2018 kedvenc kötetei – Kortárs szubjektív

Bándi Máté 2019. feb. 16. 0 1

Legújabb, Kortárs szubjektív nevet viselő cikksorozatunk célja, hogy megszólaltassa a jelenleg is aktívan alkotó, elismert szerzőket, szerkesztőket, újságírókat az irodalom területén felmerülő témákkal kapcsolatban.

A sorozat első darabja 2018 kiemelkedő könyvmegjelenéseit mutatja be a megkérdezettek véleménye alapján.

1. Vajna Ádám:

Takács Zsuzsa: A Vak Remény – Összegyűjtött és új versek

Azt hiszem, nem mernék úgy kezdeni verset, mint ahogy Takács Zsuzsa kezdi az Egy körúti kávézóban-t. Mert úristen, hányszor ültem már a körúton, egy nemrég nyílt kávézó járdára kitett, billegő asztalánál munkaügyben, szerelmi ügyben, rég nem látott baráttal, délben, este, részegen, másnaposan vagy egy társaságba keveredve, ahol csak egy embert ismertem, őt is alig. Túl kamaszos, túl banális, túlságosan adja magát, hogy ez egy olyan élmény, amit versbe kéne írni. Megmutatni a költőit a hétköznapiban. És Takács Zsuzsa mégis megírja. Leülteti a versbeszélővel szembe a Vak Reményt, és ezek ketten összehoznak egy nagy verset. Minden szó milligrammra kimérve, minden puzzledarab a helyén, és mégsem steril és mégsem lezárt. Elindulnak végül? Maradnak? Meg lehet győzni a Vak Reményt? Vagy a Vak Remény győz meg minket?
Soha többé nem fogok már ugyanúgy ülni a körúti kávézókban.


A Vak Reménnyel egy körúti kávézóban

Ültem a Vak Reménnyel a körúton, egy
nemrég nyílt kávézó járdára kitett, billegő
asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.
Kérdezte: milyenek az utcák a kora tavaszban?
Mondtam: koszosak, az őszi levelek
sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.
És az emberek arca? – kérdezte aztán.
Ne tudd meg – válaszoltam –, gyanakodva
méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak vagy,
és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.
És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.

Hallgattam, aztán megeredt az eső,
kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.
Esett, és kitartóan sütött közben a nap.
A tépett farmerekről beszéljek neki,
hát nincs elég baja? Az ormótlan, mocskos,
műanyag sportcipőkről? Az autókerekek
a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.
Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit
hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,
fényes ruhában járnak a víz fölött.
Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.

(Forrás: Litera.hu)


Forrás: Hírolvasó

2. Magolcsay Nagy Gábor:

André Ferenc: Szótagadó

André Ferencnek jó ízlése van, és kitűnő tanuló. Szótagadó című verskönyve mégsem emiatt került a tavalyi listám élére. Egy önmagát lírakötetként definiáló könyvet hajlamos vagyok a költői lelemény és a nyelvérzékenység szempontjából is értékelni. Ahogy én látom, utóbbi két perspektíva szorosan összefügg, ha az innováció nem csak a (köz)nyelvhasználatban van jelen. A nyelv innovációja önmagában nem hozza el a költészet innovációját. Engem különösen az foglalkoztat, hogy az adott esetben századok óta írt-olvasott nyelvi eszközöket hogyan hasznosítja újra a költő. Hogy a nyelv (újjá)építése közben történik-e valami az abszolútum szintjén. Valami zsigeri. Valami katarzis. Ami túlmutat a tanulón és a tanulmányokon. Véleményem szerint a Szótagadó ebből a szempontból is ígéretes, első kötetnek pedig, Selyem Zsuzsa szemfüles szerkesztésének köszönhetően, különösen körültekintő mutatvány. A távolodó című hosszúverssel ajánlom az olvasók figyelmébe.


