#estivers 43. – Jánky Eszter: A városról

f21.hu 2018. okt. 16. 0 1

Mindig, minden emberi mozzanatban ott vannak a vonalak. Élnek emberek, akiknek a város a legnagyobb korlátokat ötvöző elegy. A város mindig elegy és egész – a fény, a sötét, a gyors, a lassú, na és legfőképp, amire csak egy város lehet képes: egyazon pillanatban lehet zajtól megmozzanó és csöndtől eleredő, mint ahogy az éjszakája is létezhet a csillagos, és valahol a bordó szín legsötétebb kiterített vászna között. De az ember csak akkor láthat meg ebből bármit, ha az adott dolog inverzét veszi számon: ahhoz, hogy lásd a csillagot a fényszennyezésben, takard ki a lámpákat a perifériádból, ahhoz, hogy lassú lehess, először rohannod kell. De ami a legnehezebb, ha elég nagy zaj vesz körül, egyszer meghallod a város csöndjét is a csillagtalan, patkányokkal terített, rohanó rakpart egyik repedt lépcsőfokán. 

A városról

I.

ez itt a Város.
hogy a sötét és nedves aszfalton
-itt ilyenkor nem olvad az aszfalt-
kerekek hajtanak át;
úgy simulnak egymáshoz,
hogy egy pont egy pillanat –
a járdán sétálóra fröccsentik az éjszakát.
ez a Város.
a víz folyik,
a gépek járnak.
kézenfogva az Idővel, feszített tempóban;
a por belepi a pórusokat.
de van levegő, szívhatod.
téged itt várnak.
gyere amikor akarsz.
itt csend van és sötét és fényszennyezés.
az égre képzeljük a csillagokat, és
nem beszélünk róluk –
itt nincsenek csillagok;
csak Sötét van és fényszennyezés
és egyedül maradás a Csendben.
senki sem hall, és a csillagokat
sem együtt képzeljük az égre,
hanem mindenki magának.

II.

ez itt a Város.
hogy nem tartoztál ide soha,
de mégis
az otthonodnak hívod;
idegen ismerősök vesznek körül,
idegen ismerőse
vagy saját magadnak –
kár, hogy nem voltál itt előbb.
meghúztad magad,
tettetted, amíg azzá nem váltál.
csak hol?
nem itt, nem jókor.
beszorítanak maguk közé,
nyomorogsz köztük,
és nyomorog benned a Te.
nem jöhet ki, de bent sem maradhat már.
kinéz az ablakon
– ott a széken ülve, ahogy szokott –
csak néz és hallgat.
nem érti a Sötétet, ami körülveszi,
akárhány gyufát elgyújtott már.
itt a levegő, szívjad.
aztán meg fújd ki.
mi van, ha nem marad bent
elég oxigén?
hogy az a hely nem a mienk többé,
és a tükörből, ami végigkísérte
egy lány arcának minden változását,
most hirtelen én nézek vissza.
hol voltál eddig? – kérdem.
de csak nézek.
menjünk haza..

III.

ez itt a Város.
ez itt a Szabadság.
ezek a vasszerkezetek –
hogy itt mindenki csak egy irányba néz.
túlértékelt a kilátás,
pedig erre csillagok sincsenek;
olyankor együtt képzelik őket az égre.
én másfele nézek.
és ez itt a Kő, amin ülhetsz;
itt a Levegő, szívd be,
válaszd a tisztábbikat.
itt vannak a helyek.
némelyik egészen sötét,
másokból meleg száll föl:
itt elalhatsz.
éjszaka kevesebb gép jár.
az arcodba száll a homály pora,
miközben a szemedet vakító fények
boncolgatják.
a Fényeket is érdekled,
érdekli őket a szemed színe,
mert a fényben minden szín ott van;
őket csak az érdekli, melyik részük vagy te.
a legszebb fények a vízről tükröződnek vissza –
a képzelt csillagok fényei
megingathatatlanok a cölöpök,
amiken ücsörögsz
– ez megnyugtat –
melletted ül a sok ember
közé beférkőzött Éjszaka,
körbejár és átölel mindenkit;
az éjszakát is érdekeljük.
beszívjuk a levegővel,
átlengi a tüdőnket,
a tiedben megtalálja a füstöt.
ha lefekszel, nem látod a vizet,
és a hátadba áll
néhány csavar.
ez itt a Szabadság,
itt nem heverhet el
olyan, aki állatokban alszik.

