a korabeli tavaszi tájat, hangulatáradatot kínálnak a megjelenő tájképből, s egyszerűen úgy érezzük, mintha mi magunk lennénk a költő. A vers kellemes, jó átélni a Tóth Árpád szemén keresztül megjelenő világot, még akkor is, ha az mély melankóliával van átitatva.

Tóth Árpád


Tóth Árpád: A tavaszi sugár…

A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényü pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámu rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.

Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.

Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…


Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc is beállt a tavaszköltők sorába, Tavasz című verse is jól beleillik irodalmi válogatásunkban. Ezen költemény a maga műfajában igazán eredeti, ugyanakkor nem túlbonyolított, az egész alkotás a Vén Rigó és a Nap között végbenő egyszerű párbeszédre épül. “„Mi az?” – kérdezte Vén Rigó./ „Tavasz” – felelt a Nap.”

Szabó Lőrinc


Szabő Lőrinc: Tavasz

 „Mi az?” – kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” – felelt a Nap.
„Megjött?” – kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” – felelt a Nap.

„Szeretsz?” – kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” – szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb


Radnóti Miklós:

Radnóti Miklósról sok mindent elmondhatnék… hogy mennyire irodalmi, milyen órási mélységbe ás le egy-egy téma kapcsán, mennyire bűvöletes az líra, amit ő művel és egyszerűen csak mennyire jó elolvasni azt, ahogyan ő maga szemlélte a tavaszt. Ilyenkor azonban mindig valami végtelen bánat fog el, mert eszembe jut az a kegyetlen és tragikus sors, ami a második világháború miatt neki jutott. Nem ezt érdemelte. Ő még több Száll a tavaszhoz hasonló költemény megírását, még több szerelmet, még több élményt, még több életet érdemelt. De az én szavaim helyett inkább beszéljenek maga a költő szavai: “Szál a tavasz kibomolt hajjal, de a régi szabadság/ angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a sárga/ sárba fagyottan”

Radnóti Miklós


Radnóti Miklós: Száll a tavasz

Előhang az eclogákhoz

Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül a part is,
olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábnyomán már
kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol.
Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán,
fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében,
s csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld.
S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék
lánggal lobban az ég.

Szál a tavasz kibomolt hajjal, de a régi szabadság
angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a sárga
sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan,
nem lát fényt odalent, sem a cserjén pöndörödő kis
zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred.
Rab. S a rabok feketén gyürüző vad bánata csobban
álmaiban s föld és fagyos éj nehezült a szivére.
Álmodik és mellét nem emelgeti sóhaja sem még,
lent nem pattan a jég.

Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles
hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal!
rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya!
ébredj már aluvó!


Tags: Ady Endre, Babits Mihály, Berzsenyi Dániel, Botticelli, Csokonai Vitéz Mihály, irodalom, József Attila, költészet, Kosztolányi Dezső, magyar irodalom, Mahler, Majális, Petőfi Sándor, Primavera, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Szinyei Merse Pál, tavasz, tavaszi versek, Tóth Árpád, Vivaldi, Vörösmarty Mihály Categories: IRODALOM
Related Posts