távolodó

minden ami ezután következik
az csak a csönd játékában
                képződhet meg
 
csak a zaj szivárgása
a szavak belevacakolása a nyelvbe
ahogy                   szétfeszíti a
rácsokat mint állkapcsot
                mint felleget
és most
                szorít
                       úgy szorít ahogy
     tartani sem bírod
                tartani sem szabad
                                tartani sem lehet ezt
mert ránk záródik akkor
a tér és a félelemben csak
                macskák születnek


tülkölés és manőverezés


most hova még
                ha az utcák is bevizelnek
mint én is néha
de legalább meleg
                             ugye
                                  meleg
                egy darabig
      mint a szó
 
mert ennyi marad ma belőled
a kertből kiásott földet viszed
                haza a táskában
fogkefe és selyemzsinór
        szabad a csonk
 
  ez nem az a taszítás
     ez nem az a vonzás
        ez nem az a szuszogás
     ez nem az a tagadás
 
 most hova menjünk
  ha a küszöböt elvitték
   és nincs amin átlépni
       pedig mi nem hazamenni hanem
                               átlépni akartunk
és akárhány testet jártunk körül
 mindig                               a szív a legkisebb
   de a májat sem szabad kifeledni
                hallod
                    ugye
                        hallod
                mert én nem igazán
      de majd elmeséled nekem jó
        el kell mesélned mert ha már te sem
           akkor én ki vagyok nélküled
   hogyha nyelvek árulásában kell élne
 
                ugye elmeséled majd az utat
    elmeséled és lerajzolod és ha majd szó se lesz
                és vers se lesz és kép se lesz és festék se lesz
   akkor is elmeséled és lerajzolod
                               a nyelvedbe a nyáladdal
                                               a húsodba a körmöddel
                                                               vagy az én húsomba
 
               de én nem lehetek műalkotás
                                      nem vagyok műalkotás
                                                      és akkor hova menjek
 
és most mondhatnám hogy én
                úgyis csak ledarállak
                               ez viszont nem vezet sehova
és azt hiszed hogy jobb neked ha én is itt
     és azt hiszed hogy jobb nekem ha te is itt
én nem vagyok hangok de nem vagyok csend sem
                én a hangok hiánya vagyok
én nem vagyok színek de nem vagyok árnyalat sem
               én a fények hiánya vagyok
               én a galambok tolláról lehulló
                                           atkák zizegéséből
                                                            maradtam itt neked
          csak te hiszed hogy közöm van még a madarakhoz


és nem mondhatom neked hogy
                itt én öntöttem ki a sarat a földre
                                               és beárnyékolt mindent
                               és nem volt mit együnk
                                               mert én kiöntöttem a sarat
és nem mondhatom neked hogy
                én zártam befőttesüvegbe a szavaid
                                               és megpenészedett minden
                               és azt hitted nem értelek
                                               mert én elzártam a szavakat
de attól még elzártam mindent és
                               kiöntöttem csak ezt
                                               nem akarom hogy tudd
ahogy én sem tudom hogy például miért

szállnak együtt a madarak

és hogy a galambok miért nem

mennek a többiekkel

                              de nem számit mert most itt

futok én

is vaktában
hogy zárjak és öntsek

és hogy mondjam hogy mi vagyok
                               ha te nem rajzolsz
                                               vagy te rajzolnál
                               de én nem értek a rajzokhoz
                                       mert hozzám nem ér el a fény
és hogy mondjam hogy mi vagyok
                               ha te nem mesélsz
                                               vagyis mesélnél
                               de elzártam a szavaid sárba
                                               öntöttem ki szét a szavakat
                                                                              és össze
                           és akkor most hogy érjen el
                                               hozzám a hang mert
                                               az én hangom csak zajban él
 
                                nincsen sár
                nincsenek szárnyak
                                                               csak hovatovább
 
                az éjszaka pattanásai hunyorognak
               
                                én pedig lassan már
                                               egyáltalán nem tudok
 
                                                       belelátni
                               a susogásaid illatába
               
                csak saját magamnak ülök
                                                               háttal

(Forrás: André Ferenc, Szótagadó)