IV.

ez itt a Város.
már a része vagy,
és ő a tiéd:
egy része egy részedé.
megpihenhetsz.
a percek itt lassabban telnek..
ez itt az Éjszaka.
bemutat téged a csendnek,
átölelheted,
a Város neked adta a
világ minden percét –
élhetsz vele.
pihenj.
a szél kifújja a port a pórusaidból,
és lehűti a tested;
ilyenkor szorítsd magadhoz
jó erősen a várost,
felmelegít –
felmelegít a maga
nedves aszfaltjával,
süvítő szirénáival
és csikorgó kerekeivel.
elaltat –
álmodban vetkőztesd le,
benne elnyúlhatsz,
csupaszítsd le teljesen,
úgy még puhább
úgy lesz kényelmes neked.
lesd ki, mi van az aszfalt alatt.
széttárja lábait előtted a Város.
leállítja forgalmát a kedvedért,
elaltatja gyermekeit,
hogy ők se lássák, milyen fiatal.
a Várost érdekled a legjobban.
járkáld össze,
hódítsd meg,
add nekem.
ő nem érzi az ellenszenved.
szereti azokat, akik rálépnek,
beterítik a lábnyomaikkal,
aztán vonatra szállnak és elhagyják.
a Város nem felejt;
de megőrzi minden titkodat.

V/1.

ez hát a Város.
elkeseredésében
reped az aszfalt,
kiszáradnak a Kövek,
a vízből mocsok szárad a partra,
patkányok lakmároznak rajta –
már nem látnak embert,
akinek húsát ehetnék.
nincsenek hangok,
elvésznek önmagukban,
nem érzékelhetőek.
ez itt a Nappal.
elrohan előled a Perc:
többé nem kellesz neki.
kialudtak a Fények,
nem leng körbe semmi,
csak rád telepszik és megfojt.
az is ami van.
meg az is ami nincs.
az idegen arcok nem tűnnek ismerősnek.
kiürülnek a járatok a testben,
az erekben lomhán csordogál a beszívott
ritkábbnak tetsző Levegő.
egyik lábat a másik után:
semmi más dolgod nincs.
a percek rohannak, az óra áll.
a gép forog.
alkotó nincs.
ajándékba kéred az éjszakát.

V/2.

ez hát a Város.
napkelte szivárog
az alvó földből,
felszárítja az aszfalt könnyeit,
az ablakokon nevetés csillan –
nevet a lég.
boldogan száll be a tüdődbe,
rád bízza legértékesebb kincseit:
megszabadul a terhétől,
aztán könnyeden továbbáll.
ez itt a Nappal.
házak magasodnak föléd,
napfényben fürdik a vakolat ,
a levegőben füst helyett illatok –
szállnak ők is,
versenyt az Idővel.
a tömegben arcok vannak.
az arcodon tekintetek ülnek.
hajtsd a fejed az ölükbe,
aztán kelj föl, és menj tovább.
ráérsz pihenni éjjel.
hajók úsznak a vízen,
bárányok úsznak fölöttük,
őrző szemeikkel kísérik
a Várost.
ilyenkor fény van és lüktetés.
elalszik a sötét.
benne alszik a Csend.
ajándékba kaptad a várost.

Tags: #estivers, A városról, irodalom, Jánky Eszter, város Categories: IRODALOM
Related Posts