Forrás: Libri

3. Fehér Renátó:

Bartók Imre: Jerikó épül

“És ha elrúgtam egy követ, amerre gurult, arra mentem tovább” – énekelte ezt a botladozó magyar mondatot évtizedekkel ezelőtt az Edda, s akármilyen távoli is az analógia, az idézett mozdulatsor sokban hasonlít Bartók Imre Jerikó épül című regényének prózatechnikájára, az elbeszélő főhős bolyongására azon az irdatlan rommezőn, amit Jerikónak, egy korszaknak, vagy – egészen egyszerűen – az életünknek hívunk. Beláthatatlan az a kulturális hordalék, amit a könyv olvasása közben magunkkal görgetünk, nagyregények, Sziszüphosz sziklája és új égitestek lennének gyúrhatók-teremthetők belőle, egyre azonban nem alkalmas: elmondani általa, ami történt, mert mi magunk is ez a hordalék vagyunk. Mindez azonban nem kudarc, hanem adottság. A kudarc az adottságunk. Bartók Imre főművét mindazoknak ajánlom, akik már látatlanban, olvasatlanul is fontosnak tartották, és azoknak is, akik még nem hallottak róla. A Kortárs Magyar Próza Nagy Pillanata.

Forrás: Moly

4. Áfra János:

Takács Zsuzsa: A Vak Remény Összegyűjtött és új versek

Takács Zsuzsa 2018-ban lett nyolcvan éves, A Vak Remény című gyűjteményes verseskötetének megjelenése viszont nem csak emiatt ünnepi esemény. Másfél évtizede kiadás előtt állt egy hasonló munka Összes versek címen, ám a költőnő az utolsó pillanatban visszamondta a megjelenést, azóta viszont újabb remek könyvekkel gazdagodott életműve, így most egy ezeket is magába foglaló, hatszáz oldalas magnum opust tarthatunk a kezünkben.

Nem egyszerűen a korábbi kötetek anyagának újraközléséről van szó. A Vak Reményt szerkesztő Szalagyi Csilla – verseket követő és címmutatót megelőző – jegyzete is utal arra, hogy a helyesírási korrekciókon túl egyes részek átírásra kerültek, sőt, a redundancia elkerülése érdekében a több könyvben megjelent verseket rendszerint a frissebb kötetek címével és megjelenési évével ellátott egységekben leljük csak fel.

Elsőre kissé meglepett, de a könyv behatóbb megismerése után már termékeny, a lineáris olvasást elősegítő, ugyanakkor a lezáratlanságot is hangsúlyozó megoldásnak találtam, hogy nem egyszerűen a korábbi kötetek egyberendezett újraközlését tűzték ki célul. Engem legalábbis kifejezetten erős, az álmaimra is hatást gyakorló élményben részesített, hogy végigolvastam A Vak Reményt, pedig a frissebb köteteket, a lapokban megjelent új verseket már ismertem.

Aligha véletlen, hogy a kötet címadó és egyben nyitószövege az Üdvözlégy, utazás!-ból származik, amely a 2004-re tervezett gyűjteményes kiadvány egyik ciklusa lett volna, de végül ahelyett jelent meg önállóan. Takács Zsuzsa A (vak)remény című versben idézte meg először Csokonai Vitéz Mihály A reményhez című szövegét, illetve annak allegorikus alakját. A ciklusnyitó szerepbe került verset a kapcsolódó friss szövegek követik, míg a kiadvány végén az India ciklus darabjait találjuk, amelyeknek körülbelül a fele a Test Imádása – India című 2010-es könyvben már olvasható volt, az elrendezését viszont ezúttal láthatóan nem befolyásolta az ottani sorrend, az újabb darabok nincsenek látványosan különválasztva.

A gyűjteményes kötet olvasásának egyik nagy tanulsága, hogy ez egy példaértékűen egyenletes életmű, és nem értek egyet azokkal, akik élesen elkülöníthető korszakokban próbálják leírni a pályaképet, hiszen visszatérő megszólalásmódokra, témákra és motívumokra figyelhetünk fel, ha végig olvassuk A Vak Reményt. A korai versek Pilinszkyt idéző sűrítettsége, tárgyiasabb hangja, döntően te-beszéde helyére egyre inkább az alanyi megszólalásmód lép, illetve a szerepversek is megjelennek, visszatérővé válnak. Ugyanakkor a narratív szövegek esetén is gyakoriak az álomszerű, asszociatív képsorok mind a mai napig.

Az életmű előrehaladtával a pátosz visszaszorult, illetve egyre kevésbé a hétköznapi, pejoratív értelemben volt érezhető, sokkal szublimáltabb módon reagálnak a versek a megrázó élményekre, s ehhez sokszor az iróniát hívják eszközül. A belső- és sorvégi rímek, a szójátékok sem ritkák a frissebb szövegekben, de ezek az eljárások sosem válnak hivalkodóvá, erőltetetté, nem veszik el az élét, a súlyát a verseknek. A legjobb írások egyszerre hatnak spontánul keresetlennek és asszociatívnak, ezzel együtt rendkívül komplexnek is. Az életmű egészében központi szerepet elfoglaló kapcsolati dinamikák – akár a szerelmi, akár a családi viszonylatok, vagy épp az idegenekhez való kapcsolódás nehézségeinek – érzékletes megjelenítése, valamint a finoman érvényesülő miszticizmus számomra nagyon szimpatikus vonásai Takács Zsuzsa korszakos jelentőségű életművének. Hosszan lehetne beszélni még ezekről a nagyszerű versekről, de inkább mindenkit az olvasásukra bíztatok!

Forrás: Litera

Takács Zsuzsa: Fogadd el! Fogadd el!

Mibe bele nem szólnál? – csattant föl kísérőm,
a Vak Remény. Meglepett a keménysége.
Csak az életbe és a halálba, másba nem –
feleltem dacosan. Megszállt az ellenkezés
szelleme. Nem föladni, hajtogattam magamban.
A gyerekonkológián a műtők előtt vártunk
reggel nyolc óra óta. Aztán kijött egy sebész,
és találomra odalépett egy férfihoz.

Örültem, hogy nem engem szemelt ki, mert
maszkját már levetette: meztelen és vészt jósló
volt az arca. Közölte vele a gyászhírt, meghajolt
kicsit és várt, akkor magára hagyta. –
Az Isten verje meg! – jajdult fel hirtelen
az Áldozati Bárány a (halott) gyerek apja, de
a hangja elakadt, dőltek a könnyei, lecsúszott
az üres padra. Kísérőm odalépett hozzá.

Mit képzel magáról, ki ő, hogy megszólítsa?
Kezét a férfi vállához közelítette, de érintését
az egyetlen rándítással letépte és elhajította
magától.  – Fogadd el! Fogadd el! – mondta
neki a kísérőm, s olyan közelről, mintha
mellettem állt volna. – De én nem vagyok
szent – üvöltötte a férfi.  – Mindnyájan
azok vagytok! – mondta a Vak Remény.

(Forrás: Alföld, 2017/10.)


5. Szentesi Éva:

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors

A tavalyi év könyve számomra Orvos-Tóth Noémi pszichológus Örökölt sors című alkotása volt. Ahogy olvastam, úgy érkeztek a felismerések, egyre messzebbről és egyre mélyebbről, olyan múltból, amit nem is ismerek jól, vagy nem emlékezhetek rá kristálytisztán. A könyv generációink megoldatlan egyenleteit vázolja fel, és ha nem is ad mindenre megoldást, mert egy jó, személyes terápiát egy könyv sem helyettesíthet, azért válaszokat egész biztosan talál benne mindenki. Kötelező irodalomnak ajánlom mindenkinek, 14 éves kortól százhúsz éves korig.


Forrás: Moly

Kiemelt képet szerkesztette: Vincze Bence

Tags: 2018, A Vak Remény - Összegyűjtött és új versek, Áfra János, André Ferenc, Bartók Imre, Fehér Renátó, irodalom, Jerikó épül, kortárs, Kortárs szubjektív, kötet, Magolcsay Nagy Gábor, művészet, Örökölt sors, Orvos-Tóth Noémi, Szentesi Éva, Szótagadó, Takács Zsuzsa, Vajna Ádám Categories: KORTÁRS
Related Posts
Leave a reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük